Szuperhősök világában

13. Fejezet – Szerelmes lány

Amelia szemszöge

A szerelem egy érzelem, mely által az ember szorosan kötődik egy másik emberhez, ez az érzés pedig csodálatos. Jó az, ha szeretsz valakit, s megpróbálsz mindig annak a valakinek a kedvében járni. A szerelem az mikor két ember kölcsönösen szereti egymást, ezt előzi meg, ha valaki kinézetre tetszik neked, s szeretnéd jobban megismerni. Miután már egy ideje barátok vagytok, és jobban ismeritek egymást, utána mondhatod ki igazán, hogy szeretsz valakit.

Mikor még csak tizennyolc éves voltam, nekem is tetszett egy srác. Nem is ragozom tovább a szót, Eron volt az. Sok mindenben hasonlítottunk egymásra, neki se voltak igazán barátai, ahogy nekem is csak kevés. Ő ugyancsak csendes és visszahúzódó volt, mint én. Mikor először találkoztunk, nem tudom, hogy micsoda, de valami megfogott benne. Nyilván akkor még nem jelentettem ki, hogy tetszik nekem, de szerettem volna jobban megismerni.

Az a kis történet, amit most akarok elmondani akkor történt, mikor már körülbelül egy hónapja voltunk a dzsungelben, miközben az erőink használatáról tanultunk egyre többet és többet. Aznap délelőtt Sassal edzettünk. Először tíz kört kellett futnunk az egész bázis körül, majd, aki ezzel készen volt, végig kellett mennie az akadálypályán háromszor. A pálya elején fel kellett mászni egy magas állványzatra, amelyről nem volt olyan egyszerű lejönni, mert mindenféle akadályok zárták el az utat. Ha ezen túljutottunk, egy nagy sármedence várt ránk, amelyen kúszva kellett átjutnunk. Ezután újra mászás következett, csak ezúttal egy nagyon magas fát kellett meghódítanunk. Ha nagynehezen átmásztunk a fán, s újra földre lépett a lábunk, egy hosszú, s keskeny gerendán kellett átszaladnunk. Az utolsó akadály az volt, hogy egy bábut kellett eltalálnunk egy kis labdával, körülbelül tíz méter távolságból. Ha ezt nem csináltuk meg húsz perc alatt, az egészet újracsináltuk a tíz kör futástól kezdődően. Mivel addig a pontig az erőnk használata annyira lefogyasztotta az összes energiánkat, ez az edzés fontos volt, hogy bírjuk a strapát. Későbbi küldetéseken kulcsfontosságúnak bizonyult, hogy egy egyszerű támadás után ne essünk össze a fáradtságtól, így nagyon sokat kellett fejlesztenünk az állóképességünket. Azért nem volt olyan rossz, mint ahogy először hangozhat. Bár eléggé fárasztó volt, két újrapróbálkozás közt kaptunk öt perc szünetet, illetve, ha egy nap ötszöri újrapróbálás után se sikerült megdönteni a rekordunkat, akkor megpróbálhattuk másnap. Az első néhány alkalommal ötven perc alatt kellett végigjutnunk a pályán. Miután ez megvolt, az idő mindig tíz perccel csökkent. Ötven perc után már csak negyven perc állt rendelkezésünkre, utána harminc, s végül így jutottunk el a húsz percig. Ilyen kevés idő alatt már lényegesen nehezebb volt időben teljesíteni az akadálypályát.

-113-

Mivel aznap se sikerült időben végeznünk, néhány hosszú óra próbálkozás után verítéktől átázva visszatértünk a házhoz. Nolen gyorsan a fürdőszobába rontott, s kiitta a csapból az összes vizet. Hammond sebtében felment a szobájába, lefeküdt az ágyára, s nemsokára már húzta is a lóbőrt. Míg Nolen csobbant egyet a kinti medencében, addig Alexa a fürdőszobában zuhanyzott. Utána én is, illetve Eron is megfürödtünk. A sáros akadályok után az edző ruhánk is elég koszos lett, így bedobtuk őket a szennyesbe. Ez az edző ruha lényegében egy sötétkék pólóból és egy fekete nadrágból állt. Ezekből mindannyian kaptunk többet is, pont az olyan esetekre, ha az egyik póló vagy nadrág koszos lenne.

Miután elindítottam a mosást, leakartam ülni a kanapéra a tévé elé, mikor észrevettem, hogy Eron is ott ült. Lassan közelebb mentem, s kicsi hezitálás után megkérdeztem:

- Én is leülhetek?

- Persze – mondta, miután levette a lábát a díványról.

A tévében akkor nem igazán adtak semmi érdekeset. Az egyik csatornán egy nagyon unalmas film ment, onnan hamar el is kapcsoltunk. Végül egy sorozatot kezdtünk el nézni, ami az elején még érdekelt is, a végére azonban nagyon meguntam. Valószínűleg Eron is így volt ezzel, mivel filmnézés közben is már a telefonja képernyőjét piszkálta. Szerettem volna vele beszélgetni, de mindig mikor megszólaltam volna, egy szó se jött ki a számon. Miközben a telefonjába volt belebambulva, s különböző számítógép alkatrészeket nézegetett, úgy gondoltam, megpróbálok kicsit többet kérdezni az informatikáról. Hisz Eron amúgy is szerette ezt a témát, gondoltam én is jobban beleásom magam, mivelhogy akkor lehetne közös témánk. Tudnánk valamiről beszélni.

- Ömm... Mit nézel? – tettem fel a kérdést, miközben tisztában voltam vele, Eron mit vizslatott.

- Micsoda? – kérdezett vissza. – Ó, csak néhány összetevőt nézegetek, hogy a jövőben egy jobb PC-t tudjak építeni magamnak. Ami otthon van, hát nem a legjobb.

- Nos... - kezdtem nyelve egy nagyot. – Tudnál többet magyarázni erről a témáról?

- Mármint az alkatrészekről?

- Nem – válaszoltam. – Én magára az informatikára gondoltam.

- Nos, mesélhetek többet is, de előre figyelmeztetlek, ez lehet, hogy kicsit unalmas lesz számodra. Sőt, NAGYON unalmas – mondta nevetgélve.

- Nem baj – feleltem elmosolyodva.

Eron igazat mondott. Körülbelül tíz perc után már a falat akartam kaparni, annyira nem értettem semmit.

-114-

Húsz perc után majdnem el is aludtam, de még sikerült ébren tartanom magamat. Nem szerettem volna közbeszólni. Tartottam tőle, esetleg megbántanám Eron-t, fél óra után azonban már nem bírtam tovább.

- Köszi a kis bevezetőt, de szerintem az infó nem nekem való téma – mondtam kuncogva, s reméltem, hogy Eron jól fogadja.

- Persze, megértem. Az infó még sokszor nekem is nagyon száraz és unalmas tud lenni – nevetett.

Megörültem, hogy nem sértődött meg, sőt, még meg is értette, hogy én nem szeretem annyira az informatikát, mint ő. Ezek ellenére sajnos nem sikerült megtalálnom vele a közös témát. Abban a fél órában annyi történt, hogy miközben ő magyarázott, én csendben ültem, nem mondtam neki semmit, s halálra untam magam. A célom az lett volna, hogy jobban megismerjük egymást, azonban ez egyáltalán nem jött össze.

Ekkor támadt egy ötletem. A bázistól nem messze volt egy kis város, benne több érdekességgel. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk ketten egy közös kis túrára. Az volt a tervem, hogy a délután alatt ott szórakoznánk, miközben jobban összeismerkednénk egymással, s majd estefele térnénk haza a bázisra. Bár jobban szerettem volna, ha csak ketten vagyunk ott, nem akartam, hogy esetleg a többiek is kimaradjanak. Megkérdeztem Nolen-t és Alexát, nem akarnának-e velünk tartani, mind a ketten el voltak foglalva. Hammond mélyen aludt, így inkább őt nem keltettem fel. Eron meglepően könnyen beleegyezett, hogy közösen elmenjünk egy kis kalandra, hisz akkor neki se volt jobb dolga, bár a hangján hallottam, hogy ő is ugyanolyan kínosan érezte magát, mint én. Már csak Stella-t kellett meggyőznünk, hogy engedjen el minket. Bár a múltkori eset után nehezen akart beleegyezni, de végül Sas segítségével sikerült meggyőznünk.

Nemsokára már az autóban ültünk, ami körülbelül egy óra után a közeli város egyik utcáján parkolt le. Az épületek nem voltak túl nagyok, de annál színesebbek, legtöbbjük kék és sárga színekben tündököltek. Sok ház előtt erkély védte meg az embereket az esőtől, jelen esetben pedig a napfénytől. Rendkívül nagy mennyiségű kaspós virág dekorálta az utcákat, de legalább ezek még több életet vittek a parányit tarka-barka utakra. A házak feletti póznákon még néhány pávián is mászkált, az egyikük kezében egy fürt banánnal. Az utcákon viszonylag sok autó közlekedett akkor, mellettük néhány kisgyerek labdázott, de mindvégig attól féltem, hogy egyszer egy kocsi elüti az egyiküket.

Először Eron-nal leültünk egy kis étterembe enni valamit, mivel elég éhesek voltunk akkor már. Kipróbáltunk néhány kolumbiai különlegességet: én valamiféle csirkés levest ettem, azonban a lében volt egy nagy darab kukorica is. Eron egy kisebb tál főtt krumplit csipegett, mely fűszerekkel volt megízesítve, illetve néhány húsfalatka is járt hozzá. Miközben ott ettünk, kicsit kínosan éreztem magamat, s Eron-ra nézve, ő is hasonlóan érezhetett. Miközben haraptunk egyet az ételünkből, beszélgettünk.

- Na és ezután hova megyünk? – kérdezte Eron.

-115-

- Még én se tudom pontosan – mondtam, mialatt elővettem a telefonomat. – A város szélétől nem messze van néhány rom, mely ősi civilizációk által maradt itt, megnézhetnénk azokat. Érdekesnek hangzik – vetettem fel az ötletem.

- Remélhetőleg a talaj nem szakad be megint alattunk – tette keresztbe kezeit.

- Nem lenne jó. Múltkor akkora folt maradt a pólómon, hogy még azóta se tudtam kiszedni belőle – tettem hozzá nevetgélve.

- Nos, a mostani sárfürdő után az edző ruhánk még rosszabbul néz ki.

- Legalább az nem a miénk.

Erre Eron hajszálnyit elmosolyodott, utána pedig én is. Örültem, ha rövid időre, de eltudtunk beszélgetni egymással, anélkül, hogy kínosan éreznénk magunkat.

Miután ettünk, elhagytuk az éttermet, s felszálltunk egy turistabuszra, hogy megnézzük az egyéb érdekességeket a városban. Ne aggódj, nem felejtettünk el fizetni sem az ételért. Miután busszal végigmentünk a város kicsike, szűk utcáin, nemsokára a határánál ácsoroghattunk. Bár nem voltak akkora romok, mint a dzsungelben, de még így is szép látképet nyújtottak az ottani építmények. Csináltam néhány fotót, s párnál megkértem Eron-t, menjen oda, hogy ő is benne legyen a képben. Bár először nem szerette volna, de végül csak beleegyezett. Egy-két fotó után leültünk egy kidőlt oszlopra, hogy szusszanjunk egy kicsit.

- Na, hogy sikerültek azok a képek? – kérdezte Eron felém fordulva.

- Szerintem egész jók – mondtam odanyújtva neki a telefonomat.

Látva a képeket Eron szájára mosoly kerekedett.

- Mi az? – kérdeztem.

- Semmi különös, csak néhány hete annyira nem voltam megelégedve magammal, hogy tükörbe se akartam nézni, most pedig... - s nem folytatta tovább a mondatot. – Bár a hajammal lehetne kezdeni valamit – mondta nevetve.

- Miért? Szerintem jól nézel ki így is.

- Nos, köszönöm – pirult el.

- Egyébként még nem is meséltél magadról – mondtam néhány másodperc csend után.

- Mire gondolsz?

- Csak... még nem ismerjük annyira egymást. Ennyi az egész.

-116-

- Nos, azt már tudod, hogy honnan jövök, és minek tanulok; lássuk csak, mi van még? – tette fel a kérdést magában. – Egész jó tanuló vagyok, szeretek sétálni, kedvenc színem a kék, kedvenc ételemnek pedig a spagettit mondanám.

Bár emberileg nem tudtam meg többet Eron-ról, legalább már így is gazdagabb voltam néhány információval.

- Na és mi a helyzet veled? – kérdezte tőlem.

- Tessék?

- Te miket szeretsz?

- Hát, én nem szoktam sokat sétálni, de cserébe rengeteget olvasok, illetve néha vállalok a szomszédunkban élő családnak bébiszitterkedést. Egész jól bánok a gyerekekkel. Kedvenc színem nem igazán van, és ételből is sok fajtát szeretek.

- Akkor te nem vagy válogatós – állapította meg. – Bár én is megeszek sok mindent.

- Ha valamit nem ettem meg, apám addig kényszerített míg legalább meg nem kóstoltam, ezért van csak kevés étel, amit nem szeretek.

- Hú, még jó, hogy Marilyn nem csinált velem ilyeneket. Ha valamit nem akartam megenni, nem kényszerítette belém. Például egyszer főtt májat csinált, majdnem elhánytam magam már csak rágondolva is – felelte kuncogva.

- Hé, most miért kell válogatni? – kérdeztem poénosan.

- Igaz, lehet Afrikában miattam éheznek annyian – válaszolta komikusan.

- Nos, könnyen meglehet. Minden a kis válogatósok miatt van, mint te – mondtam mosollyal az arcom szélén.

Ekkor lecsúsztam az oszlopról. Majdnem puffantam egy nagyot a földön, de Eron időben elkapott. Annyira elpirultam, szerintem lehetetlen volt nem észrevenni.

- Köszi, hogy megfogtál – feleltem vörös fejjel.

- Ugyan, semmiség. Mr. Válogatós a szolgálatodra!

Ezt követően a kínos érzés gyorsan elmúlt, s mind a ketten elkezdtünk nevetni.

Még egy picikét üldögéltünk ott, majd nemsokára visszasétáltunk a városba, s egy cukrászdában vettünk egy kis sütit is. Miközben tettünk néhány kört a településen, észrevettünk egy körülbelül velünk egyidős, eléggé sovány gyereket, aki a kezében egy nagyon szép, vörös színű virágot tartott. Igencsak megtetszett az a növény. Az az ötletem támadt, hogy egyet hazavihetnék édesanyámnak, mivel ő is szeretett virágokkal foglalkozni. Lassan odamentem a fiúhoz, s próbáltam informálódni.

-117-

- Sz... szia! Megkérdezhetek valamit?

- Mondd, mit akarsz! – felelte elég mogorván. Látszólag nagyon sietett valahová.

- Csak azt akartam megtudni, honnan szerezted ezt a virágot?

- Az özvegy tulipánt? Miért érdekel az?

- Csak mert nagyon megtetszett. Szeretnék egyet az egyik ismerősömnek is ajándékozni.

- Minek mondanám el? A hozzád hasonló turisták már az összeset elvitték a környékről, nekünk pedig alig maradt valamennyi – mondta dühösen.

- Hé, mi csak feltettünk néhány ártatlan kérdést, nem kell ennyire bepöccenni – szólt közbe Eron.

- Látom, megvéded a kis barátnődet – mondta gúnyolódva az idegen.

- Ő nem a barátnőm – válaszolt vissza Eron hirtelen.

- Persze, persze – mondta a srác, majd otthagyott minket.

- Milyen bunkó – nézett rá csúnyán.

- De legalább megtudtuk, hogy a virágot özvegy tulipánnak hívják. Gyorsan neten rákeresek, és már meg is tudjuk, hogy hol nő. Szeretnék egyet vinni anyámnak.

- Lehet én is viszek egyet. Marilyn sírja körül amúgy is túl kevés virág volt eddig.

- Ez szép gondolat – fogtam meg a vállát.

Az interneten elég sok információt találtam a tulipánnal kapcsolatban. Például a vörös színéről és a fekete csíkjairól kapta az özvegy tulipán elnevezést. A várostól nem messze nőtt egy dombon az év bizonyos időszakában. Ha egy fiú egy lánynak adta, vagy fordítva, azzal szerelmét fejezte ki iránta, illetve arrafele gyakori ajándék volt, azonban olvastam, hogy emellett a virágból rengeteg gyógyszer és kenőcs is készíthető. Eldöntöttem, hogy ha találok egy ilyen növényt, ajándékozok egyet Eron-nak is. El is indultunk, hogy megkeressük azt a dombot, ahol ez a virág nőtt, s nem kellett sokáig keresnünk, hamar megtaláltuk a helyet. Egy magas domb volt az, egyenesen a tűző, vagyis akkor már éppen lemenő Napra nézett. A tulipánoknak rengeteg fényre volt szükségük, hogy életben maradjanak, nem szerették az árnyékot. A dombon már elég kevés virág növögetett. A legtöbbet elvitték, a maradék pedig már elhervadt. Egyedül kettő darabot sikerült találnunk, ami még normális állapotban volt. Fürgén felrohantam az emelkedőre, s már fel is vettem volna a maradék két szál növényt, mikor a domb tetejéről ugyanaz az idegen fiú bámult vissza rám, akivel nemrég beszéltünk. Megragadta a tulipánokat, s már rohant is lefele a dombon. Én és Eron a nyomába eredtünk, megpróbáltuk visszaszerezni a virágokat, amiket mi találtunk.

-118-

Visszasiettünk a városba, ahol egy pillanatra nyomát vesztettük, azonban Eron-nak sikerült még éppen időben kiszúrnia, ahogy lefordult egy kisebb utcára. Hamarosan utolértük, s mikor ezt észrevette, hirtelen ismét lefordult egy kis sikátorba, majd felkapaszkodott a kerítésen, s már ott se volt. Hála az akadálypályán való edzésnek, nekünk is sikerült hamar átugranunk a kerítésen, s már folytatódhatott is az üldözés. Mikor már majdnem sikerült érte nyúlnom, s megragadnom a pólóját, ő megfogta a mellette lévő kukát, s az útra borította.

- Hé, azok a virágok a mieink, mi találtuk őket! – kiabáltam utána.

- Na még mit nem – válaszolta.

Bár a felborult kuka kis egérutat adott neki, nemsokára már ismét a hátában lihegtünk. Rövidesen ismét egy sikátorba vezetett minket, ahonnan az előzővel ellentétben már nem volt kiút. Lassan megfordult, s a fáradtságtól lihegve, mérgesen a földre hajította a virágokat.

- Tessék! Ha annyira akarjátok, akkor vigyétek őket.

- Miért vitted el őket a szemünk elől? – tettem fel a kérdést.

- Miért érdekel? – kérdezte gorombán.

Ekkor ért minket utol Eron is.

- Csak szeretnénk tudni, hogy miért akartad ennyire ezeket a virágokat. Ha elmondod, odaadjuk őket – ajánlotta fel Eron.

- Tényleg? – kérdezte a srác meglepetten.

Erre mind a ketten bólintottunk, a fiú pedig sóhajtott egyet.

- Édesanyám rettentően beteg. Az orvosok egy özvegy tulipánból készült gyógyszert írtak fel neki. Megmutatták, hogyan készítsem el a főzetet. A mai volt az utolsó virág, ami otthon volt, így elmentem a dombra, hogy szedjek még, mikor megláttalak titeket. Elegem volt már a turistákból, akik csak azért viszik el ezeket a virágokat, hogy odaadhassák valakinek, aki pedig egy vázában megőrzi őket egy ideig, hogy ott hervadjanak el.

- Sajnáljuk. Nem tudtuk, hogy édesanyád beteg volt – mondtam sajnálkozva.

- Én pedig elnézést kérek, amiért goromba voltam, és mert elvittem előletek a virágokat.

- Semmi baj. Tessék! – nyújtottam neki oda a növényeket.

- Nekem adjátok őket? – kérdezte még meglepettebben.

-119-

- Persze.

Ezután a fiú elvette a két tulipánt, majd bűntudattal teli arccal a földre nézve, végül odaadta nekünk az egyik virágot. Ezt követően egy szó nélkül elment.

Én egy pillanat erejéig néztem a kezemben tehetetlenül fekvő virágszálat, majd Eron felé pillantottam, s végül odanyújtottam neki az utolsó tulipánt.

- Miért adod ide nekem? – kérdezte.

- Szeretném, ha lenne valamid, amit nevelőanyudnak adhatsz.

- De hisz ő már halott, a te édesanyád pedig még él – mondta.

- Nem baj. Szeretném, ha elfogadnád.

- De...

- Kérlek, vedd el! Ez egy ajándék tőlem neked – mondtam elpirulva.

- Köszönöm! – felelte hálásan.

Ezután megöleltük egymást. Jó érzés volt nekidőlve érezni a kezeit, ahogy átfonódnak rajtam. Odahaza a bázison, a többiek megkérdezték, milyen volt a délutánunk. Elmeséltük, mi történt, Eron a tulipánt belerakta egy vízzel teli vázába, s ezután még egy szelet kenyérrel kiültünk a tó elé egy padra, s a naplementét nézve etettük az aranyhalakat, akik lubickolva jelezték, mennyire örülnek a finom falatoknak.

- Biztos, hogy nem szeretnéd magadnak a virágot? – kérdezte.

- Egészen biztos. Azt akarom, ha a tiéd lenne.

- Hm... remélem Marilyn örülni fog neki.

Ez volt az a pillanat, mikor igazán beleszerettem Eron-ba. Láttam, hogy mennyire törődik a szeretteivel, még azok iránt is, akik már rég elhagyták az emberek világát.

- Biztos vagyok benne, hogy tetszene neki – válaszoltam halkan.

Ezután pedig egymásnak dőlve néztük a tájat.

Örültem, hogy ha nem is tudtam meg sokat Eron-ról, s nem lettem sokkal gazdagabb információ ügyileg, azonban aznap nagyon jól éreztem magamat vele, illetve sikerült kicsit közelebb kerülnünk egymáshoz. Ez volt az a nap, amikor kijelentettem, hogy valóban szerelmes vagyok valakibe. Ugye azt mondtam, hogy addig ezt az ember nem jelentheti ki, amig nem tud meg többet az adott személyről, azonban én éppen akkor jöttem rá egy nagyon fontos információra. Ez nem más, minthogy Eron mennyire törődő és gondoskodó másokkal szemben. Szerettem volna vele együtt lenni.

-120-

Ez a kis kaland bármennyire is volt fárasztó, erőt adott a másnaphoz. Aznap az akadálypályát olyan gyorsan sikerült teljesítenünk húsz perc alatt, hogy még Sas is le volt nyűgözve a teljesítményünktől. Végig a múlt napi kalandon járt az eszem, s már azt vártam, mikor jön el a következő.

-121-