Szuperhősök világában

45. Fejezet – A végső küzdelem

Amelia szemszöge

Eron követte a Csonttörőt az épületbe, mögöttük futott Stella, Michael és Sas. Én is siettem volna, azonban az egyik bűnöző az utamat állta. Az ezüsthajú fiú volt az. Engem és a többieket lefoglalták a Csonttörő bűntársai.

– Állj meg ott, kislány! Úgy sem tudod megállítani őt – szólított meg.

– Kislány? – kacagtam. – Te fiatalabbnak tűnsz nálam. Különben meg, nem számít, hogy megtudom-e őt állítani vagy sem. Nem hagyhatom ölbe tett kézzel, hogy bántsa a barátaimat.

– Ha a barátaid nem ellenkeznek vele, akkor kutya bajuk se esik.

– Attól tartok, hogy a kis haverod terveivel szemben van pár ellenvetésünk – álltam előtte.

Minden porcikám felkészült, hogy elugorjak előle, ha nekem támadna. A gondolatait fürkésztem. Próbáltam kitalálni, mit tervez következőnek. Mond-e még valamit, vagy tán nekem ront? Szerettem volna rájönni, egyáltalán mi a fiú szuperereje. A fejében egy nőt láttam, illetve egy férfit, aki – a sráchoz hasonló – szürkés hajjal büszkélkedhetett. Hamar megfejtettem, valószínűleg a szülein jár az esze. Az akkor még kisfiúnak az édesanyja egy mesét olvasott.

– ...És boldogan éltek, amíg meg nem haltak – mondta a nő, majd leoltotta a lámpát. Egy pusziért lehajolt a fiához. – Most már aludj szépen, Anthony!

Kiszálltam a fiú emlékeiből.

– Bánom, hogy nem mutatkoztál be nekem – fegyelmeztem az ujjammal. – A nevem Amelia.

– Most ez miért fontos? – vonta fel a szemöldökét. – Mindegy, az enyém Silver – válaszolt gorombán.

– Ez furcsa. Azt hittem, a neved Anthony.

– Az annak a nyápicnak a neve, nem az enyém – utalt valakire. – Egyébként meg ezt honnan tudod?

– Megvannak a magam titkai – kulcsoltam össze a karjaimat a mellkasom előtt. – Mikor először találkoztunk, azt hittem egy kedves fiú vagy. Felvetted nekem a vizemet. Bűnözőként direkt felhívtad magadra a figyelmet, csakhogy segíts egy idegennek.

– Már megint összekeversz Anthony-val. Előtted jelenleg Silver Lockwood áll – tárta szét a kezeit, mintha egyfajta módon bemutatkozott volna. – Tudod, Ombra biztos örülne neked, ha még most is élne.

Erre a kijelentésre nagyra tágultak a szemeim, annyira meglepődtem rajta. Nem tudtam, a fiú honnan ismeri Ombrát, azonban folytattam a gondolataiban turkálást, míg meg nem találtam a Masayoshival kapcsolatos emlékeit.

– Te voltál az a fiú, akivel Ombra elmenekült az Emlékek napján – realizáltam.

– Elmehetnél lottózni – piszkálódott. Arca egy grimaszt tükrözött.

Aztán egyszercsak megindult felém. Valamivel gyorsabban futott, mint egy átlagember, illetve nagyobbat is ütött. Ezt onnan tudom, hogy alig volt időm reagálni, az ökle koppant egyet a fejemen. Szerencsére időben visszaszálltam a gondolataiba, így a következő ütéseket ügyesen ki tudtam cselezni. Úgy néz ki, nem tanították meg neki, hogy nem szép dolog lányokat verni. A fiú egyre hátrébb szorított, s ez volt a terve. Látta, hogy mögöttem egy kis kaktusz állt délcegen. Mikor megbotlottam a növényben, elvesztettem az erőm felett az irányítást, így Silver be tudott vinni még néhány sikeres csapást.

– Ezt a Masayoshi bukásáért kapod – szólalt meg egy ütés után. – Ezt pedig a szüleimért – úgy orron talált, miképp elkezdett belőle folyni a vér.

Az ütés hatásától bekönnyeztem. A földre estem. Elővettem egy kendőt, s szorosan az orromhoz fogtam.

– Ugyan mit tettem én a szüleiddel?! – kérdeztem némi indulatossággal a hangomban.

– A te apád is felelős a bebörtönzésükért – rúgott a hasamba.

Hamar össze kellett kapnom magamat. Felálltam a földről, majd még időben sikerült elugranom Silver következő támadása elől.

– Ezt hogy érted? – leheltem ki nagynehezen egy kérdést, remélve, egy kis időre abbahagyja a bántalmazásomat.

– Sosem hallottál még a Lockwood család esetéről?

Egy apró, mégis határozott mozdulattal nemet intettem a fejemmel.

– A mi családunk sose bírt nagy gazdagsággal. Apám több műszakban dolgozott, csakhogy megélhetést biztosítson a számunkra. Anyám és az én számomra. Legnagyobb balszerencsénk mégis az volt, hogy az egyik szenátor villája mellett épült a házunk. Mikor egy csapat rabló betört a szenátor lakásába, és egy rakat pénzt elloptak, az én szüleim lettek megvádolva. A rendőrök a szenátor kérésére átkutatták a házunkat, s elvittek szinte mindent. Apámat... és anyámat hamis vádak alapján börtönbe vetették – kezdett elérzékenyülni.

– Figyelj! – szólítottam meg komoly, együttérző hanggal. – Sajnálom azt, ami a szüleiddel történt – tudtam, hogy szegényként nehéz lehetett neki. Hiszen valószínűleg árvaházba küldték a szülei elítélése után, pert meg, ha lett is volna rá pénze, az ország egyik vezetője ellen mégsem nyerhetett meg.

– Hosszú éveken át éltem az utcán. Aztán csatlakoztam a Masayoshihoz, mert bosszút ígértek azok ellen, akik elítélték a szüleimet. Miután ez a terv megbukott, találkoztam Christophhal. Ha segítek neki, ő segít a családom ügyében. Kiszabadítom őket a börtönből, aztán végre boldogan élhetünk, amíg meg nem halunk.

– De még mindig nem értem, az én apám hol vétkezett ebben a történetben?

– Az összes vezető ugyanolyan! – kiabált rám hangosan. – Hatalmas gazdagságban élnek, miközben mi, az átlagemberek szenvedünk. Ráadásul ő általuk. Biztos nehéz életed lehetett a puccos villádban, mialatt egész nap degeszre zabálhattad magad. Mi ránk pedig köptél volna magasról.

– Honnan tudod, hogy ezt tettem volna? Elmondhatom, hogy sose néztem le senkit, akinek kevesebb pénze volt, mint nekem.

– Ugyan – legyintett a kezével, miközben majdnem elröhögte magát. – A te fajtádból mindenki ugyanolyan.

– Az én fajtámból?! – húztam fel a szemöldökömet dühösen. Tombolt bennem a harag, amiért valaki, aki egyáltalán nem is ismert, ennyire lenézett. – Ténylegesen sajnálom azt, amit a családoddal tettek. De ha azt várod, hogy bocsánatot kérjek egy olyan dologért, amihez semmi közöm nem volt, csak az idődet vesztegeted.

Még mondott valamit, ellenben aligha figyeltem rá, egészen egy bizonyos pontig. Meghallottam, ahogy a következő szavak hagyják el a száját: „apuci kicsi lánya". Az arcomon végigsöpört a harag, a tekintetem majdhogynem lángolt. Felvettem egy követ a földről, hogy a fiú fejéhez vághassam. Olyat koccant a homlokán, öröm volt hallgatni. Silvert sem kellett viszont félteni, hamar futni kezdett felém. Hála a telepátiámnak, láttam, hogy szeretne lerúgni. Hát időben félrelöktem magamat, elkerülve a lábának haragját, ekkor azonban úgy gyomorszájon vágott, azt hittem, kiköpöm a belemet.

A szemeim a földhöz szegeződtek. Mikor felnéztem, nem egy haragos fiú állt velem szemben, hanem egy félénk srác, akinek pupilláiban a megbánás csillogott. Odajött hozzám, megfogta a vállamat, és szeretett volna meggyőződni, hogy nem esett komoly bajom. Ezen akkorát csodálkoztam, hogy ijedtemben ellöktem őt magamtól.

– Ugye nincs bajod? – aggodalmaskodott. Mintha hirtelen az a fiú téblábolt volna az orrom előtt, aki segítőkészen felvette a vizemet a földről. Sejtettem, hogy a fiúnak egyfajta személyiségzavara lehet.

– Anthony? – kérdeztem rá a nevére, miután ismét vetettem egy pillantást a gondolataira.

Mintha igennel szeretett volna válaszolni, azonban gyorsan leharapta a mondat elejét, s csak ennyit mondott:

– Ne... nem. A nevünk... a nevem Silver – javította ki magát sebtében.

Elkezdte rázni a fejét, mintha valamilyen rohamot kapott volna. Mikor legközelebb rám emelte a tekintét, ismét a határozott fiú pislogott vissza. Kvázi átvéve a „gazdatest" fölött az irányítást.

– Annyira gyűlölöm, hogy egy testben kell élnem veled – bosszankodott, miközben magában beszélt. Beletúrt szürke hajába, aztán szemezni kezdett velem. – Szóval, hol is hagytuk abba? Á, megvan! – tartotta fel a mutatóujját.

Összetette a két kezét, akárcsak mintha imádkozott volna. Egy éles fény hasított végig a fiú testén, kettévágva azt. A következő pillanatban a két oldal, a jobb és a bal, szétvált. Önálló testekként formálódtak meg. A jobb oldal növesztett magának egy új bal oldalt, míg a másik egy jobbat. Két teljesen egyforma Silver állt előttem, mintha tökéletes klónt hozott volna létre saját magából. Ezt követően az egyik énje fehér köpenyt öltött magára, így a bőre olyan fényesen világított, hogy majdnem kiszúrta a szememet. A másiknak árnyak lepték el a testét, így tökéletesen beleolvadt az éjszaka sötétségébe.

Mintha a kettő személyiség kettő különálló alakként jelent volna meg. A fehér test jelképezte a bátor, határozott, makacs és dühös Silvert. A sötét klón pedig Anthony-t; a kedves és félénk fiút, akinek a családja jelentette a legtöbbet. Hogy könnyebb legyen a felismerés, az elkövetkezendőkben a fehéret Silvernek fogom hívni, a feketét pedig Anthony-nak. Mindketten megindultak felém, azonban hamar feltűnt, hogy Silver volt az, aki ténylegesen bántani akart, Anthony pedig inkább csak segített másik személyiségének. Ő nem bántott; nem ütött meg és nem rúgott le, de mindig igyekezett a hátam mögé lopakodni, majd lefogni, hogy Silver ütéseinek könnyű célpontot biztosítsak.

Egyszer az egyik lábammal sikerült Anthony combjai közé céloznom, ami szerencsétlent eléggé meghatotta, mivel egyből elengedett. Ekkor figyeltem meg, hogy azt a fájdalmat, amit az egyik fél érzett, azt a másik is érezte. Silver hirtelen a lábai közé nyúlt, mintha őt rúgtam volna meg, pedig hozzá sem értem. Támadt egy ötletem, hogyan győzhetném le őket. Noha szemmel nehéz volt észrevenni Anthony-t, a testét borító árnyékok miatt, a képességemmel mégis a fejébe tekinthettem, ezzel megtudva azt is, pontosan merre áll. Odaléptem hozzá, mielőtt Silver megint megüthetett volna, aztán elkezdtem olyan igazi lányos pofonokat kiosztani Anthony-nak. Mikor eléggé eltereltem a figyelmét, kapott még egy golyómorzsolót, aminek hatására egyből előre dőlt. Kihasználva az alkalmat, nagyot vágtam a tarkójára. Félénk létére, nem támadt meg, így könnyű volt elbánni vele, az őt érő fájdalom pedig Silvert is legyengítette. Rövid idő után mindketten kifeküdtek a földre. A fehér és fekete köpeny eltűnt róluk, majd a klón is megszűnt, egyszerűen porrá foszlott. Egyedül csak a fiú maradt.

– Mégegyszer mondom, nem tehetek sem én, sem apám arról, ami a családoddal történt. De mit gondolsz, szerinted büszkék lennének rád a szüleid, ha megtudnák, hogy bűnöző lett belőled? Ha rájönnének, hogy egy gyilkosnak segítesz?

Erre nem mondott semmit. Egyszerre bánatos és haragos tekintettel bámulta az alatta elterülő homoktengert. Talán mintha a mondandóm egy kicsit meghatotta volna. Ha Silvert nem is, Anthony-t mindenképp. Elkezdtem szegényt sajnálni. Közelebb léptem, hogy felsegítsem a földről, ekkor azonban hátulról megszólítottak. A kopasz férfi állt mögöttem. Közelebbről még jobban megcsodálhattam a tarkóját díszítő virágot. Egy vörös rózsás tetkó volt az, tele tövisekkel. A férfi ökölbe szorította az egyik kezét, aztán úgy megütött, hogy a szemüvegem egyből betört, szilánkjai az arcomba fúródtak. A vér kifröccsent az orromon és a számon egyaránt. Másra nem emlékszem, csak arra, hogy az ütés hatására eszméletemet vesztettem. Kidőltem a sivatag közepén, míg a tekintetem csak az előttem ülő fiún akadt meg.

♠️ ♣️ ♠️

Nolen szemszöge

– Te? – lepődött meg Lucy, hogy ismét láthat.

– Hidd el, én is ennyire meg lennék illetődve, ha nem vettelek volna észre a Csonttörő seggében – erőltettem egy grimaszt az arcomra, de végül a hangom csak megkomolyodott. – Miért követed őt?

Ajkai már-már szóra nyíltak, azonban egy gyors fejrázással elhessegette a gondolatokat.

– Ó, ne már! – nyitottam szét a két kezemet. – Ha már mindenképp harcolni szeretnél, ennyit csak megérdemlek, nem? Miért segítesz egy bűnözőnek, aki ártatlanokat öl?

Szemei csillogtak, mintha bűntudatot érzett volna, én pedig egyből elmerültem bennük. Az a kérdés, hogyan eshettem bele ennyire egy lányba, elmehetne egy televíziós kvízjátékba is akár.

– Jó, elismerem, sokszor van, hogy Christoph elveti a sulykot. De a nevelőm után őt tekintem a második apámnak. Segített, mikor a kisöcsémmel az utcán éltünk. Megvédett, amikor... – majd leharapta az utolsó szavakat. – Miért mondom el ezt neked egyáltalán? – tette fel magának a kérdést.

– Nem mondhatod, hogy addig a pár óráig nem voltam jó társaság – egy csibész mosolyt villantottam felé, némi huncutsággal.

– Nem, ezt valóban nem állítom – pirult el a lány, miközben a haját igazította. – De néhány óra nem jelent semmit... vagyis, csak nagyon keveset – javította át magát, lágy hangon.

– Csak mondd el, mi történt? – nyújtottam felé a kezemet. – Ha utána meghalok, akkor úgyis mindegy, nem?

Összeszorította a torkát, majd lassan nyelt egyet, mintha a kételyeit szerette volna legyűrni magában. Kezét az alatta fekvő sivány felé nyújtotta, mikor az ujjaiból hópihék kezdtek száguldozni. Egyfajta fagyott részecskék, amelyek rátelepedtek a homokra, kék kontúrt adva a szemcséknek. Lucy elkezdte lassan megemelni a kezét, a homok pedig követte minden mozdulatát. Mondhatni, egy homokszéket formált magának, amit utána egyben tudott tartani a fagyos erejének segítségével. Leült. Én is követtem volna a példáját, de egy tűzből készült székre nehéz lett volna anélkül letenni a seggemet, hogy a nadrág ne égjen le róla, szóval inkább maradtam állva.

– Egyszer, még a nevelőapám táborában, három férfi meg... – a hangja egyszeriben megtört, a mondat félbeszakadt. Lehetett hallani rajta, nehezen beszél az esetről. – Meg akartak erőszakolni. Ekkor jelent meg Christoph, aki a nevelőapámmal szeretett volna beszélni. Közém és a három férfi közé állt. Azt mondta, csukjam be a szememet. Mikor legközelebb kinyitottam, a három erőszaktevő a földön feküdt. A csontjaik kiálltak a testeikből. Az egyikük koponyája az egyik sátor tetején landolt. Mindig is féltem Christoph erejétől, de egyben csodáltam, sőt, most is csodálom őt. Ő mentett meg, az utazásaiból mindig hozott élelmet nekem és az öcsémnek, mikor pedig megjelent a szupererőm, úgy két-három éve, ő tanította meg nekem, hogyan kontrollálhatom – mutatott a szívére. – Mesélt a földkőről. Elmondta, mi történik, ha valaki egyesíti a darabjait. Azt mondta, a mi küldetésünk, a mi végzetünk, hogy elhozzuk a jobb világot. Ahol senkinek nem kell szenvednie. Hát azóta követem. Remélem, kielégítőnek találtad ezt a választ – váltotta át a hangját enyhén mogorvára.

– Felettébb, köszönöm – hajoltam meg előtte poénkodva. – Nagyon sajnálom azt, ami veled történt – közelítettem felé, a kezemet előre tartva, megkomolyodott hanggal. Egyáltalán nem szerettem volna viccelődni a traumáival. Noha engem nem szerettek volna életem során megerőszakolni, ismertem a tehetetlenség érzését.

Lucy fagyott szemcséket gyűjtött össze a kezében. Egy hosszúkás alakot formált meg a jeges homokból. Egy penge volt az, amivel megvágta a felé közelítő kezemet. A hirtelen fájdalom hatására felszisszentem, azonnal a tenyeremhez kaptam.

– Ha nem szeretnél ennél vészesebb sérülést, ne közelíts megint! – fenyegetett meg. – Kérlek, nem akarlak bántani – suttogta.

– Tudtam én, hogy nem tudsz ellenállni nekem – kacsintottam rá.

– Most tényleg? – csapott egy nagyot a homlokára. – Sosem veszel semmit sem komolyan?

– De, van néhány dolog, amit komolyan veszek. Csak nem áll jól nekem, ha állandóan úgy viselkedek, mintha egy bot lógna ki a seggemből.

– Tényleg nehéz téged úgy elképzelni – jelent meg egy halvány mosoly az arcán.

– De azért ne hidd, hogy az előbbit csak úgy hagyni fogom – majd megint közelebb léptem a lányhoz. Először csak egy, lassú lépéssel. Aztán kettővel, s így tovább.

Még párszor figyelmeztetett, viszont mikor látta, hogy nem tágítok, megpróbált megint megvágni fagyos pengéjével. A kard éle nekiütközött az egyik lángoló baltámnak. A homok körüli jeget egyből megolvasztotta, így a fegyver egyszerűen kihullott Lucy kezéből. Ekkor jeges részecskéit a testem felé irányította. Az apró jégdarabok körbefogtak, majd a lány a segítségükkel a magasba repített. Az esést követően nagyot pukkantam a földön, kiejtve tüzes fegyvereimet a kezeimből. Lucy jeges porral vont körbe egy száraz kórót. A porszemek szorosan rátapadtak a halott növényre, így Lucy úgy irányíthatta a hegyes ágakat, mint egy mester a bábjait. Még éppen a homokban feküdtem, mikor a kóró hegyes ágai átszúrták a pólómat, ezzel a földhöz szegezve engem. Szerencsére a bőrömet egyik se ütötte át, de a fogságomból nem tudtam szabadulni, legalábbis Lucy először ezt hitte. Túlhevítettem a testemet, ezzel felégetve az engem foglyul tartó gallyakat, velük együtt a pólómat. Az egyik kedvencem volt, szóval sajnáltam, de lényeg a lényeg: végre felállhattam a földről. Ott dekkoltam félpucéron az ellenfelem előtt, aki kezeivel takarta el a szemeit, amint meglátott engem.

– Mi az? Tán nem láttál még meztelen felsőtestet? Vagy ennyire nem tudsz ellenállni nekem?

– Fejezd be! – szólt rám pirosba boruló arccal. A két kézfejét levette a szemei elől. – Nem vonzódom hozzád.

– Akkor az a puszi mégis mi volt? – kérdeztem rá. – Részeg voltam, mikor megtörtént, de arra az egyre mégis tisztán emlékszem.

– Hülyéskedsz velem? Tudod te hány embert smároltam le aznap este? Mégsem jelentett egyikük sem semmit.

– Hm, ez furcsa. Mintha nemrég azt mondtad volna, hogy a velem töltött néhány óra, hacsak keveset is, de valamit jelentett a számodra – néztem bele mélyen a szemébe. Annyira gyönyörűek voltak, akár egész nap képes lettem volna bámulni őket.

– Igen, jelentett – suttogta. – Nehéz beismernem, de jóképű vagy. Most örülsz?

– Legalább megnyugodtam, hogy az a csók tényleg jelentett valamit – fújtam ki egy nagy levegőt, miközben a lányra mosolyogtam.

– Csók? Nem volt csók. Te csak feküdtél a padlón. Én adtam egy puszit az arcodra. De ennyi történt. Ne hidd, hogy emiatt a feleséged leszek!

– Kár, pedig biztos jó feleség lettél volna. Kicsit makacs, de hát én is az vagyok.

– Ugye tudod, hogy ezzel a felesleges locsogással csak nekem segítesz? – tekintett rám lenyűgözetlen arccal. – Ameddig itt fecsegsz, addig Christoph megszerzi a követ.

– Ugyan, a barátaim gondoskodnak róla. Nekem csak az a feladatom, hogy feltartsalak téged.

– Tényleg azt hiszed, van esélyük ellene?

– Azt nem tudom – egyenesítettem ki magam. – De bízom benne, kitalálnak valamit. Ami pedig téged illet... – nem fejeztem be a mondatot. Bezártam szemeimet. Két tenyeremet összecsaptam, ezzel rövid időre elvakítva Lucy-t.

Szegény a szeméhez kapott. Hevesen pislogott, hátha lát valamit, de az egész világ homályossá vált a számára. A lábammal kibotlasztottam, így a földre esett. Nem szívesen tettem, viszont kénytelen voltam, hisz akkor mégiscsak az ellenségemnek bizonyult. Egy körben hatalmas lángokat alkottam köré, hogy ne tudjon elmenekülni.

– Miért nem csatlakozol hozzánk? – ajánlottam fel neki. – Ha úgy van, be tudunk fogadni téged is, és az öcsédet is. Tudom, hogy rengeteg szörnyűségen mentél keresztül. Nem is tudom elképzelni, mennyin. De talán minden jobbra fordulna. Ha... ha te is a barátunk lennél. Nem kellene bűnözőkkel szövetkezned.

– Te ezt nem érted. Nem árulhatom el azt az embert, aki annyi mindent tett értem. Az ékkő a miénk lesz, nekünk ez a végzetünk – ismételgette magát.

– Azért, mert ő azt mondta? – mutattam a sziklába vájt ajtó felé. – Nincs bajom a végzettel, sőt, hiszek benne. De csak akkor, ha mi szablyuk meg az utat a cél felé. Nem akkor, ha előre megmondják nekünk, mit kell tennünk. Ez a mi döntésünk. A tiéd. Nem erőltetek rád semmit. Csak... kérlek, gondold végig azt, amit most mondtam neked.

Egy pillanatra elhallgatott. A talajt bámulta, ahogy a látása kezdett visszatérni. A tűzfal mögött is láttam a tekintetében a bűntudatot. Mennyi mindent megbánhatott, amit korábban tett. Egyszercsak megrázta a fejét.

– Egy öröm hallani azt, amikor ténylegesen komoly vagy – dobott egy mosolyt felém. – De tényleg nem áll jól neked. Különben is, én már elhatároztam magam.

Ezt követően alkotott egy jeges platformot, majd felrepítette vele magát, egyenesen ki a tűzfalak mögül. Igyekeztem eltalálni egy tűzgolyóval, de sikeresen ki tudta kerülni. Lucy is megpróbált eltalálni néhány fagyos lövedékkel, viszont láttam rajta, hogy nem szeretne komolyan bántani. Semmi erő nem volt a támadásai mögött, illetve mindig csak a végtagjaimra célzott, elkerülve a törzsemet, vagy a fejemet. Mielőtt felkészülhettem volna a következő támadásra, egy erős ütés csattant a tarkómon. Szinte egyből megbénított, a világ pedig most körülöttem kezdett el homályosodni. Mögöttem egy magas termetű férfi állt. A Csonttörő másik bűntársa volt az. Láttam Lucy-t, ahogy a férfival kezdett veszekedni. Annyit sikerült kihallanom a beszélgetésből, hogy „nem kellett volna bántanod". Nem tudtam, hogyan érezzek a lány iránt. Hiába volt az ellenségem, mégis, valami kötött hozzá. Egyfajta érzelem. Hiába nem ismertem régóta, de úgy hatott rám, ahogy előtte talán csak egy ember volt képes. Az ütés hatására elájultam. S az a furcsa, akkor is csak Lucy körül forogtak a gondolataim.

♠️ ♣️ ♠️

Hammond szemszöge

A magas termetű, kopasz férfi állt előttem. Csak szemezett velem, mélyen a lelkembe tekintett. Ez egy darabig így ment, aztán gondolom megunhatta a farkasszemezést, ugyanis intett nekem, maga felé.

– Támadj már!

Erre a kijelentésre mondhatni eléggé megilletődtem. Lassan közelítettem a férfi felé, aztán idővel csak nagyobbakat léptem. A kezemet ökölbe szorítottam, felkészülve rá, hogy megüssem őt. Viszont semmi erő nem volt a csapásaim mögött. Ezt ő is észrevette. A felé közeledő öklömet megfogta, aztán félrelökött. Ezt a kis macska egér játékot megismételtük párszor, a férfi pedig minden egyes alkalommal ásított egy nagyot. Egyszer úgy meglökött, hogy elestem. Feltápászkodtam és leporoltam magamat, ezzel egyidejűleg kezdtem kicsit dühbe gurulni.

– Untatlak?! – mordultam rá, miután megint laposakat pislantott.

– Ami azt illeti, meglehetősen. A támadásaidból kiveszem, hogy emberfeletti erővel bírsz, nemde?

Határozott arccal bólintottam egyet, igazolva a férfi teóriáját. A tekintetemet egy pillanat erejéig sem vettem le róla. Nem tudtam, mire készülhet.

– Ha nálad ez jelenti a komoly próbálkozást, semmi esélyed nem lesz Christoph ellen, sőt, még ellenem sem. Talán Zoey-t éppen le tudnád győzni, de őt is csak amiatt, mert nincs szuperereje.

– Ne pofázz már ennyit! – ordítottam rá, majd megint neki iramodtam, azt gondolva, most meg fogom tudni ütni.

Senkit meg nem lepő módon, újfent elkapta a kezemet, majd úgy megszorította, azt hittem, el fogja törni.

– Akkor hallgass arra, amit mondok neked... és támadj!

Még egy-két alkalommal elhajolt az ökleim forró, tüzes üdvözlete elől, aztán elkezdett visszatámadni. Egyszer a bal kezemet csapta meg három specifikus ponton, aminek következtében olyan érzésem támadt, mintha nem tudtam volna azt mozgatni. A karom egyszerűen lezsibbadt, s mintha egy mázsa ólmot tartottam volna benne, képtelenségnek tűnt egy kicsit is megemelni. A férfi biztosan ismerte a test gyengepontjait. Tudta, hova kell ütnie annak érdekében, hogy megbénítsa áldozatát.

– Szánalmas vagy, fiú – lesett engem csalódott tekintettel. – Szupererővel nem bírsz el velem, pedig én még csak nem is használtam az enyémet.

– A nevem Hammond, kopcsó! Tanuld meg ezt a mozdulatot is! – felvettem a homokból egy kisebb sziklát. Az lett volna a szándékom, hogy majd eltalálom vele a férfit, de nyilvánvalóan ez a tervem füstbe ment. A férfi úgy kerülte ki a felé sebesen száguldó követ, hogy csupán a fejét kellett tíz centivel arrébb mozdítania.

– Ez még szánalmasabb volt, mint az eddigi ütéseid – csóválta a fejét. – Ha már harcolni nem akarsz, akkor beszélgessünk.

– Akkor miért nem mutatkozol be?! – kérdeztem agresszívan.

– A nevemet kevés ember tudja, de neked elég az, ha csak úgy ismersz, Titán – árulta el a kódnevét. – Mondd csak, egy hozzád hasonló fiatal miért támogatja ezeket a szektás férgeket? – lepte el gyűlölet a hangját, mikor a Kő Rendjéről esett szó.

– Kreatív név – néztem a magas férfi izmait, gúnyolódva vele. – Nem támogatom a Kő Rendjét. Csak ezt a hülye követ szeretnénk elvinni innen, mielőtt ti valami baromságra használjátok fel az erejét.

– Hm... – mosolyodott el. – Emlékeztetsz rá. Tudod, régen a feleségem tagja volt a Kő Rendjének. Az én Andressám – ujjait végigsimította rózsás tetkóján. – Azt ki tudod találni, mi történt vele? A szektások belevezették egy olyan kísérletbe, amibe belehalt. Évekig azt hittem, mindennek vége. Ittam, depresszióba estem. Aztán jött Christoph. Ráébresztett, a kövek nem azért vannak, hogy egy polc mögött nézegessük őket. Az erejükkel mindent vissza lehet fordítani. Addig a pontig visszafogtam az ütéseimet, azóta viszont minden megváltozott. Ha folyton visszatartod magadat, sose éred el a célodat – mintha már tanítani akart volna.

Széttárta a két kezét, nagy terpeszt vett fel.

– Gyere! – utasított.

Megindultam a férfi felé, viszont mikor közel értem hozzá, egy arc villant be előttem. Az az ember bámult vissza rám, akit az Emlékek napján közel halálra vertem. A fogai hiányoztak, az orrából ömlött a vér, az arca tele aláfutásokkal. A hús szaga megragadta az orromat. Másra nem is tudtam gondolni, csak arra, hogy majdnem megöltem valakit. Mi van, ha megint túlzásba viszem? Ha megint bántok valakit? Ha ezúttal tényleg megölöm az ellenfelemet? Szégyelltem magamat azért, amit tettem. Ha visszamehettem volna az időben, legszívesebben felpofoztam volna magamat. Annyira nem a harcra figyeltem, hogy egyenesen belerohantam Titán öklébe. A bűntudatomnak hála nem mertem nekirontani a férfinak, aki így viszont úgy elbánt velem, mint kutya a rongybabával.

– Úgy látom, muszáj lesz a nehéz módszereket alkalmaznom. Azokból talán végre tanulsz – majd úgy képen törölt, hogy az egyik hátsó fogam kiesett a helyéről.

Hevesen köpködtem a vért, próbáltam a földön elkúszni. A férfi megfogott a lábamnál, párszor megpörgetett, aztán elhajított. Olyan erővel csattantam egyet a homokban, pár bordám mintha eltört volna. Nagynehezen sikerült megállni a két lábamon. A férfi ekkor fedte fel az erejét. A szemem láttára kezdett el zsugorodni. Hamarosan csak egy apró figura állt előttem, alig több egy hangyánál. A homokszemcsék között rendkívül nehéz feladatnak bizonyult észrevenni a férfit. Erre rátett egy lapáttal az éjszaka sötétje is. Balszerencsémre, hiába ugrált úgy, mint egy pöttöm bolha, a fizikai ereje nem változott. Így hatalmas ütéseket tudott bevinni nekem úgy, hogy azt sem láttam, merre van. Először lebénította az egyik kezemet, aztán a bal lábamat, így normálisan már fel sem tudtam állni.

Ezután megnövelte a méreteit, egy percen belül pedig egy tíz méter magas férfi tornyosult fölöttem. Megpróbált széttaposni. Az első lépése elől sikerült elgurulnom, a másodiknál viszont nem mondhattam magamat ilyen szerencsésnek. Akkora nyomás ereszkedett rám, hogy csak a szupererőmnek köszönhetem, amiért nem lett belőlem palacsinta. A férfi felöltötte normális méreteit, aztán pár lépést tett felém. Mikor nem figyelt, egy tenyérnyi homokot sikerült a szemébe dobnom. Ezzel elég időre el tudtam terelni a figyelmét. A jobb lábammal kibotlasztottam, aztán már csak egy követ kellett volna a fejéhez vágnom, viszont nem ment. A bűntudat annyira mardosott, hogy szinte minden erőmet elvette. Mintha egy láthatatlan teher lett volna, amely a föld felé húz. A kő kihullott a kezemből, a szemembe pedig könnyek szöktek, amint eszembe jutott a férfi tekintete. Az a fájdalmas tekintet, ami mégsem gátolt meg engem. Csak azért is ütöttem, s ütöttem. Ameddig már majdnem túl késő volt. Titán felállt a földről, majd egy nagyot rúgott belém.

– Pedig egy pillanatra azt hittem, mégiscsak megvan benned a kellő akarat. De úgy néz ki, tévedtem – beszélt hozzám. – Nézzük meg, talán a barátaid élete kellőképpen motivál majd – a tekintetét a többiek felé fordította.

Először Ameliát ütötte meg, de olyan erővel, hogy a szemüvege széttört. Aztán következett Nolen. Míg ő az ellenfelével volt elfoglalva, Titán a háta mögé osont, majd eltalálta a teste egyik gyengepontját, aminek hatására Nolen egyből elájult. Én ott feküdtem, összeverve, tehetetlenül. Csak ordítani tudtam, semmi mást. A barátaimat bántották, én pedig nem tudtam tenni semmit. Ha addig tépte a szívemet a bűntudat, az érzés akkor a tízszeresére ugrott.

♠️ ♣️ ♠️

Alexa szemszöge

– Ki hitte volna, hogy még egyszer látni foglak, drágám – üdvözölte anyám Jaspert.

– Zoey, kérlek! Meg tudjuk beszélni – győzködte őt apám, kérlelő hanggal.

– Te már így is eleget beszéltél – förmedt rá.

Anyám felhúzott a két kezére egy fémből készült kesztyűt, amelyen hegyes karmok sorakoztak. A masszív ujjpercekben egy shotgun rejtőzött, készen arra, hogy közelről halálos lövést adjon le áldozatának. Az acélkesztyűbe egy lángszóró is be volt építve; talán még Vasember is megirigyelte volna. Már készült arra, hogy lepukkantsa apámat, azonban a szupererőmmel megkértem Lila-t, lökje fel anyámat. A terv sikeres volt, ugyanis nem számított rá.

– Szívem, miért bántasz engem? – lepődött meg őszintén. – Én csak neked akarok jót.

– Azzal is nekem akartál jót, hogy elkábítottál? Hogy átvertél és hazudtál? Ezt már nem miattam, vagy a testvéreimért csinálod, csakis magadért.

Erre majdhogynem sírva fakadt, mint egy labilis személyiség. Vörös arccal bámult rám, miközben a szemeit törölgette.

– Hogy mondhatod ezt nekem? Az édesanyádnak? – teljesen úgy beszélt, mint egy őrült. – Őt is ellenem fordítottad?! – fordult a férje felé, dühöt sugárzó tekintettel.

Mérgében megtámadta Jaspert. A lábán rakétacsizmákat viselt, így mondhatni valamennyire képes volt repülni. A kesztyűjébe kovácsolt vadászpuskájával és lángszórójával igyekezte eltalálni apámat, aki testrészeinek kővé változtatásával védte ki az offenzívákat. Ő nem szerette volna bánta édesanyámat – ellenben vele, ő valószínűleg csak azt akarta tenni – a robbanós kis köveket csupán elterelésre használta.

Szerettem volna segíteni. Lila és Perry asszisztálásával akartam elterelni édesanyám figyelmét. Ez rövid ideig működött: Perry a haját húzta, néha-néha pedig ráengedett egy „bombát" a fejére. Lila össze-vissza ugrált körülötte, párszor pedig nekivetődött anyámnak, ezzel fellökve őt. Ebből meglehetősen hamar elege lett, s noha engem nem akart bántani, az állataimra ez nem vonatkozott. A puskájával meglőtte Lila egyik hátsó lábát. Szegénykém egyből felvonyított. Csak nyüszített, s nyüszített, ahogy folyt belőle a vér. Perry-t gyorsan magamhoz hívtam, nehogy neki is baja essen. Siettem a kutyámhoz, lehajoltam hozzá, és a pulcsimmal elállítottam a vérzését. Közben a feje búbját simogattam, és az erőmmel kommunikáltam vele.

– Nem lesz semmi baj, kislány. Minden rendben lesz – nyugtattam meg.

Anyám acélkesztyűjével apám felé indult. Egy gyors mozdulattal elsütötte vadászpuskáját. A golyók élesen szántották végig a levegőt. Jasper kezeit hirtelen sziklakeménnyé változtatta, amelyek így felfogták a lövedékeket. Ezután letépte az egyik ujját, és anyám felé dobta. Ő, rakétacipőjének hála, időben el tudott ugrani a robbanás elől.

– Elhagytál minket, te... te rohadék! – ordibált apámmal.

– Megértem a fájdalmadat, tényleg – fogta meg a saját szívét. – Rengeteget hibáztam. Viszont nem tagadhatod, hogy te nem. Egy bűnöző mellé álltál, bántottad a lányodat... a lányunkat.

Anyámat ez nem hatotta meg. Kesztyűjéből előtörő lángszórója egy vad tűzfalat húzott maga előtt. Jasper egy szempillantás alatt narancssárga kővé dermesztette egész testét, hogy megóvhassa magát a lángoktól.

– Tudod te, hányszor szidtam magamat azért, amiért elmentem? – kérdezte apám, bűnbánó hanggal. – Hogy nem lehetek ott mellettetek? Hogy nem láthatom felnőni a gyerekeinket?

– Akkor miért mentél el?! – lett zabos anyám. Karmaival nekirontott apámnak, s néhányszor sikerült őt megvágnia.

Hiába kérdezték meg ismét, apám akkor sem tudott válaszolni. Nem mondhatta azt, hogy a Kő Rendje miatt hagyta el azt a nőt, akit feleségül vett; a gyerekeit, akiket a születésüktől kezdve ismert.

– Mert egy hülye voltam – válaszolt. – Belátom. Nem lett volna szabad a testvériséget választanom az egyetlen, igazi családom helyett. Ez az egy hibám, amit talán sose hozhatok helyre. De kérlek, nem kell főgonosznak lenned az én baklövéseim miatt.

– Főgonosz? – nézett nagyot anyám, amiért így hívták. – Mi csak egy jobb világot akarunk teremteni. Egy tökéletes világot. Ahol egyetlen csettintéssel új férjet varázsolhatok magamnak. Egy új apát a gyerekeinknek. Olyat, aki nem hagy el minket... sohasem – anyám nem tudta feldolgozni azt a traumát, amit apám távozása okozott neki.

Az anyai törődés, amire emlékeztem, eltűnt a szeméből. Csak a mérhetetlen fájdalmat lehetett kivenni belőlük, ahogy elkezdett könnyezni. Aztán jött az utálat. Az a nagy mennyiségű gyűlölet, amit apám felé érzett. Vadul lövöldözött rá, mint egy elmegyógyintézetből szökött bolond.

Mikor nem figyelt, hátulról rajtaütöttem. Verdestem a hátát, hogy hagyja abba. Ne bántsa apámat, ne váljon egy szörnyeteggé. Ne az a nő legyen, aki hazudott nekem. Aki ott hagyott a sárban, magányosan, miután megszerezte azt, amit akart. Ahogy eszembe jutott az az éjszaka, a hideg kezdett futkosni a gerincemen. Az esetre gondolva még akkor is könnyek gyűltek a szemembe. Az ütéseim egyre gyengébbek lettek. Lila-t és Perry-t nem akartam anyámra uszítani, ugyanis tudtam, hogy őket bűntudat nélkül lelőné. Végül egy mozdulattal körülfogtam őt. Azt az embert, aki elárult. Aki hátba szúrt. Megöleltem. Anyám egy pillanatra abbahagyta a lövöldözést, csendesen rám emelte tekintetét, aztán megsimogatta a hajamat. Nem tudtam mit tenni ellene, akkor is nagyon jó érzés volt.

Ez viszont nem tartott sokáig. Egyik kezével engem fogott, a másikkal pedig megpróbálta eltalálni Jaspert. Elegem lett. Egy nagy nyeléssel legyőztem az engem bántó gondolatokat. Egy hatalmas öklössel felütöttem anyám állát. Ezen ő is, apám is, s még én is rendkívül meglepődtünk.

– Szívem, miért csinálod ezt? Én csak neked akarok jót – ismételte magát. – Miért bántasz?! – kérdezte mérgesen, olyan hanglejtéssel, mintha egy csalódott anya éppen szobafogságra ítélné a gyerekét.

Azt a kevés másodpercet, amíg velem volt elfoglalva, apám ki tudta használni. Hátulról megfogta őt, aztán lehúzta a lábáról a rakétacipőt, a kezéről pedig a kesztyűket. A kocsiból szerzett egy kötelet, amivel szorosan megkötötte őt. A harc azonban koránt sem ért véget. Hamarosan anyám bűntársa, a kopasz férfi támadt ránk. Erre már apám is bedühödött. Többet nem fogta vissza magát. Engem védelmezve rohant neki a férfinak. A kopasz taktikusan harcolt, ügyesen védett, és amikor alkalma nyílt, akkor ütött. Hála apám erejének, kemény kőrétegével ki tudta védeni a csapásokat. Egy darabig így folytatták a küzdelmet, viszont édesapám kezdett eléggé kimerülni. Ekkor nézett szét a csatatéren. Látta, ahogy Amelia és Nolen eszméletüket vesztve feküdnek a hideg, száraz homokban. Látta Hammondot, aki rengeteg sérülést szenvedett el. Látta, ahogy Titán oldalához nemsokára Silver és Lucy is csatlakozott. Kilátástalannak tűnt a helyzetünk. Csak én és apám álltunk harcra készen, anyám pedig bármikor kiszabadulhatott a kötél szorításából. Apám végigpillantott rajtam. Belenézett a szemembe, a tekintete bánatot tükrözött. Vagy mondhatjuk azt, sokkal inkább elkeseredettséget. Egy félmosolyt erőltetett az arcára, mielőtt még nagy sóhajt vett volna.

Maradék erejét összegyűjtve fordult az ellenfeleinkhez. Két öklét előre lőtte, amelyek rövid időn belül felrobbantak. Ezzel terelte el a két fiatal figyelmét. Gyorsan visszanövesztette a kézfejeit, aztán akkora ütést vitt be Titánnak, hogy a férfinak kellett pár perc, mire összeszedte magát. Ezt a rövid időt Jasper arra használta, hogy a barátaimat biztonságos helyre vigye, a kocsink mögé. Először Ameliát vette az ölébe, aztán Nolent cipelte. Végül Hammondnak is segített eljutni a fedezékhez. Mikor Silver és Lucy megállították volna, apám feléjük fordította a tekintetét. Az előbbi manővere után a két fiatal inkább meg sem közelítette őt. Miután mindenki biztonságban volt, apám felém fordult.

– Alexa, kérlek, menj a kocsi mögé! Ott többnyire biztonságban leszel.

– Miért? Mire készülsz? – kapkodtam. Kérdezősködtem, kétségbe esve.

Egy hosszú pillanatra elidőzött a tekintetemben. Vett egy mély levegőt, mintha az lett volna élete utolsó levegővétele. Pupillái egyszerre sugározták a múlt örömeit, az emlékek súlyát, továbbá a jelen fontosságát. Megérintette az arcomat, és lágy, gyengéd kezével végigsimított rajta.

– Sajnálom, hogy Ashley és Mike nem lehetnek itt. Kérlek, mondd el nekik, hogy sajnálom. Sajnálok mindent! – kezdett el könnyezni. – Sajnálom azt is, hogy nem tarthatom meg az ígéretemet. Sajnálom, amiért nem lehetek majd mellettetek. Nem láthatom az esküvőitöket, se a leendő unokáimat. De gondoskodom róla, hogy egy szép, gond nélküli jövőtök lehessen. Neked, a testvéreidnek, a barátaidnak. Ha ma itt valaki meghal, azok nem ti lesztek. Ezt az egyet megígérhetem.

– Mi... mi? Nem kell ezt tenned – folytak a könnyek az arcomon.

– Alexa, menj! Légyszi! – kérlelt.

Még egy pillantást vetett a kősziklába vésett épület felé. Eronnak és a felnőtteknek semmi híre nem volt. Féltünk, talán a Csonttörő már végzett velük. Akkor, abban a pillanatban az egyetlen reménysugarat Jasper... édesapám jelentette. Végezetül az autó mögött heverő, megkötözött anyám felé fordult.

– Kérlek, Zoey! Még neked sem késő. Sose késő, hogy visszafordulj – szólt hozzá utoljára apám. – Remélem, talán egyszer a szavaim elérnek majd hozzád. És neked is szóltam, mikor azt mondtam, mindent sajnálok.

Még valamennyi szót elmormolt a levegőben; talán a Kő Rendjének többi tagjához, a testvéreihez beszélt jelképesen. Lehet, tőlük is bocsánatot kért. Utoljára felém nézett, rám villantotta széles mosolyát, majd az ellenfeleink felé tett egyre nagyobb lépéseket. Közben az egész testét a narancssárga kövek lepték el. Göndör haja teljes egészében kihullott a helyéről. Csak a jáspis maradt. Én, Lila és Perry a furgon mögé siettünk, miközben továbbra is a könnyeimmel küszködtem. Körbefogtam a barátaimat, felkészülve arra, mi fog történni.

Édesapám teste elkezdett villogni. Először lassan, csak egy-két villanás másodpercenként, aztán egyre több, s több. A robbanás mély morajjal rázta meg a sivatag levegőjét. A lángok elleptek mindent, hatalmas porfelhő keletkezett, a föld megremegett, az autó ablakai betörtek. Apám feláldozta önmagát azért, hogy megmentsen engem. Engem és a barátaimat. A barátaimat és édesanyámat. A lökéshullám egyből kiütötte Silvert és Lucy-t, kisebb sebeket hagyva a testükön. Titán egyik karja teljesen lerobbant a helyéről, a bőre több helyen megégett, a detonáció ereje a szemeit is rövid időre kisütötte, testéből ömlött a vér és áradt a hússzag.

Az addig kalkulált, kifinomult férfi mintha teljesen elvesztette volna az eszét, elkezdett mániákusan röhögni. Nagynehezen megállt a két lábán, szélsebesen futott a furgon irányába. Becsuktam a szememet, készülve a legrosszabbra, azonban ekkor Hammond ugrott a férfi elé. Egy pillanatra sikerült legyőznie aggályait, határozottan lendítette meg az öklét, kiütve Titán három fogát, a földre kényszerítve őt. Vérveszteség miatt a férfi hamar eszméletét vesztette. Egy ideig egymást kémleltük, majd Hammond odafutott hozzám, és szorosan átölelt.

Én mást sem tudtam csinálni, csak a jáspiskő darabokat nézni a földön. Megmenekültünk, de milyen áron? Sajnáltam édesapámat. Tudtam, legszívesebben azt szerette volna, ha hazajöhetne velünk. Ha megint együtt láthatna minket, mint egy család. Eszembe jutott a nyaklánc, amit nekem vett a testvéreimmel. Összeszorult a szívem, még akkor is, ha csak egy másodpercig gondoltam rá. Fájt, amiért nem valósulhatott meg az álma. Egy könny kiszökött a szememből, lefolyt az arcomon, aztán leesett, hogy a homok nyelhesse el. Hammondra pillantottam, aki mintha a szemeivel beszélgetett volna velem. A tekintetem ezt a két kérdést vetítette előre: „Most mégis mi lesz? Hogyan töltsem be azt az ürességet, amit maga után hagyott?". Hammond tapasztalatból üzente, hogy sehogy. Egyszerűen lehetetlen. Amit tudunk tenni az az, hogy kihozzuk a legjobbat magunkból. Megnyerjük a játékot azokkal a kártyákkal, amelyeket kiosztottak nekünk.

Egy nedves kendővel töröltem a többieket, szerettem volna ellátni a sérüléseiket. Anyám megkötözve feküdt a földön. Sokkban volt, talán ő maga sem hitte el azt, ami történt. A sziklából ekkor a Csonttörő lépett elő, kezében a divinium kesztűjével, benne az ékkő darabkáját szorítva. Mögötte jöttek a felnőttek és legvégül Eron. Hatalmas feszültség lepte el a levegőt. Mikor azt hittük, túl vagyunk a nehezén, az élet még egy akadályt dobott elénk. Nem lehetett sejteni sem, mi fog történni következőnek.

Köszönöm, ha elolvastad a fejezetet! Remélem tetszett!

Már csak kettő fejezet választ el minket a befejezéstől. Remélem izgatottak vagytok!