Szuperhősök világában

41. Fejezet – Ismerd az ellenséged!

Alexa szemszöge

Talán a negyedik, vagy ötödik napunk lehetett Las Vegas városában. Egy szórakozóhelyen buliztam. A többiek épp máshol voltak, szóval egyedül én birkóztam meg a koktélok sokaságával. Először alkoholmentes italokat kértem, viszont olyan jó kedvemben voltam, hogy az üdítőkben hamarosan megjelent a C2H5Cl. Kémia vicceket félretéve, elkezdtem becsiccsenteni. Szédelegtem jobbra-balra, a táncparketten lépkedtem a ritmusra, és egymás után ittam a koktélokat. Miután túlságosan elkezdtem szédülni, és a sok pia megtette hatását, berontottam a mosdóba. Nagyokat csuklottam. Olyannyira el voltam akkor már fáradva, hogy pár percre elaludtam a vécén.

Mikor kinyitottam a szemem, a város utcáin jártam. Olyan volt, mintha egy téglafal mellett feküdtem volna, és a kukákat szagolgattam. Egy üres üvegben megláttam a tükörképemet. Egy szürke kutya pillantott vissza rám. Egyik szeménél egy fekete folt tündökölt. A szemétdombokat kutatta, valamiféle élelmet keresve. Azt gondoltam, biztos álmodom. Ekkor láttam meg, hogy a kutya amellett a bár mellett feküdt, ahol éppen én tartózkodtam. Noha ez is lehetett álom, túl nagy véletlennek tűnt. Illetve túl valóságosnak. Miután felébredtem, megmostam az arcomat egy tenyérnyi hideg vízzel, illetve ittam is, így viszonylag hamar kijózanodtam. Kimentem az utcára, hogy megbizonyosodjak róla, álmodtam, vagy a szupererőmet használtam-e. Az épület melletti kis sikátorban valóban megpillantottam a szürke, fekete foltos kutyát. Szegény eléggé megijedt tőlem. Nyüszített, morgott; szerette volna, ha magára hagynám. Próbáltam megnyugtatni, de hiába, a kutyus átfutott a két lábam közt, aztán se híre, se hamva nem maradt.

Még egy ideig buliztam, de már nem ittam sokat. Nemsokára megcéloztam a hotelünket, ahol a nap végi nyugalom hívogatóan várt rám. Otthon csak Hammond volt. Kidőltem az ágyon, amíg ő a lábamat masszírozta.

– Nem lenne kedved egy dupla randira? – kérdezte tőlem.

– Dupla randi? – értetlenkedtem.

– Amelia ajánlotta fel, hogy elmehetnénk vele és Eronnal.

– Nem rossz ötlet... – ásítottam nagyot. – De lehet előtte pihenek egy kicsit – becsuktam a szemeimet, hogy szusszanhassak valamennyit.

Hammond finom érintésének és a puha ágy kényelmének együttese hamar kiváltotta a várt hatást. Pár perc alatt már húztam a lóbőrt. Álmomban megint egy kóbor állat szemszögéből fedezhettem fel a nagyvilágot. Csak a mancsait láttam, de mintha egy macska lett volna az az állat, akit mondhatni „megszálltam". A város fényekben úszó utcáit jártam. Vagyis, a macska járta azokat. Láttam a New York-New York Szállodát és a hullámvasútját, a Las Vegasban is megépített párizsi Eiffel tornyot, és a Strip-et. A maga Elvis imitátoraival, prostikkal és drogdílerekkel. Szerencsére a cicust nem kínálták meg.

Az egyik utcában egy olyasvalakit pillantottam meg, akivel azt hittem, sose fogok többé találkozni. És egy részem azt is kívánta, bárcsak többé ne látnám. Távolról egy barna hajú, negyven év körüli nőnek tűnt. Átlagos kinézet, nem? A macska pont abba az irányba szaladt, amerre a nő is álldogált, miután meglátott ott egy egeret. Amint közelebbről is szemügyre vehettem, és megláthattam az arcát, egyből felismertem édesanyámat. Ő is itt van a városban? – járt a fejemben a kérdés. Azon nyomban felébredtem. Hammond eléggé meglepődött, ahogy egyszeriben kinyitottam a szemem, és felültem az ágyon. Nem tudtam eldönteni, hogy ezúttal is az erőmet használtam, vagy tényleg csak rémálmom volt. Korábban nem álmodtam, viszont arra gondoltam, mi van, ha ez tényleg az volt. Biztonság kedvéért akkor is a végére kellett járni az ügynek. Anyám egy veszélyes bűnözővel szövetkezett, így mindenképp tudnunk kellett, hogy a Csonttörő is a városban van-e.

A szoba falai hirtelen mintha zsugorodni kezdtek volna. A szívem vadul kalapált. Minden dobbanása éles fájdalomként hasított a mellkasomba. Zihálva próbáltam levegőt venni, de olyan érzés fogott el, mintha valaki izomból szorította volna a torkomat, vagy mintha egy nehéz gáz telepedett volna rá a tüdőmre. A kezem remegett, a szemeim pedig össze-vissza forogtak. A hideg futkosott a hátamon. Berontottam a fürdőszobába, hogy megmossam az arcomat. Mikor felnéztem, a Csonttörőt láttam magam mellett. Hosszú, fekete haja a szemébe lógott. Arcán egyre nagyobb mosoly rajzolódott ki. Felsikoltottam. Hammond azon nyomban berontott a mosdó ajtaján. A válla alá vett. Simogatta a hajamat, közben próbált megnyugtatni. A szívverésem kezdett lelassulni, a testem abbahagyta a remegést. Mikor újfent a tükörbe néztem, nem láttam ott senkit magamon és a barátomon kívül. Megnyugodtam.

– Jól vagy? – aggódott értem Hammond.

– Azt hiszem, most már igen – néztem rá derűsen.

– Mi történt?

Egy momentumra hezitáltam. Nyelnem kellett egy nagyot, hogy el tudjam mondani, mit láttam.

– Álmomban sikerült belebújnom egy macska bőrébe. És lát... láttam anyámat. Tudom, hogy nem csak egy álom volt, mivel ma már ez korábban megtörtént.

Hammond adott egy puszit a homlokomra. Visszatértünk a hálószobába, ahol az ágyon üldögélve azon töprengtem, mi legyen a következő lépésünk.

– Kérlek, ha kimész az utcára, legyél nagyon óvatos – kértem meg a barátomat.

– Rendben, az leszek – dobott felém egy csókot. – Szerinted nem kellene elmondanunk egy felnőttnek? Hogy nagy eséllyel egy körözött bűnöző is itt van a városban?

– Nem lenne rossz ötlet – egyeztem bele.

Ezután nemsokára Hammond elindult Eronnal és Ameliával egy kis városnézésre, én pedig úgy döntöttem, inkább maradok, és pihenek. Megígérték, hogy a „túra" után felkeresik Stelláékat, addig pedig igyekeznek figyelmesek lenni odakint, és nem veszélybe sodorni magukat. Behunytam a szememet. Szerettem volna aludni. Reméltem, ezúttal nem látok majd semmit.

♣️ ♠️ ♣️

Nolen szemszöge

Csendben ültem a bárpultnál. Poharamat megemelve kortyoltam nagyot a borostyánszínű italból. Körülöttem nyüzsgött a hely. Halk zene keveredett a levegőben. Mindenki hangosan beszélgetett és nevetgélt, ellenben velem. Pedig általában én vagyok a nagy partiállat, akkor azonban, mint egy igazi introvertált, ültem a székemben. Tekintetem lassan a táncparkett felé irányult, ahol szerelmes párok forogtak egymás karjaiban. Jobb oldalt mellettem egy fiatal pár éppen csókolózott. Egy keserű mosoly kíséretében emeltem meg újfent poharamat. Részben örültem mások öröméért, részben pedig szomorkodtam magányomban. Meg kicsit kivert a frász a nagy nyálas csókoktól. Mondjuk, talán nem bántam volna annyira, ha két azonos nemű smárol egymással. Legalább valami újdonságot is láthattam volna.

Nem sokkal ezután egy félig piros, félig kék hajú lány ült le mellém. Kért egy üdítőt. Egy pillantásra felém kapta a fejét. Szemeim akaratlanul is megakadtak a tekintetén. A fejemet aligha tudtam elfordítani róla, és őszintén, nem is akartam. A hajának az egyedisége úgyszintén tetszett. Nem sokszor láttam olyan lányt, aki félig ilyenre, félig olyanra festi a haját. Persze nem szerettem volna sokáig bámulni, így visszafordítottam fejemet a poharam felé, és csak elvetve néztem oda. A DJ ekkor egy kifejezetten romantikus zenét tett be. A túl csöpögős érzelmektől egyből kiöltöttem a nyelvemet.

– Látom, te se bírod ezt a sok érzengős szarságot – nézett felém újból a lány.

– Az nem kifejezés – kértem mindkettőnknek egy új italt.

– Micsoda úriember! – fogott kezet velem. – A nevem Lucy... – aztán egy másodpercre megfontolta, hogy kimondta igazi nevét. – Lily – javította át magát.

– Mi az? Tán egy hírességhez van szerencsém? – láttam át a szitán.

– Mondhatjuk, hogy az vagyok – váltott közömbösre a hangja.

– Pedig megmondhatom, sokfajta zenét szeretek, de a te hangodat még egy számban se hallottam.

– Más... más területen vagyok „híres" – köszörülte meg a torkát.

– Igen? – kérdeztem rá kaján vigyorral az arcomon.

A válasz mintha megbotlott volna a torkában, nem értve, mire utalok, majd csak leesett neki.

– Nem úgy, te... te... – próbált kitalálni egy jó beszólást.

– Én várok, „Lily" – cukkoltam.

– Te beteg elméjű – bökött oldalba.

– Komolyan? Ennyire futotta? Ennél még a befelé forduló barátomtól is jobb visszaszólásra számítok – lestem csalódott tekintettel. – Most jut eszembe. Még be se mutatkoztam. A nevem Nolen.

– Meglepő, hogy egy ekkora ego befért az ajtón – poénkodott velem.

– Ugyan – szerénykedtem. – Csak annyira nagy, hogy kitöltse a maradék helyet, amit nekem hagytál.

Felnevetett, majd megveregette a vállam. Biztos nem minden nap találkozhatott olyan egyéniségekkel, mint én.

– Nem vagy semmi.

– Te sem, azt már most elmondhatom rólad. Szóval itt laksz, vagy te is először jársz itt, mint én? – érdeklődtem.

– Életemben először vagyok itt. Mindig is szerettem volna látni Las Vegas lenyűgöző fényeit. Kár, hogy a kisöcsém nem lehet itt – sajnálkozott.

– Ó, ugye nem?

– Mi? – nézett felém keresztbe tett kezekkel. – Nem, nem halt meg. Csak... jelenleg nincs itt. Mondhatjuk azt, hogy otthon van.

– Nekem is van egy kisöcsém. Jófej báty módjára én se hoztam magammal, de az igazságba az is beletartozik, hogy eléggé spontán jött ez az utazás.

– Lehet ketten jól kijönnének egymással. Amilyen jól kijönnek most a nagytestvéreik is – mintha már bókolt volna.

Erre csak egy egyszerű hümmögéssel válaszoltam. Kértem még két italt. Lassan kortyolgattuk. Reménykedtünk, talán a pohár alján megtaláljuk a megfelelő szavakat. Miután lehúztam, megtöröltem a szám szélét, erőt vettem magamon, és felkértem táncolni Lucy-t. Elfogadta. Végre véget ért az a giccses zene, így szekunder szégyenérzet nélkül rúghattuk a port.

Az este rendkívül gyorsan eltelt, de lehet csak amiatt, mert Lucy-val egyre többet és többet ittunk. Bár egyszer láttam, hogy az ő italát az én megüresedett poharamba tölti, egyszer pedig csak szimplán a földre öntötte. Már annyira bódult állapotban voltam, hogy nem törődtem vele. Bár azért Lucy se lehetett messze a részegségtől, mivel miután abbahagytuk a táncolást, felkért több embert is. Fiúkat és lányokat is, akik pedig nem ellenkeztek, azokat lesmárolta. Ezt meglátva egy kicsit összeszorult a szívem. Kapcsolatban sem voltam vele, de mégis rossz érzésként hatolt belém. Főleg miután láttam, milyen vadul játszik a nyelvével. Na jól van, Nolen, azt hiszem kezdesz túlságosan furcsa lenni.

Utoljára akkor láttam Lucy-t, mikor kifeküdtem a földre. A világ velem együtt forgott. A piaszag mellett a csillagok kavarogtak körülöttem. Ő adott egy puszit az arcomra, telefonon felhívott valakit, és elhagyta a bulihelyet. Néhány óra után tértem magamhoz, mikor a takarító egy seprűvel bökdöste a fejemet. A mosdóban felfrissítettem magam. Előkerestem feketés-zöld kagylómat, melyet régi barátomtól, Hannah-tól kaptam. Talán találtam valaki újat. Elkezdtem a fejemet csapdosni. Nem hittem el, hogy ilyen rövid idő alatt képes voltam beleszeretni valakibe. Mégis, mikor rágondoltam, egy fura érzés járta körül a szívemet. A gondolataim máson se pörögtek, csak azon a lányon, akivel aznap találkoztam.

– Remélem, ez nem csak a rózsaszín köd, különben felkötöm magam.

♣️ ♠️ ♣️

Amelia szemszöge

Kézen fogva sétáltam a járdán Eronnal, mögöttünk jött Hammond. Lassan lépdeltünk Las Vegas útjain, ahogy a vibráló fények megvilágítottak mindent. A járdán nyüzsgő tömegek közt haladtunk. A kaszinókból kiszűrődő zajok, a diszkókból jövő zene, és a hangos nevetés egybeolvadt egyetlen nagy lüktetéssé. Mintha az ember a város vért pumpáló tömlőjében járt volna. Akkor már ettünk egy finomat egy étteremben, megnéztünk több látványosságot is, és éppen egy ruhaboltba készültünk.

Útközben eléggé megszomjaztunk, így megálltunk egy közeli üdítőautomatánál, hogy vegyünk valami frissítőt. Eléggé meggyűlt a bajunk azzal a fránya automatával. Kezdjük azzal, hogy nagy pénzt nem fogadott el. Miután elég aprót gyűjtöttünk össze egy üveg vízhez, egyszerűen nem akarta kiadni. Mikor Hammond megrázta a gépet, csak azután vehettük el a vizünket. Közel öt perces bénázást követően végre tudtam inni egy korty friss, jéghideg vizet. Vagyis, csak ittam volna, mikor is kiejtettem a kezemből a palackot.

Épp lehajoltam volna, hogy felvegyem a betonról, mikor a kezem egy másik kézbe ütközött bele. Felnéztem, hogy lássam, ki az, aki felvette az üvegemet. Egy szürke hajú fiú nézett vissza rám. Félénken elmosolyodott, mielőtt visszaadta volna a vizet. A fiú mögött kettő pasas állt. Mindannyiójuk kapucnit viselt a fején. Úgy tűnt, mintha próbálnának elrejtőzni valaki, vagy valakik elől. Az egyik férfinak egy vágás csúfoskodott az arcán. A másik kopasz volt. Tarkóján egy rózsát ábrázoló tetkó futott végig. Akkor láttam meg, mikor a szél lefújta a fejéről a csuklyát. Egy gyors mozdulattal visszahúzta a kobakjára.

– Köszi... köszönöm szépen! – háláltam meg az előttem álló, ezüsthajú fiúnak, amiért felvette az üvegemet.

– Ugyan, semmiség! – válaszolt kedves hangon.

Feltűnt nekem, hogy Hammond szeme valamiért nagyon a sebhelyes fickót kémlelte. Ez az idegennek is feltűnhetett, ugyanis egyből szólt a velem szemező fiúnak, mielőtt felismerhették volna.

– Jon, gyere! Ha így haladunk, el fogunk késni.

– Megyek már! – váltott át a fiú hangja mogorvává. – Te meg mit bámulsz még? – kérdezte goromba hanglejtéssel, pedig ő nem hagyta abba a szemezést velem.

– De örülök, hogy itt is bunkó emberek élnek – nézett csúnyán Eron az idegen fiú után.

Ezt az egész interakciót nem tudtam hova tenni. Igaz, csak egy perc volt, de olyan abszurdnak tűnt az egész. Egy kedves fiú felveszi a leejtett vizespalackomat. Aztán észreveszem, hogy van még vele kettő tag, akik úgy néznek ki, mintha egy szektából jöttek volna. Utána pedig az addig jólelkű fiú hirtelen személyiséget vált, és bunkó módon leszól, hogy miért nézem őt. Teljesen olyan volt, mintha egy elcseszett álomban lettem volna. Mikor a három alakot már nem lehetett látni, Hammond bevezetett minket egy sikátorba.

– Ez tudom, hogy irracionálisnak fog hangzani, de akik mellett most elmentünk, azok szerintem bűnözők voltak – tért egyből a lényegre.

– Vagy csak sokat narkóztak. Bár végülis, az is bűnnek számít – gondolkodott el Eron.

– Ma beszéltem Alexával – folytatta gondolatmenetét Hammond. – A szupererejével látta az édesanyját. És tudjuk, hogy ő együtt dolgozik egy veszélyes bűnözővel, a Csonttörővel. Alexa mesélte már nekem, hogyan néz ki az a fickó – spekulált. – Vállig érő, koromsötét haj, és egy vágás az arcon. Megegyezik azzal a taggal, akit az előbb láttunk.

– Ebben van valami – értettem egyet Hammonddal. – Szerintem szóljunk az egyik felnőttnek, nehogy nagy baj legyen.

– Alexa is pont ezt javasolta. Csináljuk – egyezett bele Hammond.

Azonnal a hotelhez siettünk, hogy szóljunk Sasnak. Bekopogtattunk a felnőttek szobájába. Mindhárman ott voltak. Gyorsan hadartuk a szavakat, azonban Sas megkért minket, hogy várjuk meg őt a szobán kívül. Nem akarta, hogy Stella és Michael meghallják.

– Mit szeretettek volna mondani? – kérdezte Sas, mikor kijött a folyosóra.

Zavaromban össze-vissza mondtam mindent, de végül egy röpke pillanatra elhallgattam, és igyekeztem egy értelmes mondatot összerakni a fejemben.

– Ma... most... – lihegtem a sok futástól. – Nemrég láttuk a Csonttörőt az utcán. Kettő bűntársa is vele volt. Vagyis, gondoljuk, hogy azok.

– Igen? – kérdezte Sas.

Noha úgy tett, mintha meglepődött volna, a hangján és az arckifejezésén egyáltalán nem ez érződött.

– Na és pontosan hol? – ez volt az, ami leginkább érdekelte.

– Nem tudom. A belvárosban az egyik üdítőautomatánál láttuk őket – válaszoltam a kérdésre, még ha nem is volt kielégítőnek nevezhető a válasz.

– Értem – fogta meg a felkaromat. – Szólok a Négyeknek, és máris intézkedem – nyugtatott meg minket.

Ezután egyből az utca felé vette az irányt, de előtte megkért minket, hogy ne szóljunk se Stellának, se Michaelnek. Furának tartottam, miképp alig reagált a hírre, hogy egy szupererővel rendelkező bűnöző járkált köztünk. Egyedül csak azon lepődött meg, hogy mi láttuk. Kérdésekkel mentünk el aznap lefeküdni, a feszültség pedig tombolt bennünk, miután megtudtuk, hogy nagy eséllyel veszélyben vagyunk. A párnámra hajtottam a fejemet, miközben az a kérdés járt a fejemben: vajon mi fog történni holnap?