Szuperhősök világában

12. Fejezet – Ahmya nyomában

Sas szemszöge

- Uram, nem kellene hamarosan visszafordulnunk? – kérdezte Jared.

- Valóban jó ötlet, James. Végülis azért jöttünk idáig, hogy most visszaforduljunk – förmedtem rá. – A Négyek minket bíztak meg, hogy szerezzük vissza azokat a papírokat.

- A nevem Jared, uram – mondta félénken, mire én mogorván ránéztem. – Csak egy javaslat volt, mivel az élelmünk már fogyóban van, és hiába követjük néhány napja a kocsinyomokat, mégse találtunk eddig semmit.

- Ezért küldtünk ki több csapatot is, hogy keressék meg azt a japán szajhát. El kell ismernem, nem játszik hülyén. Több kocsinyomot is hátrahagytak, hogy megtévesszenek minket. Ezért nem találjuk őket. Hála a dzsungel nedves talajának azonban, a nyomok sokáig megmaradnak. Szálljatok vissza a kocsiba! – utasítottam a többi katonát. – Követjük tovább ezt a nyomot. A másik kocsi menjen a másik irányba!

- Nem akarok beleszólni uram, de egyáltalán miért szálltunk ki? – kérdezett ismét.

- Hogy ti miért, azt nem tudom. Nekem csak hugyoznom kellett.

Miután egy fa mögött dobtam egy sárgát, én is visszaültem az autóba. Már csak kettő kocsink maradt, az út pedig két irányba ágazott. Az egyik autó elindult az egyik irányba, le egy kis mellékúton, mi pedig mentünk tovább egyenesen.

- És uram, mi lesz az ételproblémával? – kérdezte újfent Jared kicsit bátortalanul.

- Ha esetleg kifogynánk, majd megállunk a közeli városban. Bár nem lesz részünk svédasztalos reggeliben, egyelőre azzal kell beérnünk, amink van.

Jared jó srác, bár még kicsit fiatal, jó kiállású férfiú volt. Kedveltem, de attól még szerettem szivatni.

A lényegre rátérve, mentünk tovább, s követtük a sárban meghúzódó nyomokat, hátha elvezetnek minket valahova. El kell ismernem, eléggé ideges voltam akkor, hisz már néhány napja csak köröztünk a dzsungelben, miközben a nyomokat követtük, mint egy töketlen kutya. Alapból néhány újoncot kellett volna kiképeznem, azonban akkor egy olyan embert kerestem, akivel hiába ismertük egymást egy jó ideje, mégis elárult engem.

-100-

Hamarosan az út ismét kétfelé vált. Mind a két irányban voltak kocsinyomok, azonban már csak egy autónk maradt, nem tudtunk ismét szétválni. Mivel az út amúgy is már túl sárosnak bizonyult, hogy kocsival folytassuk a nyomkövetést, gyalog követtük őket. Az egyik napszemüveges maradt a kocsinál, kettő fegyveres nagymelák pedig elindult az egyik irányba. Én mentem a másikba Jared társaságában. Még jó, hogy volt nálam egy kis bicska, azzal könnyen átlehetett vágni magunkat a bokrokon keresztül, ha esetleg arra került volna a sor. Inkább az ösvény szélén mentünk, mivel az út olyan sáros volt azon a részen, hogy simán kitörhettük volna a lábunkat. Emellett bár én nem iszonyodok a kosztól, a feleségemtől serpenyővel a kezében már egy kicsit jobban összehúzom magam. Ha nyakig elmerültem volna a sártengerben, otthon biztos kaptam volna az asszonytól. Azokat a foltokat nem mosta volna ki soha az életben, azokat pedig még nehezebb lett volna, amiket a verés után hagyok a gatyámban.

Miközben követtük a nyomokat, Jared megállt, s félénken megpróbált megszólalni:

- Ur... uram, nem kellene ennünk valamit? – tette fel a kérdést.

- Jack, azt ne mondd, hogy már éhes vagy.

- A nevem Jared, uram, és ma még nem ettünk semmit – válaszolta.

- Azt hittem te mondtad, hogy spórolni kell a kajával – cukkoltam.

- De uram, nem arra gondoltam, hogy egyáltalán nem kellene ennünk semmit.

- Csak ugratlak – nyugtattam meg. – Tessék! – mondtam, miközben egy szendvicset adtam a kezébe.

Mikor már beleharapott volna egyet abba az ízletesnek tűnő zsemlébe, gyorsan hátrakiabáltam neki:

- Azonban szeretném, ha evés közben jönnél tovább.

Gyorsan felzárkózott mögém. A vastag füvet tapostuk, miközben ő továbbra is a szendvicset ette. Én nem éreztem magamat éhesnek.

- Még egy valamit egyszer sem kérdeztem meg, uram...

- Abbahagynád az uramozást?! Hívj Sasnak!

- Elnézést! Szóval ur... vagyis Sas, hogyan szerezte a sebhelyét? – kérdezte az arcomon éktelenkedő vágásra mutatva.

- Miért érdekel ez most? – kérdeztem.

-101-

- Semmi különös, csak már unom a csendes sétálást.

- A helyedben örülnék a csendnek. A dzsungelben rengeteg ragadozó leselkedik, pont olyan áldozatokra várnak, mint te.

Erre a fiú nyelt egy jó nagyot.

- Nyugalom! Vigasztald magad azzal a tudattal, hogy a gépfegyver tökéletesen működik a nagymacskák ellen is.

- De azok nem védett állatok? – vakarta a fejét.

- Mik vagyunk mi, állatvédők? Alapból nem bántom őket, ha meg megtámadnak, az már csak önvédelem – mondtam határozottan.

- És akkor nem is válaszol az eredeti kérdésemre? – tette fel a kérdést, miközben én az utat néztem tovább. A növényzet csak úgy ropogott a lábunk alatt. – Mi történt a szemével, és honnan szerezte azt a sebhelyet az arcán?

- Mondták már, hogy néha a tudatlanság áldás? – mondtam egy rövid sóhaj után. – Olykor-olykor jobb, ha nem tudsz valamit.

- De miért ne mondhatná el?

- Figyelj! – mondtam, miközben megálltam az út közepén. – Egyszer elmondom, jó? Most azonban jobb lenne, hogyha nem merülnénk el a múltban és a jelenben maradnánk, rendben? – kaptam fel enyhén a vizet.

- Rendben – hajtotta le fejét.

Ekkor egy kis kínos csend következett, de végül folytattuk a nyomok követését, fel egy dombon, le a dombról, be a fák sűrűjébe, s így tovább. Néhány perc után ismét rám tört a szükség, meg kellett állnom kiadni a fáradt olajat valahol. Az út szélén egy kis patak csordogált, s miközben Jared felfrissítette magát a vízzel, én lehúztam a sliccemet, és elvégeztem a dolgomat, csak hogy szépen fogalmazzak. Ekkor vettem észre, egy kis gyerek állt velem szemben. A bőrszíne alapján helyi gyerek lehetett, nagy szemekkel nézett felém. Körülbelül csak tíz éves, talán annál is fiatalabb. Egy kis vödörrel állt a kezében, gondolom vizet akart merni a patakból. Mikor egy kis lépéssel közelebb mentem hozzá, és megszólítottam, hamar eliszkolt onnan, még a vödröt is hátrahagyta.

- Várjunk csak, Jacob!

- Jared – javított ki.

- Az a kisgyerek biztos a közelben lakik, ami azt jelenti, hogy nem messze egy városnak, vagy legalábbis egy kis falunak kell lennie. A nyomok is valószínűleg arrafele vezetnek, hátha láttak ott valamit. Gyere! – mondtam neki.

-102-

- Remélem lesz valami jó olvasnivalójuk is – tette hozzá. – Már hiányzik, hogy a házam kényelméből olvassam a kedvenc könyvemet.

- Nem tudtam, hogy ekkora könyvmoly vagy – csodálkoztam rá.

- Szeretek olvasni, mindig megnyugtat egy picit – mondta. – Igazából ebből a kis „vadászatból" is eltudnék képzelni egy izgalmas könyvet.

- Talán egyszer megvalósul, most azonban szedd a lábad!

Már nem kellett sokáig mennünk, hamarosan valóban egy faluhoz értünk. Kicsit szegényes hely, de annyiban szerencsés volt, hogy a közelben egy nagyobb város tornyosult, sok mindent onnan szereztek be. Abban a kis faluban a legtöbb háznak még nádból volt a teteje, a falaik már omladoztak. Normális utak nem futottak az erdő szélén, minden ember csak a sarat taposta. Néhány házzal arrébb egy kis karám is volt, benne néhány disznó és egy-két csirke élvezte a sárfürdőt. A szerencsésebb emberek szekérrel szállították a szalmát, a fát, és az egyéb dolgokat, ami szükséges volt, a szerencsétlenebbeknek a hátukon kellett vinniük. A legtöbb ház még rendes ajtóval se büszkélkedhetett, így könnyen belehetett látni. Az egyik kis viskóban egy betegeskedő anyát láttam, akiről a fia gondoskodott. Ott állt mellette, és az anyja arcát törölgette egy nedves kendővel. Végignézve azokon az embereken és a falun, valamilyen szinten tudatosult bennem, hogy néhányan milyen modern világban élnek, miközben egyesek ezalatt a modern világ súlya alatt szenvednek.

Nem vesztegettünk azonban sok időt a nézelődéssel, berontottuk egy aprócska boltba, s próbáltuk megértetni magunkat a helyiekkel. A pultban egy kopasz ember állt. Egyáltalán nem értette, mit akarok neki mondani, én meg nem tudtam az ő nyelvükön beszélni, így a párbeszédünket nem igazán lehetett tartalmasnak nevezni. Végül feladtam. Nem lettünk közelebb ahhoz, hogy megtaláljuk Ahmya-t és az iratokat. Még mielőtt kimentünk volna az épületből, Jared venni akart valami ételt, azonban elnézve, hogy a boltban se volt néhány gyümölcsön kívül semmi érdekes, illetve az ottani emberek amúgyis éheztek, nem vettünk inkább semmit. Nekünk még amúgy is volt egy-két szendvicsünk.

Mivel a falu után a sáros út már nem folytatódott, nem tudtuk tovább követni az autó nyomait. Nem tudtuk merre menjünk. A fűben elég nehéz volt észrevenni valamit is, ami segíthetett volna nekünk. Miközben egy ház falának nekidőlve álltunk, s gondolkodtunk, egy kisgyerek jött oda hozzánk. Ugyanaz a gyerek volt, akit a pataknál láttunk. Bár nem mondott semmit, nagyon úgy tűnt, mintha mutatni akarna nekünk valamit. Követtük is szépen lassan a kölyköt, aki kivezetve minket a faluból, néhány bambuszhoz irányított minket, mellettük egy autó állt. Tudtuk, hogy nem a H.E.R.O. kocsija, mert a legtöbbjük mind fekete, ez egy kék színű terepjáró volt. Érthető, hogy miért tudott jobban közlekedni a csatakos talajon, mint a mi autónk. Megköszöntük a gyereknek, hogy segített nekünk, azonban mikor közelebb mentem hozzá, hogy adjak neki egy kis pénzt, megijedt tőlem és elfutott. A szemem sarkából láttam még, hogy egy mohás fa mögül nézett minket pár percig. Átkutattuk az autót, azonban nem találtunk semmit. Mindent elvittek. Arra gondoltam, Ahmya biztos összejátszott valakivel, és átszállt egy másik autóba.

-103-

Az egyik újonc végülis mondta, hogy a nő telefonon beszélt valami pasassal, így már lehetett tudni, hogy nem csak egyedül dolgozik. Abból az autóból mindent kipakoltak, hogy ne találhassunk meg semmi fontosat. Egyedül a csomagtartóban hagytak egy nyomdát, néhány tollat, illetve egy elszakadt kulcstartót. Sajnos ezekkel nem sokra mentünk. A biztonság kedvéért mégegyszer átnéztük a kocsit, majd körbetekintettünk a környéken is, hátha találunk valamit. Nem messze, körülbelül tíz méterrel arrébb az elhagyatott autótól, mikor léptem egyet, valami egy nagyot reccsent a lábam alatt. Lehajoltam, hogy megnézzem, mi az. Egy telefonra léptem rá, a hátulja üresen feküdt. Néhány centivel arrébb megtaláltam a fűben a hozzátartozó SIM-kártyát is. Úgy nézett ki, Ahmya minden bizonyítéktól megakart szabadulni, azonban véletlenül a kártyát elejtette. Ekkor jutott eszembe, hogy a kocsinkban volt egy SIM-kártya olvasó gép, amely képes volt a kártyán tárolt üzenetek és hívások megnyitására. A rendőrségen is ehhez a szerkezethez hasonlókat szoktak használni. Visszanézhettük, hogy esetleg Ahmya beszélt-e valakivel mielőtt eldobta a telefonját, ebből a beszélgetésből pedig talán megtudhattuk, hogy jelenleg éppen hol tartózkodik. Jared társaságában visszamentem az elágazáshoz, ahonnan elindultunk. Nem tartott sokáig, hamarosan ott is voltunk. Az autó hátuljából elővettük a leolvasót, aztán beolvastuk rajta a SIM-kártyát. Visszahallgatva az üzeneteket, találtunk egy beszélgetést, ami felkeltette az érdeklődésünket. Egy férfi és Ahmya beszéltek, a nő egy titkos repülőn akart eljutni New York-ba. Előtte szó esett arról, hogy néhány másik emberrel gyülekezett éppen egy kis táborban, valahol a korábban említett város határánál. Ennyit tudtunk meg a hívásból, de már így is közelebb jutottunk ahhoz, hogy megtaláljuk Ahmya-t. Most már tudtuk, hogy a város és a falu határán – ahol korábban tartózkodtunk – valahol egy tábort kell keresnünk. Megkértem az egyik ügynököt, az összes csapatot, akiket kiküldtünk, hívja oda a kocsihoz. Én és Jared vállalkoztunk rá, hogy gyalog keressük meg a tábort, nehogy feltűnést keltsünk. Az volt a tervünk, hogy amint megtaláljuk a táborhelyet, odahívjuk a csapatainkat, aztán lerohanjuk őket. Akkor még nem sejtettük, hogy picit többen lesznek ott, mint ahogy számítottunk rá. Azonban ne rohanjunk ennyire előre, még történtek izgalmak mielőtt megtaláltuk volna a tábort.

Az egyik ügynökünk össze is hívta a csapatokat a kocsihoz, én és Jared pedig rövid összepakolás után visszamentünk a faluhoz, onnan pedig folytattuk tovább az utunkat az esőerdőn keresztül. Bár a hívásban nem mondták el, hogy pontosan hol van az a bizonyos tábor, már ez is megkönnyítette a dolgunkat, hogy nem kellett az egész dzsungelt átvizsgálnunk. El kell ismernem, már vártam, hogy megtaláljuk azt a tábort. Egyrészt nyilván azért, hogy fény derüljön mindenre, és kiderítsük, Ahmya miért árulta el a H.E.R.O.-t, illetve másrészt azért, mert már akkor rég verekedtem egy jót. Szét akartam rúgni néhány segget.

Mivel az ösvény a falunál megszűnt, így a vastag növényzeten kellett magunknak utat vágni, közben pedig megpróbáltunk óvatosak lenni, nehogy nagy hangzavart csapjunk. Akkor már késő délután volt, hamarosan ránk esteledett. Egy kis helyet megtisztítottunk magunknak Jared-del a nagy fűszőnyegtől, majd felállítottuk a sátrat. Mivel esőerdőben nem a legjobb ötlet tüzet gyújtani, illetve minden fa olyan nedves volt, hogy nem is tudtunk volna, a kis „táborozásból" kihagytuk a mályvacukor sütögetést, s inkább csak lámpafénynél ültünk ki a végtelen, sötét éjszakai égbolt alá. A sok rovar rendkívül idegesítő volt, de tíz perc után már kezdtünk hozzájuk szokni.

-104-

Levettem a pólómat, hogy kicseréljem a kötést a vállamon. Még mindig meg volt sérülve, miután Ahmya golyót eresztett belé. Jared segített bekenni a sebet, és kicserélni a kötést.

- Tudja mi a fura? – tette fel a kérdést.

- Hát elég sok fura dolog van a világban – feleltem.

- Szerintem az az egyik legfurább, hogy most itt vagyunk.

- Ezt, hogy érted? – kérdeztem értetlenül.

- Hogy valamiért itt vagyunk, de mégis miért? Azért, hogy szenvedjünk?

- Hogy ezt a gondolatmenetet honnan szívtad ki, azt nem tudom.

- Mármint ott vannak azok a szegény emberek a faluban. Valószínűleg nekik is csak szenvedésből állnak a mindennapjaik.

- Valószínűleg. De két random ember ezellen nem tud mit tenni. Nem szállhatunk szembe a kormánnyal és az elnyomó világgal.

Ezután a beszélgetést egy kis csend törte meg, miközben a fákon ülő néhány bagoly hangosan huhogott. A teret megtöltötték az állatvilág hangjai. Még egy-két szentjánosbogár is megjelent. Nem vagyok az az ember, aki az állatvilágban sokat csodálkozik, de amint elrepültek a csillagos ég alatt, még én is kimondom, szép volt.

- Szerinte mit lehetne mégis tenni, hogy valahogy segítsünk azoknak, akiknek szükséges? Hisz ez a dolgunk – kérdezte ismét Jared.

- Őszintén mondva, nem tudom.

- Szerintem úgy segíthetnénk, hogy megpróbálunk nekik adni valamit. Legyen az védelem, valamiféle orvosság a bajaikra, vagy... vagy akármi. Szerintem meg kell adnunk nekik azt, amit csak tudunk.

- Szép gondolat, de még mindig nem tudom, hirtelen honnan jött ez neked.

- Elég sokat olvasok, rengeteg könyvben felmerül ez a téma. Azok az emberek, akiket a faluban láttunk, emlékeztettek egy könyvre, amiben...

- El ne kezdd mondani, mi van abban a könyvben – szakítottam félbe. – Különben használom az erőmet és meglássuk, hogy a következő tíz másodpercben felpofozlak-e vagy sem.

- Arról még nem is mesélt, hogyan fedezte fel az erejét. Mármint, elég menő lehet látni a jövőt, még akkor is hacsak néhány másodperccel előre tudja észlelni az elkövetkezendőt. Hogyan történt? – kérdezte kíváncsian.

-105-

- Majd egyszer elmondom – feleltem kicsit feszülten egy rövid sóhajtás után.

Jared szomorkás tekintettel nézett rám, úgyhogy még egy mély levegővétel után ezt mondtam, hátha egy fokkal jobb kedvre deríteném:

- Majd holnap többet mesélek. Most gyere, menjünk aludni! Holnap hosszú napunk lesz.

Bár én egy kis ideig még élveztem az esti hideg szellőt, miközben a csillagokat néztem, hamarosan én is bevonultam a sátorba, majd elaludtam. Nem volt a legkényelmesebb, de sokkal jobb élményt nyújtott ott aludni, mint egy kocsiban.

Reggel épphogy csak kiléptem a sátor ajtaján, az egyik bokorból hangos sziszegést hallottam. Még reagálni se volt időm, egy mérges kígyó ugrott előre a bozótból. Két méreggel töltött fogával meg is harapta a combomat. Gyorsan elkúszott onnan, én pedig a fájdalomtól hirtelen felszisszentem, amire Jared is előbújt a sátorból.

- Mi történt? – aggodalmaskodott.

- Egy kígyó épp most támadott meg – válaszoltam. – Ha felhívjuk a többieket, idetudják vezetni a kocsikat. Ha minden igaz ott van ellenszer a kígyómarásra.

Hamar észrevettük, hogy a dolgainknak a legtöbb része eltűnt. Nem volt meg se a telefonunk, se a headset-em, amivel üzenhettem volna a többi emberemnek. Emellett néhány ruhadarab és az utolsó szendvicsünk is eltűnt. Valaki az éj leple alatt kirabolt minket.

- Ha még most elindulunk vissza a kocsikhoz, időben odaérhetünk. A méreg még nincs sok ideje a szervezetében – mondta.

- Igazad van, Janos!

- Jared.

- De még egy dolog. Ha meghalnék, és a feleségem az apósom mellé temettetne, mondd meg neki, hogy visszajövök és kísérteni fogom.

Ezután Jared a válla alá vett, majd elkezdtünk visszaballagni a többiekhez. Útközben keresztül mentünk a falun, s észrevettem néhány gyereket, akik vidáman rohangáltak a házak között. Az egyik fején a headset pihent.

- Na álljunk meg! – mondtam, miközben megközelítettem a kölyköket.

Ők gyorsan eldobták a fülhallgatót, majd elfutottak a helyszínről.

- Szóval az itteni gyerekek lopták el a holmijainkat? – kérdezte Jared. – De miért?

- Nem mindennap látnak ilyen modern kütyüket – szólalt meg egy hang mögülünk.

-106-

Egy fehérruhás ember állt a hátunk mögött, elég magas termetű volt. Hamarosan folytatta a kis beszédét:

- Ezek a gyerekek életükben nem láttak még olyan dolgokat, mint például a telefon. Azt hitték rá, hogy valamiféle játékszer. A sok ruhát, gyógyszert és ételt azért lopták el, mert szükségük van rá.

- Elnézést, de maga ki? – értetlenkedtem.

- Csak egy egyszerű orvos – mondta az idegen. – Gyakran megfordulok a környéken, hogy segítsek a helyieken. Tavaly ebben a faluban volt egy beteg kisfiú, akit én gyógyítottam meg. Most hozzá jöttem látogatóba.

Ekkor az a kis srác jelent meg az orvos háta mögött, akit a múlt nap láttunk a pataknál, és aki elvezetett minket a terepjáróhoz. Óvatosan, nagyon félénken lépdelt közelebb hozzánk, kezében az ellopott táskánk volt.

- Na gyerünk! Add vissza, amit te és a barátaid elloptatok! – szólt rá az orvos.

Ezután a kisgyerek odanyújtotta nekünk a táskát, minden benne volt. Miután odaadta, elfutott a barátaival játszani.

- Elnézést szeretnék kérni a nevükben, amiért ellopták a holmijaikat. Csak szeretném, ha megértenék, hogy ezek az emberek nehéz helyzetben vannak, ezért tették azt, amit – állt ki értük az orvos.

- Nincs baj! – feleltem. – Megértjük, hogy az itteni emberek nehéz körülmények közt élnek.

Ezután a hirtelen rám törő fájdalomtól a lábamhoz kaptam.

- Mi a baja?

- Megmarta egy mérges kígyó – válaszolt a kérdésre Jared.

- Jöjjön! – felelte az orvos.

- Nem szükséges. Most már, hogy megvannak a telefonjaink, csak felhívjuk az embereimet. Náluk is van orvosság.

- Az lehet, de mire ők ideérnek esélyes, hogy több percbe is beletelik, én pedig itt vagyok ön előtt. Ebben az esetben egyetlen értékes másodpercet sem szabad vesztegetnünk.

Ezután Jared-re néztem, aki aggódó tekintettel szemlélt, majd az orvosra, aki segítő kezet nyújtott nekem. Végül sóhajtottam egyet, majd beleegyeztem, hogy az orvos kezeljen. Bementünk az egyik házba, kimosta a harapás által hagyott mély hegeket, megitatott velem valami italt, és ellenanyagot szúrt a lábamba. A szer hatására kicsit nehezen tudtam még néhány percig a lábamra állni, de ha nekidőltem a falnak, úgy sokkal jobban bírtam. Az orvos bekötözte a lábamat, majd miután már megtudtam állni normálisan is, megköszöntem a segítségét:

-107-

- Hálás vagyok, amiért meggyógyított.

- Ugyan, semmiség. Ez az én dolgom. Maguk a H.E.R.O. emberei, igaz? – kérdezte.

- Igen – válaszolt egyből Jared.

- Nos, akkor az ön mottójuk is úgy szól, ahogy az enyém: segítsünk, ahol csak tudunk. Maguk is megtették volna az én helyemben. Ha megint valami baleset történne, szóljanak nekem!

Erre bólintottam egyet, ezek után pedig a kisgyerek is bejött a házba. Előttem állt, s csak nézett. Elővettem a táskából az utolsó szendvicsünket, s a kezébe nyomtam. Bár nem mondott semmit, láttam rajta, hogy örült, egyből el is kezdte enni a kenyeret. Jó érzés volt segíteni máson, főleg, hogy láttam, mennyire boldog lett tőle.

- Az az utolsó szendvicsünk volt – szólalt meg Jared.

- Tudom, de ha minden jól megy, mi nemsokára ismét ehetünk egy jót, ha visszatérünk a bázisra. Különben is, csak tettem, amit javasoltál. Megadtam neki azt, amit csak tudtam.

- Én nem mondtam, hogy rosszul választott. Szerintem jó döntést hozott – mondta elmosolyodva.

- Köszönöm, Jared!

- Hé, végre megjegyezte a nevemet! – kiáltott fel örömében.

Ezen kis kitérő után visszamentünk keresni azt a titkos tábort, amiről a hívásban hallottunk. Visszasétáltunk a sátorhoz, ahol este aludtunk, s onnan nem is kellett sokáig keresnünk, egy kis domb túloldalán, nem messze a közeli várostól észrevettünk nem is kevés embert. Néhány közülük ugyanolyan sárkányos maszkban járkált, mint amilyet Ahmya viselt. Rengetegen szobroztak ott. Többen, mint először hittem. Sok sátor állt ott, illetve rengeteg terepjáró, mindegyik megpakolva, indulásra készen. Még egy régi, fából épült kilátó is volt ott, amit ők őrtoronynak használtak.

- Hívd ide a katonáinkat! – súgtam oda nagyon halkan Jared-nek. – Mondd meg nekik, hogy legyenek kibaszott halkak és észrevétlenek!

Amig Jared kicsit visszavonult, és odahívta az embereinket, én alaposan, de óvatosan körbejártam a tábort. Mindvégig megpróbáltam a domb tetején maradni, a fák rejtekében, nehogy észrevegyenek.

A szétnézés után én is visszatértem a faluhoz, ott gyülekeztek a többiek.

-108-

Megbeszéltünk egy tervet. A lényege az volt, hogy a domb tetejéről körbevesszük a tábort, az általam megadott jelre mindenki betör, s megpróbálja az ellenséges katonákat középre terelni. Bár többen voltak, mint hittük, de még így is volt elég emberünk, hogy megtámadjuk őket.

Miután mindent megbeszéltünk, nekiálltunk megvalósítani a tervet. Visszamentünk a táborhoz, a dombról pedig körbevettük azt. A jel egy általam kiadott rigófütty volt. Bár a harc előtt mindannyiunkban ott volt egy kis félelem, s még én is izzadtam, azonban végre válaszokat akartam szerezni. Bár a kígyóméreg után még nem voltam a legjobb formámban, úgy éreztem, képes vagyok harcolni.

Hirtelen elhangzott a füttyszó, s minden katona előre tört, kezdetét vette a csata. Azt meg kell hagyni, nem számítottak ránk, de még így is sikerült egész jól felvenniük velünk a harcot. Az íjam addig csak nehezítette a közlekedést, azonban ott rendkívül hasznosnak mutatkozott. Engem, s még néhány másik embert a torony tetejéről lőttek, mi egy terepjáró mögött találtunk menedéket. Kilőttem egy vesszőt, mely a fákról lepattanva eltalálta az egyik embert a kilátó tetején, azonban a sikeres találatot egy gránát követte, körülbelül két méterre tőlem. Gyorsan félreugrottam, miközben az autó atomokra robbant a gránát erejétől. A robbanás után még jó sok füst ott maradt. Sebesen egy fa mögé rohantam, miközben vagy öten lőttek rám egyszerre, közülük négyen a kilátón álltak. Ismét használatba vettem az egyik robbanós nyílvesszőmet. Egyenesen a torony rozoga lábára lőttem, a nyíl pedig szépen bele is fúródott. A vesszőre erősített bomba hamar felrobbant, a kilátó pedig kidőlt a helyéről. Mind a négy ember leesett róla, s elnézve, hogy mekkorát estek, egyhamar nem állhattak fel a földről. Az ötödik ember nagyon közel ért hozzám, folyamatosan lőtt a fegyverével. Megpróbáltam az erőmet használni, hogy láthassak lehetséges opciókat, hova kellene lőnöm a nyilaimat, azonban nem láttam egy olyan kiszámítható jövőt se, ahol a vessző célba ért volna. Úgy döntöttem, kockáztatok egy aprócskát. Kigurultam a fedezékből egy sátor mögé, s kilőttem egy nyilat, ami az egyik fáról tovább pattant egy felborult terepjáróra, onnan pedig fejen találta az ellenséget. Egész jól álltunk, a legtöbb maszkost sikerült elfognunk. Néhányan meghaltak a csatában. Páran füstbomba segítségével elmenekültek, s sikerült két terepjárót is elvinniük. Bár néhány emberünk utánuk ment, nem sikerült elkapniuk őket. A megmaradt ellenséges katonákat erősen megkötöztük.

- Halljam, hol van a góré? – kérdeztem.

- Csak nem engem keresel? – szólalt meg Ahmya a hátam mögül.

- Nem tudom, te vagy a góré?

- Olyasmi. Reménykedtem benne, hogy nem fogsz megtalálni. Még a telefonomat is hátrahagytam, nehogy rám bukkanhass.

- Az a baj, hogy túl bamba voltál, és a SIM-kártyát is elejtetted. Onnan már könnyű volt visszahallgatni az üzeneteidet a kis barátoddal. Már csak reménykednem kellett benne, hogy elmondtok valami hasznosat. A barátodról beszélve, ő hol van?

-109-

- Jelenleg nincs itt – válaszolta.

- Kár. Kik ezek az emberek? Kik vagytok ti? Válaszokat akarok – erősködtem.

- Ezek az emberek a kormány szolgái voltak, azonban mi felszabadítottuk őket. Régen szenvedtek, azonban most együtt harcolnak velünk, hogy jobb világot teremtsünk.

- Lehet, hogy a te nézeted a jobb világról nem egyezik az enyémmel – néztem rá.

- Valószínűleg nem.

- Miért loptad el azokat az iratokat? – kérdeztem meg, terelve a témát.

- Ugye nem hitted komolyan, hogy elfogom mondani?

- Igazából nem, de attól még reménykedni lehet.

- Egyelőre csak annyit mondok, hogy azokban a papírokban le van írva néhány fontos dolog, ami kell ahhoz, hogy megvalósítsuk a terveinket.

- Tudod elég rosszul esett, hogy pont az az ember árult el, akitől a becenevemet is kaptam.

- Nekem az esett elég rosszul, hogy a sebhelyemet egy barátomtól kaptam – mondta, miközben a kezével megérintette az arcát, ahol a robbanás által okozott égési sebek elég erősen láthatóak voltak. – Nem jó, ha az embert a barátja próbálja megölni.

- Csak azután, miután te is megpróbáltál megölni engem.

- Ugyan Sas, semmi személyes. Veled és a H.E.R.O.-val nincs bajom, csak a kormánnyal, akinek dolgoztok – mondta gyűlölettel teli hanggal.

- Köszi, ettől sokkal jobban fogok aludni.

- Téged nem akartalak belerángatni ebbe az egészbe, de ha valaki az utamba áll, az se érdekel, ha anyám lenne az, eltávolítanám onnan.

- Akkor kénytelen leszel engem is eltávolítani – mondtam bátran. – Én nem megyek innen sehova.

- Rendben – válaszolta. – A Masayoshi üdvözletét küldi – suttogta.

Ezután Ahmya telekinézist használva az akaratával felemelte az összedőlt torony darabjait, s felém irányította azokat. Sikerült majdnem az összeset kikerülnöm, azonban az utolsó fadarab erősen fejbe talált. Ezt követően Ahmya ismét elmenekült. Jared felsegített a földről, megkérdezte jól vagyok-e, azonban nem mondtam semmit. Nagynehezen megálltam a két lábamon, s egy pillanatra végignéztem a holttesteken a földön. Voltak ott a mi embereinkből és az ellenségből is.

-110-

- Jól van? – kérdezte ismét.

A kezemre néztem, majd ismét a holttestekre.

- Szeretném, ha ezek az emberek normális temetést kapnának. Vigyétek őket! – mondtam a többieknek.

Kicsit sántítottam a harc után, Jared ismét a válla alá vett, aztán segített visszasétálni a kocsihoz.

- Nem is tudtam, hogy Ahmya adta önnek a becenevét – álmélkodott.

- Mikor körülbelül tizenöt-húsz éve először találkoztunk, csak poénkodott vele, de valahogy annyira tetszett ez a név, s illett is rám, hogy végül megtartottam. Akkor még nem tudtam, hogy titokban mindvégig ilyen terveket szövögetett magában.

- Ugye nem tőle szerezte a sebhelyét? – kérdezte.

- Nem. Ez a vágás az arcomon egy nagyon, nagyon régi barátomtól származik. Ő is ugyanúgy elárult, akárcsak Ahmya.

- Hogyan történt?

- Ha nem bánod, ezt a történetet később osztom meg veled.

Jared megértette, hogy nem akarok erről a témáról beszélni, s hamarosan vissza is értünk a kocsihoz. Beültünk, s elindultunk visszafele a bázishoz, nem követtük tovább Ahmya-t. Felhívtam a Négyeket. Azt mondták, hogy a H.E.R.O. new york-i egységei majd a végére járnak a dolgoknak, s megállítják Ahmya-t, illetve akárkit, aki vele munkálkodik. Jared-del ezután a kaland után ritkán osztottak be egy küldetésbe, nem sokat beszéltem vele. Ha jól tudom, nem sokkal ezután elkezdett könyvet írni. Azt mondta, szeretné megjeleníteni a közös kalandunkat papíron is.

Nemsokára már a bázison voltunk, nekem pedig még mindig azon járt az eszem, amit Ahmya mondott. Mi a fene az a Masayoshi? Ez a kérdés járt a fejemben, s miközben ezen elmélkedtem, az autó megállt a parkolónál. Stella a főépület előtt időzött, éppen a korlátnak állt nekitámaszkodva. Az újoncok a távolban lézengtek, s fociztak. Az egyiküknek be volt kötözve a lába. Úgy nézett ki, nemcsak én szereztem az utam során sérüléseket.

- Na megtaláltátok? – tette fel a kérdést Stella.

- Meg, de ismét elmenekült. A Négyek azt mondták, innentől átveszik az ügyet.

- Na és sikerült kiszednetek belőle valami információt?

-111-

- Nem igazán. Megemlített egy-két dolgot, de semmi különös. Eddig annyira akartam a válaszokat a kérdéseimre, azonban már túlságosan belefáradtam a kergetőzésbe. Azt hiszem, kezdek rájönni, néha jobb, ha másra hagyjuk az ilyen ügyeket – mondtam sóhajtozva. – A kölykök hogyan haladnak az erejük használatával?

- Egész jól. Az elején mindegyikőjüknek volt egy kis problémája, de ici-pici beszélgetés és gondolkodás után könnyen rájöttek az alapokra – nézett büszkén.

- Gondolom használtad a pszichológus képességeidet. Néha hasznosabbak, mint az igazi erőid.

- Nos, sejtettem, mit kell tennem. Mindannyian voltunk már ott, ahol ők most vannak. Mikor mi fedeztük fel az erőinket, nekünk is voltak problémáink, de végül sikerült leküzdenünk őket. Gondoltam, megpróbálok segíteni, ahogy csak tudok.

- Hm... ahogy csak tudunk.

Ezek után vetettem még egy pillantást az újoncokra, s ezt mondtam:

- Rendben hát! Akkor itt az ideje, hogy elkezdjük a kiképzést.

-112-