Zakarias hosszasan figyelte a távolba hullámzó végtelen, sárga mezőket. A levegő csípős volt, az ujjait éppen csak megkapta a hideg, északi szél. Mennyire más volt ez a véget nem érő zöld, mint az a vakító, forróság, amit megszokott. A száraz salakot felváltották a sárga, lekerekített dombok és a soha véget nem érő napsütést a sose pihenő szél.

Összébb húzta magán barna bőrkabátját, majd a zsebeibe mélyesztve a pirosló ujjbegyeit vissza is fordult az új otthona felé. Még mindig idegen volt a nyelvén a szó, de ahogy elnézte a tömör, szürke téglaépítésű házat, és annak mohás, ugyancsak szürke cserepeit el tudta képzelni, hogy a jövőben, ezt a házat vagy ezt az országot otthonának hívja. Amióta elhagyták Amerikát Zakarias egyszer sem bánta meg a döntését, hogy maga mögött felejtette a szülő hazáját, de a bordái mélyén mégis megült egy keserű érzés. Ez lenne az új otthona? Ez a rideg, színtelen ország? A nyelve hegyén volt az élettelen jelző, de még időben nyelte el a szavakat. Julie éppen akkor lépett ki. A bő, kék farmerdzseki, amit valószínűleg az ő bőröndjéből csent el, elnyelte az egész alakját. Vörös, göndör haját két kusza fonatba rendezte, míg zöld szemeit majdnem elnyelte vörös frufruja, amit tegnap este vágott le magának.

– Biztos, hogy jó ötlet ez? – elhúzta a száját, mikor a lány előkapott egy hosszú, konyhai ollót, majd letelepedett a bolyhos szőnyegre. A fiú készségesen kiterített elé kettő újságpapírt, amit a nagymamája szekrényéből loptak el, és leheveredett mellé.

– Néztem róla YouTube-on videót, csaknem lehet olyan nehéz – vonta meg a vállát.

– Juels.

– Zach!

Egy nagyot sóhajtva dőlt el a szőnyegen fél szemmel a lány óvatos mozdulatait figyelve. A nedves fürtöket megtekerte az ujjai között, majd egy mély lélegzetet követően bele is vágott a vörös tincsekbe. Zakarias önkéntelenül nyúlt ki az újságpapírra esett kunkori tincs után. Különös, szentimentális értéke volt ennek az egyszem fürtnek. Mintha ezzel az egyetlen mozdulattal valóban elvágták volna magukat az előző életüktől. A fürtöt elhelyezte a könyvének megsárgult lapjai között. Julie undorodva húzta el az ajkait.

– Komolyan?

– Hagyjál – mutatta fel a lány felé a középső ujját, majd mintha mi sem történt volna visszafeküdt a szőnyegre. Lustán figyelte tovább, ahogy a lány újabb és újabb tincsektől szabadította meg magát.

– Anyának is frufruja volt, tudtad? Nagyi mondta – pillantott rá, majd az éjjeliszekrénye lábainál pihenő naplója felé bökött. Zakarias kinyúlt érte és fellapozva annak első oldalát ki is hullott az ölébe az ominózus fénykép. Fekete-fehér volt, az oldalai kissé sárgásak, mégis egyértelmű volt, hogy nagy becsben tartották azt.

Julie, ollóval a kezeiben átnyúlt felette, a fiú összeszorította a fogait, próbált nem összerezzeni a lány érintésére.

– Ő ott ni – a fém rábökött egy ugyanolyan göndör hajú lányra, mint Julie. Zakarias egy apró mosolyra húzta az ajkait.

– Le se lehetne tagadni, hogy ő az anyukád.

– Ugye? – húzta ki magát büszkén, majd egy szomorkás mosollyal visszafordult a tükör felé. A fiú ujjai követték a fényképen szereplő arcokat, Julie mellett egy fiatal, szőke fiú állt, mögöttük pedig Rowan mama és egykori férje.

– Mennyire máshogy néz ki Rowan mama – súgta elmélyülve a fénykép részleteiben. – Ki ez a fiú? Apád?

– Dehogy! – nevette el magát a lány. – Nem tudom pontosan, mikor rákérdeztem a mamánál, egyszerűen csak megvonta a vállát, mintha nem is lett volna érdekes.

– Ha készült róluk egy fénykép, csak fontos alak lehetett, nem? Főleg akkoriban.

Julie letette az ollóját, majd megborzolva a frissen levágott fürtjeit egy széles mosollyal felé fordult.

– Na milyen?

Tagadhatatlanul más volt. Mintha többé nem is Juliet látta volna, hanem az édesanyját a képről.

– Jó lett.

Most, ahogy elnézte a lányt már el se tudta volna képzelni többé a frufruja nélkül. Mintha mindig is része lett volna. Az a Julie, akit egykoron ismert a puha tincsekkel együtt elmerült Rowan mama kukájában. Megszorította a táskáját, majd el is indult Julie után. A lány vörös Converse cipőjének szára alól kikandikált a csipkés, fodros zoknija. Megpördült a tengelye körül.

Tagadhatta volna, de egyértelmű volt, hogy Julie jól érezte magát itt, mintha a nagymamája házában valóban rálelt volna egy darabra önmagából, amit már évek óta kergetett. Skócia más volt, mint Új-Mexikó, mégha egyértelműnek is tűnt a kijelentés addig nem fogta fel mennyire is különbözött a két hely, amíg a saját talpa nem érintette Skócia kopár legelőinek harasztos fűszálait. Más volt, talán a másság meg se ragadta pontosan azt, amit érzett, egy új világra lépett és amikor a rokkant kék buszuk végül letette őket Rosalyne apró városába, Zakarias nem volt benne biztos, hogy még mindig ugyanazon a Földön járt, mint amin született. Szürke, moha ette épületek, kátyús, macskaköves, poros utak és óránként egyetlen egy busz, ami elvitte őket a legközelebbi nagyvárosba Innvernesbe.

Rosalyne egyetlen dologról volt ismert, az egyeteméről, amin összesen közel kétezer diák osztozkodott. Az épület markáns volt, magas, szürke falaival és a szürke fellegekbe mutató csúcsos tornyaival. Mikor Julie először előállt az ötlettel, hogy otthagyja az Új-Mexikói egyetemüket és új életet kezd magának Skócia elfeledett kisvárosába, Zakarias fel se nézett a könyvéből. Jellemző volt rá, hogy a legvadabb ötletekkel rukkolt elő a legrosszabb pillanatokban, de amikor bejelentette, hogy valóban felmondott, Zakarias nem nagyon engedett utat a saját gondolatainak követte a lányt. Mert mégis mi maradna neki ebben a kopár államban, ha Julie úgy döntene, hogy elhagyja azt? Semmi. Semmije sem volt, amihez ragaszkodhatna. Így hát követte a lány vad ötletét és rá két hónapra ott is találta magát Rosalyne néptelen utcáin, Rowan mama egyik üres szobájában, a talpa alatt egy hideg, csempézett talajjal.

Julie csendben lépkedett mellette, a saját gondolatai között matatott és ahogy követték a vékony, poros utat a távolban meg is látták a város határában magasodó egyetemet. Julie kihúzta magát és egy széles mosollyal nyúlt ki érte. Zakarias ökölbe szorította az ujjait a lány hirtelen, hideg érintésére. A nyelvébe harapott és engedte, hogy a lány egyenesen maga után rángassa. Nem volt nehéz bekerülni az egyetemre, ebben legalább biztosak voltak. Skócia egyik elfeledett kisvárosának, romos egyeteme nem csapott nagy port az országban.

Ahogy egyre közeledtek a markáns épülethez, Zakarias képtelen volt elsiklani a tény felett, hogy az egyetem előtti mezőt egyenesen megtelítették az autók. És nem is akármilyen autók voltak ezek. Régi modellek, mégis lerítt róluk a gazdagság. Értetlenül pillantott körbe.

– Mama szerint a helybéli „nemesek" még mindig előnybe részesítik az egyetemet – válaszolta meg a fel nem tett kérdését.

– Komolyan sznobok közé vezettél minket? – horkantott fel, mikor kikerült egy elegáns, fehér autót. Benézett az ablakon keresztül és persze, hogy vérvörös, méregdrága húzott bőr borította az üléseket. Megforgatta a szemeit. – Ezek nem is tanulni járnak ide.

– Jó lesz ne aggódj, anya is idejárt. Itt ismerkedett meg apával – tette hozzá, mintha ez bármit is jelentett volna a fiú számára. Zakarias belerúgott az egyik kavicsba, ami csendesen odébb gurult egészen egy szépen polírozott Oxford cipőbe. Zakarias azonnal felismerte. Dr. Martens, pont az a fazon, amivel már évek óta szemezgetett, csak éppen a pénztárcája nem értett egyet a döntésével.

A szemei követték a cipő vonalát, amit egy élére vasalt nadrág követett. A nadrágot és a királykék mellényét egy valószínűleg valódi bőröv fogta össze, mindezt pedig egy méregdrága gyapjú szövetkabát ölelte körbe. Zakarias a szájpadlására szorította a nyelvét, csakhogy elnyelje az epés szavait majd felnézett a fiúra.

Fehér bőrét még ez a kevéske napfény is megcsípte, piroslott az orcája, az orra hegyén pedig megannyi szürke szeplő vert otthont magának. Egy pillanat erejéig találkozott a tekintetük, a szemei szürkék voltak, akárcsak a felettük húzódó végtelen, sűrű felhőréteg, míg a fürtjei pont olyan színűek, mint az óceán mosta szőke homokszemek. A haját hátranyalta, egyetlen egy hajszál se esett ki a helyéről. A szemöldökét gunyorosan felvonta, majd könnyedén átnézett rajta.

A fiú mellett egy fekete bőrű lány ácsorgott. Egymás ellentétei voltak, míg a fiúról egyenesen üvöltött a szürkeség, a lány mintha a ritka napsugarakat ragadta volna meg a kezeiben, és temette volna bele őket a ruháiba. Sárga volt, akárcsak az Új-Mexikói Nap fénye. Sűrű fonatok keresztezték az arcát, míg nagy, barna szemeivel őket méregette, a lány szólásra nyitotta az ajkait, de a fiú minden további szó nélkül meghúzta a vállait nehezítő oldaltáskát, majd megfordulva el is indult az épület irányába.

Zakarias képtelen volt elnyelni a nem tetszését. Gyűlölte a fennsőbbrendűséget, az oktalan gazdagságot, a mérhetetlen pazarlásokat, és a fiú minden egyes átkozott lépése üvöltött arról, hogy fürdött a pénzben. Julie kinyúlt érte, de a fiú kiszakította magát az érintéséből és ökölbe szorította az ujjait.

Abban a pillanatban először érezte azt, hogy rossz döntést hozott. Okos dolog volt tőle követnie a barátnőjét? Mégis mibe keverte magát? Új-Mexikó az otthona volt, mégha gyűlölte is a salakban fürdő utakat mégis csak olyan emberek lakták azt, mint ő. Latinok. Ott nem tűnt ki nagyon a tömegből, persze ott is kapott hébe-hóba egy-egy megjegyzést, de mégis, hogy lehetne azt ehhez hasonlítani? Ahol pontosan azok közé került, akik gyűlölték a létezését is?

– Ne foglalkozz velük! – rázta meg hevesen a fejét a lány, majd bátorítóan egy mosolyra görbítette az ajkait. – Nagy egyetem ez, biztos vagyok benne, hogy egy ilyen merev seggfej nem az angol irodalmat választotta magának.

– Pontosan olyan merev seggfejnek tűnik, aki az angol irodalmat választotta fő magának.

Julie hangosan felnevetett, majd közelebb sétálva hozzá, óvatosan kinyúlt érte, mintha az itt töltött idejük alatt először jutott volna eszébe, hogy Zakarias gyűlölte, hogy hozzáértek. Folyton az járt a fejében, hogy milyen gyorsan válthatja fel egy puha érintést, egy durva, sértő.

– Ha így is van, kikerüljük. Nem kell még csak ránéznünk sem. Jobb barátaink lesznek nála.

Zakarias engedte, hogy Julie ujjai csak egy pillanat erejéig simuljanak a bőrére, majd egy mély lélegzetet követően el is húzódott tőle.

Az egyetem gőgösen emelkedett feléjük, akárcsak a kint sorakozó autók tömege, gúnyosan köpött a cipőjük elé. Mikor átlépték annak súlyos ajtóit, Zakarias úgy érezte, hogy egy évszázaddal korábbra ugrottak vissza. Boltívben fürdő, hosszú folyosók, íves, széles ablakok, amik beeresztették azt a kevéske fényt, amit a felhők áteresztettek magukon. A cipőjének talpa halkan koppant a márványozott csempén. A fiú ujjai önkéntelenül simultak a bőrkabátja alatti kissé megviselt zakójára. A diákok többsége feléjük se pillantott, mindenki el volt foglalva a saját dolgával, de Zakarias mégis úgy érezte kilógott közülük. Önkéntelenül hajtotta le a fejét és követte Juliet, aki egy letörölhetetlen vigyorral szelte át a folyosót, ahonnét egy széles csigalépcső vezetett a fensőbb emeletekre.

Az első órájuk volt az, amit legkevésbé várt. Kötelező kreditnek vették fel azt, és Julie egyenesen térdre ereszkedve könyörgött azért, hogy vegye fel ő is a tárgyat, mégha egyáltalán nem is érdeklődött a kelta mitológia iránt.

Átvágtak a szürke folyosókon. Az ujjai izzadtak, de ha kihúzta volna őket a kabátja zsebéből Julie szempillantás alatt észrevette volna, hogy remegtek a kezei, így egyszerűen csak imádkozott azért, hogy a terembe érve valahogyan beszökjön a gőgös épületbe a kinti csípős hideg.

Julie izgatottan tekergette a fonott tincseit az ujjai között és bekanyarodva a folyosó végén meg is pillantották a termüket. Kétszáznégyes. A folyosó amire rátértek egészen más hangulatot őrzött magában, mint az egyetem többi része. Homályos volt, súlyos szürke függönyök lógtak az ablakok előtt, míg a fejük felett sárgás fényt okádott magából egy szem lámpabúra. A terem tele volt apró kacatokkal, amelynek közepére pontosan öt asztalt húztak. Julie kérdőn hátrapillantott rá, de Zakarias szemei addigra már tovább rebbentek a szekrényekre. Különös, kissé kénes szag terjengett a terembe, a plafonról csokrokban lógtak a szárított növények. A tanári asztalon egyetlen egy apró szabad felület se maradt, földgömb hátán, szanaszét szórt iratok. A baloldali falon egy széles családfa húzódott, alatta pedig egy vörös filccel telesatírozott térkép.

– Mégis mi ez a hely? – kíváncsian nyúlt ki egy szürke, márvány mozsárért, de mielőtt még megérinthette volna azt a szoba sarkából kivágódott az ajtó, és egy jóképű, középkorú férfi lépett ki onnét. Julie kihúzta magát és közelebb húzódott hozzá. Zakarias a zsebeibe mélyesztette az ujjait, majd félszemmel felmérte magának az magas alakot. Szőke haja volt, amit bézs, selyemszalaggal kötött meg a tarkójánál. A ruhája egyszerű volt, mégis tökéletes, egyetlen egy porszem sem pihent meg az tweed, élére vasalt nadrágján, amelyet egy könnyed fehér ingbe tűrt. Mindezt egy mohazöld mellénnyel dobta meg. Kék szemei egyenesen a fiú arcára ugrottak, majd egy sejtelmes mosollyal félresöpörte az asztalra pakolt kacatokat, amelyek hangos csattanással végezték a földön. A sárga lámpabúra fényében tökéletesen látni lehetett a felszökő porszemcséket. A felszabadult asztallapot pedig újból teleszórta az irataival. Ahogy elnézte a férfit az a furcsa érzése támadt, mintha az jóval öregebb lett volna a koránál, annak ellenére, hogy a vonásaiban különös fiatalság bujkált. A szemei villanása csintalannak tűnt, és ahogy elnézte egy pillanatra mintha aranyként villantak volna meg a kora reggeli fényekben.

– Új diákok, ha nem tévedek? Hadd mutatkozzam be, dr. Richard Brown, az egyetem egyik ősrégi professzora. A kelta mitológiából írtam a doktorimat. Ugye az én órámra érkeztek? Örömmel láttam, hogy szűk osztályunk két új diákkal bővül majd! – a hangja sejtelmes volt és mély, pont ugyanaz az érzése támadt, mint az arcával, fakó fiatalság mögé rejtett kor.

– Juliette Wilde – nyúlt ki sietősen a lány. A professzor szemöldöke felszökkent, de az ajkaira egy meleg mosoly terült ki, Zakarias úgy látta talán ez volt az első őszinte mosolya. – Ő pedig Zakarias Navarro.

Zakarias biccentett egyet, majd a zsebeibe rejtette a kezeit.

– Szűk osztály?

– Ó, igen! Tavaly mindösszesen hárman, vagyis ketten vettek részt a kurzusomon, de ne aggódjatok, még a szűk létszám mellett sem vész el a tudás, sőt!

– Úgy gondolná az ember, hogy Skóciában talán több bölcsészt érdekelne a kelta mitológia – húzta el a száját a lány. Richard Brown szemei újból aranylóan felvillantak. Zakarias tett egy lépést hátra. – Erősen befolyásolta az irodalmat, főleg az elmúlt három évszázadban.

– A diákok kerülik mindazt, ami nem tudományos, ami annak létezését feltételezi, hogy létezik a világban bármi olyan, amit nem lehet ész érvekkel megmagyarázni – legyintett a férfi.

– A mitológia a történelembe gyökerezik, minden történet mögött feltételezni lehet valami valós magyarázatot – szólalt fel először, de amint ráugrottak a férfi szemei azt kívánta bárcsak elnyelte volna a szavait. Zakarias kelletlenül sütötte le a tekintetét.

– És megszólalt a Medve Király – nevette el magát. Juliette helyet foglalt az első sorban, és Zakariasnak nem maradt más választása, mint hogy helyet foglaljon mellette.

Medve Király? Mégis milyen baromságokat zagyvált össze ez az ember? A fiú előhúzta a táskájából a füzetét, majd lesimítva annak kissé kunkorodó sarkait úgy tett, mintha igazán lefoglalná az üres lapoknak a látványa.

– Artúr királyt nevezték Medve Királynak, nem igaz?

– Úgy-úgy. Ne értsetek félre, senkit sem akarok itt megtéríteni, egyszerűen csak fojtogatónak találom néha a tudományt, pedig éppen olyan hit, mint a vallás – rántotta meg a vállát, majd helyet foglalt az asztalánál és felnyitotta az egyik füzetét. – És mégis felsőbbrendűnek találjuk a vallásnál a tudományt.

– Professzor Brown – harsant fel egy éles lány hang az ajtó irányából. Pontosan az a két alak ácsorgott a küszöbön, akikkel a parkolóba is összefutottak. Zakarias tettetett közönnyel fordult vissza a professzor felé. Mr. Brown viszont végig őt figyelte. Egy éles mosollyal üdvözölte őt.

A két új diák megtorpant a küszöbön, mintha ők se hittek volna a szemüknek. A lány arany fülbevallóin megcsillant a lámpa fénye.

– Gyertek csak! Még nem kezdtük el az óránkat! – csapta össze a tenyereit a férfi, majd egy elegáns mozdulattal két talpra pattant. A léptei szokatlanul csendesek voltak és mikor elsuhant mellettük a fiú megérezte azt a kénes szagot, ami már akkor a szobában terjengett, mikor a férfi még az irodájában volt. – Foglaljatok helyet és tartunk egy gyors bemutatkozó kört. Hopp-hopp fiatalok!

Zakarias szándékosan nem nézett a szellemszerű fiúra. Félszemmel ugyan látta, hogy a balján foglalt helyet. A szövetkabátját a terem sarkában hagyta az akasztón, a cipője pedig puhán koppant a fapadlón. Zakarias ujjai belefehéredtek, olyan erővel szorította a ceruzáját. Egy csendes fuvallat csapta meg az arcát és mire felnézett Professzor Brown már előtte ácsorgott. A levegő mintha megfagyott volna a teremben, az ízületei görcsbe álltak és a halk susogást, ami eddig megtörhetetlenül zúgott a háttérben, mintha egy halk dalolás váltotta fel.

Megőrült? Idegesen rándult össze, a ceruza kiugrott a kezei közül és mikor érte nyúlt volna az ujjai összetalálkoztak egy másik jéghideg érintéssel. A hang egy szemvillanás alatt megszűnt és a szobára telepedő fagyot is felolvasztotta egy kellemes meleg. Zakarias hátrahőkölt. A szőke fiú a mellkasához szorította az ujjait, mintha megégette volna az érintése.

– Zach? Minden rendben? – súgta Julie, de a fiú szíve addigra már a torkába ugrott, és szélsebesen vágtatott. Feszesen bólintott.

– Most, hogy mind elhelyezkedtünk, talán kezdjük a bemutatkozással. Kezdjük itt! – pillantott rá a férfi egy apró mosollyal az ajkai szegletében.

Megköszörülte a torkát.

– Zakarias Navarro.

– Zakarias! Isten emlékszik – a derekát az asztalnak döntötte. A balján valaki élesen magába szívta a levegőt, egy toll pedig hangosan koppant az asztallapon. – Minden rendben Ardan? Szokatlanul sápadt vagy. – Zakarias látta, hogy bólintott, tovább kapargatta az asztal sarkát.

– Juliette Wilde.

– Juliette! Fiatalság, szerelem! Micsoda név – sóhajtott fel a férfi. Zakarias összeszorította a fogait. A fagy újból megtelepedett az osztályon.

– Ardan O'Finnegan.

– Ardan, a Vágyott – bólintott a professzor.

– Willow Dalman.

– Willow, a Fűzfa – a férfi elmosolyodott, majd elhelyezkedve az asztalánál, végignézett rajtuk. – Micsoda csodás dolog a név, nem igaz? Nem csak megkülönböztet minket egymástól, de milyen jelentéssel bír! Gondolkozzatok el kérlek, hogyan vetül a nevetek a saját életetek-

De mielőtt befejezhette volna a mondatot, a szellemfiú felpattant az asztaláról, Zakarias pedig képtelen volt tovább magába tartani a haragját, pont úgy robbant, mint egy gránát, élesen és hirtelen, akárcsak az apja. Remegő kezekkel és gyilkos szemekkel nézett bele egyenesen a fiú fakó íriszeibe. Gyűlölet? Harag? A füle zúgott, a fagy a bőrére telepedett, és egyenesen érezte, hogyan fogta be a borostáját a dér.

– Mégis mi bajod van?

– Zach – szisszent fel Julie, hátra akarta rántani, de Zakarias addigra vöröset látott, két lépéssel falta fel a kettejük között feszülő távolságot, és mielőtt még megragadhatta volna a gallérját, Ardan ujjai védekezően futottak az arca elé. Amilyen hirtelen árasztotta el a haragja, olyan hirtelen foszlott az semmivé a ködös teremben. Hányingere támadt, az addig hevesen verdeső szíve mintha megtorpant volna a mozdulataiban. Zakarias ujjai élettelenül buktak vissza a teste mellé.

Ardan szürke tekintete tovább sápadt, majd szó nélkül rontott ki a teremből, Willow szitkozódva futott utána, ott felejtve őket a teremben, egy kínzó csenddel karöltve.

– Fiatalság bolondság – nevette el magát a férfi, pedig semmi nevetni való nem volt a szituációban. Zakarias arcát elfutotta a vörös pír. Mégis mi ütött belé. Arra az útra tért, amelyen egykoron a saját apja lépdelt? Pont ahhoz folyamodott, amit mindennél jobban elítélt. Utána kellett volna szaladnia? Puszta szavak képesek lettek volna megragadni mindazt, ami őt mardosta?

Az óra hátralévő részében képtelen volt odafigyelni a professzor szavaira, mégha magán is érezte a másik súlyos tekintetét. Végig Ardan fakó szemei jártak a gondolatai között, a saját ökölbe borult ujjaira, amelyek egyenesen üvöltöttek azért, hogy összeütközhessenek a fiú hófehér bőrével. Egyetlen egy érintés képes lett volna lángra lobbantani a fiú bőrét, Zakarias biztos volt benne, hogy egy gyengéd nyomásra is felszakadtak volna a bőre alatt szerteszét ágazó kapillárisok.

– Zakarias, kérem maradjon egy keveset. Juliette, a következő héten folytatjuk a beszélgetésünket.

Julie halványan bólintott, ugyan próbálta elkapni a tekintetét, de Zakarias végig a fejük felett pislogó lámpaburát figyelte. Amint elnyelte az egyetem zsivaja a lány lépteit, a professzor egy kocka étcsokoládét ejtett a nyitott tenyerébe. Addig figyelte a tenyerein pihenő csokoládét, hogy az a bőre melegére kissé felolvadt. A mutató és hüvelykujja közé csippentve azt, felnézett a férfira. A csokoládé íze telt volt, hagyta hogy elolvadjon a szájába, beterítve a nyelvét egy ragacsos, sötét masszával.

– Jobban érzi magát? – a hangja mély volt, Zakarias lenyelte a száját beterítő masszát és akármi is volt a csokoládéban, be kellett ismernie, hogy jobban érezte magát tőle. Bólintott. – Kiváló minőség, Rosalyne híres mestere készíti, egészen olcsón hozzá lehet jutni egy-egy táblához. Érdekli hol vásároltam?

– Én...

– Fűzfa utca, 33.

Zakarias bólintott.

– Jobb ha magánál tart egy táblát, sose tudhatja mikor kell egy kicsit leföldelnie magát – súgta közelebb merészkedve hozzá és a fiú újból az orrában érezte a férfi kénes szagát. – Sok mindennel találkozik majd, ami elsőre különös lesz. Egy új világba lépett, érdemes az elméjét is kinyitnia a világ felé, befogadni azt is, ami elsőre ellentmondásos a hitével. Idővel, Zakarias, minden könnyebb lesz.

A férfi előhúzta az aranyszínű csomagolópapírba rejtett csokoládét és óvatosan a füzetére helyezte azt.

– Menjen ki egy keveset a szabadba, olyan fullasztó itt a levegő, nem gondolja?

– Igen – nyögte végül ki. Mikor Professzor Brown megpördült a tengelye körül és megindult az irodájába Zakarias észheztért. – Uram! – A tanár arany szemei rávetültek. – Köszönöm a csokoládét.

– Ugyan, szóra sem érdemes. Ó és Zakarias – a férfi pont a küszöbön torpant meg. – Volna egy ajánlatom a számára, ahogy láthatja eléggé felhalmozom magam körül a dolgokat, jó lenne, ha egy pár kéz kisegítene a hét során. Néhány irat összerendezése, egy-két kacat átvizsgálása, adminisztráció, semmi komoly. Mit szólna, ha ezt a munkát felajánlanám magának? Persze nem ingyen, úgy gondolom ilyenkor jót tesz az embernek egy kis zsebpénz.

A mellkasa megtelt valami ragacsos masszával, mintha a szájában olvadozó csokoládé lassan bevonta volna az egész testét, vele együtt az elméjét is. Mélyen magába szívta a teremben foszladozó poros, gyógynövényektől terhes szagot és bólintott, felesleges lett volna próbálkoznia, nem illettek a szavak a helyzetre. Mégis mivel hálálhatta volna meg a férfi figyelmességét? Első pillantásra lerítt róla, hogy nem illett ide.

– Tökéletes.

Egy halk kattanás követte a férfi lépteit és mire újból feltárta a szemeit egyedül maradt a kacatoktól omladozó teremben. Az arcát a tenyerébe temette és aznap először engedte meg, hogy az izmai felengedjenek. A feszes tartása, a vállai, amelyek eddig végig a fülei mellett voltak, most gyengéden visszaestek oda, ahol a helyük volt és a torka köré tekeredett kígyó is felengedett a szorításából. Végignézett az elfehéredő ujjain és a gondolatai a saját maguk útján visszakanyarodtak a fiúhoz. Vajon tényleg galléron tudta volna ragadni és úgy a falhoz szorítani, mint azt elképzelte? Követték volna az izmai a gondolatait, vagy maradt még valami emberi vonás benne, ami az utolsó pillanatban megragadta volna az ökölbe szoruló ujjakat. Zakarias szeretett úgy gondolni magára, mint egy érző, emberi lényre, akit nem az ösztönei vezéreltek, hanem egy épelméjű, egészséges ego.

Nem volt ismeretlen számára ez az érzés, az idegen, forrófejű valami, ami időnként beleköltözött a testébe és pillanatok alatt felitatta az összes idegsejtjét, míg az egyetlen érzés, ami a testében maradt az a csillapíthatatlan harag volt. Három mély lélegzetet vett, mit is mondott az iskolapszichológusa?

Zakarias, ha kezelhetetlenné válik a haragod, nézz körbe. Mi az az öt dolog, amit magad előtt látsz?

Feltűnt neki az üres folyosó, a márványozott padló, a boltíves ablakkeretek, az üvegen visszatükröződő délelőtti fénysugarak és a plafonon tova futó szürke repedés.

Mi az négy dolog, amit hallasz?

A cipője visszhangzott az üres folyosón, valahol süvöltött a szél a folyosón, kintről felharsant egy dudaszó és a távolban valaki nevetett.

Mi az a három dolog amit érzel?

A bőrkabátja dörzsölte a nyakát, a szemüvege az orra hegyére csúszott, míg az ingje alatti trikója kissé izzadtan tapadt a bőréhez.

Illatok? Érzel bármit is?

Kopott, poros, állott szag. És talán ilyen közelről még a gyógynövények illata is megcsapta az orrát. Levendula talán?

Hogy vagy most?

Zakarias ujjai lazán hevertek a teste mellett és az addig a fejében dübörgő szívverése visszaköltözött a mellkasába, csupán halkan, távolról érezte a kopácsolását. Három mély lélegzetet vett, majd megrázva a fejét folytatta az útját.

Kilépve a folyosóról sehol sem látta Julie-t. Mi is volt a következő órája? Zavartan pillantott le a karórájára, majd megigazítva a szemüvegét keresztül vágott az aulán és megcélozta, a magas kapukat. Volt néhány szabad órája, és ha a barátnője úgy döntött, hogy egyedül fedezi fel az egyetemet Zakarias nem állta ennek útját. Összébb húzta magán a kabátját és kilépett a szeles udvarra. Néhány diák a falnak dőlve dohányzott, sötét pillantások követték a lépteit és mélyen tudta a fiú, hogy senki sem törődött túlságosan vele, mégis idegesen rántotta le az ingjét, mintha azt az egyetlen ráncot a ruháin csúnya, gúnyos pillantásokkal illették volna.

Miért is döntött úgy, hogy ott hagyja a dohányzást?

Megölöd magad, Zach. Julie hangja egyenesen berobbant a gondolatai közé és már korántsem tartotta olyan vonzónak a füstölgő cigaretta gondolatát. Az ujjait a zsebeibe mélyesztette és széles léptekkel vágott keresztül a füves pusztán. Hogy mégis merre? Messze a diákok szemeitől, messze a méregdrága autóktól és magas, szürke falaktól. Valahol, ahol nem érezte azt, hogy a négy szoros fal között belefullad abba dohos szagba, és ahol nem égette a bőrét a fagyos dér.

A szél a füleibe súgott, az ujjainál fogva vezette és Zakarias annyira belemerült a gondolataiba, azokba a pusztító spirálokba, amire Mrs. Jenkins felhívta a figyelmét, de valahogy olyan nehéz volt öntudatra ébrednie. Könnyebb volt elmerülni a tudatlanságba, az önsanyargatásba, minthogy megpróbálja ezeket a mérgező gondolatait átkeretezni.

A sustorgó szél viszont ezúttal valami mást is a hátán cipelt, Zakarias felkapta a fejét és a hang irányába szerette volna kapni a fejét, de valahogy nehezére esett meghatároznia merről is szólt az a halk, síró hang. Egy gyerek lett volna? Vékony volt és halk, nem is volt benne teljesen biztos, hogy sírás volt-e vagy csak a szél játszott a gondolataival? Zakarias megsokszorozta a lépteit és mire megpillantotta maga előtt a magasba szökő, széles lombkoronájú tölgyfát, már szúrt a dereka. Zihálva torpant meg a domb lábainál. A cipője orrát nyaldosták a sárguló fűszálak, és a szél belekapott a homloka elé csúszó hullámos fürtökbe, de akkor már képtelen lett volna letagadni, hogy tényleg sírt valaki a fa tövében.

Elnyíló ajkakkal lépdelt fel a dombon.

Ősrégi lehetett a fa, magas volt, a sárguló levelek között el is rejtőzött az égbolt. Sötét volt a kérge, már-már feketének tetszett a felhők alatt és amikor szembe találta magát annak törzsével Zakarias biztos volt benne, hogy két ember is kevés lett volna ahhoz, hogy körbefogják azt.

A sírás felerősödött. Körbenézett viszont egyetlen egy embert sem látott a közelben, csupán az egyetem szürke tornyai magasodtak valahol a háttérben. Megkerülte a törzset és majdnem elsiklott a figyelme a fa északi oldalának támasztott kereszten. Zakarias letérdelt elé, két apró, sárga nefelejcs bomladozott a kereszt árnyékába. Egy gyertya, aminek a lángja már rég odaveszett és semmi más. Egyetlen egy név se beszélt arról, hogy ki vesztette életét a fánál. Mi történhetett? Baleset? Gyilkosság? És mégis honnan jött ez a szünhetetlen síró hang? Remegő ujjakkal simított végig a régi kereszten.

– Kelta kereszt.

Zakarias felszisszent és ijedten borította fel a fának támasztott kis emléket. Szitkozódva kapott a kereszt után. Visszaállította az eredeti helyére és a vállai felett hátralesve meg is pillantotta kihez tartozott a hang. Willow volt a neve?

– Én nem akartam, baszki. Bocsánat, nem akartam, csak kíváncsi voltam – hajtotta le a fejét, majd megigazítva a szemüvegét fel is állt. Remegő kezekkel törölte le a nadrágjára ragadt fűszálakat majd hirtelen el is rejtette őket vissza a kabátja zsebeibe. Willow végig őt fürkészte, mintha azok a már-már feketének tetsző szemek könnyedén a bőre alá láttak volna és semmi nehézség nélkül kikaphatták volna a mellkasa mélyén rejtegetett titkait. Zakarias megkeményítette a vonásait és elnézett a lány mellett. Mégis mit keresett itt? – ötlött fel benne a gondolat. És hol hagyta a szellemfiút? A nyelve hegyén volt a kérdés, de a lány beelőzte, könnyedén kikerülte és egy újabb csokor nefelejcset helyezett a kereszt tövébe. Ezúttal kékek voltak.

– Ismerted? – bukott ki belőle a kérdés, még annak ellenére is, hogy tudta mennyire érzéketlen volt. Willow hátralesett a vállai felett és újból felnézett rá. Sejtelmes, mélyen ülő szemei voltak, a szempillái rövidek, de sűrűek. Az orra éles volt, az ajkai pedig dúsak, csillogtak a szájfényétől. Az egész testét aranyékszerek borították be, de valamiért mégis illettek hozzá, talán a bőrének meleg barna árnyalata miatt.

– Mindenki ismerte. – Zakarias bólintott, a válasz nem volt túlságosan kielégítő számára, de lenyelte a további szavait. – Ne haragudj túlságosan Ardanra. Nem veled van baja, egyszerűen most sok minden van a vállán.

Zakarias zaklatottan rántotta el az arcát, csakhogy megpróbálja elrejteni a másik lány elől az érzéseit. Ardan. A fiú nem figyelt túlságosan a bemutatkozásokkor, de a név mégis forró acélként égette a nyelvét. A professzor kissé másképp ejtette a nevét, elnyújtottabban. Ardan O'Finnigan. Flancos név, egy flancos fiúnak.

– Nem nekem kellene bocsánatot kérnem a viselkedésemért?

Willow letörölte a fehér, fodros szoknyájára ragadt szöszöket.

– Talán jobb lenne, ha most egy ideig egyedül hagynád.

– Nem fogadja jól az idegeneket? – sziszegte gúnyosan. Willow megvonta a vállát.

– Most már nem annyira.

Zakarias bólintott, nem tudta mihez kezdjen az elejtett most márral.

– Egyébként Julie keresett. A könyvtárba volt, amikor utoljára láttam. Régóta ismeritek egymást? – Willow megtorpant mellette a domb tetején. Felnézett rá és egy apró mosolyt villantott rá.

– Valami olyasmi – dünnyögte elnézve a távolba bóklászó fűszálakat. Willow bólintott, majd összefűzte a háta mögött a karjait és az egyetem felé biccentett.

– Ácsorogsz még magányosan a fa tövébe, vagy visszamegyünk?

Zakarias felhorkantott, de követte a lányt. Csendben tették meg az utat, és csak azután jött rá milyen messze is voltak a magasra nyúló épülettől, mikor megpillantotta azt a távolban.

– Sokat jársz ki ide? – biccentett a fa irányába. Willow gyengéden megragadta a nyakába akasztott nyakláncát és bólintott.

– Sokak szerint ez egy Szent Fa. Rosalyne különösen felnéz a tölgyre, mert már az idők kezdete óta itt áll, egyesek szerint hamarabb állt már a dombon, minthogy megépült volna az egyetem.

– A kelták szentként tekintettek egyes növényekre, nem?

Willow felnevetett. Kellemes meleg volt a hangja, felolvasztotta a fiú fagyos tagjait. Ő is elmosolyodott.

– Csak nem előre olvastál? – húzta el játékosan az ajkait, majd megbökte őt a könyökével. – De igen így van, kifejezetten szerették a magas, öreg fákat, amilyenekre a tölgyek is nőnek. Az életet szimbolizálja valamilyen módon.

– És a kereszt a tövében?

Willow elcsendesedett, az alsó ajkába harapott és megrántotta a vállát.

– Így is úgy is hallani fogsz róla. Kisváros ez, előbb-utóbb minden pletyka utolér.

– Akkor nem tőled tudom meg?

Willow megrázta a fejét, kissé előre sietett, mintha ezzel is meg szerette volna szakítani a beszélgetést. Zakarias visszaejtette a kezeit a zsebeibe és elnézte a lány fonatokba rendezett fürtjeit. Néhány tincs végén aranyló kis gyöngyök pihentek meg, amelyek összekoccantak a lány lépteire. A fiú felfigyelt az akcentusára, nem nyelte el a hangokat, tisztán brit akcentussal beszélt. Vajon ő is új volt a vidéken? De akkor mégis honnan tudhatott a keresztről és a fáról? Bárhonnan is érkezett a városba már régóta itt élhetett, ha ismerte annak közmondásait és pletykáit. Visszagondolt a kék virágokra és a kelta keresztre. Barátja lehetett? Nem beszélt róla szívesen, mégha nyílt volt és kedves a kereszt hallattán hirtelen visszahúzódott.

Zakarias könnyedén zárkózott fel a lány mellé, de Willow nem nézett fel rá. Az ujjaival továbbra is a nyakláncával játszott, nem faggatta tovább. A csend köréjük telepedett és mire visszaértek az egyetemre, Zakarias meg is feledkezett a haragjáról és a távolból csöpögő síró hangról.

Willow nem hazudott, Julie valóban a könyvtárban várt rá. Amint megpillantották, a lány egyenesen kiugrott az ültéből.

– Zach, mégis merre voltál? Aggódtam! – az ujjai kinyúltak érte, de még időben húzta őket vissza a teste mellé. – Willow, hát megtaláltad?

Willow helyet foglalt az asztalnál.

– Messzire elkóborolt.

Julie zöld szemei visszapattantak rá.

– Merre voltál? – faggatta, amint helyet foglalt a hosszúkás asztalnál. – Mit akart a professzor?

– Felajánlott egy munkát – bökte ki végül. Julie izgatottan dőlt előre, de Willow szemei kissé elnyíltak. – Azt mondta ír majd a részletek kapcsán, de pont jól jön.

– Hiszen munkát akartál – mosolyodott el a barátnője, majd újból ki szeretett volna érte nyúlni, de az ajkaiba harapva végül csak egy könyvet húzott maga elé. Willow követte a mozdulatokat. – Willow megmutatta nekem a pakliját. Húzott is nekem egy kártyát. Nem húzol egyet Zakariasnak?

Zakarias megigazította a szemüvegét és óvatosan a lányra pillantott.

– Kártya? – húzta fel a szemöldökét.

– Tarot kártyák.

– Z, nem hisz a kártyákban, tiszta ateista – bökte közbe a lány kissé közelebb dőlve Willow-hoz. Zakarias megforgatta a szemeit, ismerte már Julie-t ahhoz, hogy tudja mikor próbált meg valakit befűzni.

– Igazán? Hogy-hogy?

Zakarias megvonta a vállát. – Talán olyan embernek tűnök, aki hisz az ilyesmikben?

Willow nem válaszolt, csak tovább fürkészte, majd hosszú ujjai közé kapta az ugyancsak aranyozott paklit és könnyedén kevergetni kezdte azokat.

– Pont te nem hiszel bennük? – hitetlenül nevette el magát, és amint elhagyták a szavak a száját egy kártya egyenesen Zakarias elé ugrott. Willow sejtelmesen elmosolyodott, majd egy gondosan manikűrözött ujjával felkapta a kártyát és elé fektette. – Kelyhek négyes. Látod ezt, pont amiről beszélek, csak azt látod, ami előtted van. Benne vagy, tudod, hogy unalmas, és észre se veszed az orrod alá helyezett lehetőségeket.

A mutatóujjával a kártyán szereplő alak mellett lebegő kehelyre bökött. Zakarias nyelt egyet.

– Felesleges vele bíbelődnöd – szúrta közbe Julie. – Mikor meséltem neki a helyi babonákról, el is aludt út közben.

Willow válaszolt valamit, de Zakarias figyelmét addigra magára rántotta a kitáruló könyvtár ajtó és a belépő alak. Ez volt a harmadik alkalom, hogy egymásba futottak, de talán az első, hogy hagyta hadd fussanak végig a szemei a fiú alkatán. Magas volt, könnyedén fölé magasodott, annak ellenére, hogy Zakarias is száznyolcvan felett volt. A léptei könnyedek, a vállai szélesek, vékony derekát körbefogta az elegáns öve, míg a cipőjének puha talpa halkan koppant a márványozott padlón. Feszes volt a tartása, szavak nélkül irányította magára a figyelmet.

– Ardan?

Willow hangjára már Zakarias is felkapta a fejét, Ardan az asztal tövében ácsorgott, de szürke tekintetét egy pillanatra se vette le a barátnőjéről. Megigazította a szemüvegét, tudta, hogy felesleges pótcselekvés volt, de mégis megnyugtatta a mozdulat. Bocsánatot kellene kérnie a viselkedéséért, hiszen nem kellett ismernie a fiút ahhoz, hogy olvasni tudjon a feszes tartásából. Kellemetlenül érezte magát. Zakarias megköszörülte a torkát, az asztalra pedig rátelepedett egy szurkos csönd. Ardan ujjai ökölbe szorultak, és Zakarias újból megérezte az ereiben lángra kapó vérét. Még csak rá se tudott nézni? Mit tehetett, amivel ennyire magára haragította a másikat? Hiszen még egyetlen egy átkozott szót se váltottak.

Ardan lassan fordult felé, mély lélegzetet vett. Most nem veszíthette el a türelmét. Mit látott maga előtt? Ardan tökéletes homokszínű fürtjeit, az orra tövében kettő apró kis vörös foltot. Szemüveges volt? Egy sötét anyajegyet az ajkai felett, akaratlanul pillantott a fiú szájára. Vékony, íves ajkai voltak. A bőre porcelánfehér, és mikor a tekintete a fiú szemeire futott Zakarias félrenyelte a nyálát.

– Z? Minden rendben?

– Sajnálom – frusztráltan törtek elő belőle a szavak. Ardan arca meg se rezdült, egy fakó maszk volt minden vonás felett, de a szemei, a szemei talán képtelenek voltak a hazugságra. – A korábbi viselkedésemet – magyarázta meg rekedtesen. – Kezdjük újból, jó? Zakarias Navarro.

Őszintén nyújtotta ki felé a kezét, de Ardan nem mozdult. Lomha lustasággal követte a mozdulatait, majd kihúzva magát elnézett róla. Julie felszisszent.

– Drágám?

– Ardan...

– Ha megbocsátotok – és Zakarias nem is várta meg a mögötte felhangzó viaskodást, szándékosan ment neki a fiúnak és mikor visszapillantva belenézett Ardan szürke szemeibe, mintha egy csepp bűntudatot fedezett volna fel bennük. De képtelen volt rajta tartani a tekintetét, félő volt, hogy a pattanásig feszült izmai elpattantak volna. Összeszorította az ajkait és minden további szó nélkül kirontott a könyvtárból.

Ez volt az ő élete. Mrs. Jenkins egyszer megkérdezte tőle, miért nem nyitott többet a kortársai felé, miért csak Julie-t fogadta magához közel, miért nem engedett be több embert. Zakarias sokáig figyelte a nő empatikus kék szemeit és visszagondolt a saját apja égető szavaira, az osztálytársai sértő megjegyzéseire. Modern világban éltek, de még mindig találkozott olyan emberekkel, akik egyszerűen képtelen voltak túlnézni az első dolgon, amit megláttak.

Ha azt hitte itt más lesz, tévedett. Mindig tévednie kellett, nem? Mindig akadtak olyanok mint Ardan. Julie karon ragadta, de addigra már nem maradt türelme, kirántotta magát a karjai közül.

– Ne érj hozzám! – üvöltötte.

Julie megtorpant a mozdulataiban.

– Z, mély levegő. Nem történt semmi. Willow azt mondta Ardannak ez most egy nehéz időszak...

– Kibaszottul nem érdekel miért van szarul, tudod miért? Mert egy kibaszott álszent, az az. Fenn van a torony tetején, és a kurva lováról néz le rám, és hidd el Julie, ha nem írnánk kettőezer huszonnégyet, egyenesen a lábam elé köpött volna.

– Ne butáskodj már! – csattant fel a lány. – Ha érdekelné valamennyire is a bőrszín, szerinted barátkozna Willow-val?

– Julie.

– Figyelj tudom, tudom, hogy ez most nehéz neked, feszült vagy, új hely, új arcok, de nem minden rólad szól Z! Nem minden forog akörül, hogy hogy nézel ki és nem mindenkiről kell azt feltételezni, hogy bajuk van a származásoddal, amikor egyszerűen csak rossz napjuk van! – tárta szét hitetlenül a karjait, és ha nem a legjobb barátnője lett volna, Zakarias talán ott hagyta volna az egyetem folyosóján. Mit se törődött volna vele, hagyta volna hadd érjék utol a szavainak a súlyai. De Julie volt az egyetlen ember, akit talán szeretett ezen a kibaszott földön.

– Könnyű ezt mondanod, amikor el sem tudod képzelni milyen az élet nekem. Nem tudod Julie, faszt se tudsz semmiről.

– Z.

– Nem érdekel, hogy nem a származásomról szól ez az egész kibaszott interakció, de ha bocsánatot kérek, ha kinyújtom felé a kezemet, akkor azt illik elfogadni, nem? Főleg, hogy téged semmi probléma nélkül befogadott – sziszegte.

– Én –

De Zakarias nem várta meg a szavait. Sarkon fordult és kifutott az egyetemről. Volt még ma egy órája, de mégis, hogy lett volna képes azt végigülni? Főleg Julie mellett, amikor rá se tudott nézni a lányra anélkül, hogy ne érezte volna meg a torkába felszökő haragot és csalódottságot. Idegesen túrt bele a hajába és legszívesebben hajszálanként kiráncigálta volna onnét őket, de akkor valaki illedelmesen megköszörülte a torkát. Richard Brown volt az, a kelta mitológia professzora. A férfi egy elegáns krémszínű kabátot viselt és éppen egy cigarettát csippentett az ujjai közé. Egyik szemöldökét felvonta és a cigis doboz felé bökött a fejével, de Zakarias nemet intett, mégha ez a mozdulat egyenesen fizikai fájdalommal járt együtt. Richard Brown megvonta a vállát, majd az öngyújtóját előkapva egy apró kis barlangot keretezett a csikk köré a tenyerével és a vörös láng azonnal életre kapott. Zakarias egyszerre tüdőzte le a férfival a füstöt.

– Rossz nap? – mosolyodott el a férfi. Zakarias bólintott, és lenézett a cipője orrára, ami most kelletlenül fúródott a poros talajba. – Jöjjön utánam. Mutatok valamit.

A férfi meg sem várta a válaszát, neki indult széllel szembe, és Zakariasnak nem maradt választása, követnie kellett őt. Zsebre vágta a kezeit és kelletlenül gondolt bele az elmulasztott angol nyelvészet órájára. A karórájára lesett, de Richard zümmögő hangja magára hívta a figyelmét.

11:30.

– Hová megyünk? – tette fel végül a kérdést. Richard beleszívott a cigarettába, majd az egyik autó felé bökött. – Autóval megyünk?

– Talán kifogása van ellene?

Zakarias lenyelte a szavait és helyet foglalt az anyósülésen, ropogott a súlya alatt a tiszta bőr. Hideg volt az utastérbe, de ez mit sem zavartatta a férfit, aki lassan gyújtást adott az autónak, és hagyta, hogy az lassan magához ébredjen. Mikor a férfi egyesbe váltott, és lassan elindult az autó, Zakarias többet nem szólalt meg. Magába itta a csendet, a gyenge dohány szagot, amit még elkapott a nyitott ablakokon keresztül is és hagyta, hogy a teste belesüppedjen a puha ülésbe. Csendesen morgott az autó motorja, tova szelték az utakat és mire kettőt pislanthatott volna már elhagyták Rosalyne-t. A tenyereit az ölébe ejtette és tovább figyelte a mellette elsurranó, összeolvadó tájat.

Richard lazának tűnt, Zakarias annál kevésbé érezte magát annak. Mégis mit akarhatott tőle a férfi? Félszemmel végignézett rajta, első pillantásra nem tűnt perverz alaknak, aki kivezette a diákjait a méregdrága autójával a városból, csakhogy egy csapzott motelszobába tönkre tegye őket, de mégis mikor tűnt egy bűnöző bűnözőnek? Óvatosan az ajkaiba harapott és a füle mögé tűrt egy hullámos tincset, mikor elkapta Richard kutakodó szemeit.

A férfi hangosan elnevette magát, mintha a gondolatai között olvasott volna, és nevetségesnek találta volna azokat.

– Ó, ne nézzen így rám, Zakarias. Csak mutatni szeretnék magának valamit, semmi több. Úgy láttam nem a legjobb első napját töltötte az egyetemen, nincs igazam? – Zakarias válaszként bólintott. – Úgy-úgy. Figyelje, látja ezeket a tavakat? – egy hirtelen kanyart vettek jobbra és mikor leértek a betonozott útról, a férfi rátaposott a fékre. – Hop-Hop!

Kipattant az autóból és fürge léptekkel vágott át a mezőn, mígnem egy apró kis rétre nem vezette. A férfi előkapott a kabátja zsebéből egy kis füzetet és feljegyzett magának valamit, majd a golyóstollával a sziklák felé bökött.

– Tündérhalmok – motyogta bőszen jegyzetelve. – Érdekes, mi? A kelta mitológia szerint, ezek egyfajta átjárót képeztek a Másvilág és a Jelen között.

Zakarias tovább figyelte a sziklákat, amelyek valóban egy egészen tökéletes kört írtak le. Közelebb lépett hozzájuk, és a mutató ujját gyengéden a sziklára helyezte, furcsán bizsergett a bőre, de egyszerűen betudta azt az idegeinek. A válla felett hátralesett a professzorra, aki egy sejtelmes mosollyal méregette.

– Ez alapján a könyv alapján keresem fel őket, a legújabb tanulmányomhoz. – Lelkesen tartotta fel neki a könyv borítóját. – Felsorolja Észak-Skócia legjelentősebb kelta emléknyomait, leginkább a spirituális tekintetbe.

– Miért keresi fel őket? Valami perverziója? – szöktek elő belőle a szavak, mire a férfi hangosan felkacagott.

– Azt is lehetne mondani, de nem. Zakarias, nem a perverzióm, egyszerűen látni szeretném valódiak-e ezek a „maradványok".

– Valódiak?

A férfi bólintott, az arcát a sáljába temette, majd kinyúlt a kőhalom felé és megérintette azt. Kék szemei megint aranylóan villantak fel.

– Egy olyan szkeptikus, mint maga, elképzelheti, hogy igen sok „boszorkány" vagy „druida" próbálta meg rekreálni ezeket a spirituális átjárókat, a tanulmányomat arra építem, melyek valódiak és melyek nem, belemélyedek majd ezek megkülönböztetésébe, és az okozatokba is, amelyek a hamisítást előhívják az emberekből – vonta meg a vállát.

– Miért hozott ide? – Richard megkerülte a halmot, majd újból lejegyzetelt valamit a füzetébe, szándékosan figyelmen kívül hagyva a kérdését. – Honnan veszi, hogy vannak valódiak?

– Ó Zakarias ennyire vaknak még maga sem tettetheti magát – rázta meg a fejét. – Nem érzi?

Neki feszítette a tenyerét és lehunyta a szemét, tagadhatta volna, de érzett az ujjbegyei végén valami lüktetést, ami lassan felkúszott a sejtjein keresztül. Ijedten rántotta vissza a kezét. Jéghideg volt az érintése.

– Nem érzek semmit – köpte ki a szavakat, de Richard nem figyelt rá.

– Ez lesz majd a házifeladatuk, még nekem sincs annyi időm, hogy az összeset bejárjam, így két-két csoportba osztom magukat és három-három ilyen spirituális emléknyomot kell majd felkutatniuk nekem. – Richard kiegyenesedett, majd átszökkenve a sziklák felett megtorpant mellette. – Azért hoztam ide, hogy megértsen valamit, Zakarias. Érzi, nem? Az ujjai alatt a bizsergést. – A fiú nem nézett rá, de nem is kellett, mindketten tudták a kérdésre a választ. – Nem érti, így elzárja magát tőle, dühös lesz és megállíthatatlan. A harag, amit érez tud pusztítani, de olyan könnyedén gondolunk a haragra negatívan, nem minden harag megsemmisítő, nem minden harag rossz, érti mit akarok mondani? Próbálja magában elnyomni, de megpróbálta már egyszer is megélni azt?

– Megélni a haragomat? Azt akarja, hogy meggyilkoljak valakit? – horkantott fel. Richard felsóhajtott.

– Ardan haragot kelt magában, akár csak ez a kőhalom. Nem érti őket, talán fél is, ami nem baj, Zakarias. Mindannyian félünk az ismeretlentől, és míg egyesek elmenekülnek tőle, mások elé mennek, mondja maga szerint melyik az az érzés, ami előre viszi őket?

– Bátorság?

– A bátorság érzés? – mosolyodott el a férfi. – Vagy inkább egy tulajdonság, amivel leírunk másokat? Milyen érzés viszi előre a herceget, hogy megküzdjön a sárkánnyal?

– Harag.

– Úgy bizony, Zakarias. Haragszunk az igazságtalanságra, haragszunk az életünkre, haragszunk a barátainkra, mit tesz velünk ez az érzés? Tettekre késztet, egyes tettek talán jobbak, mint a mások, de valamerre elvezet minket. Gondoljon a herceg haragjára, aki úgy érzi csak akkor tudja bebizonyítani, hogy megérdemli a lány szívét, ha legyőzi ezt a sárkányt, kétségbe van esve, és haragszik a helyzetére, haragszik a hercegnőre, a sárkányra a világra és neki megy a sárkánynak. Legyőzi azt és mások mit mondanak róla? Bátor volt. Bátor volt, hogy előre lépett, nem kérdezik meg tőle mi vitte előre, egyszerűen a sikert, az eredményt látják – intett a kezével a kőhalom felé. – Maga küzd a haragjával, nem tudom miért, de megvan rá az oka. Lehet rossz tapasztalatunk a haraggal, de Zakarias, én úgy érzem a maga haragja nem rossz féle harag.

– Nem is ismer! – a hangja megcsuklott, de Richard nem próbált meg kinyúlni érte, nem próbálta meg megvigasztalni, előre nézett a kőhalom mögött húzódó végtelen dombmezőre és megrántotta a vállát.

– Nem? Lehet jobban ismerem magát, mint ön önmagát.

Sokáig figyelte a távolba fodrozódó végtelen mezőket, és a felettük gubbasztó szürke felhőket. Csend honolt körülöttük és ez valahogy megnyugtatta. Békés volt. Elfelejtette a haragját, a pusztító önvádaskodást és egyedül a természet uralta a gondolatait. Miért is haragudott Julie-ra? Miért is érezte azt, hogy Ardan szavak nélkül is a bőre alá tudott mászni? Minden olyan jelentéktelennek tűnt. Új szemmel nézett vissza a napjára. Zakarias abban se volt biztos, hogy mióta ácsorogtak a sziklák tövében, néma csendbe figyelve a körülöttük táncoló tájat. Órák vagy csupán röpke percek? Összefolyt az idő.

Richard Brown erős széllöketre megborzongott, majd visszatuszkolva a füzetét a zsebébe, egyszerűen megfordult és elindult vissza az autója felé.

– Jön vagy ácsorog még egy ideig?

Zakarias követte a férfit és helyet foglalt az anyós ülésen.

– Mindig azt mondták nekem, kezelnem kell a haragomat. Meg kell fékeznem azt, nem megélnem azt! – fakadt ki értetlenül, és hirtelen nem értette önmagát sem. Mégis miért bízott meg ebben az idegenbe? Mégis, hogy szólhatott volna pusztán egy rövid együtt töltött idő alatt ilyen mélyen hozzá? Olyan érzése volt, mintha a professzor valóban jobban ismerte volna a lelkét, mint ő maga.

Fájt a feje, lüktetett a vér az ereiben és minden összemosódott körülötte, egyedül egy dologban volt biztos, hogy Richard Brown mellette ült és hogy zúgott alatta az autó.

– Talán ideje megfogadnia egy másik tanácsot, ha az eddigiek nem váltak be. – Az autó lassan gurult vissza az egyetem parkolójára. Zakarias felnézett a professzorra, de a férfi átnyúlt a sebváltón és a mutatóujjával az órájára bökött. – Nincs órája, amit el kellene érnie?

Zakarias lepillantott a karórájára és egyenesen a torkán akadt a levegő.

11:30.

– Hopp-hopp, Zakarias. Úgy hiszem Mr. Addison, nem szereti kifejezetten a késő diákokat.

A fiú bólintott, majd megragadva az oldaltáskáját kérdés nélkül szállt ki az autóból és futó lépésekben tért vissza az egyetemre. 

sziasztook!

örömmel látom, hogy néhányan belenéztetek a sztoriba, és remélem az első fejezettel nem veszem el a kedveteket tőle :) 

a fejezetek valószínűleg ilyen hosszúak lesznek! 

ha van véleményetek, kritikátok kérlek ne féljetek és nyugodtan írjátok meg, örömmel fogadok minden visszajelzést!

minden csillag minden szó aranyat ér a szememben

puszilok mindenkit!

kyra