A tegnapi vacak időt ma verőfényes, köd mentes nap váltotta fel. Az arcomon a nap sugarai apró körkörös mozgást végeztek. Erre és édesanyám szorító ölelésére ébredtem.

-Hogy kerültem haza?-fordultam az ágyamban anya felé.

-Nem tudom .-mondta. Mire a leveled után keresni kezdtelek majd kesőbb feljöttem hozzád, már itt voltál.-mondta és egy apró könnycsepp jelent meg a gyönyörű arcán.

-Sajnálom, én csak apát akartam megkeresni. Nagyon hiányzik.-gördült le apró könnycsepp az én arcomon is.

-Tudom kicsim. Bár megijedtem, hogy a tegnapi vihar után soha többet nem látlak.-mondta és még erősebben kezdett magához szorítani.

-Vihar? Milyen vihar?-gondolkodtam magamban.

-Gondolom nem emlékszel semmire? Bár csoda lenne ha valamire esetleg igen.-monta majd felült az ágyban.

-De emlékszem valamire.-mondtam.

-És mi lenne az?-kérdezte.

-Nagyon halvány emlék, pontosan nem tudom még kivenni.-hazudtam.

Már nagyon is jól emlékeztem, csak anyának felkelett hoznia a vihart, és egyből tudtam, hogy tegnap kimentette meg az életemet. És tudom, hogy ma kinek kell azt megköszönnöm.

-Nem fáj semmid?-ért hirtelen a kérdés.

-Nem.-mondtam majd én is felültem az ágyban.

-Nagyon szerencsés vagy kislányom.-jegyezte meg anya de szerintem csak magának.

Erre már nem is válaszoltam semmit. Fogtam magam és szépen lassan felálltam az ágyból, egy kicsit megszédültem de aztán be korrigáltam magam és egyenesen a fürdőbe indultam. A tükör előtt állva az egyébként láthatatlan „vámpír jelölés" most nagyon is látható volt. Erős piros színben éget az apró jel, azonban fájdalom a víszketésen kivül most sem társult hozzá. Azonban ezzel nem sokáig foglalkozva fogtam magamat és felöltöztem, egy fekete farmert és egy nagy fehér inget vettem fel. A fürdőből kifele vettem az irányt, egyenesen a lenti nappali felé.

-Át ugrok Margerethez.-mondtam és megöleltem anyukámat aki nagyon ramaty állapotban van.

-Persze menj csak de sötétedes előtt érj haza! Nem biztonságos akkor már a város.-mondta komolyan.

Nyilván nem Margarethez mentem, de azért egy telefont megeresztettem felé, hogy tudja anyunak mit hazudtam, hogy ha ott keresne. A Nelson család házához közeledve mindig különös érzés kap el. Ez a fajta érzés néha magyarázható néha pedig abszolút nem. Mint mondtam különös. A házhoz közelebb érve csak a hatalmas üveg ablakokon keresztül az óriási sötetítő függönyöket lehetett látni. Amik néha sötét barna néha fekete színűek voltak. A házat kapu nem határolta körül csak a termestes feketefenyők tömkelege. Közelebb merészkedtem a házhoz és akkor vettem észre, hogy Kade szobájának ablakai nyitva vannak. Az ablakon bemászva egyből Kade ágyába estem.

-Nem tudtam, hogy szokásod az ágyamba mászni.-mondta rám sem nézve.

-Nem is!-húztam magamat ki.

-Nem mondták még neked, hogy ne gyere a közelembe?.-kérdezte és másodperc töredéke alatt előttem termet.

-Tegnap mégis megmentettél.-mondtam a szemébe nézve.

-Az csak átmeneti üzemzavar volt.-köpte oda.

-És az első is az volt?-kérdeztem és mégközelebb léptem hozzá, már éreztem a leheletét a nyakamon.

-Igen, nem vetted még észre, hogy gyűllölek.-kezdet ideges lenni.

-Nem, akkor magyarázd el a nyakamon ez mégis mi.-mutattam az érintett területre.

-Jelentéktelen.-vetette oda.

-Neked lehet de nekem nem az.-lettem egyre hangosabb.

-Menj el! Most!.-mondta és a kezemet megszorítva az ablak felé lökött, de szerencsétlen segémre az egyetlen üveg tárgynak estem ami a szobában volt.

A kezem vérezni kezdet. A kezemről Kade szemébe nézve láttam, hogy a világos zöld szeméből méreg zöld majd fekete válik. Megijedtem. Megijedtem attól, hogy felém kezdet közeledni.

-Most menj! Addig amíg vissza tudom magamat fogni, nem akarlak bántani.-mondta és kiugrott velem az ablakon.