Szuperhősök világában

11. Fejezet – Kaland a templomban

Eron szemszöge

Ha megkérdeznélek, szerinted mi teszi a jó barátot, mit válaszolnál? Biztosan azt mondanád, hogy az igazán jó barát minden helyzetben ott van melletted, segít túllépni a nehéz dolgokon, együtt örül veled és együtt is sír a szomorú helyzetekben. Néhány embernek biztosan elég annyi, hogy van kivel együtt innia, és a barátság fogalma kimerül ennyiben. Nos, ezek a felsorolt pontok valóban mind fontosak egy jó barátság kiépítéséért, azonban van egy nélkülözhetetlen dolog, ami nélkül nem lehet emberi kapcsolatokat kialakítani. Ez a dolog nem más, mint a bizalom. Ha nem bízol meg valakiben, nem tudsz vele szoros kapcsolatot kiépíteni. Hogy miért vezettem fel ezt a témát ennyire? Mert a történet, amit elszeretnék mondani, szorosan kötődik a bizalomhoz és a barátságok kötéséhez.

Szóval már nagyjából egy hetet töltöttünk a dzsungel közepén a bázison gyakorolva, hogy elsajátítsuk az erőinket. Már mindannyian tudtuk kezdőszinten használni őket. Amelia egész jól olvasta mások elméjét; bár nem szerette csinálni, csak akkor, ha szükségesnek ítélte. Hammond-nak semmi baja nem volt a szuperereje használatával, reggeli edzés gyanánt gyakran keresett az erdő szélén hatalmas sziklákat, amiket szétzúzhatott az öklével. Ellenben megpróbálta megfogadni Stella tanácsát, nehogy valami több száz éves emléktárgyat törjön össze. Bár nagyon elmerült a gondolatban, hogy otthon milyen menő dolgokat csinálhat az erejével, ő is megfogadta magának, nem azért fogja elsajátítani képességét, hogy másokat lenyűgözzön vele. Nolen egész jól használta tüzes képességeit, már kisebb tűzgolyókat is képes volt alkotni. A bázist körülvevő betonfaltól nem messze nőtt néhány banánfa, pár maki folyton ott tanyázott. Alexa a képességét használva már egész szépen összebarátkozott velük.

Sas egy hete elment a bázisról, azonban még mindig nem tért vissza. Stella azóta tanítgatott minket az erőnk használatáról, azonban mindannyian elkezdtünk kicsit kifáradni.

- Tudtátok, hogy a közelben van egy ősi templomnak a romja? – tette fel a kérdést Alexa, miközben a telefonját nézte. – Elvileg néhány éve még turisták is jártak megnézni a romokat, csakhogy lezárták a területet omlásveszély miatt. Elméletileg négy mérföldre van csak innen.

- Nos, azt tudtam, hogy sok rom maradt hátra az ókorból, de azt nem, hogy az egyik ilyen közel van hozzánk – mondtam, miközben a kis laptopomat szereltem az asztalnál ülve.

-84-

- Esetleg megnézhetnénk ezeket a romokat. Egy kis pihenés ránk fér – felelte Nolen, miközben a konyhapultnál álldogált és egy pohár vizet kortyolgatott éppen.

- Az igaz, hogy az elmúlt hétben sokat edzettünk. Tényleg pihennünk kellene egy kicsit. Szerintetek Stella elengedne? – kérdezte Amelia.

- Miért ne? Egész jól haladunk az erőink használatával, megérdemlünk egy kis szünetet. Ahogy Stella-t ismerem, simán elengedne, hiszen a mai nap azért nem is edzünk, mert ő is úgy gondolta, sokat dolgoztunk ezen a héten – mondta Nolen.

- Kérdezzük meg tőle – javasolta Hammond, mikor észrevette az ablakból, hogy Stella a házunk felé közeledett egy nagy kartondobozzal.

Két kezében cipelte a ládikát. A dobozban, amit szorongatott, volt mindenféle takarító- s mosószer, néhány tekercs papír, illetve a kaják, amiket aznapra kértünk. Szerencsétlenen látszódott, mennyire nem bírta elcipelni a dobozt a benne lévő rengeteg minden miatt. Letette az ebédlőasztalra, kivett belőle mindent.

- Veletek minden rendben van? – kérdezte.

Erre csak bólogattunk.

- Akkor jó. Remélhetőleg rájöttetek mindenre, hogy hogyan működik.

A válaszunk ismét csak egy rábólintás volt.

- Rendben. Akkor én nem is zavarnék tovább, élvezzétek a pihenést!

Mielőtt kiment volna az ajtón, Nolen megkérdezte tőle:

- A közelben van néhány ősi rom, igaz?

- Nos, igen. Néhány mérföldre van innen egy romos templom. Az ókorból maradt itt az inkák által. Pár évvel ezelőttig még néhány problémánk is akadt belőle, hogy ilyen közel volt egy turista látványosság a bázishoz, azonban mióta lezárták, ezek a kellemetlenségek megoldódtak. Miért kérdezitek?

- Csak arra gondoltunk, hogy így is sokat edzettünk, s már egész jól használjuk az erőinket – mondta Amelia.

- Igaz. Én már a képességemmel néhány állattal is barátságot kötöttem – felelte Alexa.

- Esetleg azzal az egérrel is barátságot köthetnél, aki a szobámban él – szólt közbe Hammond.

- Esetleg, ha kitakarítanád a szobádat, talán nem élnének benne egerek.

-85-

- Térjetek a lényegre! – vágott közbe Stella.

- Szóval szeretnénk pihenni egy kicsit és megnézni ezeket a romokat.

- Nos, lehet megtudom oldani, hogy az egyik emberünk elvigyen titeket. Most amúgy is van néhány szabad kocsink – mondta, miközben mi elkezdtünk örvendezni. – De meg kell ígérnetek, hogy óvatosak lesztek, és nem mentek túl közel a romokhoz. Nem szeretném, ha bajotok esne.

Megígértük, hogy tisztes távolságot tartunk, majd el is kezdtünk összepakolni a túrára. A szobámban az egyik szekrényből elővettem egy kis barna hátizsákot, s vittem magammal néhány szendvicset és egy üveg vizet. Emellett raktam be egy doboz gyógyszert, ha valaki rosszul érezné magát, illetve sebtapaszt, kötszert és vérzéscsillapítót, ha valaki megsérülne. Az éjjeli szekrényemről még egy-két zsebkendőt is zsebre raktam, majd lementem a nappaliba, ahol a többiek gyülekeztek. Bár ők is hoztak magukkal néhány holmit, nagyrészt én cipeltem a hátamon a fontosabb dolgokat, például az ételt és italt. Miután én is lebaktattam a lépcsőn, elhagytuk a házunkat, s a parkolóhoz mentünk a főépület mellé, ahol egy öltönyös fickó várt ránk az egyik autó mellett. Beültünk, a férfi pedig be is indította a kocsit, hamarosan pedig elindultunk. Mivel többen voltunk, mint amennyien elférnek egy átlagos személyautóban, így a hátsóülésen kicsit szorongtunk, de hála a Mindenhatónak, néhány perc után el is értük az úticélunkat, legalábbis a GPS szerint.

Egy folyó szélén volt a templom, legalábbis a romjai. Egy hatalmas piramisra emlékeztetett kinézetre, lépcsős felépítést kapott. Elég sok helyen már csak egy rakás kőhalom hevert, mivel a templom jelentős része beomlott. Egyes helyeken a kőből faragott, spirálmintás oszlopok már nem tartottak semmit, csak egymagukban álldogáltak. Maga a templom lehetett körülbelül harminc méter magas is. Mellette kettő melléképület helyezkedett el, melyek bár hasonlóan épültek fel, jóval kisebb méretekkel büszkélkedtek. Az egész helyet indák lepték el, az aljnövényzet elég sűrű volt. Rengeteg szúnyoggal és más egyéb rovarral volt dolgunk, így hamar befújtuk magunkat szúnyogirtóval. Kiszálltunk, az öltönyös fickó pedig maradt a kocsinál. Még mielőtt elmentünk volna közelebbről is megnézni a romokat, az ügynök megadott egy telefonszámot, amit felhívhattunk, ha esetleg történne valami. Bár én alapból nem vagyok az a típusú ember, aki mindent lefotózik, még én is elővettem a telefonomat, hogy megörökítsem a templom omladékait. Alexa és Amelia voltak azok, akik nagyon sok képet csináltak, hogy majd otthon legyen mit mutogatniuk, ha már a szupererők nem lennének elegek. Hammond és Nolen inkább csak csendben élvezték a túrát, bár az egyik fánál Nolen-nek eszébe jutott, hogy csinálhatnánk közösen egy selfie-t. Mindannyian beleegyeztünk, s gyorsan egy nagyobb fának a tövében összeültünk, hogy csináljunk egy képet. Én ácsorogtam a fotó bal szélén, mellettem állt Amelia, ő mellette Alexa, a kép jobb szélén pedig Nolen és Hammond, amint egymásnak csináltak nyuszifület. Mindannyian egyszerre mosolyogtunk, mikor a kamera lencséje felcsillant. Hamar meg is néztük a képet, s el kell ismernem, egész jól sikerült, így megkértem Nolen-t, hogy a bázison – ahol van wifi – majd küldje át azt a fotót. Ha már amúgyis ott voltunk a fánál, elővettünk pár szendvicset, s néhány sziklára ráülve, illetve a fának nekitámaszkodva elkezdtünk csemegézni. Összesen tíz szendvicset csináltunk, ott mindenki megevett egyet, hogy még maradjon későbbre is.

-86-

A következő egy órában körbejártuk a romokat, s még rengeteg fotót csináltunk, miközben gyönyörködtünk az inkák által hátrahagyott épületek szépségében. Bár elég régiek voltak, mégis egzotikusak. Szerintem a szépségük is ebben rejlett.

Miután már elégszer körbejártuk az épületeket, Nolen és Hammond azt javasolták, menjünk közelebb. Bár először én is, illetve a lányok is elleneztük az ötletet, tekintve, hogy megígértük Stella-nak, nem megyünk túl közel a romokhoz, azonban végül beláttuk, hogyha tíz méterrel közelebb megyünk, csak nem lesz semmi baj. Legalábbis azt hittük. Az egyik épület mellett egy kis kút féleség ékelődött bele a tájba, egy kötél volt rá kikötözve. Egyre közelebb sétáltunk a hatalmas templomhoz, s a lábunk a koszos föld helyett már az épületet alkotó követ taposta. Kicsit körbenéztünk. Készítettünk néhány fotót, mikor Nolen egy sátornak a maradványait vette észre. Elég régi lehetett, mivel olyan koszos és poros volt, hogy az alapból narancssárga ponyva már barna színekben díszelgett.

- Ahogy nézem valaki itt felejtette a sátrát – állapította meg Nolen.

- Néhány jegyzetet is hátrahagyott – kiáltott fel Hammond, miközben a sátrat kutatta át. – Sajnos nem tudom, mit írt ebbe a naplóba. Külföldi az írás.

- Add csak ide! – kiáltott Amelia. – Ahogy nézem, aki ezt írta francia volt – felelte határozottan, miután néhány pillantásra belenézett a könyvbe.

- Azt ne mondd, hogy beszélsz franciául – mondta Nolen.

- Nos, nem vagyok benne a legjobb, de elég sok szónak tudom a jelentését. Végre kifizetődik, hogy apám vagy tíz nyelvtanfolyamra beiratott.

- Azta!

- Hát igen. Jogot tanulok, erre nem tudom, lehet a fejébe vette, hogy én leszek az USA következő elnöke, és tudnom kellene minden nyelvet a világon.

- Nana! Nem minden nyelvet, CSAK tizet – mondta Nolen viccelődve.

- És nem próbáltad meg felemelni a hangodat ellene? – kérdezte Alexa.

- Tulajdonképpen egyszer megpróbáltam néhány héttel ezelőtt. Elég ideges lett. Picit veszekedtünk, de végülis ennek a vitának lett az eredménye, hogy felfedeztem az erőmet, így ez egy jó dolog. Gondolom. Ezt leszámítva nem igazán. Mindig is kicsit féltem tőle.

- Bár én mindig is azon dolgoztam, hogy büszkévé tegyem apámat, azért felszólaltam ellene, ha igazságtalan volt, vagy hülyeséget csinált, amit néha... elég sokszor csinált. Azt mondjuk el kell ismernem, olyanokat tudott üvölteni, hogy néha én is megijedtem tőle – mondta Hammond nevetgélve.

- Mi van azokra a lapokra írva? – kérdeztem, terelve a témát.

-87-

Miután Amelia vetett még egy-két pillantást a jegyzetekre, megállapította, hogy semmi érdekes nincs rájuk írva. Egyedül a francia turista útját írták le, illetve néhány idézetet tartalmaztak. Bár Amelia megállapította, hogy a jegyzetek nem voltak teljesek, még néhány lap lehet szét volt szóródva a környéken.

Még rövid ideig bolyongtunk a romok és kőhalmok közt, mikor egy lyukat találtunk a földön. Jó mélyre vezetett. Nem tűnt szabályosnak. Sokkal inkább olyan volt, mintha a templom egy része beszakadt volna. Megpróbáltunk kis léptekkel, nagyon óvatosan közelebb menni, mikor Hammond alatt a talajt alkotó szikladarab egyik része leszakadt a többitől, s megbillent. Az a kődarab, amin Hammond állt, lezuhant a lyukba. A fiú még időben elkapta a perem szélét, azonban nem tudta sokáig tartani, mi pedig nem tudtuk felhúzni időben. Hammond a mélybe esett. Hirtelen mindannyian nagyon megijedtünk. Gyorsan lekiabáltunk, hogy meggyőződjünk róla, Hammond jól van-e, közben pedig megpróbáltunk nem a legrosszabbra gondolni.

- Hammond! Jól vagy?

Hála Istennek a mélyből egy hang szólalt vissza:

- Még életben vagyok.

- Megsérült valamid? – próbált megbizonyosodni Nolen.

- Azt hiszem a lábam kiment a helyéről, de azon kívül semmi bajom.

- Valamennyire rá tudsz állni?

- Aha – érkezett a válasz egy kis reccsenést követően.

A lányok segítséget akartak hívni a telefonjukon, azonban Nolen-nek támadt egy ötlete, hogyan húzzuk ki Hammond-ot a gödörből anélkül, hogy bárkit is hívnunk kellene. A már korábban említett kút szerűséghez mentünk. Megpróbáltuk róla leszedni a kötelet, hogy azzal segítsünk Hammond-nak. Bár nem volt se ollónk, se késünk, amivel elvághattuk volna a kötelet, de erre is akadt egy megoldás. Nolen kis erejét az ujjába fókuszálta, ezzel felhevítve azt. Az ujja hegyét csak végighúzta a kötélen, s az egyből félbeszakadt. Olyan volt, mintha késsel vágta volna a vajat, s a kötél egyáltalán nem is gyulladt fel.

- Azta! Tényleg egész jól használod az erődet – jegyeztem meg.

- Kösz! Na gyertek!

Megfogtuk mindannyian a kötelet. Az egyik végénél szorítottuk erősen, a másikat pedig ledobtuk Hammond-nak. A lyuk körülbelül tizenöt méter mély lehetett. Hammond megfogta, erősen kapaszkodott, mi pedig teljes erőnkből elkezdtük húzni. Sajnos a kötél nem volt elég erős, így félúton elszakadt. Hammond még egyet pukkant a földön. Gyorsan, de óvatosan a mélyedéshez siettünk, nehogy mi is ott kössünk ki.

-88-

- Jól vagy? – hangzott fel ismét a kérdés.

- Szerintem most eltört néhány bordám is – mondta Hammond fájdalmas nyögés közepette.

- Komolyan? – nyugtalankodott Nolen.

- Nem, csak vicceltem. Most nem estem akkorát.

- Hú, rendben – mondta Nolen két lélegzetvétel között.

Kicsit mindannyian megnyugodtunk, azonban ez nem tartott sokáig. Mikor közelebb léptünk a gödörhöz, a templom talapzata ismét omladozni kezdett. Először a két lány alatt nyílt meg a talaj. Alexa megfogta Amelia kezét, a másikkal pedig gyorsan megkapaszkodott, mi pedig rohantunk, hogy felsegítsük őket, azonban ekkor alattunk is beomlott a templom egy része. Megfogtam a perem szélét, s már csak én tartottam a többieket. Én fogtam Nolen-t, ő Alexa-t, Alexa pedig Amelia-t, azonban egymagam nem voltam elég erős, hogy mindenkit felhúzzak, tekintve, hogy három ember súlya húzott le akkor. A gravitáció törvénye legyőzött minket, mindannyian a gödör alján végeztük. A sok portól köhögve tértem magamhoz tizenöt méterrel a föld alatt. A többiek mellettem feküdtek, Hammond is ott ült velem szemben.

- Mindenki jól van? – tette fel a kérdést Nolen.

- Azon kívül, hogy most zuhantunk közel húsz métert, ja, minden rendben – simította végig Alexa a kezét homlokán.

Bár az eséstől a telefonom kijelzője megrepedt, nekem és a többieknek sikerült úgy esni, hogy ne legyen komoly bajunk. Néhány horzsolást leszámítva megúsztuk a dolgot.

- Hogy van a lábad? – kérdezte Amelia Hammond felé pillantva.

- Volt már jobban is, de kibírom.

- Eron, ide tudod adni a táskádat? – fordult felém a lány.

- Persze – válaszoltam.

Le is kaptam a hátamról a táskát, Amelia pedig néhány kenőcsöt és kötszert vett elő, majd bekente, s bekötözte Hammond lábát.

- Te mióta vagy orvos is? – kérdezte Nolen. – Azt hittem jogot tanulsz.

- Nos, ha az ember anyja orvos, néhány dolgot eltanul tőle – jelzett vissza.

Miután elláttuk Hammond sérüléseit, megpróbáltunk segítséget hívni a telefonon, azonban egyáltalán nem volt térerő, olyan mélyen estünk csapdába a föld alatt.

-89-

Tanácstalankodtunk, hogyan kellene kijutnunk onnan. Hiába voltak szupererőink, sajnos repülni egyikünk se tudott. Egy darabig a mélyedés falát néztük, hátha valahogy feltudnánk kapaszkodni. Nolen többször meg is próbálta, azonban esélytelen helyzetnek tűnt, olyan meredek volt a fal. Egyszercsak, miután már többé-kevésbé húsz perce ültünk egy helyben, észrevettem valamit. A fal egy része nem volt teljesen sima, az egyik saroknál egy kis repedés éktelenkedett. Szóltam a többieknek is, s miután Hammond ütött egyet a falba, megnyílt előttünk az út egy sötét folyosóra. Végre esélyt láttunk arra, hogy épségben kijuthassunk arról a helyről. Mivel a folyosóra már nem hatolt be a napfény, koromsötét volt, így telefonunkkal világítottunk. Nem mentünk sokáig, hamarosan egy kőből kifaragott lépcsőhöz értünk el. Felfelé vezetett. Ha nem is vezetett ki minket az a lépcső a felszínre, reménykedtünk benne, annyira felvisz minket, hogy legyen térerő és tudjunk segítséget hívni. Néhány perc után elértünk a lépcső végére, melyet ismét egy kisebb folyosó követett. Kicsit félve ugyan, de gyorsan haladtunk előre. A sok rom, por és pókháló között egyszercsak egy kis papírdarabkát pillantottunk meg. Amelia kezébe vette és megállapította, hogy az az ember hagyta hátra azt a papírt is, akinek a naplóját fent is megtaláltuk. Legalábbis az üzenet ugyanúgy francia nyelven íródott. A papíron szereplő szöveg fordítása ez volt:

„Már egy ideje itt vagyok. Az út mögöttem beomlott és a zseblámpám is elkezdett lemerülni. Nem tudom, hogy meddig bírom ki itt. Mindenesetre ideje lenne továbbmennem, hátha eljutok valahova a folyosó végén."

Mi szintén úgy tettünk, ahogy a levélben szereplő ember, folytattuk tovább utunkat a folyosón. Hamarosan elértük a végét, s egy tágas teremben találtuk magunkat. Középen egy szobor állt. Hasonló azokhoz, amiket a kiképzésünk alatt láttunk. Egy embert ábrázolt, kezében egy kis kavicsot markolt. A termet oszlopok tartották, hogy a mennyezet ne essen a fejünkre. A helyiség falain mindenféle szimbólumok voltak. Hozzájuk írás is társult, azonban valamiféle ősi nyelven íródtak, nem tudtuk kiolvasni, mit jelentenek. Olyan volt, mintha a rajzok sorban követték volna egymást, s közben egy történetet meséltek el. A terem négy oldalának első falán sok-sok ember volt ábrázolva, mindegyik egy-egy kődarabot tartott a kezében. A második falon az összes ember körben állt egymás mellett, középen pedig mindenféle tárgyak ültek, például egy láda, egy szekrény és egy nyaklánc is. A harmadik ábra egy meteort ábrázolt, melynek belsejében egy hasonló kődarab volt, mint az előző ábrákon, csak sokkal nagyobb. A negyedik falon lévő ábra elég nyugtalanítónak hatott. Valamiféle teremtményt ábrázolt. Felépítése hasonló az emberéhez, azonban hatalmas karmai voltak, a fogai élesebbek, mint egy kés hegye. Szarvakkal és denevérszerű szárnyakkal rendelkezett. Kezeit a magasba emelve állt, fölötte négy ékkő lebegett. Nekem ezeket leszámítva is inkább a harmadik ábrán akadt meg a tekintetem, főleg azért, mert nagyon a szuperhősök történetére emlékeztetett. Hiszen ott volt a meteor, mely lezuhant a Földre, a belsejében pedig egy ékkő volt, melyet a tudósok meg is találtak.

- Szerintetek ezek a rajzok a szuperhősök eredetét ábrázolják? – tettem fel a kérdést.

- Nos, meglehet! – válaszolt Alexa, miközben ő is az ábrákat szemlélte.

- Azta! Ezek lenyűgözőek – mondta Amelia elámulva, mialatt telefonjával fotózta a képeket.

-90-

- Na úgy néz ki, hogy az okostojások egymásra találtak – mondta Nolen.

- Ugye tudod, hogy ezek az ábrák, amiket most látsz, több száz évesek is lehetnek? Ki tudja, hogy milyen őskori maradványokat találtunk most, neked pedig ez a reakciód?! – kérdezte Amelia kicsit felkapva a vizet.

- Nyugi van, Titkárnő! Csak vicceltem – vágott vissza Nolen. – Érdekesnek érdekesek ezek az ábrák, de nem tudom szembesültetek-e az igazi problémával, hogy ebből a teremből nincs kijárat, csak az, ahonnan jöttünk.

Miután jobban körbenéztünk, valóban rájöttünk, hogy a teremből nem tudunk olyan egyszerűen kijutni, mint azt hittük. A szoba egyik sarka picit be volt omolva, ott kezdtünk el keresgélni, hátha találunk valamit. Hammond erejét nem akartuk ismét bevetni. Féltünk, hogy magunkra omlasszuk az egész helyet. Sokáig ástunk a tégladarabok közt, mikor találtunk valamit, amiről azt kívánom, bár sose találtuk volna meg. Miközben a romok alá nyúltam, hogy megtisztítsam a termet, egy csont akadt az ujjaim közé. Hirtelen elrántottam a kezemet, a csont pedig a földre esett. Mindenki megijedt.

- AZTA! – hangzott el a felkiáltás Hammond szájából.

- Kérlek mondjátok, hogy ez nem az, amire gondolok – mondta Alexa elfordulva, miközben Amelia ugyanezt tette.

A csontot jobban megvizsgálva rájöttem, hogy az alkar egyik csontja hevert a földön. Biztos voltam benne, egy emberből származott. Hirtelen mindannyian lesokkoltunk. Ha tehettük volna, elfelejtettük volna az egészet. Amelia és Alexa elfordulva, tenyerüket a szájuk elé téve próbálták meg feldolgozni a helyzetet. Én elkezdtem hátrálni, de annyira, hogy majdnem elestem. Végül még nekem is lekellett ülnöm. Egymásra néztünk Hammond-dal és Nolen-nel. Egy hosszú percig mindannyian csak csendben álltunk ott a teremben. Végül a némaságot nagynehezen Nolen törte meg, aki a romok közt talált még valamit.

- Nézzétek! – mondta nekünk halkan.

- Mit találtál? – érdeklődött Hammond.

- Azt hiszem megvan a napló többi része – mondta, miközben a kövek közül néhány szakadt papírt vett elő.

Az ott látottak alapján kikövetkeztettük, hogy a franciánknak nem sikerült kijutnia a templomból, s ott lelte halálát a kövek alatt. Amelia kicsit elkezdett könnyezni, így a zsebemből kivettem egy zsebkendőt, s odanyújtottam neki.

- Tessék! – nem tudtam akkor, hogyan vigasztaljam.

- Köszi! – nyilvánította ki köszönetét elpirultan.

-91-

Ezután megtörölgette az arcát, s bár pöppet szipogott még, elvette Nolen-től a megmaradt papírokat.

- Na ezek írnak valami hasznosat? – kíváncsiskodott.

Miután néhány szekundum erejéig nézegette a papírokat, Amelia megpróbálta tudása szerint a lehető legjobban lefordítani a szöveget. Valahogy így hangzott:

„Már néhány napja itt lehetek bezárva ebbe a terembe. Pontosan nem tudom mióta, elvesztettem az időérzékemet. Kezdek paranoiás lenni. Elkezdtem azon gondolkodni, mi van, ha soha nem jutok ki innen. Kezdek kifogyni az élelemből és a vízből is."

Ezeket a sorokat elolvasva bátran bevallhatom, hogy mindannyian eléggé elkezdtünk rettegni a gondolattól, hogy esetleg többet nem láthatjuk a Nap fényét. Bár Nolen és Hammond egyre kitartóbban és kitartóbban próbáltak meg a kőrakáson keresztül kiutat találni a templomból, szerintem akárcsak bennem, vagy a lányokban, bennük is megvolt a félelem attól, ami alapból elképzelhetetlen lenne, azonban akkor mégis valóságosnak bizonyult. Megpróbáltuk elterelni a figyelmünket ezekről a gondolatokról, s olvastuk tovább a papírlapokon szereplő szöveget.

„Amig itt voltam, gondolkodhattam azokon az írásokon, amik a templom falát borítják. Nem tudtam mindent lefordítani, de azt hiszem néhány betűt sikerült megfejtenem. Azokból, amikre sikerült rájönnöm, azt hiszem, ez egy prófécia akar lenni. Leírom ide azt, amit sikerült kihámoznom:

A föld ékkövének darabjait el kell rejteni. El kell őket rejteni, hogy gonosz és kapzsi kezek ne kaparinthassák meg őket. Mikor az égi kő becsapódik a földbe, az lesz a végítélet első jele. Ha az elemek kövei egyesülnek, vége a világnak. Vége a világnak, ha Vastare eljön.

A fordítás lehet nem teljesen pontos, néhány szót nem tudtam tökéletesen lefordítani, de összességében, ez a lényege ezeknek az írásoknak a falakon."

- El kell ismernem, nagyon érdekes ez az ősi, rémisztő prófécia, de szerintem azon kellene ügyködnünk inkább, hogy kijussunk innen – tért a lényegre Nolen.

- Egyetértek. A lábam miatt amúgy se bírok sokáig állni. Jobb lenne, ha inkább pihentetném, azt pedig idelent nem szívesen csinálnám. Örülnék, ha a bázison helyezhetném magamat kényelembe – tette hozzá Hammond.

Ezekkel az állításokkal nem vitatkozhattunk, hamar vissza is tértünk volna a tégladarabok rakosgatásához, mikor egy denevér támadt ránk a semmiből. Felettünk repkedett, s néha-néha leszállt, majd megpróbált megharapni minket. Elég agresszív volt, illetve azt se tudtuk, hogyan került oda, hiszen, ha már addig is ott lett volna, a sok lármára biztos felkelt volna korábban is. Alexa az erejét használva megpróbált kommunikálni a denevérrel, s sikerült egy kicsit megnyugtatnia, hogy ne támadjon meg minket. Amelia-nak ekkor támadt egy ötlete.

- Várjunk csak! – kezdte. – Ha ebből a teremből nem lenne kijárat, ez a denevér már réges-régen éhen halt volna.

-92-

- Szóval ez azt jelenti...

- Azt jelenti, hogy ahol ez a denevér most bejutott a terembe, talán ott mi is kijuthatunk – következtette le Amelia reménnyel teljes szemmel.

Ezután a lány telepátiát használva beférkőzött a denevér fejébe, s átkutatta a gondolatait.

- Az egyik oszlopnál a mennyezeten van egy lyuk, ami talán van akkora, hogy én vagy Alexa átférjünk rajta – szólalt meg.

Telefonunkat az égnek tartva el is kezdtük keresni azt a lyukat a plafonon, amit Amelia látott. Hamarosan meg is találtuk, s bár valóban nem volt túl nagy, Amelia éppen átfért rajta. Hammond felemelt engem, én pedig a lányt, így sikerült elérnie a terem tetejét, hogy átmásszon a lyukon.

- Majd kiabálj le nekünk, ha találtál valamit – mondta Nolen.

Erre Amelia biccentett egyet a fejével, mi pedig elkezdtünk reménykedni, hogy valahogyan kitudunk keveredni ebből a szituációból. Néhány perc eltelt, mikor elegünk lett a várakozásból, s Amelia után kiabáltunk. Nem érkezett válasz. Még pár perc után már elkezdtünk aggódni, mikor hirtelen a terem egyik fala kinyílt előttünk, mintha csak egy ajtó lett volna. Mögötte Amelia állt.

- Na jösztök, vagy még álltok ott egy ideig? – kérdezte poénosan.

- Na ez az Amelia jobban bejön nekem, mint a csendes és magába burkolódzó Amelia – vigyorgott rá Nolen.

- Nekem pedig jobban bejönne az a Nolen, aki kevesebbet beszél – tette hozzá Alexa.

- Na most komolyan megsértettél – mondta a fiú szarkasztikusan.

Ezek után végre elhagyhattuk azt a termet, s folytathattuk az utunkat, hogy kiutat találjunk a föld alól. A teremből kiérve ismét egy rövid folyosón, majd egy lépcsőn mentünk felfele. Közben folyamatosan néztük a telefonunkat, hátha van térerő. Útközben a mobil, amivel Nolen világított elkezdett lemerülni.

- Valaki ide tudja adni a telefonját? – kérdezte. – Az enyém mindjárt kikapcsol.

- Lehet, hogy nem lesz szükséges – szólaltam meg. – Ide adod?

Miután Nolen átnyújtotta a telefonját, erősen a kezembe szorítottam, s megpróbáltam koncentrálni az erőmet úgy, ahogy Stella mondta. Hamarosan a telefon elkezdett töltődni.

- Nem szóltál, hogy az elektromos erőiddel két lábon járó telefontöltő lettél.

-93-

- Még otthon, New York-ban jöttem rá, hogy az erőim hatással vannak az eszközökre is. Például egy villanykörte a puszta érintésemtől felizzott – meséltem.

- Nem rossz. Nos, akkor engedem, hogy te vezess minket tovább. Ahogy szokás mondani, hölgyek előre – mondta Nolen.

- Akkor szerintem maradhatsz te is elől – vágtam vissza, de persze nem komolyan.

Ha a suliban mondta volna nekem ezt valaki, például Kyle, biztos, hogy rossz néven vettem volna, de akkor valamiért csak mosolyogtam rajta. Talán azért, mert tudtam, hogy Nolen nem akar rosszat, és csak viccből mondta. Lehet azért, mert akkor már megtanultam, hogy nem szabad mindent túl komolyan venni, igazából nem tudom. A lényeg, hogy folytattuk tovább a kalandozást az elveszett templomban. Néha olyan érzésem volt, mintha egy Indiana Jones filmben szerepelnénk. Éppenséggel már csak a csapdák hiányoztak.

Hamarosan olyan dolog történt, amitől ismét teljesen visszatért a remény mindannyiunkba: megláttuk a napfényt. A hosszú folyosó egy mély szakadék aljához vezetett, mely tele volt vízzel, felülről több vízesés zuhant bele az alul lévő tóba. A víz feletti kőhídon sétáltunk éppen, mely négy irányba vezetett el. Az egyik irány északra, a másik délre, a harmadik keletre, a negyedik út pedig nyugatra vezetett. Az egyik ajtó felől jöttünk mi, a másik három beomolva állt. El kell ismernem, elég hangulatos volt az a hely. A víz csobogásának hangja már majdnem elfeledtette velünk az összes problémánkat. Bár már láttuk a napfényt, térerő még továbbra se volt, illetve sajnos nem tudtunk kimászni a szakadékból. Körülbelül tíz-tizenöt méter mélyen lehettünk, a vízeséseken nem tudtunk felúszni, a sziklák pedig a víz miatt túl csúszósak, így túl veszélyesek is voltak, hogy megpróbáljunk felmászni rajtuk. Bár igencsak jó lett volna ott maradni még, és pihenni egy kicsit, minél hamarabb haza akartunk érni. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a másik három irányba is, ahova a híd vezetett, s megnézzük, hátha ott kitudunk jutni. Egyenesen mentünk előre, mikor egy másik ajtóhoz értünk, amit ugyebár rengeteg törmelék fedett el. Úgy döntöttünk, megpróbáljuk Hammond szupererejét használni, hogy eltávolítsuk a sziklákat, azonban mi inkább távol álltunk, s reménykedtünk benne, hogy nem omlasztunk be semmit a folyamatban. Hammond nagy levegőt vett, majd ütött egyet az előtte álló kőfalba, mely ezernyi darabra tört szét. Bár ezzel azt tette, amit Stella javasolt neki, hogy ne tegyen, Hammond tönkretett néhány több száz éves romot, azonban a kijutásunk érdekében nem tudtunk mást csinálni. A hatalmas ütés hatására egy-két helyen lejött egy kis törmelék a falról, de összességében nem omlott ránk semmi, így boldogan mentünk be az ajtón. Nem is kellett sokáig haladnunk, hamarosan egy hasonló teremben találtuk magunkat, mint ahol korábban jártunk, bár ez sokkal rosszabb állapotban volt. A falon lévő szimbólumokat és írásokat alig lehetett kiolvasni. A terem közepén mintha egy oltár féleség lett volna, körötte négy csuklyás embert ábrázoló szobor volt, melyek a kezükben egy ékkövet tartottak, s azokat az oltár felé emelték. Sajnos az úrasztal is, illetve a szobrok is nagyon rossz állapotban voltak, teljesen romosak. Az egyik emlékműnek például már a keze is le volt esve. A termet egykor tartó oszlopok is kidőltek, a plafon pedig már teljesen be volt omolva, így a földet rengeteg kisebb-nagyobb kődarab borította. Ez volt a hely, ahonnan kijuthattunk, hiszen körülbelül öt méter mélyen lehettünk, s már tisztán láttuk a felszínt.

-94-

Tudtuk, hogy itt lesz esélyünk kimászni, s végre elhagyni ezt a helyet. Az oszlopokon, szobrokon, illetve a falon lévő peremekbe megkapaszkodva kellett kijutnunk onnan. Mivel Hammond a lába miatt nem tudott kimászni, az volt a tervünk, hogy ha mi kijutunk, akkor megyünk és hívunk segítséget. Először ugrottam én, utánam jött szorosan Nolen, utána pedig a lányok. Elég izzasztó volt ott szökdécselni. Többször megtörtént, hogy megcsúszott a lábam, s majdnem visszaestem, de szerencsére sikerült megtartanom az egyensúlyomat. Nolen egész szépen ugrált felfele a templom romjain, bár ő edzettebb is volt, mint én.

- Az ember életéből mindig csak egy jó kis parkour hiányzik – mondta.

Én már majdnem fent voltam, egy kiálló kis szikladarabra kapaszkodtam felfele éppen. Ezután már csak egyet kellett ugranom, s a kezem végre ismét érezhette a felszíni világ nedves, vizes füvét. Nagynehezen felkapaszkodtam, s nagy örömmel kifeküdtem a földre, miközben mély levegőket vettem. Felnéztem az égre, s láttam a fák zöld lombjait, illetve a fényt, mely átsütött rajtuk. Sőt még néhány madarat is láttam elsuhanni a szép, kék égbolton. Nolen és a lányok éppen akkor másztak fel arra a kis sziklára, ahonnan ők is kitudtak volna jutni, azonban ekkor a fal elkezdett omladozni. Az a szikla nem bírta elviselni mindannyiukat, így leszakadt. A többiek leestek volna, azonban elkaptam Nolen kezét, akinek sikerült megfognia a lányokat még éppen időben. Épphogy csak leülhettem pihenni, és megnyugodhattam volna, hogy megmenekültünk, a szívem megint elkezdett hevesen verni, s elkezdtem félni, a többieknek valami baja esik. Ugyanabba a szituációba kerültünk, mint mikor leestünk abba a gödörbe. Én tartottam a többieket, nehogy leessenek. Megpróbáltam felhúzni őket, azonban nem bírtam, hiába erőlködtem. Az izzadság csak úgy folyt rólam, a kezem pedig egyre csúszósabb lett. Már éreztem, nem tudom a többieket sokáig tartani.

- Gyerünk! Már csak egy kicsi kell – ösztökélt Nolen.

- Nem megy – mondtam nagynehezen. – Nem tudlak titeket felhúzni.

- Dehogynem. Képes vagy rá – próbáltak meg biztatni a többiek.

Bár ők bíztak bennem, én teljesen kételkedtem magamban. Nem hittem benne, hogy feltudom húzni őket.

- Mikor leestünk, csak annyit kellett volna csinálnom, hogy felhúzlak titeket, de nem sikerült. Most mi fog különbözni? – kérdeztem egyre aggodalmasabban.

- Az, hogy most sikerülni fog – szólalt meg Nolen.

- De...

- Figyelj! – mondta nekem. – Nézz rám! Én hiszek benned, mindannyian hiszünk benned. Ne kételkedj magadban! Hidd el, hogy képes vagy rá!

- De... nem megy.

-95-

- Dehogynem! Tudod mi a lényeg?

- Nem. Micsoda? – kérdeztem erőlködve.

- Az, hogy ne félj!

Erre a kijelentésre eszembe jutott minden, amit Marilyn mondott, illetve az ígéret, amit a vízesés tetején a szobornál megfogadtam magamnak. Azt ígértem, hogy minden helyzetben bátor maradok, és megpróbálom leküzdeni a félelmeimet. Hirtelen nagy erőt vettem magamon, s egy pillanatra megpróbálkoztam elhinni, hogy igenis képes vagyok rá. Képes vagyok megmenteni a többieket. Az alkarom majdnem leszakadt a testem többi részétől, de végül sikerült felhúznom mindenkit. Nem hazudok, a tüdőmet majdnem kiköptem. Miután a többiek is a felszínen ülhettek, közel egy percre kikellett feküdnöm. Végül arra nyitottam ki a szememet, hogy Nolen a kezét tartja nekem.

- Na tessék, csak megcsináltad! – mondta.

- Köszi, hogy bíztál bennem – feleltem.

- Máskor is – csak ennyi volt a válasz.

Bár a dzsungelben nem volt a legjobb a térerő, de végre volt elég annyira, hogy felhívjuk a számot, amit az ügynök adott nekünk. Nemsokára több kocsi is megjelent a színen, a H.E.R.O. néhány embere volt az. Közösen segítettek kimenekíteni Hammond-ot a romok közül, s meglepetésünkre kiderült, hogy egy óránál csak egy kicsivel többet voltunk bezárva a templom alatt. Lehet csak azért, mert eléggé bepánikoltam, hogy örökre beragadunk, de azért az az egy óra vagy ötnek is érződött. Mindenesetre végül visszatérhettünk a bázisra, s bár Stella hangyányit megszidott minket, azért örült, hogy nincs komoly bajunk. Az orvosi szobában az ápolók ellátták Hammond lábát, majd végre hazamehettünk. Már délután volt akkor, s miután a sok kosztól megszabadítottuk a testünket egy alapos fürdéssel, estig csak a kanapén ültünk, s próbáltuk feldolgozni a napot. Elég sok minden történt, muszáj volt leülnünk, és kifújnunk magunkat. Alapból azért mentünk el megnézni a romokat, hogy az edzés által okozott feszültséget kipihenjük, azonban akkor inkább azt szerettük volna, bárcsak edzettünk volna aznap a nagy kalandozás helyett.

Estefele leültünk vacsorázni és kivételesen Hammond csinált ennivalót. Fasírtot próbált meg sütni, mindannyian be is kaptunk egy-egy húsgolyót, azonban hamar konstatáltuk, hogy rettenetes ízzel dicsekedhetett.

- Na milyen? – kérdezte érdeklődve.

- Egész jó – mondta Amelia egy nagy nyelés után, egyértelműen hazudott.

- Ja – értett egyet Nolen, miközben magában ő is arra gondolt, milyen rossz íze volt annak a fasírtnak.

- Őszinte leszek. Ez a fasírt borzalmas – mondta ki Alexa az igazat.

-96-

- Hé, azért lehetnél finomabb is, a lábam eléggé megsérült ma.

- Na és ez miért gátol meg a sütésben? – vonta fel a szemöldökét Nolen.

- Nem tudom. A lábam épsége lelki nyugalmat adott.

- Bocsi, hogy nyers voltam, de attól még igaz, ez a fasírt nagyon rossz. Azonban, ha gondolod, megtaníthatlak főzni. Legalábbis azokat a recepteket megmutathatom, amiket én tudok – ajánlotta fel Alexa.

- Köszi – mondta Hammond.

Miután a fasírtok helyett ettünk valami mást, s jól laktunk, én még leültem a kanapéra pár percre. Egy Marilyn-ről készült fotót néztem éppen, mikor a többiek is megjelentek mellettem.

- A nevelőanyád, igaz? – kérdezte Nolen.

- Igen, ő az.

Mindenki némán leült a kanapéra, majd néhány másodperc csend után Amelia ezt kérdezte tőlem:

- Tudom, hogy nem szeretsz róla, vagy a szüleidről beszélni, de milyenek voltak?

- Nos, apámról és anyámról az az igazság, nincs sok emlékem. Fiatal voltam, mikor meghaltak. Marilyn azonban nagyon gondoskodó volt, mindig tudta, hogyan vidítson fel – mondtam némileg könnyes szemmel.

- Bocsi, hogy megkérdeztem. Nem akarlak felzaklatni – fogta meg a vállam Amelia.

- Semmi baj. Nyugodtan beszélhettek róluk.

- Biztos vagy benne? – aggódott Hammond.

- Igen. Az utóbbi időben már könnyebben beszélek róluk. Meghaltak, de ezellen már nem tudok mit tenni – mondtam kicsit szomorúan.

A többiek biztos láthatták rajtam, hogy vigasztalásra szorulok, így megpróbálták a komoly helyzetet nyugodtabbá tenni. Amelia elővette telefonját, s ő is elkezdett egy képet nézegetni, melyen ő és a családja volt rajta. Egy nagy ház előtt álltak. Ott volt ő, az anyja és az apja. Az anyja teljesen úgy nézett ki, mint ő. Most már tudtam, hogy a kinézetét nem az apjától örökölte. Az apja egy szigorú tekintetű, magas, fekete hajú ember volt. A képen öltönyt és fehér inget viselt. Már csak a fotón látszódott rajta, hogy nagyon komoly férfi.

- Ők itt az én családom – kezdte Amelia. – Tudom, hogy ez a kép valószínűleg nem segít, csak szeretnék elmondani valamit.

-97-

Érdeklődve hallgattam, Amelia mit akart mondani.

- Bár apám sokszor megtiltott nekem mindent, s szigorúan bánt velem, anyám ott volt, hogy átsegítsen a nehéz időszakokon. Vele tudtam beszélni mindenről. Ha valamit nem mertem megcsinálni, ő bátorított, hogy akkor is próbáljam meg. Azt szeretném mondani, ha esetleg kell valami, akkor – bár a többiek nevében nem beszélhetek – én itt vagyok. Ha beszélni akarsz, akkor nyugodtan beszélgethetünk.

- Köszi! – mondtam hálásan.

Ezután Hammond mutatott egy képet az apjáról és magáról, ahogyan éppen autót szereltek. Az apja elég izmos ember volt, fekete haja, a nyakánál egy tetoválás is helyet kapott.

- Még tisztán emlékszem erre a napra – mondta Hammond kuncogva. – Rex ellopta apám csavarhúzóját és elásta, mint egy csontot. Olyan ideges volt, azt hittem, hogy apám megöli Rex-et.

Megmosolyogtam a történetet.

- Igaz, anyám korán elhagyott minket, apámat pedig nem mindig a legkönnyebb elviselni, azonban mégis törődött velem. Miután befejeztük az autószerelést, rendeltünk pizzát. Az egyik legjobb dolog volt egy kemény nap után – mondta, miközben hangján hallatszódott az öröm. – Figyelj Eron, ugyanazt tudom mondani, mint Amelia. Ha beszélni akarsz, állok rendelkezésedre.

Ezután Alexa mutatott egy fotót a bátyjáról és nővéréről. Éppen egy fagyizó előtt álltak. A nővére hasonlóan nézett ki, mint ő. Akkor már értettem, korábban miért mondta Alexa, hogy ha nem aktiválódott volna az ereje, nem lehetett volna megkülönböztetni a testvérétől. A bátyja egy átlagos, barna hajú srácnak tűnt. Hárman voltak ott, s hiába Alexa nem ismerte a szüleit, mégis olyan boldognak tűntek együtt.

- Ha valamit megtanultam a testvéreimtől az az, hogy mindig legyek őszinte. Bár nem ismertem apámat, anyámra pedig nem igazán emlékszem, a testvéreimre mindig számíthattam. Velük akármiről beszélhettem. A lényeg, hogy szeretném, ha te is őszinte lennél velünk. Ha valami bánt, mondd el, mi az – bátorított Alexa.

Végül Nolen is mutatott egy képet a családjáról. Az anyjának kék színű haja volt, az öccse ugyanúgy nézett ki, mint ő, csak fiatalabban. A fotó szélén állt a nevelőapja, egy mogorvának kinéző ember, feje teteje már kopasz volt, az egész testét varrások borították.

- Nevelőapámmal sose jöttem ki jól, főleg miután a házunkban mindent szétverve találtam, ő pedig késsel a kezében kereste öcsémet. Sokszor féltettem a családomat, hogy valami bajuk esik, még akkor is, ha tudom, tudnak magukra vigyázni. Nem hittem volna, hogyha erről beszélek valakinek akkor jobb lesz a dolog. Az egészet hülyeségnek tartottam, de meglepetésemre tényleg jobb lett. Tudom, sokszor viccelődök, de akár hiszitek, akár nem, tudok komoly is lenni. Ha beszélni akarsz, meghallgatlak – mondta Nolen felém fordulva.

-98-

Végül sóhajtottam egyet, s elmondtam minden félelmet, ami bennem volt. Minden kétséget, nos mondjuk úgy, „kitálaltam" a többiek elé. Jó érzés volt beszélni velük ezekről az ügyekről, sikerült megnyugodnom. Már a kiképzésünk elején, mikor Stella társaságában kicsit érintettük ezt a témát, már akkor is jó érzés volt valakinek elmondani ezeket a dolgokat, még akkor is, ha nem beszéltünk róla olyan sokat. Minden, amitől a többiek féltek, azok a félelmek megvoltak bennem is. Féltem, hogy az adottságaimmal valakinek ártani fogok. Féltem új dolgokat kipróbálni, barátokat szerezni. Szerettem volna másoknak megfelelni, hogy a barátaim legyenek, miközben ők csak kinevettek. Ha valamit elrontottam, sokszor nem mondtam semmit, csak csendben meghúztam magam, ami miatt sokat piszkáltak. Néha ezek a dolgok miatt túlságosan ideges lettem, például mikor egy villámmal majdnem eltaláltam Nolen-t. Bár nem direkt volt, az idegességem okozta. Mint ahogy a többiek mondták, mindannyian féltek valamitől, azonban hála a szeretteiknek, sikerült ezeket leküzdeniük. Akkor ők voltak ott nekem, s ők segítettek nekem leküzdeni a félelmeket és kétségeket. Ismét eszembe jutott az ígéret. Megfogadtam, hogy le fogom küzdeni a félelmeimet. Akkor is ez volt az eszemben, s azt hiszem, akkor sikerült igazán felülkerekednem a kétségeimen. Ugyebár kérdeztem tőled, hogy szerinted mi teszi az igazán jó barátot, amire én azt mondtam, hogy a bizalom. Aznap mikor kételkedtem magamban, a barátaim voltak azok, akik bíztak bennem, s bátorítottak. Akkor még csak egy hete ismertek, de mégis bíztak bennem, egy akkor még mondható, idegenben. Mint ahogy ők is legyőzték a saját problémájukat, hála nekik, nekem is sikerült leküzdeni a sajátomat. Ekkor mondtam ki először bátran is, hogy megtaláltam az igazi barátaimat.

Aznap este nagyon jól aludtam, másnap pedig kimentünk, hogy focizzunk. Hammond a lába miatt nem játszott, azonban most kivételesen beszálltam én is, és meglepően nagyon jól szórakoztam, hiába nem szerettem a focit. A bázis kapui ekkor nyíltak ki, néhány autó jött be rajtuk, melyek a főépület melletti parkolóban meg is álltak. Sas visszatért.

-99-