Szuperhősök világában

2. Fejezet – Válaszlehetőség

Eron szemszöge

Másnap reggel eléggé fáradtan keltem fel, pedig a múlt este kétszer annyit aludtam, mint máskor. Az éjjel szörnyű rémálmok gyötörtek. Egy temetőben lézengtem. Nem sok mindent láttam, mert mindent köd vett körbe. Egyedül csak egy elkorhadt fát észleltem fent a dombon, illetve három sírkövet. Az egyikre Brandon Whitford, a másikra Julia Whitford volt írva, ők voltak a szüleim. A harmadikon Marilyn neve volt olvasható. Ezután hirtelen az iskola folyosóján találtam magam. Én középen feküdtem, miközben az osztálytársaim körülöttem álltak, s engem rúgdostak. Ez így ment egy ideig, majd hirtelen megjelent Kyle a hátam mögött, s elkezdte ezeket a szavakat ismételgetni: „Folyton csak otthon üldögélsz, miközben a szomorú életeden gondolkodsz.", „Hány barátod van, mi?!". Ezután ezek a hangok kezdtek el lejátszódni a fejemben egyre hangosabban és hangosabban, mikor az iskola udvarán találtam magam, amint a képességemmel letaszajtom magamról a két szekálót.

Ezek után keltem fel verejtékek között. Nagyokat lélegeztem, majd óvatosan a tenyeremre néztem, s ismét elkapott a félelem és a bűntudat. Ugyanazt éreztem, mint a múlt nap. Féltem újdonsült erőmtől, illetve attól, hogy bántani fogok vele valakit. Régen sokszor hallottam, hogy elég, ha alszol egyet a problémáidra, s másnap reggelre elmúlnak, azonban nálam ez láthatóan nem így volt. Emellett rettegtem kimenni az utcára. Szorongtam, hogy megismernek, főleg miután a rólam készült videó már több tízezer megtekintésnél járt. Mindig is volt egyfajta lámpalázam, ami most a tízszeresére ugrott. Annyira irtóztam kimenni, hogy inkább úgy döntöttem, be se megyek suliba. Nem szerettem lógni az iskolából. Ha tudtam, mindig ott voltam, de ez volt az az egy alkalom, mikor inkább kihagytam a tanulást, mivel nemcsak a házból, de a szobámból is alig akartam kilépni.

Mivel múlt este kihagytam a fürdést, reggel a fürdőszobában lezuhanyoztam, majd felöltöztem, s elindultam a konyhába. Ott az egyik fiókból elővettem egy zacskó sebtapaszt, s a Kyle-lal való verekedés után leragasztottam a sebeimet. Ekkor vettem észre, hogy a konyhámban kiégett a villanykörte, otthon pedig nem volt tartalék, így átkopogtattam a szomszédban élő vén Billy-hez. Ő egy kopasz, kicsit mogorva idősember volt, aki szeretett sokat aludni, s nagyon mérges lett, ha felébresztették. Ezért is féltem bekopogtatni hozzá, de végül kapucnival a fejemen megtettem. Az első kopogás után ott álltam körülbelül két percen át, mikor meguntam a várakozást, s ismét kopogtam. Erre sem érkezett semmi válasz. Végül harmadjára is bekopogtam, de most már hangosabban, amire a vén Billy ajtót is nyitott. Kezében éppen egy csésze kávé volt. Azt szürcsölgette, miközben velem beszélt.

-9-

Egy ideig néztük egymást, majd feszülten megkérdezte:

- Mit akarsz?!

- Jó reggelt! Nos... - kezdtem.

- Nyögd ki, nem érek rá egész nap! – mondta.

Erre én kicsit összeszedtem magam, majd határozottan válaszoltam:

- A lakásomban kiégett az egyik villanykörte, szeretnék öntől kölcsönkérni egyet.

- Nem elég, hogy ti fiatalok még aludni sem hagytok, de már a holmijaimat is lopjátok – majd ezután sóhajtott egyet. – Tessék, itt van egy – nyújtott oda nekem egy égőt.

- Köszönöm! – feleltem hálásan.

- Hát veled meg mi történt? – kérdezte, miután meglátta rajtam a sebtapaszokat.

- Semmi különös, csak...

- Csak micsoda?

Ekkor jelent meg Billy felesége, Martha, egy kedves, ősz hajú nénike, aki néha még levest is szokott nekem adni. Ő szintén odajött az ajtó elé, s beszállt a beszélgetésbe.

- Szia Eron! – köszönt.

- Csókolom! – válaszoltam vissza.

- Szent ég! Veled mi történt?

- Én is ezt kérdem tőle, de nem hajlandó válaszolni – mormogta Billy.

Ezután Martha elgondolkodott egy kicsit, majd megkérdezte:

- Várjunk csak! Hiszen nem téged vertek össze tegnap az iskolában?

- Micsoda? Nem, nem én voltam az – mondtam, reménykedve, hogy áttudom verni, így nem kell arról az esetről beszélnem.

- Dehogyis nem. Felismerlek, hisz most is tele vagy sebtapaszokkal.

- Honnan tudott róla, mi történt? – kérdeztem.

- Az esetről a híradó is beszámolt.

-10-

- Mégis miért érdekli a világot, hogy egy random srácot összevertek? – kérdezte Billy.

- Azért, mert nem a verekedésen volt a hangsúly. Eron nem egy átlagos ember – mondta Martha.

Ekkor már tudtam, hogy mit fog mondani. Eléggé féltem, de attól még maradtam tovább.

- A hírekben az is szerepelt, ahogy Eron egy hatalmas lökéshullámmal ellátta azoknak a huligánoknak a baját.

Ezután még az idős Billy is nézett egyet, majd unott hangon ezt mondta:

- Remek! Még egy szuperhős. Néhány hónapja a közeli utcából is elvittek egy embert, mert azt hitték, szuperereje van. Alig várom, hogy a H.E.R.O. emberei és a kormány szolgái itt árasszák elfele az egész épületet, és egy nyamvadt percet se tudjak aludni.

Erre engem ismét elkapott a félelem. Rendesen reszkettem a gondolattól, hogy eljönnek értem, pedig tudtam, valószínűleg semmi rosszat nem csinálnának velem. Abban a pillanatban inkább megfordultam, s visszafutottam a szobámig. Martha utánam kiabált, Billy pedig örült, hogy végre mehet vissza szundikálni. Bezárkóztam a lakásomba, még az ajtót is magamra kulcsoltam. Néhány perc után sikerült megnyugodnom, majd inkább úgy döntöttem, kicserélem a villanykörtét a konyhában. Ekkor vettem észre, hogy néha mikor az égőhöz értem, az felizzott. Miután kicseréltem az izzót, bevonultam a hálószobámba, ahol magam elé vettem a laptopot. Kicsit szerelni akartam, ezzel elterelve a figyelmemet a fejemben keringő gondolatokról. Feltűnt, hogy miközben a laptophoz értem, sokkal gyorsabban töltött, mint normálisan. Megállapítottam, új erőim az elektromossággal kapcsolatosak, de fogalmam se volt, hogyan irányítsam őket. Egyszer működtek, egyszer nem.

Ekkorra már lehetett reggel kilenc óra is, a gyomrom pedig felmordult, hogy ideje lenne ennem valamit. Abbahagytam kicsit a szerelést, s a hűtőben kerestem valamiféle elemózsiát, azonban nem találtam sok mindent. Egy kis tejet, egy doboz mustárt, és egy avas vajdarabot leszámítva semmi nem volt a fridzsiderben. Kenyérből is kifogytam, így az az ötletem támadt, hogy rendelek pizzát. Igen ám, azonban azzal nem számoltam, hogy a telefonomról elfogyott az összes pénz, így nem tudtam felhívni a közeli pizzériát. Nem volt más választásom, el kellett mennem a szupermarketbe. A lakástól körülbelül tíz percre volt is egy, azonban odáig el kellett jutnom, úgy, hogy a nyüzsgő nagyvárosban senki ne ismerjen fel. Ismét a fejemre húztam a kapucnimat, elővettem táskámból a pénztárcámat, s el is indultam.

Odakint hamar paranoiás lettem. Nem tudom, hogy tényleg így volt-e, vagy csak az agyam játszott velem, de olyan volt, mintha az utcán minden ember engem nézett volna, sőt, néha azt is hallottam, hogy összesúgtak mögöttem. Az utakon közlekedő autókból is bámultak rám, én meg már csak arra kaptam fel a fejemet, hogy az izzadság záporesőként hullott le a fejemről.

-11-

Annyira nem néztem a lábam elé, hogy egy kiálló betondarabban megbotlottam, s elestem. Hirtelen minden az utcán közlekedő gyalogos odanézett, sőt, a távolban még néhány rendőr is engem pásztázott, miközben fánkokkal tömték a hasukat. Felálltam, leporoltam magamat, s igyekeztem gyorsan tovább állni. Miközben mentem előrefele, a szemem sarkából észrevettem egy napszemüveges, szőke hajú nőt, mintha engem követett volna. Körülbelül negyven évesnek tituláltam, azonban nem sok figyelmet fordítottam rá.

Nemsokára elértem az üzlethez. Hatalmas parkolója volt, több száz kocsi elfért kint, s elég sok is állt ott. A parkolót különféle fák és színes, illatos virágok díszítették. Azt meg kell hagyni, szépen nézett ki. A market mellett épp egy plázát építettek, rengeteg markoló, daru és még több jármű segített az építésben. A különféle alapanyagok halomszámra hevertek a helyszínen. A munkások izzadtan dolgoztak a tűző Nap alatt. Kicsit meg is sajnáltam őket, azonban nem álltam ott sokáig, hamarosan bementem az áruházba. Odakint tömérdek mennyiségű bevásárlókocsi volt, azonban én nem vittem magammal egyet sem. Csupán valami kis harapnivalót akartam venni magamnak, aztán gyorsan eltűnni onnan. Amint beléptem az épületbe, szemem elé tárult a végtelen polcok labirintusa. A kasszáknál számtalan mennyiségű ember várakozott, az egész épület belseje a hangosbemondóktól és a pénztárgépek csilingelésétől zengett. A rakodók hatalmas raklapokon tolták a különféle árukat, a csempe pedig olyan fehéren csillogott, hogy még a saját tükörképedet is láttad benne. Rengeteg polc volt ott, egyiken megannyi étel, másikon még több ital, a harmadikon mindenféle háztartással kapcsolatos termékek, például takarítószerek. Nem töltöttem ott sok időt, főleg mivel eléggé ideges voltam, s már néha mintha hangokat is hallottam volna a fejemben, amelyeknek nagyrészét valószínűleg beképzeltem, de mégis annyira reálisnak tűntek, mintha az ott lévő emberek is rólam beszélnének a hátam mögött. Erre én próbáltam a fejemet egyre inkább és inkább elrejteni a kapucni rejtekében. Gyorsan felkaptam egy doboz lasagne-t, és már ott se voltam. Amint kiléptem, egy padon üldögélve észrevettem ugyanazt a szőke hajú nőt, akit már korábban is láttam. Mikor odanéztem, ő elfordította a fejét. Biztos voltam benne, tudta, hogy észrevettem.

Hamarosan hazaértem, beraktam a lasagne-t a sütőbe, majd kiálltam az erkélyre, s gondolkodtam egy kicsit, miközben a városi kilátást néztem. A teraszról egész jó volt a látkép. Minden irányba amerre a szem ellátott hatalmas házak és épületek tornyosodtak. Lehetett látni a hosszú metróvonalakat, a hangosan dudáló autókat, a távolban pedig még a Brooklyn hidat is meglehetett pillantani. A nézelődés közben kifújtam magamat, majd az elmúlt néhány nap eseményein kezdtem el töprengeni. Arra gondoltam, csak egy egyszerű, boldog életet akartam élni. Nem szerettem volna szupererőt, nem szerettem volna a szupererővel járó felelősséget.

- Vajon miért én? – tettem fel magamnak a kérdést.

Ekkor gondolatmenetemet a sütő hangja zavarta meg. Elkészült a reggelim, amit akkor már majdnem ebédnek is lehetett volna nevezni. Elmentem, hogy végre egyek valamit, azonban nem vettem észre, hogy lent a parkolóban álló autók mögül a szőke hajú nő figyelt engem. Leültem a konyhába a kis asztalkához, s korábban elég éhes voltam, most egy falatot sem tudtam enni. Túlságosan elmélyültem a képzelgéseimben.

-12-

Ekkor hallottam meg, hogy megszólalt a csengőm. Hirtelen annyira megijedtem, a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Lassú léptekkel megközelítettem az ajtót, majd kinyitottam. Ugyanaz a szőke nő állt velem szemben, akit már korábban is láttam. Egy ideig néztük egymást, mikor levette napszemüvegét, majd megszólalt:

- Eron Whitford, igaz?

- Ömm... igen – válaszoltam remegve.

- Bejöhetek? – kérdezte a nő.

Először nem akartam őt beengedni, ekkor azonban felmutatott egy jelvényt, s elmondta, hogy a H.E.R.O.-tól jött. Közölte, nem akar semmi rosszat, s bemutatkozott, a neve Stella volt. Ezek után beengedtem, főztem egy kávét, majd leültem az asztalhoz beszélgetni vele.

- A H.E.R.O.-nál láttuk a rólad készült videót, s láttuk, te is rendelkezel egyfajta különleges képességgel. Engem küldtek ki, vegyelek rá téged, hogy csatlakozz a H.E.R.O.-hoz – mondta.

Először erre nem válaszoltam semmit, csak az asztalt néztem. Stella reakcióként folytatta tovább:

- Nyugodj meg! Tudom, biztosan félsz, hogy majd erővel elrablunk, és kísérletezni fogunk rajtad, azonban nem kell ettől tartanod. Először is el kell döntened, hogy szeretnél-e szupererővel élni, vagy sem. Ha nem, idd meg ezt! – mondta, miközben odanyújtott nekem egy furcsa, zöld színű szérumot.

- Ez micsoda? – kérdeztem.

- Ez a szer leállítja az összes olyan folyamatot a szervezetedben, ami a szupererőket generálja. Ha megiszod, közel negyvennyolc óráig feküdni fogsz, s magas lázad lesz, azonban, ha túlleszel rajta, a szupererőid többet nem fognak jelentkezni.

Nem fogok hazudni, abban a pillanatban legszívesebben lehúztam volna az egész üveget, még akkor is, ha az a fura trutyi neonzölden világított. Ekkor Stella azonban folytatta beszédét:

- Ha mégis szeretnél szuperhős lenni, velem kell tartanod a H.E.R.O. egyik titkos kiképző bázisára, ahol megtanítjuk, hogyan használd az erőidet, hogyan irányítsd őket akarattal. Emellett ugyanúgy élheted a normális életed. Ha vége a kiképzésnek, visszamehetsz az iskolába, végezheted a munkádat, csinálhatsz mindent úgy, mint egy normális ember. Az egyetlen kikötés, hogyha a H.E.R.O.-nak szüksége van rád, köteles vagy megjelenni.

- Értem. Na és meddig tart ez a kiképzés? – kérdeztem.

- Öt hónapig – válaszolt Stella.

-13-

- De hiszen nem lenne baj belőle, hogy majdnem fél évig távol lennék a sulitól?

- Egyáltalán nem. A kiképzés idejére kapsz felmentést az iskola alól. Beszélünk az igazgatóval és az osztályfőnököddel. Amig a bázison leszel, kapsz ételt, italt, otthont és védelmet is, ez már csak a te döntéseden múlik.

Ezeket meghallgatva, még mindig nem tudtam elhatározni magamat. Jó lett volna megtanulni irányítani az erőmet, s azokat használni, hogy másokon segítsek, azonban a félelem még mindig ott motoszkált bennem. Nem tudtam, ez a jó döntés lenne-e vagy sem. Csak csendben ültem hosszú másodperceken keresztül.

- Megértem, több időre van szükséged a döntéshez. Itt hagyok az asztalodon egy telefonszámot. Ha szeretnél csatlakozni, s megtanulni kezelni az erőidet, holnap délutánig hívd fel ezt a számot.

- Na és mi van, ha nem szeretnék csatlakozni? Mi van, ha nem szeretnék ebben az egészben részt venni? – kérdeztem.

- Akkor nem csatlakozol, és ennyi.

- Ilyen egyszerű?

- Persze – reagálta.

Ezután Stella megköszönte a kávét, felállt az asztaltól, majd még mielőtt kiment volna, mondott valamit, ami megragadta a figyelmemet:

- Amit most fogok mondani, nem meggyőzésképpen mondom, de talán ez az a lehetőség az életedben, melyet megragadva változtathatsz a dolgokon. Tudod, nemcsak te vagy az egyetlen, aki fél és viszolyog. A bázison van több hozzád hasonló gyerek, akik még nem tudják mit akarnak, de mi talán segíthetünk mindannyiótoknak rájönni, mi a célotok, s mit szeretnétek – mondta, majd elhagyta a lakásomat.

Ezen elgondolkodtam. Mindig is az volt az álmom, hogy végre elkezdjek igazán élni, megismerjek új személyeket, s végre barátokat szerezzek. Szerettem volna végre változtatni az addigi életemen, s szerettem volna leküzdeni a félelmeimet. Nem tudtam, hogyan döntsek. Egyrészt még mindig ott volt bennem a félelem az új erőimmel kapcsolatban, másrészt azonban elgondolkodtam rajta, ha én is csatlakoznék a H.E.R.O.-hoz, megtaníthatnának nekem mindent a képességemmel kapcsolatban, segíthetnék másokon, s talán barátokat is szereznék. Mindez nagyon szépen hangzott, azonban féltem, hogy túl nagy a kockázat. Nem tudtam, mit tegyek.

Aznap este mikor lefeküdtem aludni, még sokat gondolkodtam rajta, hogy csatlakozzak-e vagy sem. Akkor éjjel még nem is sejtettem, hogy a döntés mennyire megfogja majd változtatni az életem.

-14-