Szuperhősök világában

6. Fejezet – A bátor sas

Eron szemszöge

A múlt esti történések után kicsit nehézkesen aludtam, s ahogy a többiekre néztem, nemcsak én voltam ezzel így. Miután kitöröltem a csipát a szememből, s megmostam az arcomat egy kis hideg vízzel, Stella már az ajtónk előtt állt. Mivel Sas elment, hogy megkeresse Ahmya-t, így egy kis ideig ő vette át a kiképzésünk irányítását. A felkészítést a már korábban említett kis aréna szerűségnél kezdtük. Korán reggel volt, a Nap még alig sütött. Stella megállt a lebetonozott kör közepén, mi leültünk a körülötte elhelyezkedő ülőhelyekre. A reggeli pára miatt enyhén vizesek voltak, de megtörölgettük őket. Bár hidegnek még így is hidegek voltak, inkább megpróbáltunk arra figyelni, amit Stella mondott.

- Nos, ez lesz az első napotok a fizikai kiképzésből. Először is, hogy használni tudjátok a képességeteket, meg kell tudnotok, honnan jön az erőtök.

- Hallgatunk – mondta Nolen.

- Azok az emberek, akik rendelkeznek különleges képességekkel a személyiségüktől függően kapnak specifikus erőket. Ezt feltudjuk osztani a négy alapelemre: vízre, földre, tűzre és levegőre. A légjelek az élet gondolkodói, kommunikátorai és cselekvői. Sokat elemeznek és vizsgálnak. Élvezik az életet, soha nem állnak meg, hogy fellélegezzenek. Intelligenciájuk segíti őket a könnyű döntések meghozatalában. A tűzjelek szenvedélyükről, kreativitásukról, inspirációjukról és versenyszellemükről ismertek. A vízjelek leginkább arról nevezetesek, hogy mélyek és érzelmesek. Hajlamosak az érzékenységre, és ez arra késztetheti őket, hogy rendszeresen szívükre vegyék a dolgokat. Nagyon komolyan veszik családi és otthoni életüket. A föld jeleiről ismeretes, hogy stabilak, gyakorlatiasak és rendíthetetlenek. Az embereknél nincs olyan, hogy száz százalékig egy elembe tartoznak. Általában mind a négy elem kombinációja határozza meg az erejüket. Valaki inkább a tűz elemébe tartozik, mintsem a vízbe, valakinél ez fordítva van. A legtöbb ember tinédzser korban fedezi fel szupererejét, ugyanis ebben a korban megy végbe a legtöbb változás az ember testében. Ahhoz, hogy az erőtöket normálisan használhassátok, rengeteg fizikai energia szükséges. Ha Sas visszatér, vele fogtok edzeni az akadálypályán, hogy fejlesszétek a tűrőképességeteket. Addig viszont egy kis koncentrációval már minimális szinten képesek vagytok használni az erőtöket.

- Na és hogyan? – kérdezte Amelia.

-52-

- Az összes energiátokat fókuszálnotok kell. Eron, Nolen és Hammond ereje inkább fizikai eredetű. Nekik a gyomrukban kell összegyűjteniük az erejüket, majd a kezükön át kiengedni. Alexa és a te erőd mentális eredetű, nektek a fejetekben kell összegyűjtenetek az erőtöket. Adjatok neki egy próbát! Ne fókuszáljatok semmi másra, csak az erőtökre!

Bizonytalan tekintetekkel egymásra néztünk, majd Stella-ra, aki valamennyire próbált bátorítani minket, először sikertelenül. Igyekeztünk koncentrálni, de nem sok mindenre mentünk vele. Félve ugyan, de én is megpróbáltam, azonban semmi sem történt. Másodjára is nekifutottam, ellenben ekkor se történt semmi. Minden egyes próbálkozással egyre kevesebb lett az önbizalmam. Mikor az erőmet akartam használni, rossz emlékek jutottak eszembe. Például mikor lelöktem magamról, s ezzel bántottam azt a két srácot, vagy mikor egy villámmal majdnem eltaláltam Nolen-t. Egyre csak nőtt bennem az ijedtség.

- Ahogy látom, egyikőtöknek sincs könnyű dolga az erejével – mondta Stella, miközben elgondolkodott. – Általában, ha nem sikerül az erőtökre fókuszálni, valami eltereli a figyelmeteket. Ezek javarészt mentális eredetű, negatív érzések szoktak lenni. Például a félelem is egy ilyen érzelem. Megakadályozza, hogy normálisan használjátok az erőtöket.

- Mit csináljunk, hogy leküzdjük ezeket a negatív érzéseket? – merült fel bennem.

- Nos, amig nem győzitek le a mentális problémáitokat, nem tudunk hozzákezdeni a gyakorlathoz. Gyertek velem! – felelte Stella.

Ezután becsukta a szemét, elkezdett erősen koncentrálni, majd hirtelen négy klón jelent meg mellette. Neki ez volt a különleges képessége. Klónozni tudta magát. Bár Stella kicsit leizzadt, hamar megtörölte az arcát.

- Na és hova megyünk? – tette fel a kérdést Nolen.

- Egy olyan helyre viszlek titeket, ami talán segíthet. Tartsatok az egyik klónommal! Autóba ülünk, s elviszünk mindenkit egy különleges helyre.

- Egy gyors kérdés – szólt közbe Hammond.

- Mi lenne az? – érdeklődött Stella.

- Te az igazi Stella vagy, vagy csak egy klón?

- Az igazi énem éppen New York-ban van, fontos dolgokat kell elintéznem a H.E.R.O. központjában – válaszolt.

Ezek után Stella klónjai előkészítettek mindannyiunknak egy külön kocsit, én be is szálltam az egyikbe, a többiek ugyancsak ezt tették. Még mielőtt elindultunk volna, Stella ezt mondta:

-53-

- Hogy kijavítsam magamat, egyedül csak ti tudtok segíteni magatokon. A hely, ahova elviszlek titeket, talán segíthet jobban megérteni saját magatokat.

Ezután szétváltunk a többiekkel, majd mindannyian elindultunk egy-egy autóval.

Nem kellett sokat utaznunk, körülbelül tíz perc után meg is érkeztünk arra a helyre, ahova Stella vinni akart engem. Egy magas sziklán vesztegeltünk. Lent a mélyben egy nagy, vastag folyó volt, mely egy hatalmas vízesésben végződött. A távolban az egész dzsungelt lehetett látni. A fákról liánok lógtak, az aljnövényzet pedig olyan sűrű volt, hogy egy lépést alig bírtunk előre menni. A szikla szélén egy totem állt, egy sast ábrázolt. Az egész szobor fából volt kifaragva, de lehetett körülbelül hat méter magas is. Körülötte hatalmas kövek voltak, mintha valaki az összeset odagurította volna.

- Gyönyörű a táj, igaz? – kérdezte Stella.

- Igen, az – mondtam elámulva a látványtól.

- Régen engem is ezen a bázison képeztek ki. Sokszor jártam itt, olyan megnyugtató volt.

- Miért jöttünk ide? – tettem fel a kérdést.

- Azért, hogy leküzd a félelmeidet. Mikor megpróbáltad használni az erőidet, láttam rajtad, hogy félsz. Miért?

Ekkor elgondolkodtam egy kicsit, majd ezt mondtam:

- Mert bántottam vele másokat. Nem szeretnék az erőmmel senkinek se ártani.

- De hiszen nem direkt csináltad. Véletlenül történt.

- De akkor is rossz érzés.

- Az már megtörtént, kár miatta sajnálkozni. A fontos, hogy nekik sem esett semmi komoly bajuk, és ennyi.

Miközben én a földet néztem, s elmerültem a bűntudatomban, Stella folytatta:

- Ha nem tudsz megbocsátani magadnak, és nem tudod elengedni a félelmeidet, a szupererődet se fogod tudni normálisan használni. Szeretnéd használni az adottságod, nem igaz?

- Nem... nem vagyok benne biztos. Tegnap is mikor használtam az erőimet, úgy sikerült csak, hogy fájó emlékekre gondoltam. Ha csak így tudom használni az erőmet, nem biztos, hogy szeretném egyáltalán használni.

- De éppen az a lényeg, hogy megtanuld, nem kell rossz dolgokra gondolnod ahhoz, hogy használhasd őket.

Ezután Stella sóhajtott egyet, miközben én csendben néztem a tájat.

-54-

- Tudod, hogy mit szimbolizál ez a szobor? – kérdezte.

Erre én a fejemet ráztam.

- A sas néhány kultúrában a bátorságot fejezi ki. Néha, ha az emberek féltek, erre a helyre jártak, hogy leküzdjék aggodalmaikat. Nem mondom, hogy a szobor segíteni fog, azonban talán te is erőt meríthetsz ebből a tájból ahhoz, hogy legyőzd a kételyeidet.

Elgondolkodtam, egy régi történet jutott eszembe. Tizenhét éves voltam, Marilyn ekkor már kórházban feküdt. Akkor ősz lehetett. Az egész eset egy évvel azelőtt történhetett, hogy felfedeztem a szupererőmet. A fák már csupaszok voltak, az összes sárga és barna levél a földet díszítette. Éppen iskolából mentem a kórházba látogatóba, az épület előtti parkolóban azonban belefutottam Kyle-ba és néhány másik srácba. A kórház hatalmas épülete mellett cigiztek, az egyikük pedig a falat graffitizte. Szerettem volna elmenni mellettük, azonban Kyle belém kötött:

- Csak nem Whitford az? Korán jöttél a kórházba, még hozzád se értünk – mondta gúnyos nevetéssel.

- Mit keresel itt, takonypóc? – kérdezte egy másik srác.

- Látogatóba jöttem – suttogtam.

- Tessék? Nem hallottuk jól. Csavard fel a hangerőt! – szólt rám Kyle.

- A nevelőanyámat jöttem meglátogatni – mondtam hangosabban.

- Mi baja van? – kérdezte az egyik.

- Beteg. Hoztam neki harapnivalót – mondtam, miközben egy ételest vettem elő a táskámból.

- Hm, mi van abban a dobozban? – tette fel a kérdést Kyle.

- Semmi különös, csak egy kis süti – feleltem.

- Add csak ide! – mondták, miközben körbevettek, majd elkezdték kitépni az ételest a kezemből.

Megpróbáltam ellenállni, azonban sokkal többen voltak, mint én, így kitépték a dobozt a kezemből, mely a földre hullott, majd az összes süti szétgurult a betonon. Mindegyik szekáló elvett egyet, majd elmentek, mikor meglátták, hogy a kórházból néhány dolgozó feléjük közeledik. Felsegítettek, majd adtak egy zsebkendőt, mivel az egyik bántalmazó megütötte az arcomat, így az elkezdett vérezni. A történtek után felvettem a dobozt, mely üresen üldögélt a földön, majd bementem a kórházba. Liftbe szálltam, aztán felmentem a második emeletre. Itt volt Marilyn. Végigmentem a folyosón, ahol a székeken hevesen köhögő emberek ültek, a vizsgálatukra vártak.

-55-

Marilyn szobája majdnem a folyosó legvégén volt, szemben a röntgenszobával. Benyitottam. A szobában sötétség uralkodott. Az egyik sarokban feküdt Marilyn az ágyán, mellette egy kis szekrény volt, rajta egy poros könyvvel. Marilyn azt szerette olvasgatni. Az ablakhoz siettem, felhúztam a redőnyt, hogy egy kis fény is bejöhessen a szobába. Marilyn éppen infúzióra volt kötve. Mikor a Nap fénye a szemébe sütött, lassan kinyitotta azt, majd felém fordult.

- Eron! – szólalt meg fáradt hangon.

A takarója picit le volt csúszva. Odamentem az ágya mellé, felhúztam rajta a plédet, majd leültem egy székre.

- Milyen napod volt? – tette fel a kérdést Marilyn, miközben enyhén felült.

- Egész jó – válaszoltam.

- Az arcoddal mi történt? – kérdezte, miközben lassan megfogta az orcámat a kezével.

- Semmi különös – füllentettem. – Csak elestem a lépcsőn.

- Gyerünk, mondd el az igazat! Régóta ismerlek, engem nem tudsz átverni.

Ezután sóhajtottam egyet.

- Idefele belebotlottam néhány szekálóba. Hoztam volna neked egy kis sütit, de körém gyűltek, és elvették az összeset. Az egyikük megütött.

- Ezen kívül nem esett semmi bajod? – kérdezte aggodalmasan.

- Kutya bajom – nyugtattam meg.

- Nem szóltál valakinek?

Én a fejemet ráztam.

- Miért nem? Szólhatnál a tanárodnak vagy az igazgatónak, hogy nem hagynak békén. Ez már nem az első eset volt.

- Tudom, de ha az igazgató szólna a szüleiknek, utána megint engem zaklatnának.

- De valamit akkor is tehetnél, hogy végre békén hagyjanak.

- Mégis mit? Mit tudok tenni? – kérdeztem aggodalmas hanggal.

- Te félsz – nézett a szemembe Marilyn.

- Micsoda? Nem... én nem félek.

-56-

- Dehogyis nem. Hallom a hangodon, hogy rettegsz. Tudod, ha nagyon akarnád, igenis sok mindent tudnál tenni azellen, hogy többet ne történjen ilyesmi. Ki kell állnod magadért!

Én Marilyn-re néztem, s úgy tettem, mintha bólogatnék, de a szememen látszottak az ijedtség jelei.

- Figyelj! – sóhajtott fel. – Hamarosan meg fogok halni, s akkor nem lesz, aki kiálljon érted. Magadnak kell ezt megtenned!

- Ne mondd ezt! Rendbe fogsz jönni – mondtam.

- Nem. Tudom, hogy nem fogok. Az orvosok is azt mondták, hogy nagy valószínűséggel meg fogok halni.

- Kit érdekel, hogy mit mondanak. Ők is tévedhetnek.

- Ebben igazad van, de már nagyon öreg vagyok. Életem nagyrésze mögöttem van. Tudom, hogy közeleg a vég, és bár az én kalandom véget ért, de a tiéd... a tiéd még csak most kezdődik el. Ha folyton csak félsz, nem tudsz a kalandra fókuszálni, s az egész életedet úgy éled le, hogy azt veszed észre, nem csináltál semmit. Ha már nem leszek itt, fontos, hogy mindig bátor légy!

Nem mondtam semmit, csak könnyekkel teli szemmel megöleltem Marilyn-t. Ezután néhány héttel később egy késő estén telefonhívást kaptam a kórházból. Akkor értesítettek, hogy Marilyn haldoklik, nem sok ideje maradt hátra. Azt javasolták, hogy telefonon keresztül mondjak neki valamit, de engem az sem érdekelt, hogy késő este volt, s odakint csak a lámpák fénye adott világosságot, ahogy nem érdekelt az sem, hogy olyan hideg volt odakint, miképp minden fagyott volt. Gyorsan felkaptam a kabátomat, s már a kórházhoz is rohantam. Bent a szobában az orvosok és Marilyn néhány ismerőse álldogáltak az ágy körül. Gyorsan odasiettem, ő megfogta a kezemet, én meg a sírással küszködtem.

- Ne félj! – mondta nekem.

Ezek voltak az utolsó szavai felém. Miután ezt a mondatot kimondta, az EKG készülék elkezdett sípolni, én pedig sírásban törtem ki. Akkor senki sem tudott elmozdítani engem az ágy mellől. Ott ültem még hosszú órákig, reménykedve benne, hogy Marilyn végre felébred, és majd akkor hazamehetünk. Miután több óra is eltelt, s Marilyn még mindig ott feküdt, szembe kellett néznem a tényekkel, hogy meghalt. Akkor nem is tűnődtem sokat az utolsó szavain, csak később. „Ne félj!", sokat gondolkodtam még ezen. Csak akkor jöttem rá, mikor ott álltam a sziklaszirten a vízesésnél, hogyha normálisan akarok élni, nem szabad félnem, s mindig bátornak kell maradnom.

Mély levegőket vettem, s mikor a félelem elöntött, Marilyn szavaira gondoltam. Összegyűjtöttem az energiámat a gyomromban, majd a kezem felé irányítottam.

-57-

Éreztem, hogy a villám követte az akaratomat. Azt tette, amit én akartam. Végül az összes energiát kiengedtem az ujjaimon keresztül, s a következő, amit láttam, hogy egy hosszú villámcsíkot sikerült kilőnöm. Nagyon megörültem. Akkor rájöttem, hogy az erőmet csak én irányítom, csakis én. Azt teszek vele, amit akarok. Ha nem akarok vele másokat bántani, akkor nem bántok vele senkit; ha pedig másoknak akarok segíteni vele, akkor másokat támogatok vele. Végre, annyi idő után sikerült felülkerekednem a félelmeimen, s annyira jó érzés volt, hogy nem kell többet rettegnem az erőmtől.

- Ügyes vagy! – kerekedtek fel Stella ajkai.

Ezután megpróbáltam egy második villámot is csinálni, azonban a fáradtságtól majdnem összeestem.

- Nyugi! Egyelőre az is jó, ha csak egy villámot tudsz csinálni. Később, ha többet edzel, több villámot is tudsz majd alkotni, viszont jelenleg az erőd használata túlságosan lefogyassza az energiádat – magyarázta Stella.

Ezután még megálltam a szirt szélén, végignéztem a tájon, miközben beleszívtam a friss levegőbe, majd megfogadtam magamnak, hogy mindig, minden helyzetben megpróbálok bátor maradni. Ezek után visszamentem az autóhoz, majd beszálltam. Visszagurultunk a bázishoz, miközben kíváncsian gondolkodtam, vajon a többiek hova mentek, s vajon ők is sikerrel jártak-e az erejük irányításával.

-58-