Zakarias a napjait egy forró kávéval kezdte, amit Richard Brown minden egyes reggel, pontban hét órakor az asztalára helyezett egy kocka, olvadozó étcsokoládéval. Hagyta, hogy a csoki szétolvadjon a szájába és két korty kávéval öblítette le a ragacsos masszát. Kedvelte ezeket a csendes reggeleket, ahol az este előkészített szendvicse, morzsákat hagyott a bordó pulóverén, ahol nem kellett felesleges szavakkal megtelítenie az osztálytermet, mert Richard Brown ugyanúgy kedvelte a csendet.

A férfi annak ellenére, hogy az órákon szétszórt volt és késve esett be a mitológia kurzusokra, az élet minden más területén szigorú pontosságot mutatott. Három naponta cserélte ki a plafonról lógó gyógynövény csomókat, keddenként megvizsgálta az ablakokba kihelyezett medalionokat, szerdánként pedig újabb és újabb hordó kacatot ejtett szét az irodájában. Furcsán együttműködtek, míg Zakarias szortírozott, a férfi a papírjait leste, és amikor Zakarias a papírokkal volt elfoglalva a férfi a kacatok közt matatott. Megnyugtatták ezek a reggelek, és mindez felért azzal, hogy hajnalba kellett kelnie minden hétköznap.

Richard Brown gazdag ember volt, nem sajnálta tőle a pénzt. Furcsa volt letekintenie az első fizetésére. Abban állapodtak meg, hogy két hetente, készpénzben kapja meg a bankjegyeket és ahogy elnézte a boríték tartalmát, rá kellett döbbennie, hogy a férfi jóval többet adott neki, a megbeszélt összegnél. Mikor felhozta a problémát, a professzor csak legyintett egyet és újból elmerült a véget nem érő lapokban.

Meleg érzés bomladozott a mellkasában. A borítékot a táskájába csúsztatta és a furcsa, ködös érzés hatására meg se hallotta a közeledő lépteket és az egyre hangosabb szóváltást. Csak azután kapta fel a fejét, hogy az ajtó kivágódott és az a zavartalan csend, ami addig körbeölelte őket pillanatok alatt tört szilánkosra.

Ardan állkapcsa megfeszült, ahogy Willow és Julie fölé magasodott. A két lány az elmúlt két hét alatt egy furcsa barátságba kezdtek, és ugyan hallotta a lány halk lépteit éjszakánként, nem kérdezett rá hova menekült majdnem minden este. Willow kihúzta magát és sziszegve lépett Julie elé, mintha a barátnője engedte volna ezt. Szilárdan állták a szürke tekintetet, mire a fiú szitkozódva az akasztóra hajította a méregdrága kabátját.

– Mégis mi járt a fejedben? Felfogod, hogy meg is ölhetted volna? – rántotta meg Willow kezét a fiú. Egyenesen az arcába köpte a szavakat. – Kibaszott életbe, Willow!

– Nem történt semmi, azóta már...

– Azt akarod mondani, hogy ez nem egy egyszeri, megismételhetetlen alkalom volt? – fröcsögte. Annak ellenére mennyire flancos volt és elegáns, a hangja annál több mérget tudott felszívni magába. Zakarias észre se vette, hogy felállt a helyéről. Nem tetszett neki a fiú haragja.

– Ardan...

– Mit gondoltál, Wren nem fogja elmondani az éjszakai kis randevúitokat? Willow, hát nem érted? Kapott egy érmét!

– Wren azt mondta –

– Tudom mit mondott Wren! – Karon ragadta a lányt, Willow meg se rezdült, de Zakarias akaratlanul mozdult. Kiszakította a lányt Ardan szorításából, és a vállainál fogva lökte hátrébb. Ardan szemei felvillantak. Vöröslött a képe, és egy homokszőke tincs a homlokába esett, de még ez sem tudta volna elterelni Zakarias figyelmét a mérgező, vérerekkel teleitatott szürke szemekről. Ugyan Ardan tagadhatatlanul magasabb volt, mint ő, de Zakarias szélesebb volt, robusztusabb, a fiú szálkás alakjával szemben ő inkább erősebb.

– Kotródj a szemeim elől, Navarro.

– Ardan! – mordult fel Willow. – Istenem, elég volt!

– Mégis mi bajod van? – hagyta figyelmen kívül Willow-t és két lépéssel felfalta a kettejük között feszülő távolságot. Ardan élesen magába szívta a levegőt. Dohány szaga volt, viszont e-mögött bujkált valami hideg, fenyves illat. – Ki a fasznak képzeled magadat?

Négyszög légzés, Zakarias. Ha túl sok mindent érzel egyszerre, csak figyelj a légzésedre! – zúgta a fülébe Ms. Jenkins. Egy, kettő, három, négy. Pattanásig feszültek az izmai.

Éld meg a haragodat! – recsegte Richard Brown.

Ijedten tántorodott hátra. Ardan arca elfehéredett, majd zavartan lesütötte a szemeit és azonnal babrálni kezdett az inge mandzsettáival. Mégis melyik flancos ember hordott mandzsettát az egyetemre? Az ízületeiben fodrozódó harag hirtelen foszlott semmivé és hitetlenül nevette el magát, amire három értetlen tekintet ugrott az arcára, de addigra már rázta a testét a nevetése.

– Megőrültél? – sziszegte Ardan felszegve az állát.

– Mandzsetta, komolyan? A sznobizmus melyik szintjén követeli meg az egyetem, a mandzsettákat? – kacagott fel kifordulva a fiú vöröslő képe elől.

– Mit tudsz te bármit is a divatról? Csak rád kell nézni – fröcsögte dühösen. Elrántotta róla a szemeit és Zakarias kénytelen volt észrevenni az orra nyergén azt a kettő, ovális alakú vörös foltot. Huh. Szemüveges volt?

Talán, ha egy pillanattal ezelőtt érkezett volna a megjegyzés nem lett volna képes magába tartania a haragját, de valahogy most nem feszültek meg az izmai, sőt még mindig az ajkain bujkált a mosolya. Megrántotta a vállát majd a két lányra nézett, akik elnyíló ajkakkal kapkodták közöttük a tekintetüket. Julie a füle mögé tűrt egy vastag, vörös tincset.

– Miről vitatkoztatok?

Julie előre lépett, de nem szólalt meg. Nem is igazán kellettek szavak, Zakarias tisztában volt vele, hogy a barátnője rejtegetett előle valamit. A napja nagy részét Willow-val töltötte és a fiú eszeveszetten próbálta elnyomni a keserűséget, amit ez keltett benne. De túl sok ideig dolgozott magán ahhoz, hogy megpróbáljon elsiklani az érzései felett. Egyértelmű, hogy irigy volt.

Julie az elmúlt két hétben egyre kevesebbet igényelte a társaságát, és amikor együtt is voltak a gondolatai messze jártak tőle. Talán szerelmes volt? Ez megmagyarázta volna az éjszakai kalandjait, de Zakarias tudta, milyen volt Julie amikor szerelmes volt, és most korántsem tűnt úgy mintha a szemei elé telepedett volna a rózsaszín köd. Sőt inkább úgy érezte, hogy a lány elkötelezte valami iránt magát. Otthon mindig a vörös noteszét bújta. Egy különös levegő járta körbe, ha színt akart volna neki adni, fehér lett volna. Másképp nézett rá, másképp tartotta magát. Julie nem szerette a csendet mégis sokat választotta azt a napokban.

Zakarias pedig engedte, hogy a lány kicsússzon az ujjai közül. Végignézte, ahogy a víz kimosta az ujjai közé halmozott homokot, egyetlen egy hullám elég volt ahhoz, hogy elveszítse őt. Nem maradt több ereje, hogy maga mellett tartsa. Tudta, hogy Willow képes volt megadni neki mindazt, amit ő mindig megvont tőle. Megérintette, ölelkeztek, egy légtérbe tudtak maradni úgy, hogy összeért a bőrük.

Attól még nehéz volt elnyelnie a mérgező irigységét. Már értette miért gondolták az írók azt, hogy az irigység képes volt pusztítani. Néha azon kapta magát, hogy szándékosan szerette volna elkaparni egymástól a két lányt, csakhogy egy ideig ő is magán érezhesse Julie figyelmét.

Keserűen bólintott, mikor a teremre csend telepedett.

– Értem.

– Zach – nyúlt ki érte Julie, de most Zakarias futott ki az ujjai alól. Feszülten foglalt helyet az első padban. Legalább a harag tova szállt. A kínos csend is jobb volt az üvöltő szavaknál. – Csak egy butaság volt az egész. Ne aggódj miatta.

Richard Brown egy elegáns fordulattal lépett be a terembe felolvasztva a rájuk telepedő ragacsos fagyot. Julie megfeszült az ültében, amióta megtudta, hogy az anyja és Richard barátok voltak, nem tudott természetesen viselkedni a professzor társaságában és amennyire figyelmes embernek ismerte meg Richardot, a férfi egyszerűen elkerülte az elefántot a szobába. Elegánsan eltáncolt a maradék helyiségben, még csak a felismerés gondolatát sem visszatükrözve az arcán. Zakarias pedig gyáva volt rákérdezni.

Ahogy az órát kezdte megtelíteni a férfi hangja Zakarias figyelme azzal a lendülettel reppent tova. Kedvelte a férfit, de a mitológia és a professzor elvetemült hite abban, hogy valami mégis létezett a világban, ami nem volt tudományosan megmagyarázható, dühöt keltett benne. Julie helyette is figyelt. Félszemmel oldalra sandított.

Ardan bőszen jegyzetelt a füzetébe, hol a professzoron felejtve a szemeit hol pedig a zöld táblán, ahol Richard krétája porfelhőt hagyott maga után. Az az ádáz fürt még mindig a homlokába hullott, csillogott a zselétől. Mégis melyik idióta zselézte be a fürtjeit a huszonegyedik században? De be kellett ismernie, hogy a fiún még ez is jól állt, olyan érzése volt, mintha a nyolcvanas évek egy divat magazinjából lépett volna elő, a fényes oxfordjában és élére vasalt nadrágjában. Hosszú, elegáns, egyenes orra volt, kiálló, prominens arccsontjai és kordában tartott szőke szemöldökei. Ha nagyon figyelt valamire, összehúzta a szemöldökét és kissé összeráncolta az orrát, mint ahogy most is tette. Könnyedén tartotta az ujjai között a tollát, ami sercegve kaparta a sárga lapokat.

Ardan hirtelen felnézett elkapva a tekintetét. Zakarias tüstént a szemüvege után nyúlt. Elnézett róla, de a bőre addigra már vöröslött. Mikor volt az utolsó alkalom, hogy lefeküdt volna valakivel? Még Amerikában. Cindy volt a lány neve? Nem emlékezett rá pontosan, akkor már túl sok tequilát húzott le. Ardan pedig szép volt, sőt már-már bántóan tökéletes, ha csak a felszínt figyelte. De voltak más helyes fiúk és csinos lányok az egyetemen. Ardan csak egy volt a sok közül.

– Ahogy azt az év elején megbeszéltük, házi feladatokkal szerezhetitek meg a szemesztervégi jegyeteket, és elérkezett az idő az első feladatra! – Zakarias felkapta a fejét. Richard Brown arany szemei rávillantak, majd megróvoan megrázta a mutatóujját. – Két csoportunk lesz, és a kötelező irodalomban megjelölt történelmi maradványokat kell felkeresnetek a partneretekkel. – A férfi ceruzája a nyomtatott lapra bökött, amit észre se vett, hogy mikor került a padjára. – Az alább felsorolt vázlatpontok alapján kell megvizsgálnotok azokat. Ne aggódjatok a megjelölt helyek biciklivel, vagy gyalog könnyen elérhetőek. Két hetetek lesz a feladat teljesítésére, két hét múlva hétfőn pedig az asztalomon várom a kitöltött lapokat. Nos térjünk rá a csoportokra. – Zakarias már odafordult a lányhoz, de Richard Brown még időben megköszörülte a torkát, majd egy sejtelmes vigyorra húzta az ajkait. – Zakarias Navarro és Ardan O'Finnigan. Juliette Wilde és Willow Dalman.

– Professzor úr! – harsant fel Ardan, de a férfi ciccegve rázta meg a fejét.

– Ugyan-ugyan, ne fárassza magát feleslegesen, Ardan. Érthetőek voltak az utasításaim? Kérdés? Nincs kérdés! Viszontlátásra, jövőhéten ugyanekkor ugyanitt!

Richard Brown ajtaja egy kattanással zárult be mögötte. A teremre pedig síri csend telepedett.

– Ha megbocsátotok!

Ardan a kabátja után kapott és kopácsoló léptekkel tűnt el a folyosón. Willow megforgatta a szemeit, majd elfoglalva a fiú helyét közelebb dőlt hozzájuk.

– Ne foglalkozz vele, Zakarias. Dramatikus idióta. Minden rendben lesz, valószínűleg a parkolóba roncsolja tovább a tüdejét – rántotta meg a vállát.

– Szándékosan csinálta ezt – szűrte ki a fogai közül idegesen.

– Szerinted a reggeli vitát nem hallotta? Konkrétan az egész folyosó zengett tőletek – szúrta közbe Julie. A cuccait a táskájába söpörte. – Nyelvészet? – Zakarias bólintott, de nem tudta olyan könnyedén lerázni magáról a feszültséget. – Csatlakozom majd hozzád a könyvtárban, addig gyorsan átbeszéljük Willow-val a házinkat, jó lesz úgy?

Lenyelte a torkába szökő epés szavakat, majd összeszedve magát elindult a parkoló irányába. Hallotta még maga mögött Julie csengő nevetését, de makacsul összerántotta a vonásait. Nem engedhette meg magának, hogy meggyászolja a barátságukat. Még nem tűnt elég valósnak a helyzet.

Kiérve a hűs, őszi levegőre, meg is pillantotta a szürke kőtömegnek támaszkodott fiút. Willow-nak igaza volt. Kihúzva magát gyorsan a zsebeibe rejtette a kezeit és látszólag magabiztos léptekkel közelítette meg Ardant.

Ardan félszemmel ránézett majd gúnyosan felhorkantott. A cigaretta csikkjét elnyomva a legközelebbi kukába dobta azt. Zakarias késztetést érzett arra, hogy kiüsse a kezéből a cigaretta csikket, de tűrtőztette magát.

– Mondom, hogy lesz. – tért hozzá vissza sűrű ránccal a szemöldökei között. – Elosztjuk a feladatot, én kettőt és te egyet.

– Mi bajod van? – szöktek elő belőle a szavak. Ardan elrántotta az arcát, és az az átkozott tincs megint a homlokába hullott. Ökölbe futottak az ujjai. – Amióta megérkeztem valami megmagyarázhatatlan bajod van velem, és egyszerűen nem értem mégis mi? Bajod van a bőrszínemmel? Valahogy mégis elbírod magad mellett Willow-t! Vagy csak a latinokkal szemben van ennyire türtőztethetetlen undorod, hogy még a másik szemébe se tudsz nézni, ha megszólítanak?

– Azt hiszed érdekel a bőrszíned? – súgta elhalva. Zakarias felkapta a fejét és felnézett egyenesen bele a fiú szürke szemeibe. Hitetlennek hatott a tekintete, mintha nem hitte volna el, hogy mivel vádolta őt Zakarias.

– Mivel mással magyarázhatnám meg a viselkedésedet? – sziszegte és a helyzet ellenére kissé kipirult a bőre Ardan kutakodó tekintete alatt.

Ardan egy újabb szál cigarettát húzott elő a dobozból, és remegő kezekkel gyújtotta meg azt. Letüdőzte a füstöt, majd a távolba meredt, valamerre arrafelé, amerre a tölgy is lehetett. Zakarias összeszorította az ajkait.

– Azt javaslod, csináljuk együtt a feladatot?

Megrántotta a vállát, már nem maradt elég harag benne, hogy ráförmedjen. Mindabból amit ráuszított pont ez maradt meg benne? Ahogy letüdőzte a füstöt hirtelen késztetést érzett arra, hogy elkapjon egy szálat ő is, de mégis mit gondolna akkor Julie róla? Nem mintha a lányt mostanában különösebben érdekelte volna. Túl fagyos volt vele szemben? El kellett volna viselnie az érintését? Élesen villant fel az apja barna tekintete.

Ki és be. Ki és be. Ki és be.

Miért ver ennyire hevesen a szíve? Julie-nak szüksége lett volna rá? Rossz barát volt? Pont olyan semmirekellő idióta, amilyennek az apja is hitte? Hogy engedhette, hogy az édesapja érintése megakadályozza abban, hogy közelebb kerüljön másokhoz? Hogy fajulhatott mindez idáig?

– söpredék, buzi –

Ijedten szisszent fel, mikor egy jéghideg érintés az arcára simult. Kipattantak a szemei, és egy ideig csak egy homályos, üveges masszát látott maga előtt, de ahogy kipislogta a ködöt, Ardan szürke szemei egyenesen a bordái mélyéig lenyúltak. Kíváncsi ujjak túrták fel a tüdejét, és rebegő szerv mögött rámarkoltak a szívére. Visszarándult, de a fiú szorosan követte őt.

– Eressz el!

Ardan hátratántorodott. Nagyokat pislogva kapta el róla a szemeit, majd megfordult a sarkán és eltűnt. Ott hagyta őt az üres parkolóban, egyedül, mikor kibaszottul pánik rohama volt.

Mélyen letüdőzte a kinti friss levegőt, majd a fejét a hideg falnak döntve ötig számolt magában. Több volt már ennél, hogy néhány keserű szó belevezesse egy spirálba! Hol volt a kontroll? Az a sok év, amit Ms. Jenkins árnyékába töltött el?

Túl sok új inger ért mostanában, Zakarias. Természetes, hogy így reagálsz.

Bólintott.

Nem szégyen segítséget kérni, Zakarias.

Megdörzsölte a homlokát. Szégyellte magát. Vajon mit gondolhatott róla Ardan? A fiú segíteni akart neki, egyetlen érintése elég volt, hogy kiszakítsa őt a végtelen spiráljából, ő pedig ráförmedt. Fáradtan túrt bele a fürtjeibe.

Elengedte. Majd másnap újra próbálkozik. A zsebébe nyúlt és előhúzta a kissé gyűrött aranycsomagolásba rejtett csokoládét. Letört belőle egy darabot és a nyelvére helyezve hagyta, hogy a ragacsos, keserű íz letompítsa a gondolatait.

Másnap a könyvtárba kezdte a napját, Richard Brown egy hosszú listát nyomott a kezébe, amint átlépte a küszöböt.

– Keresd ki nekem ezeket a könyveket, és ha végeztél csak szórd őket az asztalomra!

Zakariasnak nem volt kedve kérdésekkel bombázni a férfit, így megrántotta a vállát és magával vitte a hosszú listát a könyvtárba. A könyvtárosnénin kívül viszonylag üres volt a helyiség csupán néhány diák bújta a laptopját, még a korai órák ellenére is. Biccentett az őszülő nő felé, majd ledobva a táskáját az egyik üres asztalnál, munkához is látott.

Türelmesen rótta a poros könyvektől recsegő polcokat, az ujjaival követve az arany számozásokat. Fakó napsugarak törtek be a hosszú, magas ablakokon keresztül, egy friss meleg takaróval befedve a diákokat. Zakarias magába itta a ritka érintését a napnak, de egészen rövid ideig áztathatták magukat a nap alatt, mert egy szürke, vastag felhő mohón kebelezte be az égitestet. Felsóhajtott, majd megpróbálta kihúzni a legfelső polcra rejtett könyvet.

Tuatha Dé Danann, a Sidhe népe.

Megforgatta a szemeit, majd a hóna alá csapva a könyvet megfordult a sarkán, csakhogy szembe találja magát Ardan szürke szemeivel. Zakarias mélyen magába szívta a levegőt, mire a fiú elfordult tőle. Az orrát felhúzta és úgy tett, mintha mindvégig a könyv gerincét figyelte volna. Puffogva csörtetett el mellette, majd az asztalra dobta a könyvet, a többi közé. Amint helyet foglalt a helyén felcsapva véletlenül az egyiket óvatosan átnézett a könyv lapjai felett, egyenesen a fiúra, aki tettetett lazasággal rótta a sorokat. Az ujjait összekulcsolta a háta mögött, és Zakarias csak akkor figyelt fel a fiú orrára csúszó fémkeretes szemüvegre. Ovális lencsék mögül pislogott a könyvekre. Markáns tengerészék ingjére egy hasonló, sötétkék mellényt húzott, szorosan összegombolva azt, kihangsúlyozva így vékony derekának vonalát.

Átkozottul jól nézett ki. Nem lehetett egyedül az érzéssel mivel egy hozzáhasonló csinos lány megközelítette. Ardan összerezzent az apró érintésre, ami megrázta a bal vállát, de amint megfordult a tengelye körül egy ragyogó mosoly itatta fel a vonásait. Mégis mióta volt képes a fiú ilyen mosolyra? Kelletlenül forgatta meg a szemeit.

Ismerősek lehettek, hiszen a fiú egy különös, közvetlen barátsággal fordult a lány felé, lehajolt, csakhogy közelebb lehessen hozzá. A vonásai ellazultak, és mikor a lány vékony ujjai hátra túrták azt a tincset, ami valahogy mindig megtalálta magának az útját a fiú homlokára, Zakarias rájött, hogy ez a lány nem csak egy egyszerű lány volt, hanem a fiú barátnője.

– Lyra Rosaline Abernathy.

Zakarias kiugrott a bőréből, de csak Willow volt az. Egy bocsánatkérő mosollyal foglalt helyet vele szemben.

– A barátnője?

Willow felhorkantott.

– A jegyese – nevette el magát a lány. Zakarias szemei kétszeresére tágultak és mit sem törődve a látszattal rájuk szegezte a szemeit.

– Nem lehet – súgta elhalóan. Egyértelmű volt, hogy barátságosak voltak egymással, de nem tűntek túlfűtöttnek. Ardan elnevette magát, mire Lyra egy dallamos mosollyal megcirógatta a felkarját. Csóknak nyoma sem volt. – Szopatsz?

– Bárcsak, de nem. Egy éve jegyesek.

– Hány éves Ardan? – szöktek elő belőle a szavak, mert nem fért a fejébe az elé táruló kép.

– Most töltötte be a huszonkettőt.

– Nem túl fiatalok hozzá?

– Nem ismered a családját, ezek nem olyanok, mint mi Zakarias. Az iskola kilencven százalékát ősrégi, kékvérű családok népesítik meg, akik már tíz évesen összeházasítják a gyermekeiket. Az O'Finnegan név pedig felér itt magával a herceg nevével, Lyra családja pedig kapott az alkalmon. – A ceruzája hangosan koppant az asztallapján. Egyre több diák gyűlt fel a könyvtárban.

– Elrendezett házasság a huszonegyedik században? Itt Nyugat-Európa lelkében? Komolyan? És Ardan meg egyszerűen belement? Szereti egyáltalán? – horkantott fel elnézve a tovább enyelgő párost.

– Nem olyan egyszerű ez, Zakarias. Arian – de elnyelte a szavakat. Zakarias pedig egyenesen eldobta az addig kezeiben tartogatott könyvet.

– Ki az az Arian?

– A húgom – harsant fel egy szigorú hang mögüle. Zakarias biccentett a fiú irányába, akinek a bal karjára egyenesen rátekeredett Lyra. Csinos, hosszú barna haja volt, egy buggyos fehér blúzt és egy hozzá passzoló kockás szoknyát viselt. A sminkje visszafogott volt, akárcsak a mosolya, amivel üdvözölte őket. – Lyra, ő itt Zakarias, még nem találkoztatok.

Zakarias lenyelte a torkába szökő keserűséget majd illedelmesen kinyújtotta a lány felé a kezét. Az érintése hűs volt, apró, fehér tenyere eltűnt az övében. Tagadni se lehetett, hogy valóban szép párt alkottak, de első ránézésre ennyik is voltak. A kapcsolat nem tűnt mélynek, két gyönyörű alak egymás mellé helyezve annak reményében, hogy a jövőben ugyanilyen gyönyörű babákat nemezzenek.

Nem fért a fejébe, mégis, hogy egyezhetett bele ilyesmibe Ardan? A saját szemeivel látta a fiú sziporkázó haragját, nem félt hallattatni a hangját, akkor mégis miért engedte, hogy a szülei döntsenek helyette egy ilyen helyzetben? Willow-nak igaza volt, Zakariasnak fogalma sem volt, hogy működtek az ősi, nemesi családok. A saját családja talán messzebb se lehetett volna a Skót nemesekétől.

– Minden rendben Lyra? Rég hallottam felőled – kotyogta közbe Willow egy túlontúl negédes mosollyal. Zakarias a tenyere mögé rejtette a nevetését.

– Nyáron Franciaországba jártam a nagyszüleimnél, és miután visszaértem csak kapkodtam a fejemet. Az esküvőszervezés az ember összes idejét leszívja – rázta meg a fejét egy elegáns mozdulattal. Ardan az esküvő hallatán pattanásig feszült, Lyra is észrevette mert vetett a fiúra egy aggodalmas pillantást.

– Mikor lesz az esküvő?

Három pár szem szegeződött rá, Ardan egy vékony vonallá préselte az ajkait.

– Ha minden jól megy akkor téli esküvőnk lesz – sietett válasszal a lány. – Szívesen látunk téged is Zakarias, nem igaz Ardan?

– Persze, Lyra. Hogyne – bólogatott feszülten. Lyra egy apró csókot felejtett Ardan arcán, majd megszorítva a kezét el is hagyta az asztalukat. A fiú zavartan húzta össze az orrát, majd elfoglalta az utolsó szabad helyet az asztalnál. A kezeit összekulcsolta maga előtt és kétségbeesetten kapkodta közöttük a tekintetét. – A házi feladat kapcsán. – A nyelve ütemesen siklott át az alsó ajkán, Zakarias kelletlenül nézett le az előtte heverő könyvhalomra. – Talán ma délután ráérsz? Van autóm, gyorsan át tudjuk nézni a megjelölt pontokat.

Óvatosan nézett végig a fiú feszes vonásain. Zaklatottnak tűnt. Talán az esküvő gondolata? Zakarias nem értette miért piszkálta annyira a gondolatait az esküvő.

– Tökéletes.

Ardan bólintott, majd megragadta a kabátját, és elhagyta az asztalukat, sokáig figyelte a távoldó lépteit.

– Mindig így viselkedik? Mint aki karót nyelt? – Willow hangosan felhorkantott.

– Nem, csak meg kell ismerni. Egy idő mire az ember feltöri a dióhéjat körülötte, de megéri Zakarias, nem ismerek nála jobb embert és barátot.

– És ti hogy álltok a feladattal? – megpróbálta elterelni a gondolatait Ardan négyszögletes vonásairól. Willow kerekded arca éppen tökéletes volt erre, ha Julie nem vetette volna rá magát már az első naptól kezdve, Zakarias talán bepróbálkozott volna nála. Tagadhatatlanul csinos volt, de talán az őt körbeölelő meleg érzés volt benne a legszebb. Képtelen lett volna leírni az érzést, egyszerűen megnyugodott, ha a lány közelébe került.

Willow megvonta a vállát.

– Elvagyunk, még nem kezdtünk neki.

– Merre jártok éjszakánként? – bökte ki végül a kérdést, ami már hetek óta fúrta az oldalát. Willow szemei kissé elnyíltak, de gyorsan uralma alá vonta a vonásait. Egy puha, fehér pulóvert viselt, annak garbójába rejtette az arcát. – Nem vall Julie-ra a titkolózás. – Nem tette hozzá, hogy egyszer sem kérdezte róla. Jobban félt a saját barátnője válaszától, mint Willow-tól. A hosszúra nyúló csend is egy válasz volt. Megadóan felemelte a kezeit, majd összeszedte a szét dobált könyveket egy oszlopba. – Aggódom miatta, ennyi az egész. Még sose volt ilyen, pedig régóta ismerem, Willow. Mintha elveszíteném. – Még magát is meglepte, hogy mennyire őszintének hatottak a szavai.

– Minden rendben, ne aggódj – rázta meg hevesen a fejét, majd kinyúlt felé, de az ujjai sose érték el a bőrét. – Neki is új itt minden, de vissza fog térni hozzád. Ezt a kapcsolatot nem lehet csak úgy szétszakítani.

– Minden új és mégis az egyetlen dolog, ami ismerős azt dobja el először?

– Senkit sem dobott el! – követte a mozdulatait. – Adj neki egy kis időt, hidd el vissza fog térni.

Bólintott, majd felkapva a könyveket el is indult az mitológia termük felé, egyetlen további szóval se méltatva a lányt. Fájt neki mindez, mert Julie-val ellentétben, akinek sosem esett nehezére a váltás, a barátkozás, ő teljesen egyedül maradt egy új országba, amit pont Julie miatt választott magának. Hinnie kellett Willow szavaiban, de mi van akkor, hogyha Julie vissza is tér hozzá, de ő már nem lesz képes a szemeibe nézni? Mi van akkor hogyha ez a keserű irigység addigra már olyannyira megemészti a sejtjeit, hogy semmi tiszta nem marad benne?

Richard Brownnak nyoma sem volt. A pótkulcsával tárta fel a terem ajtaját, fél kézzel egyensúlyozott a könyveivel, majd berúgva az ajtót gyorsan szét nézett a teremben. Egy új földgömb foglalt helyet a terem déli sarkában, pont a kifeszített térkép alatt. Megforgatta a szemeit, utána pedig egy újabb kulccsal feltárta a tanári irodát. Zakarias nem volt benne biztos, hogy valaha a végére érnek a feladatnak, mert akárhány kupacot sikerült átszortíroznia a következő nappal kettő új kupac talált magának helyet a szűk helyiségben.

A könyveket az asztalra helyezte, és éppen amikor kiszeretett volna fordulni a teremből, az asztal egyik résnyire nyitva hagyott fiókjában megpillantott valamit. Gyorsan körbepillantott, de az egyetem északi szárnya síri csendbe maradt. Óvatosan tárta fel a fiókot. Két fénykép volt belesuvasztva a papírhalmok közé.

Zakarias felismerte a nő arcát Rowan mama albumjaiból, Julie anyja volt az. Egy széles mosollyal karolta át Richard Brown nyakát, míg a férfi keze a nő derekára fonódtak, ha nem ismerte volna a történetüket megesküdött volna rá, hogy úgy néztek ki, mint egy pár. A következő képen már idősebbek voltak, ezen többen szerepeltek, két másik férfi és egy nő rajtuk kívül. Julie anyjának a pocakja nagy volt, az egyik tenyerét gondtalanul rá fektette, Richard Brown pedig egy meleg mosollyal karolta át a nő vállát. A többiek széles mosollyal figyelték a kamera lencséit, boldogan egymásba karolva. Julie apjának nyoma sem volt.

Nagyot nyelve tette vissza a képeket a helyükre. Kellemetlen érzés húzta össze a gyomrát, mintha a képek egy titkot hordoztak volna, és őket látván már az ő vállaira is ránehezedett a súlyuk. A fiókot visszacsúsztatta pont abban a pillanatban, mikor a tanári ajtaja kivágódott és belépett az ajtón egy kissé szórakozott kinézető Richard Brown.

– Ó Zakarias! – a szemei elnyíltak. – Összeszedted a könyveket, ha jól látom? – A fiú bólintott, majd az izzadságtól nedves tenyereit gyorsan a nadrágjába dörzsölte. Kilépett az asztal mögül és fél szemmel követte a férfi hóbortos lépteit. A szemei most kékek voltak, nyoma sem volt az arany gyűrűnek az íriszein. – Köszönöm, holnap látlak ugye?

– Professzor úr! – a szája magától nyílt szólásra. – Miért sorolt egy csapatba Ardannal?

A férfi egy gyors mozdulattal kitúrta a szemei elé kúszó tincseit majd egy egyszerű lófarokba csomózta őket össze a tarkójánál. Lerázta magáról a kabátját és helyet foglalt az asztalához húzott széken.

– Ardan mutatni tud neked valamit, ami Willow képtelen lenne, úgy ahogy Julie tud valamit adni Willow-nak, amit te nem tudnál.

– Ardan gyűlöl engem! – csattant fel, de férfi össze se rezzent, megcirógatta a frissen borotvált állát.

– Pont úgy ahogy te gyűlölöd őt? Zakarias, mindketten tudjuk, hogy ez az érzés, amit egymás iránt érzetek jóval bonyolultabb a gyűlöletnél – rázta meg a fejét hitetlenül. Feltornázta magát ültében. – Érdekes helyeket osztogattam ki nektek, mondjuk úgy, hogy az együtt töltött idő talán segít megemészteni ezeket az új érzéseket.

Zakarias összeszorította az ajkait, majd a zsebébe gyömöszölve az ujjait bólintott. Elköszönt a férfitól és megindult az Irodalomtudomány órájára.

. . .

Délután pedig pontosan ott várta Ardant, ahol a fiú ott hagyta őt tegnap. Sűrű, száraz szél borzolta össze a fürtjeit, összébb húzta magán a kabátját, majd az ágyán felejtett bolyhos sáljára estek a gondolatai. Mégis honnan kellett volna tudnia, hogy Skóciában a szeptember közepi időjárás felért az Új-Mexikói téllel?

Ardan nem várakoztatta meg, elegáns léptekkel közelítette meg, majd amint találkozott a tekintetük oldalra biccentett és Zakarias szavak nélkül vette követésbe. Feszes tartása volt, de ahogy lassan megközelítették a fehér, vintage Aston Martint a vállai ellazultak és az ujjai se fonódtak olyan keservesen a kulcs köré. Szépen gondozott autó volt, az utastere hívogató, fekete matt bőrrel feszített ülések, és egy íves fa kormánykerék. Zakarias mindeddig filmekben látott hasonló autókat, de ahogy Ardan lassan belesüppedt az ülésbe már nem érezte annyira idegennek a teret. A fiú pontosan beleillett oda a saját stílusával. Egy meleg mosollyal cirógatta meg a kormányát, majd vetett rá egy oldalpillantást, csak azért, hogy hirtelen el is rántsa róla a szemeit vissza a szélvédőre.

Becsatolta magát és hagyta, hogy a motor mély morranása neki is lekösse a figyelmét. Akkor szólalt meg először, amikor már neki vágtak a skót felvidéknek. Borzos, zöld dombok húztak el előttük és Rosalyne apró városa lassan beleveszett a ködös homályba.

– Mi az első megállónk? – Megnyitotta a telefonján a térképet, mire a fiú egyszerűen az ölébe lökte a füzetét. – Tudod merre kell menni?

– Igen, gyerekként sokat jártunk Romsdale-be, és onnan nincs messze gyalog se a további kettő emlékmű. Az egyik egy régi szent szobor, a másik pedig egy druida szentély.

– Romsdale?

– Egy régi vár maradványai, a legendák szerint az Istenek népe pusztította el, annak érdekébe, hogy megfosszák az embereket a saját mohóságuktól és visszahozzák erre a világra az egyensúlyt. – Zakariast meglepte a fiú tudása. Ardan rettenetesen odafigyelt mitológia órákon, de sose gondolta volna, hogy a saját érdeklődése pont ebbe az irányba vezette volna. Túlságosan logikusnak tűnt ahhoz, jobban illett volna hozzá az olyan tudományág, mint a fizika, vagy a matematika.

– És mire kell ott rálelnünk? Egy több ezeréves titokra, amit még a történészek se találtak meg? – horkantott fel gúnyosan. Becsukta a füzetet és inkább kinézett a nedves skót legelőkre.

– Romsdale egy varázslatos hely – rázta meg a fejét Ardan.

– Nem mondod, hogy elhiszed ezt a marhaságot, amivel Brown nyaggat minket – nevette el magát kínosan. Ardan összehúzta a szemöldökét, majd egy gyors pillanatra ránézett.

– Richard Brown egy kiváló tudós.

– Persze, persze, de csak nem hiszed el a többit. Hogy létezik mágia, meg faszom, mitikus lények.

– Mégis miről beszélsz? – Az irányjelző halkan kattogott, majd balra vették az irányt. – Ha nem hiszel benne, akkor mégis miről beszélgettek Richarddal minden áldott reggel?

– Segítek neki helyre rakni a rendetlenséget – rántotta meg a vállát. – Azt hitted, hogy a mágiáról beszélgetünk? – Képtelen volt magában tartani a nevetését. A távolban megjelent előttük egy domb, a tetején egy sötét, ködös romhalmazzal. Romsdale. A vár éppen csak átkukucskált a dombra telepedő ködréteg felett. Kirázta a hideg. – Baromság, csak Julie miatt vettem fel a tárgyat.

Mire odaértek a domb tövéhez, Ardan félrehúzódott, majd elfordítva a kulcsot le is állította az autót. Kikapta az öléből a füzetét.

Sűrű, szurkos köd telepedett rájuk. Zakariasnak úgy tűnt hidegebb volt az időjárás, mint amikor elindultak, a sűrű ködben még a felhőket se látta maga felett. Kellemetlenül rejtette a zsebeibe a tenyereit, de Ardan megelőzte, kinyújtotta felé a saját, szürke sálját.

– Kösz. – Gyors mozdulatokkal tekerte a nyaka köré, és kelletlenül kellett megállapítania, hogy a sál magán hordozta a fiú fenyves kölnijének illatát. Néma csendben vágtak neki az ösvénynek, ami felvezette őket a füves parkolószerűségből a dombra. Ardan bőszen olvasgatta a lapot, amit még Brown osztott ki nekik.

Zakarias felnézett a meredek ösvényre és a fehér sűrű ködre, ami egyenesen magába kebelezte dombot és az annak tetején magasodó várat. Mivel magyarázhatta volna a gyomrába költöző kötekedő érzést? Miért feszültek pattanásig az izmai? A vastag pulóvere alatt lúdbőr csipkézte ki a bőrét, és még a vastag sál takarása alatt is kirázta a hideg.

Ardan viszont zavartalanul folytatta az utukat, mintha nem érezte volna a lassan bőrére telepedő deret és a furcsa susogást, ami mintha széllel szemben szökkent volna le feléjük a domb tetejéről. Richard Brown megmutatott neki valamit, amit akkor még nem nagyon értett, de ahogy elnézte a szűk ösvényt hirtelen már nem bírta tovább tagadni azt a tényt, hogy valami nem volt rendjén.

Valóban jó ötlet volt felkeresniük a romokat? Keserű epe kaparta a torkát. Megtorpant a lépteiben, mire az előtte több lépésnyire haladó fiú kérdőn hátra kapta a fejét. Ha Ardan hitt a mágiában, miért nem tűnt rémültnek? Hiszen az egész természet azt dobta az irányába, hogy forduljanak meg azonnal és térjenek vissza az autójukhoz.

– Zakarias?

Ardan tett felé egy tétova lépést. Ijedten nézett le a dérben taposó lábaira.

– Baszki, nem érzed? – sziszegte kihátrálva az ösvényről, de Ardan pont időben kapott utána, és Zakariasnak ideje sem volt felfogni, hogy a fiú puha ujjbegyei a csuklójára fonódtak. Az érintése nem volt kellemetlen. Sőt.

– Mit érzel?

– A hideg! – Lemutatott a talpuk irányába, de a dér odalett. Elnyíló szemekkel pördült meg, de az addig fehér jég borította bokrok zölden integettek vissza felé. – Megőrültem?

Ardan felsóhajtott.

– Természetes, hogy érzed őket.

– Te nem érzed? – pillantott fel rá kérdőn. Ardan vonásai sziklaszilárddá fagytak, de nem eresztette el, mintha mindketten megfeledkeztek volna róla, hogy érintették egymást.

– Nem Zakarias, én nem érzem őket. Nem látom őket és soha nem is fogom. Ilyen érzés embernek születni – köpte felé a szavakat és végezetül eleresztette őt. A hideg azonnal a csuklója után kapott. Zakarias a zsebeibe rejtette a fedetlen bőrfelületet. – De te érzékeny vagy rá, egyértelműen – forgatta meg a szemeit. – Mit érzel pontosan? A hidegen kívül.

– Olyan mintha figyelnének – ismerte be halkan. Közelebb lépett Ardanhoz. – Mintha arra várna valaki, hogy hibázzak és rám támadhasson. Egy zsákmány. Nem akarja, hogy felmenjek oda.

Ardan megfontoltan bólintott, majd megindult abba az irányba, ahonnan elindultak.

– Akkor nem megyünk oda, keressük fel a szentélyeket.

– Ennyi? – kapott hirtelen utána és felzárkózott a fiú lépteivel. – Ardan...

– Ha nem akarják, hogy itt legyünk, jobb nem magunkra haragítanunk őket.

– De mégis kiket? – fakadt ki dühösen.

Ardan megtorpant a lépteiben, majd megragadva a fiú csuklóját idegesen a vár felé mutatott.

– A Másvilágiakat, tündérek, szellemek, manók, koboldok! Tudom is én mindenki, aki nem a mi világunk szülötte. Ha ezt érzed, amit a vár mellett éreztél a legjobb, ha visszafordulsz, megvannak a módszereik arra, hogy kárt okozzanak benned – rázta meg a fejét, és a mozdulat hatására az a kósza fürt újból a homlokába hullott. Ardan ingerülten túrta vissza a tincset a helyére, majd megigazította a hegyes orrára csúszott fémkeretes szemüvegét. Zakarias megdörzsölte a borostás állát, majd visszanézett a vár irányába.

– Miért akarnak bántani? És téged miért nem?

– Nem tudom mit akarnak velem csinálni, mivel nem érzem a jelenlétüket! – tárta szét a kezét a fiú. – Én nem születtem látónak.

– Mert én meg igen? – horkantott fel, de Ardan addigra már toporzékolni kezdett a helyében.

– Igen, Zakarias! Ha nem vetted volna észre Brown egyenesen lóg minden lélegzetvételeden! Nem is akármilyen látó, érzékenyek vagytok rá Julie-val, de te... benned van valami különleges. Érzed mit akarnak feléd sugallani, anélkül, hogy különösebben kapcsolatba lépnél velük? Druidák se képesek felétlenül erre.

– Azt akarod mondani, hogy kibaszott tündérek, meg manók léteznek? – fakadt ki és már képtelen volt magában tartani a nevetését.

– Az olyanoknak, mint te igen, te látod, hogyha egy manó éppen kidöntene egy fát, én csak annyit észlelnék, hogy egy erős széllökés kicsavarja a fát a földből. Érted már? – csattant fel dühösen. Összehúzta magán a kabátját és elnézett róla, Zakarias csak akkor vette észre a szürke szeplői alá költözött vörös pírt. Közel voltak egymáshoz. Egészen az orrában érezte a fiú dohányszagát és az alatta dünnyögő fenyves kölni illatát. – Keressük fel a szentélyt és legyünk túl az egészen.

– Te miért nem látod őket? – buktak elő belőle a szavak, amikor Ardan megindult az egyik tisztás irányába.

– Mert így születtem, Zakarias.

– Akkor miért hiszel bennük?

Ardan válasza a csend volt, legalábbis egy ideig. A szél megenyhült feléjük és a köd lassan feloszlott körülöttük.

– Arianrhod, a húgom, ő látta őket, épp olyan érzékeny volt a mágiájukra, mint te – motyogta halkan, Zakarias majdnem megesküdött rá, hogy a szellő ültette a füleibe ezeket a szavakat és nem Ardan. De a hangja mély volt és érdes, kellemes. Zakarias bólintott, úgy érezte a szavak talán éppen az ellenkezőjét érték volna el és a fiú visszabújt volna a vastag dióhéja mögé. Ardan felhúzta az orrát. – A mi családunk különleges család.

– Ó igazán?

– Mintha bármit is tudnál a kékvérű családokról! – Zakarias megforgatta a szemét, a köd teljesen felolvadt körülöttük és egy különös meleg napsugár cirógatta a bőrüket. – Mindegy, a lényeg az, hogy a mi családunkba igen nagyra vannak becsülve a látók. Majdnem mindenki az. – Egy ideig csend telepedett rájuk, majd Ardan végül megtörte azt. A hangja keserű volt. – Csak én születtem ilyennek.

Zakarias összevonta a szemöldökét, egy új szemmel nézett a fiúra.

– Azt mondtad a húgod látta a mágiát, mi történt vele? Már nem látja többé? – faggatózott tovább, de Ardan, ha lehet még inkább megborzongott. Tüskéssé vált és egy kegyetlen szomorúság itatta fel az arcát, Zakarias menten megbánta a kérdését.

– A húgom halott, Zakarias.

Csend telepedett rájuk, a csintalan napsugarak semmivé foszlottak és a halk sugdolózás a fák irányából elcsitult. Zakarias valóban néma csendben maradt. Eszébe jutott a tölgy tövébe állított kelta kereszt, Willow halk szomorúsága és a szavai. Ardannak ez egy nehéz időszak. Richard Brown szótévesztése, hogy hárman indultak neki tavaly ennek a kurzusnak. Minden mintha új értelmet kapott volna. Ardan húga nem rég hallhatott meg. A gondolatra hányingere támadt. Valóban nem róla szólt a fiú dühe és haragja, hanem a saját gyászáról.

Égető szégyen itatta fel a tagjait és már hallotta is visszhangzani az apja gyűlölettel átitatott szavait, de Ardan egy mozdulattal mindennek véget vetett, mikor megszólalt. Kipislogta a szemei elé sűrűsödő homályt és szembe találta magát egy agancsos, férfialakú szoborral.

– Dian Cecht, Dagda fia. A gyógyítás és gyógyulás istene – motyogta a fiú. Az ujjai a kőszobor mellkasába vájódó repedésre simultak. Szólásra nyitotta a száját, de ahogy gyorsan rávetültek a szürke szemei a fiú inkább elnyelte a szavait. Az ujjai leszánkáztak a karcsú szoborról, majd hátra se tekintve megindult a sűrű erdő irányába.

Zakarias, ha kérdezni is szeretett volna bármit, Ardan nem hagyott neki nyitva egyetlen egy rést se, ahova bepréselhette volna a lábát. Még mindig kaparta a torkát a bűntudata, és egyértelmű volt, hogy a fiú visszabújt a csigaházába. Zakarias elijesztette magától a saját meggondolatlanságával.

A gondolatai lassan visszatértek Arianrhodhoz. A húga volt, mennyivel lehetett nála fiatalabb? De mégis, hogy kezdhették együtt a szakot? Talán az ikertestvére volt? Lassan kirajzolódott előtte egy lány képe. Telt, kerek vonásokkal és hosszú búzaszőke fürtökkel. A bőre éppolyan fehér lehetett, mint a fiúé, és ha valóban ikertestvérek voltak, talán még a szürke szeplők is megtalálták maguknak az utat a bőrére. Mi történhetett vele? Hova tűnhetett ilyen fiatalon?

A kérdései viszont sose törtek felszínre, akárhány lépést is tettek előre Ardan két lépéssel újból kihátrált. Kicsúszott az ujjai közül, pedig éppen azt hitte sikerült végre megérintenie.

Ardan léptei felgyorsultak, Zakarias kikerülte a szemei elé kókadó szúrós gallyakat miközben próbált lépést tartani a fiúval. Felfelé tartottak, a fák sűrűsödni kezdtek és mikor úgy gondolta végre szem elől tévesztette Ardant az erdő mintha ketté vált volna körülöttük. A zöld levelek felszakadtak. A tisztás közepén egy magas, daliás tölgyes állt. Éjfekete törzse volt, ezer-meg ezer fekete ággal, amelyek egy bonyolult térképebe olvadtak össze.

A fa tövében egy kő, kelta kereszt állt míg felfelé, a domb tetejére egy apró, kitaposott ösvény vezetett. Szép alakzatba zárkóztak a fák, mintha emberi kezek ültették volna őket ilyen formába. Ardan megtorpant a kereszt előtt, és az ujjai újból utat találtak maguknak a szoborra. Pont a felénél egy vaskos, mély repedés tekintett vissza rájuk, de ennek a tövében egy gondosan összefont galagonya koszorú pihent. A mellkasa összeszorult, érdeklődve nézett fel a fára. Mintha valami húzta volna maga felé. Próbálta eltaposni az egyre inkább erősödő érzést és visszanézett a keresztre.

– Mi ez a hely?

Ardan összerezzent, mintha el is felejtette volna, hogy nem egyedül volt.

– Egy druida szentély, egykoron idejártak imádkozni.

Zakarias ezúttal nem várta meg Ardant, kikerülte és kocogva sietett fel az ösvényen. Ha Ardan mondott is valamit a gondolatai rég a fa körül jártak. Pontosan az a megfoghatatlan fagyos érzés kerítette uralmába, mint a másik tölgyesnél. Itt nem sírt senki, nem hallotta azt a távolból felszakadozó törékeny hangot, hanem valami különös sustorgás csiklandozta a füleit. Talán idegen nyelven szólhattak hozzá? Ezért nem értette a szavakat? De szavak voltak ezek egyáltalán, vagy csak a szél kaparta össze a gallyakat a távolban?

Mire felért a fához már homályos masszává olvadtak a gondolatai és mikor megérintette annak obszidiánfekete, barázdált törzsét a talaj kicsúszott a talpai alól és egy másik világban találta magát.

Ijedten pislogta ki a szemei elé gyűlt ködös, fehér fényt, majd hunyorogva körbepillantott. Még mindig ugyanott volt, de olyan érzése volt, mintha egy emléken lépdelt volna. Voltak sötét, homályos foltok és élesebb, tisztább képek. Egy lány és egy fiú pihent a tölgyes tövében, Zakariasnak kellett néhány pillanat, hogy felismerje Ardant. A fiú fiatalabb volt, szőke haja világosabb volt, míg az arca kevésbé árnyékos. Nevetve mutatott valamit a lánynak. Tagadhatatlan volt a hasonlóság, Arianrhod tökéletes mása volt a fiúnak. Telt arcú, csinos lány volt, hosszú, búzaszőke hajjal és világos kék szemekkel.

– Wren szerint többet kellene imádkoznod, talán megkegyelmeznének rajtad – motyogta a lány halkan, Zakariasnak közelebb kellett lépnie. Ardan összerezzent, és az addigi mosolya odalett. A vonásai megkeményedtek és már nem is tűnt annyival fiatalabbnak ez a fiú.

– Nem kell nekem a kegyelmük!

– Az Isteneknek még ők se tudnak nemet mondani – rázta meg makacsul a fejét a lány. – Nem kell elvenned, ha nem akarod. Az istenek segíthetnek.

Ardan összekucorodott, Zakarias sose látta még ennyire törékenynek és sebezhetőnek. Odalett a kemény, sziklamaszk és nem maradt más a helyén, mint azok a hatalmas szürke szemek.

– Szeretnem kell őt.

– Miért?

– Mert ők ezt akarják.

– Miért kell azt tennünk, amit ők mondanak?

– Mert ez a feladatunk.

Arianrhod hümmögött, beletúrt térde körül fodrozódó zöld fűszálakba.

– Nincs mélysége a lánynak.

Ardan halkan elnevette magát, majd visszadőlt a hosszú fűszálak közé és felnézett a kéklő égboltra. A napsugarak édesen csiklandozták a bőrét.

– Talán egynapon szeretni fogom – súgta halkan, mint egy titkot. A lány hosszasan fürkészte a testvére arcát. – Valakinek tovább kell vinnie a nevünket, Arian. Mindenki ezt akarja, ha már nem születtem látónak, valamivel szolgálnom kell a családunkat. Még te se menthetsz meg a sorsom elől, még az Istenek sem.

Arianrhod a hajával babrált, majd mintha csak megérezte volna a figyelmét hirtelen megpördült a tengelye körül és egyenesen az ő szemeibe bámult. Nagy, figyelmes szemei voltak.

– Szia.

Zakarias átnézett a válla felett, de senki sem volt ott rajta kívül. Értetlenül vonta össze a szemöldökét.

– Mit látsz? – kapta fel a fejét Ardan. Szürke szemei kíváncsian kémlelték a dombtetőt, de az ő tekintete átfutott rajta. – Arian, hé! Mit látsz?

Arian viszont meg se hallotta a fiú kérdését, puha léptekkel közelítette meg. A fejét oldalra döntötte és a halvány napsugarak alatt úgy nézett ki, mint egy földre szállt angyal. Gyengéd, törékeny arca volt. Arian az ajkai elé kapta a kezeit és egy csintalan mosollyal pillantott hátra a fiúra.

– Téged keres! – kuncogott fel.

– Ki?

– A Medve Király! – pördült meg, a fehér ruhája fellebbent körülötte. – Ő megmenthet, Ardan! Az Istenek küldték!

– Micsoda?

Ardan összes kérdése süket fülekre talált, Arian szemöldökei összeugrottak majd megrázta a fejét.

– Most viszont térj vissza hozzá. Innen is érzem a félelmét.

– Arian! Kihez beszélsz? – csattant fel Ardan és ugyanazzal a lendülettel valaki kihúzta őt az emlékből. Ardan sápadt szemei tekintettek vissza rá, és most, hogy látta hogyan is nézett ki anno, megértette mennyire nem volt magánál. A bőre beesett, a szemei alatt pedig súlyos karikák húzódtak. Nyoma sem volt annak a fiatal, daliás arcnak, aki az emlékből pillantott vissza rá. Mire nem volt képes a gyász.

– Zakarias? – Ardan rászorított a vállára és csak ezután volt képes végleg elereszteni az emléket. Az ujjai már nem szorították a fa göcsörtös kérgét, és a mellkasában otthont ütő húzás is feloldódott. – Mit láttál?

Hány év telhetett el az emlék óta? Fiatalnak tűnt a fiú, talán öt-hat év lehetett a kettő Ardan között, de ez a kérdés magán hordozta a fiatalkori kíváncsiságát. Mit látsz? – Zakarias köhögve fordult ki a fiú érintéséből.

Ez lenne az új valósága? Ez a varázslattól fuldokló valami, amiben az egyik pillanatról a másikba találta magát? Arian tényleg láthatta őt? Kapart a torka és egy lehetetlen súly telepedett rá a testére, a szemhéja elnehezült és már éppen átlépte volna a tudat és a tudatlanság küszöbét, mikor Ardan hűs ujjai egy kocka étcsokoládét csúsztattak az ajkai közé. A ragacsos massza pedig egy csettintésre felébresztette.

– Baszki, mégis mi volt ez?

– Valamit mutattak neked, a fa átvitt egy másik világra. Ott voltál velük? A Másvilágban? Láttad őket? – hadarta a fiú izgatottan.

Zakarias megrázta a fejét majd nagy nehezen lenyelte a szájában olvadozó csoki masszát, Ardan pedig készségesen nyújtotta át neki a kulacsát.

– Mit láttál? – ismételte meg a kérdését.

Két nagy kortyot követően felnézett a fiúra, majd vissza a fára.

– Téged és Arian-t – a lány neve idegen volt a nyelvén. Ardan visszahőkölt. – Mintha egy emlék lett volna. Itt feküdtetek és – a mondat másik felét elnyelte. A szemüvegét megigazította az orra hegyén, majd elfordult a fiútól. Egy titkos beszélgetésbe kapott belátást, Ardan nem tudta, hogy ott volt, mégis, hogy hozhatta volna fel, hogy minden egyes szót tisztán hallott?

– És?

– Lyra-ról beszélgettetek.

Végül ezt a semleges választ választotta. Ardan felpattant és letörölte a nadrágjára ragadt fűszálakat.

– Arian látott engem, Ardan. Beszélt hozzám.

– És te beszéltéltél hozzá?

Megrázta a fejét.

– Bármit is hallottál, bármit is láttál, senkinek sem mondhatod el? Megértetted? – sziszegte ingerülten.

Zakarias szemei követték a fiú széles vállainak nyomát és a feszes, sudáregyenes hátát.

– Ardan...

– Nem tudsz semmit semmiről – kiáltotta el magát, majd elrántotta tőle az arcát, mintha csak magához tért volna. Zakarias nem mondott semmit, de Ardan nem is ellene küzdött, a saját fejében hallotta azokat az ártó hangokat. Az arca vöröslött, az ujjai ökölbe szorultak. – Nem érdekel a véleményed!

Zakarias lehunyta a szemeit és próbálta magában tartani a dühét, de akármi is vette uralma alá az elmúlt néhány percbe, képes volt lerombolni az összes gátját, amit felépített magának az évek során. Még hallotta valahonnan távolról Ms. Jenkins nyugodt szavait a lélegzetvételekről és az önnyugtatásról, de addigra már forrott a vére. Követte Ardant és magára se ismerve rántotta maga felé a fiút.

Ardan ajkai remegtek és a szemei üvegesek voltak, csak később figyelt fel, hogy a tenyerei alatt is reszketett a fiú keze. Undor itatta át az árnyékos vonásokat és mindaz a bűntudat és együttérzés, amit Ardan ébresztett benne, odalett. Aki most itt állt előtte pont az a mérgező fiú volt, akit megismert két hete.

– Nem vagyok egy kibaszott buzi.

Zakarias elengedte, az érintése égette a bőrét.

– Miről beszélsz?

– Bármit is gondolsz rólam, nem vagyok egy kurva buzi! Megértetted? – sziszegte dühösen. A vállainál fogva lökte el magától. Zakarias háta a tölgynek feszült. – Szeretem Lyra-t. Hallasz engem? Arian azt hitte tudja miről beszél, de csak a saját beteges gondolatait vetítette rám! Ő volt a természetellenes, nem én! Én csak meg akartam őt védeni, érted? Ő volt az, nem én!

Ardan remegett, a szorítása erejét vesztette és az addig üveges szemek könnyektől lettek terhesek. Zakarias haragja pedig az első könnyel együtt odalett. Ardan össze volt törve. Darabokban hevert előtte és Zakarias abban se volt biztos hol kellett volna megfognia, hogy egybe tartsa a szilánkokat. Szétomlott a tenyereiben. Ardan homloka a vállára koppant és remegve zokogott fel, a hang megtört volt, a mellkasa mélyéről szakadhatott fel.

A saját szívében érezte a fiú gyűlöletét és haragját. Ismerős szavak voltak ezek, olyanok voltak, mint a mérgezett tüskék, nem maguk ültették el a magvakat, ezek erőszakkal lettek letuszkolva a torkukon.

Hosszú percekig álltak a tölgyes alatt, Ardan csendben szipogott és mikor végre magához tért az izmain egy ismerős feszültség lett úrrá. Elugrott tőle és zavartan megtörölte a szemeit a kabátja ujjával. Az arcát elfordította, de felesleges volt, Zakarias már látta a sírástól vöröslő szemeket és a taknyos orrát. Mikor kinyújtott neki egy zsebkendőt a fiú némán fogadta el azt.

Kihúzta a hátát és elővette a füzetét, szándékosan nem mutatta nyomát mindannak, ami olyan sebesen és gátolhatatlanul tört elő belőle. Mint egy vad gejzír. Ardan a füzetét lapozgatta, majd megköszörülve a torkát a keresztre mutatott.

– Mindent lejegyzeteltem. A várat majd később meglátogatjuk, kissé elszaladt az idő, nem gondolod? – Zakarias kinyúlt, de Ardan kitáncolt az ujjai közül. – Ideje mennünk.

Összeszorította az ajkait és bólintott. Utoljára visszanézett a fára, és a mellkasában egy új különös húzásra lett figyelmes. Akármi is bujkált a skót felvidéken, Zakarias érezte, hogy még korántsem ért a végére. 

. . .

a szemeszter borzalmai előtti utolsó fejezet! ki tudja mikor térek vissza :D de remélhetőleg lesz időm írásra! 

hogy tetszett a fejezet? 

nagyon-nagyon kíváncsi vagyok bármilyen véleményre, tárt karokkal fogadok minden szót!

köszönöm!

puszi Kyra