Igen kellemes, nyugodt helyen élek a családommal, talán Nemport-ot úgy tudnám jellemezni mint Londont. És nem a nagysága miatt, vagy a jellegzetes épületek szépsége miatt, nem kicsit sem. Londonhoz egy dolog miatt kötném apró városom, az méghozzá az eső. Itt szinte minden nap esik, ritkán lehet gumicsizma helyett sportcipőt húzni. A napot és a holdat is alig lehet látni az állandó felhő takarótól ami a városra telepszik. Na és a csillagokról ne is beszéljünk, ha itt laksz max az interneten képen láthatsz olyat, pedig az egyik kedvenc égitesteim közé tartoznak. De amiért megéri itt lakni, hogy ne csak a negatív oldalát mutassam be szegény városomnak, azok nem mások mint a hatalmas fenyők összeborulása a hegytetőkön. Imádom a fenyőket, az egyik kedvencem amivel ez a hely is tele van, az nem más mint a Duglászfenyő. Imádok a fenyők között sétálni, és kellemes illatukat magamba szívni. Pont a napokban találtam rá mondhatni a kedvenc helyemre, ami egy igen modern, eldugodtt házra néz az erdőben.

-Megjöttem.-rontott be a szobámba a legjobb barátnőm, Margaret Harris.

-A szívinfarktust hoztad rám.-vetettem rá egy rosszalló pillantást.

-Már migint a naplódba írsz?-kérdezte főlém hajolva.

-Igen, talán valami baj van vele?-fordultam felé a székkel.

-Ó, isten őriz.-mosolygott rám.

-Mi szél hozott?-kérdeztem.

-Találtam a levéltárban egy új levelet, miszerint biztos, hogy itt laktak vagy még a mai napig laknak itt vámpírok.-nézett rám izgatottan.

-Istenem mikor hagyjátok már abba ezt a badarságot?-kérdeztem tőle unottan.

-Ez nem badarság Olivia, ezek komoly tények.-nézett rám sétődötten.

-És találkoztál már igazi, gonosz napfénytől elzárva elő vámpírokkal?-kérdeztem nevetve és át sétáltam az ágyamhoz.

-Nem, de ez nem is jelenti azt, hogy nem fogok.-emelte a magasba kezét mint valami vezér.

-Na látod, akkor nincs is miről beszélgetnünk.-mondtam neki és eldőltem az ágyamon.

-De, voltaképpen van.-húzott vissza ülő helyzetbe.

-Nincs.-válaszoltam és újra eldőltem de ő ismét vissza húzott.

-De van, méghozzá arról, hogy a napokban visszatért a városba Nelson család.-mondta izgatottan.

-Igen? És mit kéne csinálnom?-kérdeztem közömbös arccal.

-Ők az első számú vámpír család a listámon.-mondta.

-Jézusom szegények, elképzelem ahogyan este figyeled őket.-mondtam nevetve.

-Nevess csak, itt mindenki hasonlóképpen vélekedik a témáról mint én.-mondta mérgesen.

-Azt tudom, kicsit flepnisek vagytok.-mondtam még mindig nevetve.

-Nagyon vicces vagy, alig várom a holnapot.-mondta és leült mellém.

-Miért is?-kérdeztem tőle meglepetten, ugyanis is ő utál iskolába járni.

-Egyes információk szerint, az iskolában is ott lesz már holnap a Nelson fiú és a titokzatos barátai is.

-Hmm, majd mindenképpen kérdezd meg tőle ha találkozol vele, hogy szia vámpír vagy?-nevettem.

-Ma átvetted Humor Herold szerepét?-kérdezte flegmán.

-Azt hiszem igen.-nevettem tobbábra is.

-Van esernyőd?-kérdezte.

-Itt mindenkinek van.-mondtam mosolyogva.

-Akkor fogd és menjünk nyomozni.-mondta és felállt az agyról.

-Hova és minek?-kérdeztem kíváncsian.

-Csak induljunk.-mondta és már az ajtóban is volt.

Az esőben való sétálás miatt még úgyis, hogy volt nálam esernyő teljesen szétáztam. Az ég olyan hangosan dörgött, hogy a mellettem álló Margaret hangját alig hallottam. Az erdőben sétálva a gyenge, laza talajon töbször is elsüllyedtem. A cipő a sártól és az egyéb ráragadt kosztól alig látszott.

-Hová is megyünk?-kérdeztem dideregve.

-Csak a Nelson házhoz.-mondta sétálás közben.

-Hogy mi??-kérdeztem ingerülten.

-Muszáj őket megnéznem.-mondta.

-Te tényleg nem vagy normális.-fújtattam idegesen.

A keskeny, sáros utakon sétálva többször is hallottunk recsegő, ropogó hangokat illetve olyan érzésünk volt mintha valaki messziről figyelne, követne minket. Egyszer csak a semmiből egy hatalmas dörgés hangja rázta meg a várost, majd ezt egy villámcsapás is követte. A villám olyannyira közel csapot be hozzánk, hogy egy hatalmas fenyőfa amit eltalált a villámcsapás elkezdett felém dőlni. Én pedig álltam és néztem, ahogyan a hatalmas fenyőfa biztosan rám dől.