Julie megfeszítette az ujjait és tompán figyelte az immáron üres folyosót. A könyvtár ajtaja kitárult mögötte, majd egy halk puffanással helyére billent a lakat.

- Elment? - Willow hangja csendes volt, tökéletesen beleillett az egyetem morajába. Julie bólintott. - Nem a te hibát, Julie.

Mintha Willow bármit is tudott volna róla. Ráerőszakolt egy mosolyt az ajkaira, majd követte a lányt vissza a könyvtárba, de egyszerűen képtelen volt kiűzni a gondolatai közül Zakarias zaklatott tekintetét. Tudta, hogy sértő dolgokat vágott a fiú fejéhez, de egy pillanatra még ő is belefeledkezett a haragjába. Nem csak a fiú volt egyedül a félelmeivel, neki is új volt ez az egész világ. Túl sok inger érte őket, de amíg ez kikergette a barátját a világból, Julie úgy érezte értelmet kapott a napjaiba.

Fel fogja keresni a fiút, hiszen mégis csak egy házban éltek, de most megengedte, hogy Willow visszavezesse őket az asztalukhoz. Mire visszaértek Ardan már helyet foglalt az egyik üres széken, pontosan vele szemben. Julie sokáig figyelte a fiú fakó, hegyes vonásait. Olyan nehéz lett volna elfogadnia Zakarias kezét? Nem értette pontosan, mégis miért volt ez nehéz időszak a fiú számára, megpróbált vele empatizálni, de a dühe halványan lángolt a bőre alatt.

A körmeit piszkálgatva figyelte őket. Willow az első pillanattól kezdve kedves volt vele, nyitott felé mikor rátalált, ahogyan egyedül bujdokolt a hosszú sorok között a könyvtárban. A halvány, sárgás fények alatt egyenesen ragyogott a lány bőre. Willow megvillantott egy mosolyt az irányába, majd ő is kitárt egy tankönyvet, és az egyik gyűrűbe bujtatott ujjával meg is kereste azt a sort, ahol abbahagyta az olvasást. A tincsei fonatokba voltak rendezve, halkan koccantak össze a végükre fűzött gyöngyök és a könyvtár ringató csendjében hirtelen nem is volt benne biztos, hogy látott valaha szebbet a lánynál. Nyitott, telt vonásai voltak. Az ajkain visszacsillantak a fények, néhány fekete szeplőt festett a bőrére, és az arany ékszerek egyenesen ragyogóvá tették sötét szemeit.

Visszagondolt az édesanyjára, aki talán hozzá hasonlóan ugyanezen a széken, ugyanennél az asztalnál először meglátta az édesapját. Vajon ő is érezte a hasában a pillangókat? Az ő ujjai is megfeszültek, mintha vissza kellett volna tartania magát attól, nehogy kinyúljon érte és megérintse az ujjbegyeivel a lány sima bőrét?

Az ajkaiba harapva nézett le a sötét asztallapjára.

Mit meg nem adott volna azért, hogy láthassa még egyszer utoljára az anyját. Hogy tanácsot kérhessen tőle Zakariassról, hogy meséljen neki a hevesen verdeső szívveréséről, és Willow túlontúl édes illatáról.

- Mit tudtok a Ködös-tóról? - buktak ki belőle a szavak.

Ardan megfagyott a mozdulataiban, szürke szemeit felvezette rá majd kérdőn a barátnőjére lesett. Julie követte a fiú mozdulatait és ezúttal bűntudat nélkül legeltette a lányon a tekintetét. Willow maga elé húzta a karjait.

- Hol hallottál a tóról?

Julie sosem ismerte a távolság fogalmát, ezért is esett annyira nehezére tartóztatnia magát Zakarias közelében. Mindig mellette akart lenni, belefullasztani magát a barátja kellemes, meleg illatába és folyton a bőrén érezni a másik melegét.

- A mamámtól - bökte ki a szavakat. Nem hazudott, az sosem ment neki jól, de ha csak egy kicsit ferdített az igazságon, azzal nem bántott senkit, nem igaz? - Nála lakok. Említett egy-két dolgot, és köztük volt a tó is.

- Jobb, ha elkerülöd.

Ardan hangja mély volt, kissé rekedtes, de kellemes. Julie úgy gondolta, jobban állna neki, ha szabadon hagyná a szőke tincseket, de mégis ki volt ő, hogy bármit is mondhasson a fiúnak? Talán még egy senki, de idővel?

- Miért? - kapott az apró információ morzsán. A gondolatai már a kis vörös kötésű füzete körül jártak. Megpróbálta kordába tartani a vonásait, de úgy érezte minden az arcára volt írva. - Mármint mama is ezt mondta, de miért veszélyes?

- Nem viccelünk Julie, jobb ha elkerüljük a tavat - ragadta magához a szót Willow. - Egyesek szerint el van átkozva.

Julie bólintott.

- Milyen átok?

- Nem hiába...

- Willow! - csattant fel a fiú. Julie összeszűkítette a szemeit, akármennyire volt neki szimpatikus Willow, Ardan valahogy neki se nyerte el a tetszését. Zárkózott volt és szúrós, el sem tudta képzelni, hogy mégis mi közös volt közte és a lány között.

- Úgy is megtudja, ha nem tőlünk akkor mástól. Airan megmondta...

- Airan már nincs közöttünk! - csapta be a könyvét. Willow elrántotta tőle a fejét. - A tó veszélyes, ennyi. Ne menj oda, hacsak a saját bőrödön nem szeretnéd megtapasztalni a tetteidnek a következményét! Talán érdemes lenne tanulnod édesanyád hibáiból!

Julie szemei felpattantak.

- Mit tudsz te az anyámról?

Ardan összekapta a holmijait, de Julie eltökélten ragadta csuklón. A fiú szürke szemei felvillantak és bőszülten rántotta ki magát a szorításából.

- Ne érj hozzám!

- Nem veheted csak úgy a szádra az anyám nevét!

- Ugyanúgy fúlt annak vizébe, mint a többi kíváncsi lány! Ha te is erre a sorsra akarsz jutni, hajrá! Emeljük meg Rosalyne hírnevét, még egy elveszett lány lelkével - köpte felé a szavakat, majd megrántva a kabátjának pántját el is viharzott az asztaltól.

- Beképzelt pöcsfej - sziszegte az orra alatt, de Willow ahelyett, hogy a fiú után vetette volna magát egyszerűen elnevette magát. - Nem mész utána?

- Fiúk és az ő drámai kilépésük, hadd füstölögjön magában.

- Egymásnak lettek teremtve, nem igaz? - horkantott fel a lány, majd visszahuppant a helyére. Willow bólintott.

- De egy valamiben igaza volt Ardannak, ígérd meg, hogy nem keresed fel a tavat egyedül. Ha nem is átok üli, jobb elkerülni, hogy beigazolódjanak a szóbeszédek.

Julie nem bírta tovább előkapta a füzetét és felcsapva azt kinyúlt Willow tolltartójába, ahonnan elcsípett egy tollat. Gyorsan lejegyzetelte az új információkat. A mellette helyet foglaló lány átlesett a vállai felett és őszinte kíváncsisággal futotta át a sorokat.

- Akkor hát igaza volt Ardannak? Az anyukád? - a hangja elcsuklott a végére és a lány kezei akaratlanul futottak ökölbe. Egy mérges kígyó fonódott a torka köré, elfúltan bólintott egyet. - Ó Julie!

- Azt mondták baleset volt, belecsúszott a tóba, vagy valami ilyesmi. De Willow, anya tudott úszni, mégis, hogy fúlhatott volna bele? - rázta meg a fejét, megpróbálta magába tartani a szavait, de miért kellett volna egyedül elviselnie a titkainak a súlyát? Talán a fullasztó őszinteségével elriasztja magától a lányt, de ha nem állt rá készen már most, akkor a távoli jövőben, hogy lehetnének valaha barátok? - Nem hiába jöttem ide, Willow. Persze, gyűlölöm Új-Mexikót, minden egyes lélegző sejtemmel együtt, de nem csak ez vezetett ide. Szerintem hazudtak nekem. Nem néztek túlságosan utána a dolgoknak, megelégedtek azzal, hogy vízbefulladt. Öngyilkosság, pedig anya - sose tette volna ezt velem. Az utolsó pillanatba nyelte el a szavakat, Willow puha tenyere betemette az övét, és Julie, ha szerette volna se tudta volna visszatartani magát. Belevetette magát a lány karjaiba. Mikor is ölelt meg valakit utoljára? Rowan mamát még a reggel, de az nem számított. Talán hónapokkal ezelőtt az egyik egyéjszakás kalandját, de mikor volt az? Willow illata édes volt, virágos árnyalatot hordozott magán, tökéletesen hozzáillet. Mintha magát a nyarat ölelte volna magához, ezen a hideg, zord felvidéken, ahol a napsugarak ritka látványosságnak számítottak. - Nem hiszem el, amit apa mondott róla, tudom, hogy lezárták az ügyet, hogy mindez több mint tíz éve volt, de egyszerűen nem hagy nyugodni a tény. Mindenki tovább lépett, elfelejtették, hogy létezett és-és istenem, annyira sajnálom Willow! Hiszen nem is ismerjük egymást és mégis kibeszélem neked itt az egész életemet.

Ijedten húzódott vissza és gyorsan a tenyérfejével letörölte a szemeiből kicsorduló könnyeit. Megigazította a vonásait és megpróbált elrejtőzni a frufruja mögé. Willow nem húzódott hátrébb, sőt el sem eresztette, a puha, meleg érintése még mindig rajta volt és Julie egyenesen ki szeretett volna ugrani a bőréből. Biztos volt benne, hogy vöröslött az arca. Kisírt, puffadt szemekkel igazán jó első benyomást kelthetett a lányban, de Willow nem visszakozott, egy különös elszántság csillant meg a szemeiben.

- Tavaly elvesztettem a legjobb barátnőmet - szólalt meg a lány csendesen, de vele ellentétbe Willow nem rémült meg a sebezhetőségtől, sőt úgy tűnt, hogy szembeszállt vele. Nagyot nyelve hunyta le a szemeit. - Arianrhod, Ardan ikertestvére volt. Tíz hónapja történt és még mindig úgy érzem, mintha tegnap még velem lett volna. - lehunyta a szemeit, és a festett pilláin megcsillant egy könnycsepp. - Nem hiszem el, hogy nincs többé, és a legrosszabb mindebben az, hogy úgy érzem nem csak őt vesztettem el, hanem Ardant is! - dühösen nyelte el a szavakat, majd zavartan elnézett róla. Mély levegőt vett. - Értem miről beszélsz, Julie. Értem a haragodat.

- Hogy halt meg?

A kérdés szúrta az ajkait, túl durván fogalmazott, de vajon fel lehetett tenni ezt a kérdést szépen is? Willow kissé visszahúzódott, a teste melege egy fakó álomnak tűnt semmi többnek.

- Öngyilkos lett.

Julie megrándult.

- És ő valóban?

- Felakasztotta magát, innen nem messze van egy tölgyfa, ott szembe az egyetemmel. A legrosszabb mindebben, hogy Ardan talált rá. Az a tölgy a mi helyünk volt, Julie. A hármunké, ő pedig-pedig megmérgezte azt - fakadt ki belőle. Julie hátratántorodott. Willow szemei megvillantak. - Mindegy is.

- Willow -

- A lényeg az, hogy segíthetek neked. Megérteni mi történt, de Julie... mindegy, találkozzunk ma éjszaka, pontban tizenkettőkor a folyópartjánál, a város határában.

Julie bólintott, majd lepillantva a telefonjára ijedten kapta össze magát. 11:30 volt.

- Órám lesz, de-de majd írok rendben? Megtalállak valahol?

Willow felfirkantotta a számát a füzete lapjára, majd a kezeibe gyömöszölte azt. Nem váltottak több szót, Julie sietett a nyelvészet órájára, miközben a gondolatai rend nélkül kavarogtak a fejében.

Mire hazaértek Zakarias a saját csendjébe temetkezett, Julie pedig teljesen megfeledkezett a korábbi vitájukról, végig Willow szavai jártak a fejében. Mit akarhatott megmutatni neki Willow? Főleg az éjszaka kellős közepén? Izgatottan repesett a szíve és a nap hátralévő részében azt se tudta mihez kezdjen.

Rowan mama a napjukról kérdezgette őket, de egyikőjük se válaszolt túlságosan bőszavúan. Julie sose ismerte be a mamájának, hogy nem hagyta nyugodni az anyjának különös halála. Persze kilenc évesen nem éppen érthette, hogy mit jelentett a fulladás és az öngyilkosság, és akkor korántsem rendelkezett olyan kognitív funkciókkal, hogy olvashasson a saját anyja viselkedéséből, de a szíve mélyén, mégha klisésen is hangzott, nem hitt benne, hogy az anyja öngyilkos lett volna. Utána olvasott, gimiben minden óráját azzal töltötte, hogy utána olvasott a fulladásnak, az öngyilkosságnak és a legtöbb fórum és tudományos lap arról árulkodott, hogy az öngyilkosságoknak csak egy egészen kis hányada volt fulladás, pontosan amiatt, mert nehezen volt kivitelezhető. Ösztönökkel rendelkeztek, amelyek a víz közelébe olykor legyőzhetetlennek tűntek. A víz alatt már nem az agyuk irányította a mozgásukat.

Fényképekről és videókról sose érezte azt, hogy az anyja megjátszotta volna magát, és ha valóban annyira szörnyen rosszul volt, hogy nem vette észre senki? Rowan mama nem látta volna, hogy a saját lánya az önön életére tört? Itt végzett magával, ami megint egy homályos pontnak tűnt neki. Az anyja imádta ezt a várost, imádott idejárni, és mindent megtett, hogy a lehető legtöbb időt itt töltsék Skóciába. Miért választotta volna ezt a várost az öngyilkosságának helyszínéül? Miért nem a salaktól foszladozó Új-Mexikót? Miért akarta volna pont a szép emlékeket befeketíteni?

Talán pontosan amiatt, amiért Arian a kedvenc fájukon akasztotta fel magát. Az utolsó pillanatokba elnyert nyugalom vonzó lehetett számukra, megérezni az életük végén azt, hogy az élet talán rejtegetett magába szépségeket is a sok csúf emlék között.

Túl sok kérdés kavargott a gondolatai között, és mikor beérve a szobájába és feltekert kis tekercset talált a paplanján értetlenül pillantott körbe.

Igényes, dőlt betűs kézírással volt felfirkantva rá Zakarias neve.

- Zach? - kiáltott ki.

A fiú nyűglődve jelent meg a szobájában.

- Levelet kaptál. - Tüstént kimarták a kezéből a tekercset. Julie a fiú vállai felett átlesve futotta át a sorokat. - Professzor Brown? - csintalan mosoly szökött az ajkaira. Valahogy megnyugtatta a fiú közelsége, legszívesebben a nyakhajlatába temette volna az arcát és naphosszakat töltött volna ott, a meleg barna bőrének ölelésében. - Megkedveltetted magadat vele? De honnan tudta, hogy itt lakunk? Rowan mama, járt itt egy szépen öltözött úriember? - kiáltott ki, majd meghallva a mamája felemásan dobbanó lépteit egy kedves mosollyal üdvözölte a megjelenő nőt a küszöbön.

- Richardra gondolsz? Igen-igen, itt járt, egy levelet hagyott Zakariasnak.

- Richard? Rowan mama ismered őt? - fojtotta bele ugyanezt a kérdését a fiú. Julie megtámaszkodott az asztala tövében és kíváncsian fürkészte a nőt.

- Hát persze, hogy ismerem őt. Már egészen fiatal kora óta anyád egyik kedves barátja volt.

Hirtelen kapták össze a tekintetüket Zakariasszal. A fiú a zsebébe gyömöszölte a levelet.

- Barátok? Anya sose mesélt róla.

- Ha mesélt is volna, nem emlékeznél rá. Hiszen találkoztatok is, amikor itt voltatok nyáron. Richard egy kedves barátja a családunknak és örömmel látom, hogy a karjai közé fogadott benneteket, kiváló férfi.

Zakarias bólintott, de Julie-t nem hagyta nyugodni az újabb információ morzsa. Az ujjai között tekergette az egyik vörös tincsét, majd kifordulva előlük elő is kapta a vörös noteszét. Richard nevét kétszer aláhúzta.

Hogy-hogy nem hallott soha a férfiról? Ha valóban olyan jó barátok voltak, miért nem jelent meg a nő temetésén? Julie tisztán emlékezett arra a tucat emberre, akik megjelentek a temetésen, hiszen fényképük is volt róla! Fel kellett ismernie őt, hiszen ugyanaz volt az utónevük és a férfi itt járt Rowan mamánál, a mamája csak beszámolt neki róla is. De akkor mégis miért nem szólt róla a férfi? Ha Julie barátja hunyt volna el és tizenhárom hosszú év után szembe találta volna magát annak gyermekével mindent megtett volna annak érdekébe, hogy emlékeztesse arra milyen csodálatos ember volt a barátja. De Richard Brown még csak rá se pillantott, mintha a férfi minden gondolatát Zakarias töltötte volna ki. Lenyelte a keserű epét, ami összegyűlt a torkában és vetett egy futólagos pillantást a fiúra, aki még mindig a szobájában volt, pedig Rowan mama már rég egyedül hagyta őket.

Haragudott volna rá? Ez a furcsa, keserű érzés harag lett volna? Irigység? De mégis mire irigykedett volna? Az anyja legjobb barátját nem érdekelte. Talán mert nyoma sem volt benne az anyjának, minden, ami benne maradt nem volt más, mint az apja lenyomata.

- Jules?

Megrezzent a hangra, de az arcára egy apró mosolyt kovácsolt fel, megpördült a tengelye körül és közelebb csoszogott a fiúhoz.

- Vajon tudja, hogy én anya lánya vagyok? - súgta halkan, mert nem tudta megállni, hogy ki ne mondja. Zakarias szemei fullasztó érzésekkel teltek meg és Julie egyenesen kapkodott értük, éreznie kellett, hogy számított valakinek. Butaság volt, tudta, hogy nem volt jelentőssége annak, hogy Richard Brown mit gondolt róla, de a tudat, hogy nem hasonlított az anyjára felért egy késdöféssel. Ijedten kapta el a barátjáról a szemeit, de késő volt, amit ki tudott belőle olvasni, a fiú már megtette. Meglepte az érintés, ami a vállai köré fonódott. Mennyiszer kívánta azt, hogy csak úgy megölelhesse Zakariast? Hányszor akart elmélyedni az érintésébe mindaddig míg minden gondolata egy ragacsos masszává nem olvadt?

- Sose találkozhattam az anyáddal, Jules, de a kép - mutatott az asztalán heverő fényképre, a kezei közé kapta azt és maga elé emelte, mintha azt szerette volna, hogy Julie csak azt lássa maga előtt, semmi mást. - De csak rá kellett néznem a képre, hogy tudjam kiköpött mása vagy az anyádnak.

- Mama szerint nem volt bátrabb és kedvesebb nő anyunál.

- Vitatkozhatok vele? - nevette el magát a fiú. - Itt állsz előttem, és nekem épp elég bizonyítékom van rá, hogy megvétózzam ezt a kijelentést.

Julie fulladozott, utána akart nyúlni, de a karjai élettelenül hevertek a teste mellett.

- Mi van, ha nem vagyok elég?

- Jules -

Vett egy reszketeg lélegzetet, majd bólintott.

- Beszélek majd Brownnal, eddig úgy tűnt, hogy nyitott volt meg minden. Biztos sok szuper története van anyádról.

Julie bólintott, magába itta a barátja érintéséből mindazt a meleget, amit ki tudott belőle préselni, majd tett egy lépést hátra. Nem lehetett önző, már így véresre kaparta ma Zakarias türelmét. Nem szólt neki a tervéről, nem tudott róla, hogy betegesen ragaszkodott az anyja képeihez és hogy saját magára vállalta annak a feladatát, hogy felkutatja mi is történt igazából az anyjával. Talán ezért volt könnyebb kiöntenie a lelkét Willow-nak. A lánynak még nem volt vele kapcsolatban semmi elképzelése, egy üres lap volt, és ha már az első pillanattól kezdve befeketítette azt mégis mit veszthetett volna? Ugyanott lenne, mint az elején. De ha Zakariast veszítené el, talán azt már nem élné túl.

Így elnyelte a terveiről szóló történeteket és engedte, hogy a fiú egy különös jókedvvel végül elhagyja a szobáját. Lehuppant a matracra és egy apró gombóccá húzta össze magát, magára terítette a gyermekkori, kockás, puha takaróját és elrejtette a párnája fodrai között az arcát.

. . .

A ház csendbe borult éjfél tájt. Halkan kattogott az óra, és a folyosóról még hallani vélte Zakarias lélegzetvételeit, de ezenfelül síri csend honolt a házban. Julie a nyaka köré tekerte a sálját, majd belebugyolálta magát Zakarias barna bőrkabátjába és halkan eltekerte a kulcsot. A zár egy kattanással billent a helyére. Kifújta a benntartogatott levegőjét, és magához szorította a nyakláncát, amire délután a padláson talált rá. Vajon az anyjáé lehetett, vagy csak egy újabb eldobott kacat?

Julie észrevette, hogy a házuk tele volt furcsa, sehova se illeszthető kacatokkal, fakérgek és furcsa medálok, növény csokrok mindenütt, amiket a mamája minden héten kicserélt. Mindig is tudta, hogy a nő babonás volt, de az emlékeiben mindez ködössé mosódott. Emlékezett az ablakába helyezett sótartóra, a galagonya levelekre, amit az anyjával gyűjtöttek együtt, az arany medalionra, amit az éjjeliszekrényére helyezett, hogy ne legyenek többé rémálmai. Végül minden csecsebecse a kukájukban végezte, az édesapja meg se próbálta fenntartani annak látszatát, hogy a felesége egykoron abban a házban lakott. Minden fal kiüresedett, az emlékei az évek során egyre csak elhalványodtak és olykor azon kapta magát, hogy már nem is emlékezett teljesen az anyja arcára vagy hangjára. Ha a régi ruhái magába hordozták az illatát, a hosszú évek még azt is elkobozták tőle, meghagyva a fejében néhány homályos, szürke emléket.

Megsokszorozta a lépteit. Sötét volt az éjszaka, távol voltak a várostól, annak határában, de a folyó nem volt messze tőlük. Willow sejthette ezt, vagy puszta szerencséjéből adódott, hogy ezt a helyszínt választották maguknak?

Erős szél süvöltött, a fák gallyai ropogtak annak karmai alatt, súlyos felhők telepedtek föléjük. A hold naptár szerint telihold volt, de esélyük se volt megpillantani azt a súlyos, fekete felhők takarásában.

Megborzongott. Fagyosnak tetszett az idő, pedig még nem csípte meg a dér a növényeket, Julie-nak mégis olyan érzése volt, mintha a leghidegebb téli napon lépett volna utcára. Az arcába kapott a makacs szél, amire hátra rántotta. Felszisszent. Körbenézett. Minden csendes volt, de mégis úgy érezte, hogy követik. Szakadozottan vette a levegőt.

A távolban süvöltött valami madárféle. A sötétség pedig egyre szurkosabbá vált, alig látta merre lépett. Vajon az este mindig ennyire ragacsosnak tűnt? Miért volt olyan érzése, mintha az éjszaka be szerette volna kebelezni?

Egyre hidegebb lett az időjárás és már látta a szájából feltörő pára pamacsokat. Ropogott valami a talpa alatt, és mikor lenézett ijedten rándult vissza. Jég. Mégis mikor lepte be a fűszálakat a dér?

- Julie!

Ijedten sikkantott fel és a fagyos ujjak leomlottak a bőréről. Willow zseblámpája kiégette a retináját.

- Megőrültél? Mégis miért nem hoztál magaddal valamit, amivel világítasz?

Remegett a hidegtől, a fogai összekoccantak és lúdbőr csipkézte tele a bőrét és csak akkor érezte meg mennyire is fázott, mikor Willow bebugyolálta a sáljába.

- Baszki, Julie, hallasz engem? - Lomhán bólintott, kipislogta a szemei körül kószáló sötétséget és azon az estén először nézett fel a lányra. - Közelebb vannak, mint hittem. Hiszen egyenesen megfagysz!

- Te-te nem fá-fázol? - dideregve összébb húzva magát, majd leheveredett a nedves fűszálakra. Willow megrázta a fejét és letérdelt elé. Az egyik forró tenyerét az arcára simította, és puha ujjakkal masszírozta ki a szemöldökei között kószáló ráncokat. Megkönnyebbülve sóhajtott fel, a lányból áradó meleg sejtenként olvasztotta fel a tagjait.

- Te és Zakarias, mintha az egész Másvilág megőrülne értetek - rázta meg hevesen a fejét. - Nem lett volna szabad kihoznalak ide, nem tudtam, hogy ennyire érzékeny vagy!

Julie értetlenül nézett fel a lányra, de Willow felállt mellőle körbe-körbe rótta körülötte a köröket.

- Kikre? - zavartan kapkodta a fejét, próbálta követni a lány zaklatott mozgását.

- Basszus, Ardan ki fog nyírni. Hallasz engem Julie, soha-de soha nem mondunk erről semmit Ardannak! Ígérd meg, jó? - könyörgött. Julie teljesen összezavarodott, Willow árnyéka sem volt annak, akit az egyetemen megismert. - Gyere-gyere. Jobb, ha most hazamegyünk.

- Willow, várj már! Mit akartál megmutatni nekem? - Willow lámpája újból az arcára vetült. Felszisszent és elrántva a fejét a fénycsóvától két lábra tápászkodott. - Mi történik? Miről beszélsz egyáltalán? Semmi értelme ennek az egésznek!

Willow sokáig figyelte az arcát, majd kinyúlt érte, a bőre megint forró volt, Julie izmai menten ellazultak.

- Sose csináltam ezt mással, mint Ariannal - súgta halkan. Julie türelmesnek tettette magát, pedig minden volt csak az nem. Dühös volt és frusztrált, nem értett semmit, mintha Willow szándékosan szerette volna megkavarni az elméjét. Leszegte az állát. - Julie, biztos vagy benne?

- Talán, ha elmondanád mégis mibe kell beleegyeznem! - sziszegte kirángatva magát a lány szorításából. Álmos volt és fáradt és ha mindez egy átkozott agymenése volt Willow-nak már bánta, hogy nem avatta be Zakariast a terveibe. Mi van, ha Willow az ő életére akar törni? Hiszen senki nem volt ilyenkor a skót felvidék egyik elrejtett kis völgyében. Beletaszíthatja a testét a folyóba és végül ugyanott fog kikötni az ő teste, mint az anyjáé, és pont ugyanúgy semmisnek tekintik majd az egész esetet, mint ahogy azt az anyjával tettét. - Hazamegyek.

- Julie, nem mehetsz nélkülem, hát nem érzed?

Julie nem értette kikről vagy mikről beszélt a lány, de érezte, amint elengedte Willow kezét mintha fagyos karmok tekeredtek volna a torka köré. Ijedten rándult vissza.

- Ez nem játék, Willow!

- Egy szót se Ardannak! - Ha kikerül innen élve Julie tudta, hogy első dolga az lesz, hogy mindezt a legapróbb részletig elmondja Ardannak.

Willow maga után rántotta és nekivágtak a sötétnek. A szurkos éjszaka ketté vált a zseblámpa fényére. Halkan mormogott a lány, de Julie nem fázott többé, sőt a vállai köré dobott sál alatt még melege is lett egy kicsikét. Kíváncsian figyelte a váltakozó tájat, az éjszaka mindent beterített, mint egy obszidián takaró, ráolvadt a növényekre, a völgyekre, a fákra és azok leveleire, de úgy tűnt még csak a legkisebb fény is szabadjára engedte őket.

- Hova megyünk? - De amint elhagyták a szavak az ajkait meglátta merre tartottak. Egy sötét erdő húzódott előttük. - Megőrültél?

- Mindjárt ott leszünk, nyugi.

- Az erdőbe? Te teljesen elvesztetted az eszedet?

Willow megpördült a tengelye körül, aminek következtében a zseblámpájának fénye újból kiégette a retináit. Szitkozódva pillantott el róla, de addigra Willow ujjai újból az állai alá fonódtak és gyengéden maga felé irányította a tekintetét. Az érintése még mindig meleg volt és talán ez idegesítette legjobban. Hiszen haragudott a lányra! Őrültséget tervezett, kihozta őket az éjszaka közepén a fennsík kellős közepére és a végén még egy erdőbe akarta becsalogatni? Julie az alsó ajkát rágcsálva nézett át a lány válla felett. Minden őrültség ellenére a mellkasa mélyén valami mégis Willow felé húzta. Tudta, pedig nem ismerte a lányt, de mégis tudta, hogy megbízhatott Willow-ban. Mélyet sóhajtva bólintott.

Willow nem várt további megerősítésre, elengedte az arcát és Julie megpróbálta elfojtani a csalódott sóhaját. Halkan recsegtek a talpuk a fűszálak, hosszú, sűrű gallyak tekeredtek köréjük, de Willow nem hátrált ki. Türelmesen kerülgette ki az ágakat, de mindeközben egyszer sem eresztette el a kezét. Felszisszent mikor egy tüske megakadt az orcáján. Az ujjaira buggyant egy kövér vércsepp, mikor pedig hátranézett a vállai felett, rá kellett döbbennie, hogy az ösvény, amin eddig magabiztosan haladtak eltűnt.

Elhúzta a száját, majd a sáljába törölte a vércseppet. Bíznia kellett Willow-ban, bárhova is vezette, okkal voltak itt, ezt még ő is értette. Búgott körülöttük a szél, olyan érzése volt mintha ezer meg ezer szem szegeződött volna rá. Bagoly suhogott a jobbján, míg a balján kusza ágak nyúltak ki felé.

Julie nem tudta meddig gyalogoltak a sötétben, összemosódott az időérzéke, hol úgy tűnt már órák hosszat trappoltak a sűrű avaron, míg a másikban mindösszesen néhány szempillantásnak tetszett a kirándulásuk.

Végül viszont az erdő ketté nyílt körülöttük, és Willow egy üres tisztásra vezette őt, egy öreg galagonya fa tövébe. Sárga bogyói megcsillantak a lány zseblámpájának a fényébe. A fa szürke tövében, pont olyan narancssárga színű gombák nyüzsögtek, minta fa gyümölcsei. Egy gyönyörű boszorkánykörbe rendeződtek, mintha valaki szándékosan ejtette volna a spórákat egy ilyen alakzatba. Elnyílt szemekkel lépett közelebb a zöld fűszálak között rejtőző gombákhoz.

Willow letérdelt a fa tövébe, és valami furcsa anyagot szúrt annak tövébe.

- Mit csinálsz? - lépett közelebb, de Willow még csak fel se nézett rá, bőszen mormolt valamit az orra alatt. Az ujjaival a gombák után nyúlt, de a lány mintha álomból ébredt volna, sziszegve ragadta meg a csuklóját.

- Nyughass már! Ülj le oda és várj meg. - Úgy szidta meg, mint egy gyereket, de Julie-t nem bántották az éles szavak, egy széles vigyorral dőlt el a nedves fűszálak között. - Egyébként mérgezőek a gombák. Nem hiába ilyen a színük.

- Hívogatóak.

- Nem halsz meg tőlük, csak egy pillanatra más világra kerülsz - nevette el magát Willow, majd letelepedett mellé. - Tudod mi ez a hely? - Julie megrázta a fejét. A távolban csorgott a patak, amit mindvégig követtek, de a szurkos sötétben, kizárólag a fát látta maga előtt. - Ez egy tündérhalom. Régen idejártunk mindig Airan-nal, teliholdkor könnyebb belelátni a Másvilágba, de úgy tűnik érzékenyebb vagy a mágiára, mint gondoltam.

Willow tekintete követte a galagonya karcsú törzsének vonalát és az ajkait egy halvány vonallá préselte össze. A szemei homályosan derengtek, mellette volt, de Julie úgy érezte a gondolatai messze jártak tőle. Talán egy emlékbe veszett el.

Julie hosszasan figyelte Willow arcát, kereste azt a mozzanatot, ami majd elárulja őt, és nagyot nevetve elfelejtik ezt az egész őrültséget, de lány arca sziklaszilárd eltökéltségtől ragyogott. Nagyot nyelve nézett vissza gombákra, valóban furcsának tűntek.

- Már begombáztál? - nyögte ki végül, csakhogy esélyt adhasson a másiknak, hogy visszakozzon, de Willow korántsem elegáns felhorkanása nem az a válasz volt, amit várt volna. - Mi ez a hely? - a hangja beleegyező volt. Willow megvillantott felé egy halvány mosolyt.

- Tudom időt kellett volna még adnom, de-de nem bírtam ki! Azóta nem voltam itt, hogy Airan - az utolsó szavakat elnyelte. - Nem helyettesíteni akarlak, de azt hiszem ennek az egésznek köze lehet az anyukádhoz... meg Airanhoz. - Julie kíváncsian kapta fel a fejét. - Szerintem van valami, ami talán mindkét esetet összeköti. Egy kapocs, nem hiába történhettek így a dolgok. Az, hogy találkoztunk, ez nem lehet puszta egybeesés. - Julie-nak volt egy olyan érzése, hogy a lány eltitkolt valamit előle, de nem tett fel további kérdéseket. Végül is alig ismerték egymást, lehettek titkaik egymás előtt.

- A mágia? - furcsának tűnt a nyelvén a szó, de a mai éjszakán már így is túl sok furcsaság érte. Willow bólintott, majd lehunyta a szemét, közelebb dőlt hozzá, egészen addig, míg a lány dús, meleg ajkai a fülcimpáját nem égették. Julie összerezzent, forró vér pulzált a bőre alatt és hirtelen még a lélegzetvétel is nehezére esett. Mindent beterített a lány fullasztóan édes illata.

- Megmutathatom neked.

Nagyot nyelt.

- De én nem tudok veled menni, én nem látom, amit ti láttok. - Willow lehelete a bőrére olvadt, és Julie hirtelen úgy érezte minden csepp levegőt kiszorítottak a tüdejéből.

- Miért?

- Ez a hideg, a fák, a sötétség, ez csak egy látszat Julie, végig itt vannak körülöttünk, az egyikük meg is érintett - puha ujjai az orcájára simultak, pont oda, ahol a csipkebogyó megcsípte a bőrét. - Emlékszel mennyire fáztál? Én én abban tudlak segíteni, hogy itt tartsalak. Leföldellek, amíg érzed a meleget mindig visszajössz hozzám.

Félszegen bólintott, majd közelebb dőlt hozzá és engedte, hogy az arcuk összesimuljon. Forró volt a bőre, izzadtság cseppek gyöngyöztek a tarkójánál és a gyomra mélyén egy különös csomó tekergett. Mély lélegzetet vett, Willow édes illata mellett ott volt a természet hűs árnyéka.

- Hogy - megköszörülte a torkát, érezte, hogy az egész arca vöröslött, de semmi pénzért nem húzódott volna hátrébb, sőt inkább csak magába itta volna Willow összes sejtjét míg végül nem marad belőlük más csak egy közös massza. - Hogy látom meg őket?

Willow az állánál fogva fordította maga irányába az arcát, és Julie csak akkor értette meg, hogy valóban egyetlen egy lélegzetvétel választotta el őket egymástól. Talán a bőrére égő fagytól, vagy a természet részegítő tisztaságától érezte ennyire szabadnak magát? Volt valami a levegőben, és Willow egyszerre szívta magába azt az andalító füstöt, mint ő. Mindkettőjüket elragadta. Egy hullámon lovagoltak, egymás szájából kapkodták el a levegőt. Csak egy kicsit kellett volna közelebb dőlnie hozzá, hogy összeérjen az ajkuk. Vajon milyen lehetett a csókja?

- Lépj a körbe.

Julie nagyokat pislogott, és végszóra Willow zavartan hátra tántorodott, mintha csak akkor döbbent volna rá, hogy eddig mennyire közel voltak egymáshoz.

- Ez-ez az egész érzés, ez nem a mienk, Julie - motyogta halkan. Julie megborzongott. Willow magát győzködte, fájdalmasan húzat össze a szemöldökét, majd megdörzsölte az ajkait, mintha magán érezte volna a meg nem történt csók ízét. - Ők miattuk van.

Tehát nem vágysz rám úgy, mint ahogy én rád? Keserű epe árasztotta el a száját és feszülten bólintva állt fel a helyéről. Willow ujjai éppen csak a bőrére olvadtak, forró pamacsokként tartották a földön a testét.

- Lépj be a körbe, és térdelj le a földre. Végig tartani foglak, ne aggódj. Most pedig hunyd le a szemedet.

Willow tenyere a hátára olvadt. Egy reszketeg lélegzetet vett, sűrű füst telítette meg a tüdejét és mikor újból felnyitotta a szemeit, úgy érezte egy másik világba lépett. Még mindig ugyanazt látta, mint korábban, de ezer meg ezer szem tapadt rá, a gallyak mögül sárga tekintetek követték a mellkasának minden egyes rezdülését. A galagonya sárgás-fehér fényben úszott, akárcsak egy szentély úgy magasodott az ki az éjszakában.

A fű füstté olvadt, az ágak fekete sziluettként bomladoztak előtte, míg a ködös, alaktalan szemek csak figyelték és figyelték. Ez lett volna a Másvilág?

Valami megrántotta, a bordái mélyéről tört fel és mielőtt még kiléphetett volna a fehér fényben úszó boszorkánykörből, valami forróság a hátán visszatartotta. Akárcsak egy horgony, amiről nem is emlékezett, hogy valaha beledobta a tenger vizébe. Mélyeket lélegzett és tovább figyelte a homályos, ködös tájat.

Miért is volt itt? Miért nem léphetett ki a körből?

Hívogatták a hangok, kíváncsi, hosszú, fényszerű ujjak nyúltak ki a fekete gallyak közül. Magukhoz édesgették, és Julie már nem is emlékezett arra, miért kellett volna nemet mondania rájuk. Hiszen magukhoz hívták! Újból talpra szeretett volna állni, de a forróság visszarántotta. Kinyúlt a körből és az égető fagy egyenesen a bőrébe harapott. Sikoltva kapta vissza a mellkasához a vérző ujjait.

A Galagonya tovább fénylett.

Egy bátor alak kilépett a sűrű erdőből, hosszúkás alakja volt, sárgás, ködös fény volt a teste, a hátából hosszú, vékony szárnyszerű alakzatok nőttek ki, a halovány szélben meg rebesgette őket.

- Sicc!

Julie felsikkantott, és a tündér szerű lény ijedten vissza is reppent a bozótba. Sárga szemek pislogtak rá, majd lassacskán a hang irányába fordult.

Ő viszont különbözött mindattól, ami ezt a homályos világot jellemezte. Jobban hasonlított őrá, de Julie tudta, mélyen, hogy az ő világukhoz se tartozott. Egy szellem. Fehér, fakó fénye volt, de az arca emberi volt. Fehér áttetsző bőre, hatalmas kék szemei és vékony ajkai voltak. Ha nem látta volna előbb a furcsa tündér szerű alakot, Julie megesküdött volna rá, hogy a lány tündér volt. Hosszú, fehér haja volt, ami a derekát verdeste, kunkori fürtökbe hullámzott, a testét egy egyszerű hálóing szerű ruha fedte. Mezítláb közelítette meg, a lábujjai belevesztek a ködös fűszálakba.

- Csak kíváncsiak rád - motyogta halkan, édes, gyermeki hangon. Egy különös mosolyra húzta az ajkait. - Már rég nem beszéltem senkivel. - Letérdelt elé és hosszú, elegáns ujjaival körbejárta a fénylő gombákat. Julie meg szeretett volna szólalni, de a hangja valahogy nem hallgatott rá, ha szólásra nyitotta a száját, semmi sem tört elő onnét. A lány viszont nem zavartatta magát, dúdolva cirógatta a gombákat. - Eljössz még máskor is hozzám? Olyan magányos vagyok. - Nagy szemeit rávezette, majd nevetve dőlt el a füstfelhőben. A lábait az égnek emelte. - De te még nem is tudsz beszélni! - rázta meg a fejét, a fürtjei az arcába zúdultak. - Gyere ide, nyújtsd ki a kezedet, adok neked valamit.

Julie rettegett attól, hogyha kinyúlt a gombákon túlra a fagyos idő újból megmarja majd, de ahogy az ujjai elhagyták a gombákat, a szellemlány egy érmét ejtett a kezébe. Az érintése meleg volt.

- Mi ez? - törtek fel belőle a szavak, mire a lány szemei hatalmasra nyíltak és közelebb dőlt hozzá.

- Valami a másvilágból.

- Julie?

Kelletlenül rántotta meg a vállát, de a forró érzés a hátába, valahogy tovább húzta. Nem akart még elmenni, hiszen éppen csak most tanult meg beszélni!

- Julie!

- Azt hiszem hív téged - motyogta a lány szomorkásan. Julie megrázta a fejét, de akkor valami megragadta a testét és mielőtt még bármit is mondhatott volna, kirántották a tündérhalomból. - Ő hív téged - vicsorogta dühösen.

Zihálva rebbentek fel a szemei. Willow fölötte guggolt, az arca ijedt grimaszba futott, és szitkozódva kapta ki a markából az érmét.

- Baszki. Ardan ki fog nyírni. - Két forró tenyér fonódott az arcára. - Julie hallasz engem? Ki adta ezt az érmét?

- Én...

- Ki volt ott?

- Nem tudom, egy-egy lány! - szipogta. Ülésbe tornázta magát és értetlenül figyelte a fehér fénybe úszó érmét, de ahogy az ujjai újból köré fonódtak elvesztette a fényét és egy egyszerű aranyérme pihent a markában. - Mi ez?

- Nem fogadhatunk el semmit a Másvilágból, Julie. Én, fogalmam sincs mit jelenthet ez. Meg kell majd keresnünk Wrent.

- Wren? - húzta fel a szemöldökét, de Willow addigra már máshol járt. Idegesen rágcsálta az ajkait, majd egy nagyot sóhajtva eldőlt mellette, és az arcát a vállainak döntve kifújta az addig magába tartogatott levegőt.

- Aggódtam miattad, majdnem kifutottál az ujjaim közül. Nem válaszoltál a hívásaimra, tisztára rám ijesztettél, azt hittem elvesztél - vallotta be a lány remegve. Az egyik meleg tenyere körbefonta a derekát és Willow szipogva rejtette el a nyakhajlatában az arcát. - Butaság volt idehozzalak! Majdnem-majdnem...

- Csodálatos volt - vágta közbe Julie. Willow felkapta a fejét, üvegesek voltak a szemei, megcsillant bennük a hold fénye, és Julie késztetést érzett arra, hogy lecsókolja az arcára ragadt könnyeket.

- Láttad őket?

- A tündéreket? - Willow elnevette magát és szorosan magához ölelte. - Te is látod őket?

Megrázta a fejét, majd kissé hátrébb csúszva kinyújtotta a lábait.

- Csak érzem őket, én nem láthatom őket soha, nincs a vérembe a látás. A Másvilág nem mindenkit enged be magához.

Julie bólintott, ezer kérdése akadt, de a gondolatai egy ragacsos masszává olvadtak és mikor mondani szeretett volna valamit csak egy fáradt sóhaj hagyta el az ajkait. Willow kuncogva húzta talpra majd óvatos ujjakkal kisöpörte a szemei elé csúszó frufruját.

- Menjünk haza, hosszú nap volt ez a mai. Holnap mindent megbeszélünk.

Julie alig észlelte, hogyan értek haza. Csupán arra emlékezett, hogy a puha takarója lassan betemette a testét és egy ismerős sötétség ragadta magával. A szellemlány kék szemeivel álmodott.

Meg is érkezett a második fejezet! Most Julie szemszögére váltottunk :) remélem ez is elnyerte a tetszéseteket

Most már kezd kicsit tisztulni a kép, miről is fog szólni a sztori!! Alig várom hogy posztolhassam a kövi fejezeteket, nagyon kiváncsi vagyok mit gondoltok a fejezetről és összeségében a sztoriról

Köszönöm mindenkinek, aki írt, aki csillagozott, vagy mindösszesen elolvasta a fejezetet, minden megtekintés és minden visszajelzés feldobja a napjaimat!

Puszil mindenkit Kyra!

örömmel várok minden szót :) i am craving it