» ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ «

Kellett pár perc mire felfogtam, hogy pontosan hol is voltam. Az emberek égető tekintete nyugtalanná tett, a valóság összekeveredett az illuzióval, amely fogságban tartott.
Aztán minden megszűnt. A hangok a fejemben, a fölém magasodó árnyak, a szorító érzés a mellkasomban. Lemerevedve meredtem magam elé és képtelen voltam mozgásra bírni lábaimat. Remegő kezemet magam elé emletem és próbáltam kiszabadulni a félelem markaiból. Az eddig tompa hangok most tisztáva váltak, a körülöttem lévők pedig ismét mozogtak. Ugyanott álltam, mint azelőtt, abban a pozícióban, ahogyan elsétáltam Shouto-tól és Ochaco-chantól.

Egy másodperc.

Eddig tartott a hallucináció, mégis úgy éreztem, mintha egy év telt volna el a fájdalmaim közepette.

~•••~

– Ez nagyon finom volt – simogatta meg hasát Mina, miközben elhagytuk a kajáldát.

Rei és Ayame egy kissebb rameneshez vitt minket, ahol a kaja tényleg finom volt, viszont én - ellenben a többiekkel - nem tudtam teljesen az ételre koncentrálni. Folyamatosan az előbbi hallucináció játszódott le az emlékeimben és féltem, hogy újra megtörténhet. Remegett a kezem, amikor csendben sétáltam a többiek után, majd alábbhagyott, amikor egy ismerős érintés rázott fel a sokkból. Shouto gyengégeden rászorított összekulcsolt ujjainkra, mintha azt suggalta volna, hogy itt van és vigyáz rám.

– Beszélnünk kell – nézett komoly tekintettel óceánkék szemeimbe.

Nagyot nyelve bólintottam és a továbbiakban nem szándékoztam kérdezősködni, hiszen előbb vagy utóbb úgyis ki fog derülni, hogy miről szándékozott velem beszelni. Nagyot sóhajtva, észrevétlenül lenéztem összekulcsolt kezeinkre és próbáltam nem kicsattanni az örömtől.

– Ez pedig a város büszkesége: az óriás Cseresznyefa – hallottam meg Ayame hangját, és kíváncsian felnézve egy igen magas rózsaszín virágokkal borított fát pillantottam meg.

Elnyílt ajkakkal közelebbléptem a törzséhez, ezáltal magammal húzva Shoutot, aki ezt egy cseppett sem bánta ezt. Szabad kezemet felemeltem és ujjaimmal végigszántottam a barna kérgen, miközben magamon éreztem a mellettem álló fiú tekintetét.

– Lányok, nézzétek! – suttogta izgatottan Ochaco-chan a kezeinkre mutogatva.
Az elmúlt időben rájöttem, hogy nem ismerik azt a szót, hogy "suttogás".

Észbekapva hátráltam pár lépést és pironkodva elengedtem Shouto bal kezét, aki szelíden elmosolyodva megveregette a fejem tetejét. Morcosan felhúztam orromat, amiért már megint úgy kezelt, mint egy kisgyereket.

– Shanami igaz! – ordította kikelve magából Mina, amitől minden járókelő tekintetét magára vonzotta.

– Hé – kiabáltam vissza neki teljesen elvörösödve, majd inkább a lányokhoz fordultam.

Egy mindenttudó mosollyal az arcukon üdvözöltek köreikben, amit nem tudtam mire vélni, ezért inkább hátrábbléptem.

– Mi ez a vigyor? – ráncoltam szemöldökeimet kérdő tekintettel.

– Semmi – válaszolták teljesen egyszerre, sokkal magasabb hangon, mint a sajátjuk volt.

– Jut eszembe, Momo-chan. Milyen volt Rei-kunnal az út? – tettem csipőre kezeimet számonkérő stílusban.

A lány elpirulva lesütötte szemeit, míg a többiek egyszerűen nem tudták hova tenni a szituációt.

– Egész jó – felelte köhintve egyet, egészen halkan, hogy az illetékes ne hallja meg a beszélgetésünket.

– Miről beszéltek? – kapkodta közöttünk fejét Tsuyu-chan.

– Ti nem vettétek észre? Rei-kunnak tetszik Momo-chan és ez fordítva is igaz – meséltem a kelleténél hangosabban, mire észbekapva a fiú felé fordultam, aki láthatólag nem figyelt fel a saját nevére sem.

Vállaimat vonogatva fordultam vissza.

– Mondja ezt, aki nem veszi észre annak a bizonyos fiúnak az érzéseit, amik ráadásul komolyak és erősek is – forgatta meg szemeit Kyoka unottan.

– He? – néztem rájuk értetlenül, de addigra már mindegyikük különböző irányba széledt szét, ezzel engem egyedülhagyva – Ne már!

~•••~

A városnézés alatt egyszer sem jelentkezett az a bizonyos hallucináció vagy a hasogató fájdalom. Próbáltam jól érezni magam a barátaim társaságában, sok szép emléket szerettem volna összegyűjteni, amire majd ha egyszer visszaemlékezek, akkor boldogság tölt majd el.

Pislogva nézelődtem a hatalmas épületek között és nem tudtam elhinni, hogy ebben a városban még sosem jártam. Idő közben valaki jelenlétét éreztem meg magam mellett és felnézve Rei-t pillantottam meg. Furcsán bámultam rá, amit észrevett és kínosan elmosolyodott.

– Csak bocsánatot akartam kérni – felvont szemöldökkel vártam, hogy befejezze -, és meg akartam köszönni az előbbit.

Még nem láttam ilyen zavarban, eddig csakis a komor és unodrral teli arcát mutatta, de úgy látszott, hogy neki is volt egy érzékeny és törődő oldala, mint mindenki másnak. Halványan elmosolyodva ingattam fejemet.

– Bocsánatkérés elfogadva. A másikat pedig szívesen tettem, csak segíteni akartam – zavaromban a tarkómat vakargattam – Jó dolog, ha az ember szerelmes, viszont, ha az érzéseid nem kerülnek viszonzásra, akkor nem tehetsz mást, mint hogy beletörődsz –folytattam egy fokkal halkabban.

– Igazad lehet – elgondolkozva állára csúsztatta hüvelyk és mutatóujját – ,viszont ha arról a fiúról van szó, akkor biztosan viszonzásra kerülnek az érzéseid..

Tekintetemmel követtem szemeinek mozgását, abba az irányba, ahol Shouto sétált Deku mellett. Meglepetten visszanéztem Rei-re, aki mindenttudóan elmosolyodott, majd egy kacsintás kíséretében felzárkózott Momo-chanhoz.

– Ma mindenki hülye? – motyogtam magam elé teljesen elvörösödve.

~•••~

Kis idő elteltével egy folyóhoz értünk, amin egy híd vezetett át a túlsó partra. Kíváncsian kémleltem körbe a terepet.

– Esténként mindig tűzijátékokat lőnek ki az errefelé lakók, és gondoltam, hogy megnézhetnénk, ha már van rá alkalmunk – magyarázta vékony hangján Ayame.

A tűzijáték szó hallatán rakatnyi emlék özömlött az elmémbe. Egy pillanatra eszembejutottak az idők, amikor anyával és apával jártunk ki közösen megnézni fényes csóvákat az ünnepekkor. Mindig csillogó szemekkel kémleltem az eget, olyankor pedig a szüleim szelíd mosollyal figyelték a boldogságot sugalló arcomat. Hiányzott az az érzés.
Nagyot sóhajtva alsó ajkamba haraptam, majd elmosolyodva Deku-hoz léptem, aki mellett Shouto ácsorgott.

– Ismerek egy személyt, aki szívesen megnézné veled a tűzijátékot – diszkréten Ochaco-chan irányába biccentettem és élvezettel néztem a folyamatos vörösödő fiút.

– Miből gondolod, hogy velem akarja megnézni? – félve a lány felé pillantott, majd vissza rám.

– Én mindent tudok – hajoltam közelebb hozzá elégedetten elvigyorodva.

– De ha számításba vesszük, akkor... – fordult el magában motyogva, én pedig unottan utánameredtem.

A csendben álldogáló Shouto fürkésző tekintete szinte lyukat égetett belém  ezért kénytelen voltan ránézni.

– Látom, elég jó kerítő vagy – húzódtak pajkos mosolyra ajkai, amely láttán kénytelen voltam felnevetni.

– Ha már nekem nincsen senkim, akkor nekik miért ne lehetne? – tártam ki karjaimat, amolyan "erre most mit lépsz?" stílusban.

Shouto még mindig mosolyogva közelebblépett hozzám, arcunkat csak pár centiméter választotta el.

– Meddig akarod még élni a szinglik életét? – vonta fel szemöldökeit.

– Nem is tudom..amíg valaki úgy nem dönt, hogy belémszeret – motyogtam arcát kémlelve, majd szemeim ajkaira vándoroltak le.

– Ki tudja? Lehet, hogy már megtörtent – suttogta egyre közelebb hajolva hozzám.

– Manami, beszé- Úristen, megzavartam valamit? – bukkant fel hirtelelen mellettünk Denki, mire ijedten léptünk el egymástól.

– Denki-kun, ne csináld ezt mégegyszer, megijesztettél! – tettem hullámzó mellkasomra kezemet, és nem voltam biztos benne, hogy Shouto közelsége, vagy a szőke hajú hirtelen felbukkanása miatt vert ennyire a szívem.

– Sajnálom – húzta el száját, miközben nevetve tarkóját vakargatta – Csak valamit szerettem volna tőled kérdezni, de nem olyan fontos.

– Oh, nem! Nyugodtan kérdezz bármit – mosolyogtam rá bátorítóan, folyamatosan kerülve Todoroki tekintetét.

– Csak nyugodtan – morogta alig hallhatóan és zsebredugott kezekkel elsétált tőlünk.

Pislogás nélkül meredtem utána, hiszen még sosem láttam ilyennek ezelőtt. Végül vállaimat megvonva fordultam vissza a szőke sráchoz.

Fene fog a vérig sértődött Todoroki-val foglalkozni...

– Biztos, hogy nem zavartam meg semmit? – döntötte oldara fejét kissé, és kérdő tekintettel nézett rám.

– Az ég világon semmit – bizonygattam, leginkább magamnak – De miről is szerettél volna beszélni?

– Arról lenne szó, hogy talán...lenne-e kedved megnézni velem este a tűzijátékot? Elvégre szórakoztató társaság vagyok, biztosan nem unatkoznál – húzta ki magát büszkén.

Már éppen utasítottam volna vissza az ajánlatát, amikor egy kart éreztem meg a vállaimra nehezedni. Meglepetten néztem fel a személyre, aki csakis Denki-re fókuszált.

– Bocs, de Manami velem fogja megnézni a tűzijátékot – jelentette ki határozottan, nyomatékosítva a "velem" szót.

Elnyílt ajkakkal pislogtam fel a fiúra, aki éppen az előbb trappolt el megsértődve, és fogalmam se volt, hogy vajon miért is jött vissza hozzánk. De abban biztos voltam, hogy Todoroki Shouto féltékeny volt.