Folyik a könny a régi képeket látván,
Folyik a víz a képet festő hátán.
Mások nem érthetik, ő mit csinál.
Ez jár fejében, miközben firkál.
Megvan az alap, mit vérből kreált,
Fogja ecsetét, s azután neki is áll.
Mit fest ő reggel, délbe, este,
Tavasszal, nyáron, ősszel, télen?
Ezt én nem tudom, csakis bámulom,
A tábláján vérből lett kormot.
Színe vörös, de mily vörös ez,
Ha ránézel, tutira sírásba esel.

Amilyen szép volt a dicsőséges múlt,
Várjuk, a jelen nem ad mást, csak bút.
Itt vagyunk ezen múzeumi kiállításon,
Ahol minden egy fekete múltat ábrázol.
Egy festmény kitűnik a többi közül,
Szó szerint olyan, mint egy tükör,
Mert mások csak a száradt vért látják,
De én látom a belevetett munkát.
Azt, ami nem kapta meg, mit érdemelt,
S atyjának a sír lett kényelmes.
De nem a gyönyör jellemzi e képet,
Mert a benne lévő fény kiégett.