Szuperhősök világában

16. Fejezet – Az elveszett nyaklánc

Hammond szemszöge

Biztos mindenki életében ismerős az a szituáció, mikor kicsit elbambul. Fiatalabb koromban sokszor előfordult, hogy nem voltam eléggé körültekintő, rengetegszer nem figyeltem oda a környezetemre, s legtöbbször emiatt én húztam a rövidebbet. Csak hogy néhány példát említsek, egyszer volt mikor apám megkért, szedjem össze az összes tojást a tyúkoknál. Túlságosan elvoltam gondolkodva, méghozzá olyannyira, hogy véletlenül ráléptem egy tojásra, hirtelen hátraugrottam, ráestem egy csirkére, s elejtettem az összes többi tojást, melyeket addig szorosan a markomban tartottam, azonban akkor a földön hevertek széttörve. Másik példa mikor éppen a városban fagyiztam, s nem a földet néztem, ezért megbotlottam a járdában, s fejjel a jégkrémre estem. A lényeg, hogy sokszor eléggé figyelmetlen voltam, s régebben legalább ezzel csak magamnak ártottam, viszont egyszer eljött az a nap, mikor a bambaságom miatt másnak is baja esett.

Woltron támadása óta néhány hét, talán egy hónap telhetett el, s Alexa már korábban is megígérte, hogy megtanít nekem néhány receptet, hogyha legközelebb fasírtot sütök, ne rohanjon mindenki a vécé felé, hogy kihányja azt. A Woltron utáni harcnak még akkor is látszottak a hegei, így reggel, miután bekötöttem a sebeket, elindultam a konyha felé. A többiek éppen a tévé előtt pihentek, így Alexa-val szabadon élvezhettük a magányt a konyhában. Éppen a pult előtt állt, egy aranyos kis konyhai kötényt viselt. Mikor megláttam, picit elpirultam.

- Egész korán keltél a szokásoshoz képest – jegyezte meg.

- Csak nem akartalak megvárakoztatni – könyököltem rá a pultra. – Na akkor hol kezdjük a nagy sütés-főzést? – hangzott el a kérdés.

- Egy egyszerű kókuszos sütin gondolkodtam. Ugye tudod, hogy kell kikeverni a tésztát?

Erre én az üres tálra és a konyhapulton heverő alapanyagokra néztem, s kínosan elkezdtem mosolyogni. Ekkor kopogást hallottunk a bejárati ajtón.

- Biztos a kókuszreszelék lesz az, amit ma reggel kértem. Egy perc és jövök – felelte Alexa.

Én azalatt az egy perc alatt egyhelyben álltam, s néztem magam elé, miközben az ujjam hegyét se mozdítottam.

-140-

Mire Alexa visszajött, a tálban még mindig nem volt semmi.

- Na, hogy haladsz? – kérdezte.

- Hát... úgy sehogy – válaszoltam kis hezitálás után.

- Várj, hadd segítsek – mondta, miközben odajött hozzám, s elkezdte kikeverni a tésztát.

- Fura, leszidásra számítottam.

- Miért?

- Csak megszokás. Nem lényeg, mondd, mit csináljak?

- Ha gondolod, elkezdheted a krémet. Mondom, hogy kell.

Egész jól szórakoztam a konyhában, s hála Alexa-nak, sok mindent megtanultam a sütikészítésről. Már a végére kezdtem önállósodni, nem kellett mindent a számba rágni. Örültem neki, hogy ha bár kicsit is, de jobban tudtam mozogni a konyhában, mint azelőtt. Addig a pontig csak zacskós levest és virslit főztem magamnak, szóval nem rendelkeztem sok tapasztalattal.

Már majdnem minden elkészült a sütihez, a tészta és a krém is a pulton voltak. Alexa úgy döntött, hogy csináljuk duplakrémesre a sütit; lesz egy réteg csokis krém a sütemény közepén, egy kókuszos réteg pedig a tetején. Mivel már egész önálló voltam, lehoztam az emeletről a fülhallgatómat, s hallgattam egy kis zenét, miközben a kókuszos krémet kevertem. Emiatt sajnos nem figyeltem oda, hogy milyen alapanyagokat veszek fel az asztalról, s véletlenül Alexa szív alakú nyakláncát is az ujjaim közé szorítottam. Nos, így történt, hogy véletlenül a nyakéket is belesütöttük a sütibe. Miután elkészült, vittünk egy kis kóstolót a többieknek is. Amelia és Eron a kanapén ültek, Nolen pedig az udvaron edzett. Eron éppen Amelia-nak magyarázott valamit a laptopján, a lány fején pedig látszódott, hogy legszívesebben kifeküdne azon a kanapén az unalomtól, s aludna, ha lehetne. Odaléptem hozzájuk, s a tálcát az orrukba nyomtam, hogy megkóstolják kreálmányunkat.

- Ezt te sütötted? – kérdezte Eron, miután felvett egy sütit a tálcáról.

- Igen – válaszoltam a kérdésre.

Ezután még valamicskét fogdosta, s szagolgatta a sütit.

- Nyugi, segítettem neki a sütésben – bátorította Alexa.

- Ó, hála Istennek! – majd megkóstolta.

Kis ízlelgetés után Amelia megszólalt:

-141-

- Hé, ennek egész jó íze van.

- Tényleg! – kiáltott fel Eron. – Bár nem csodálom, hisz Alexa-nak is benne volt a keze.

- Na jó! Nézd meg, hogy lenéznek ebben a házban – mondtam Alexa felé fordulva.

- Nyugi, csak vicceltem! – jelentette ki felnevetve. – Tényleg sokat fejlődtél.

- Szerintem Eron-ra nincs jó hatással, hogy annyi időt tölt Nolen-nel. Elkezdte átvenni a stílusát – közölte Alexa.

- Pedig én elismerem, hogy Hammond egész jó sütit sütött – mondta Nolen, miután bejött az udvarról, s megkóstolt egy szeletet.

- Én is elismertem – felelte Eron. – Csak szeretek kicsit szívózni.

- Különben is, kikérem magamnak. Én is ugyanolyan egyedi vagyok, mint Eron – vágta rá Nolen. – Csak én nem vagyok stréber.

- A sütit mennyire értékelnétek egy tízesből? – szólt közbe Alexa.

- Tízből tíz – mondta Amelia.

- Tízes – válaszolta Eron.

- A mogyorót hiányolom belőle, ezért csak nyolc a tízből – közölte véleményét Nolen.

- Kókuszos sütibe miért kellene mogyoró? – kérdezte Alexa felvont szemöldökkel.

- A mogyoró mindent jobbá tesz.

- Mindegy. Gyere Hammond, kóstoljuk meg mi is, mit alkottunk.

Ezután pedig a konyhába mentünk, elővettünk néhány kistányért, s megízleltük a süteményt. El kell ismernem, első sütimhez képest egész jó lett. Alexa úgy döntött, visz egy szeletet a makiknak is, csak előtte a csokikrémet kiszedte belőle.

Ezután körülbelül két órát ugrunk előre az időben, mikor is éppen a szobámban ültem az ágyon, s próbáltam nem ideggörcsöt kapni az egyik videójátéktól, amin játszottam. Ekkor kopogást hallottam az ajtómon, Alexa volt az.

- Szia! Mi a baj? – kérdeztem, miután láttam az arcán, hogy valami nincs rendben.

- Nem láttad a nyakláncomat? Emlékszem, hogy reggel még rajtam volt, de nem tudom hova lett.

-142-

- Nem, nem láttam – válaszoltam.

- Ha esetleg van egy kis szabadidőd, segítesz megkeresni? – kérte a segédkezésem.

- Persze.

- Hú, köszi, köszi, köszi! – mondta megölelve engem.

- Nem kérdezted meg Perry-t? Az a madár mindent tud.

- Megkérdeztem, de csak egy mondatot ismételget.

- Az ékszer a lány nyakában, mélyen el van merülve a barnában – károgta a madár.

- Na jó, ezzel nem megyünk sokra. Mire emlékszel, hol láttad utoljára? – kérdeztem.

Először Alexa szobájában néztünk szét, hisz azt hittük, valahol ott hagyhatta el. Miután húsz percig kerestük a nyakláncot, s feltúrtuk az egész szobát a folyamat során, végül feladtuk.

- Nos, miután felkeltem, a fürdőszobába mentem.

- Akkor nézzük ott tovább! – javasoltam.

Így is tettünk. A keresést a mosdóban folytattuk, azonban hiába kerestük a nyakláncot, nem találtunk semmit egy megszikkadt szivacson, egy doboz tusfürdőn és egy fura, hosszú alakú tárgyon kívül.

Ezután a konyhában néztünk körül, azonban ott se jutottunk előrébb, s már annyira nem tudtuk, hol keressük Alexa nyakláncát, hogy inkább körbenéztünk az egész bázison. Először a laborban tekintettünk szét, ahol annyira nem örültek a jelenlétünknek, hiszen az ottani tudósok éppen dolgozni szerettek volna, mi pedig eléggé zavartuk őket ebben. Ezek után a főépületbe mentünk, ahol körbenéztünk a nagy tornateremben, az ebédlőben, sőt, még a mosdókban is. Végül az irodákba kopogtunk be, ahol a kiképzők nagyrészt segítőkészek voltak, egy kivételével. Volt egy kis titkárság, ahol egy morcos öregember ült. Megkérdeztük, körbenézhetünk-e az irodájában, ő pedig csak idegesen ránk nézett, a sarokból felvette a seprűt, majd kizavart minket a szobából.

- TAKARODJATOK INNEN! – ordibálta utánunk.

Szélsebesen kiszaladtunk az épületből, majd miután kifújtuk magunkat, idegesen ezt mondtam:

- Mégegyszer meglátom, kirúgom az összes fogát a vén köcsögnek.

Eközben Perry csak azt a mondatot ismételgette, amit korábban is mondott.

-143-

- Befognád?! – róttam meg.

- Várj csak, Ham! – szólalt meg Alexa.

- Ömm... Ham?

- Emlékszem, hol láttam legutóbb a nyakláncot. Mielőtt elkezdtük kikeverni a kókuszos krémet, letettem az asztalra, ahol az alapanyagok voltak. Nem lehet, hogy véletlenül felvetted, és belekeverted a krémbe? – ötletelt.

- Nem hiszem. Annyira nem vagyok figyelmetlen.

Erre Alexa felém fordult, s ezt kérdezte komor tekintettel:

- Biztos?

Nem is válaszoltam, gyorsan mind a ketten a ház felé vettük az irányt. A mosdóból éppen Amelia jött ki.

- Amelia, igaz most voltál a vécén? – kérdezte lihegve Alexa.

- Ömm... igen – válaszolt kínosan.

- Ma nem nagyvécéztél? – tettem fel a kérdést.

- Nem – vágta rá elpirultan. – Amúgy is, miért érdekel titeket?

- Semmi különös. Gyere, kérdezzük meg a többieket is! – súgta nekem Alexa.

Meg is kérdeztük Eron-t és Nolen-t is, hogy szépen fogalmazzak, nem jártak-e a vécén aznap, azonban mind a kettejüknek nem volt a válasza. Én kicsit leültem a kanapéra, Alexa pedig kétségbeesetten járkált fel-alá a szobában. Eléggé rosszul éreztem magam, hiszen azt a nyakláncot Alexa az apjától kapta, s az volt az egyetlen emléke róla, nekem pedig sikerült elvesztenem. A lánynak ekkor jutott eszébe, hogy aznap látta Amelia-t, amint átvitt a főépületbe néhány süteményt. Bár nem szerettünk volna mindenkit a főépületben végig kérdezni, hogy aznap járt-e a vécén – mivel elég kínos erről kérdezni valakit – nem igazán tudtunk mást csinálni, legalábbis Alexa így gondolta. A napelemek mellett volt egy csatornafedél, ami a bázis alatti kicsike szennyvízelvezető rendszerhez vezetett. Levettem a fedelet, majd le is másztam. Alexa undorral a fején nézett rám, majd ezt mondta:

- Szerintem én inkább megkérdezem az oktatókat. Lehet, hogy kínos, de nem undorító.

- Te tudod. Majd szólok, ha találtam valamit.

- Jó, de légyszi, előtte fürödj meg! – kérlelt.

-144-

Ezután el is kezdtem keresni a nyakláncot a sok piszok közt. Bár gyomor kellett hozzá, hogy az igen erősen gőzölgő bűzfelhőktől, és a csatorna szilárd, alapból szürkés színű falára ráragadt lucskos, barna ürüléktől ne kezdjek el sugárban hányni, már korábban elég sokszor takarítottam kutyaólat, s bizony a kutyapiszoktól büdösebb dolog kevés van a világon, így az a csatorna nem is jelentett akkora nagy kihívást. Bár térdig tapickoltam a szennyvízben, a sebeimet megpróbáltam olyan tisztán tartani, amennyire csak tudtam. Már néhány perce keresgéltem a kanálisban a nyakláncot, mikor a csatorna egyik járata felől hangokat hallottam. Hirtelen odafordítottam a fejemet, s lassan közelebb mentem, mikor a sötétből egy nagy patkány ugrott elő. Bár kicsit hátrébb léptem, annyira nem ijedtem meg tőle, mint ő tőlem. Hamar vissza is akartam térni a kereséshez, mikor fentről Alexa esett le mellém, arccal egyenesen bele a trutyiba. Lassan felemelkedett, s megtörölte a fejét.

- Ez életem legrosszabb napja! – jelentette ki, miközben majdnem összehányta magát.

Miután megkérdezte az oktatókat, ő is jött segíteni keresni a nyakláncot, bár jóval lassabban haladt, mint én. Nos, az ő gyomra annyira nem volt hozzászokva az ilyen undorító dolgokhoz, mint az enyém. Miután szinte az egész vízelvezetőt végignéztük, s a nyakláncnak még mindig semmi jelét nem találtuk, egy szűk járat maradt már csak hátra. Elég aprócska volt, így egész végig négykézláb kellett kúsznunk.

- Hölgyek előre! – mondtam egy kis grimasszal az arcomon, miközben Alexa sóhajtott egyet.

Az a kis járat, amiben éppen másztunk volt az, ahol az összes szennyvíz belefolyt egy folyóba. Mikor Alexa megállt a járat végén, nem figyeltem oda, s véletlenül belementem. Szerencsétlen kibillent az egyensúlyából, s majdnem a folyóba esett. Még időben elkaptam a kezét, s sikerült visszahúznom. Ezután kimásztunk a csatornából, s mikor Alexa felé fordultam, a nyakánál a nyaklánc helyét fogta, miközben az égre nézett. Lassan közelebb mentem hozzá, kinyújtottam felé a kezemet, majd megszólítottam:

- Alexa!

- Most hagyj békén! – válaszolta, miközben eltolta a kezemet, majd könnyekkel a szemében visszament a házhoz.

Én ott leültem a betonra az út közepén, majd a tenyerembe temetkeztem.

- Ezt jól elcsesztem – mondtam magamban.

Rendesen mardosott akkor a bűntudat. Nagyon rosszul éreztem magamat, amiért a bambaságom miatt az egyik legjobb barátomnak lett baja, s féltem, hogy Alexa többet a szemembe se akar majd nézni. Eldöntöttem, hogy akkor is tovább fogom keresni a nyakláncot, s nem állok le, amig meg nem találom. Nem akartam úgy odaállni Alexa elé, hogy nem tudom visszaadni azt a számára egyik legkedvesebb tárgyat, amit én elvesztettem.

-145-

Próbáltam gondolkodni, hogy hol lehet a nyaklánc, mikor eszembe jutott egy nagyon fontos dolog, amiről a többiek megfeledkeztek. Alexa vitt egy kis süteményt a makiknak is, azonban ott még nem néztük a nyakláncot. Gyorsan odasiettem ahhoz a fához, ahol a makik szoktak üldögélni, s elkezdtem keresni az ürülékükben az ékszert. Az aznapi csatornás kaland után már ez nem is volt kihívás. Leguggoltam a vastag fűbe, s elkezdtem egyesével átnézegetni a kupacokat. Hamar el is értem az utolsóhoz, mikor megláttam, hogy csillog benne valami. Belenyúltam, s mikor kihúztam a kezemet, a nyaklánc ott pihent a tenyeremben. Nagyon megörültem, egészen a házig szaladtam. Odabent addig mostam az ékszert, amig az összes piszkot le nem takarítottam róla. Észrevettem, hogy a nyakláncon volt egy kis repedés, amelyből halvány zöld színű fény szűrődött ki. Furcsálltam, de annyira nem érdekelt. Alexa ajtaja elé sétáltam, s bekopogtattam, miközben nagy levegőket vettem. Mikor kinyitotta az ajtót, letérdeltem, odanyújtottam neki a nyakláncot, s bocsánatot kértem:

- Tudom, hogy figyelmetlen voltam, sajnálom – kezdtem. – Ígérem, máskor sokkal jobban oda fogok figyelni.

Erre nem mondott semmit, csak megölelt.

- Köszi, hogy megtaláltad! – felelte boldogan.

Ezután kezébe vette a nyakláncot, s ő is észrevette rajta a repedést, illetve a fényt, ami kiszűrődött belőle.

- Ez vajon mi lehet? – tartotta különösnek.

- Én se tudom.

Ekkor Perry megszólalt:

- Hallgassátok meg a mester beszédét, ez a kő hozza majd el a világvégét.

Egyikünk se hallotta igazán jól, mit mondott Perry, ezért Alexa visszakérdezett:

- Mit mondtál Perry?

- Féljetek az embertől, kinek csontok nőnek ki a testéből.

Bár furcsán néztünk Perry-re, s nem igazán értettük, mire céloz a mondandójával, azért mindannyiunkat érdekelt, vajon mi lehet a nyaklánc belsejében. Szívesen megnéztem volna, mit rejt az ékszer, de nem akartam Alexa egyetlen emlékét az apjáról tönkretenni.

- Lehet jobb lett volna, ha előtte megfürdöl és csak utána ölellek meg – mondta Alexa nevetve, miközben én ott álltam előtte teljesen lucskosan.

Én is elkezdtem nevetni, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy lezuhanyozhassak.

-146-

Amelia, Eron és Nolen felvont szemöldökkel néztek rám a lépcső alján, miközben az orrukat fogták. Szegény Amelia majdnem el is hányta magát. Aznap este még sütöttem egy adag csokis-kókuszos sütit, s az előző alkalommal ellentétben mikor egymagamban sütöttem, mindenki jó ízzel fogyasztotta el az alkotásomat. Lefekvés előtt láttam, hogy Alexa is a nyakláncán lévő repedést nézte, s tudtam, őt is olyannyira érdekelte, mit rejt magában az a nyakék, mint engem.

Bár egy elég érdekes felfedezést tettünk azzal, hogy rájöttünk, van valami Alexa nyakláncában, azért még mindig kicsi bűntudatot éreztem, hogy miattam sérült meg az ékszer. Ilyenkor arra gondoltam azonban, hogy Alexa megbocsátott nekem, s ha ő megtette, akkor nekem is meg kell. Hiszen véletlen balesetek történhetnek akárkivel, s ilyenkor a legjobb, amit csinálhatunk az az, hogy megpróbálunk jobban odafigyelni, nehogy a rossz események máskor is megtörténjenek. Attól a naptól kezdve megpróbáltam jobban odafigyelni az apróbb dolgokra, nehogy megint véletlenül egy szerettemnek okozzak kárt.

-147-