Szuperhősök világában

38. Fejezet – A város, ami sosem alszik

Eron szemszöge

Elérkezett a kitüntetésünk napja. A meghívottak a H.E.R.O. tornyánál sorakoztak, és alkottak hatalmas tömeget. A sátrak közt álldogáltak az emberek; köztük Nolen édesanyja és a kisöccse, Alexa testvérei és Jasper, Hammond apja és Amelia szülei. A régi énem biztosan szomorú lett volna, amiért édesapám, édesanyám és Marilyn nem tudtak ott állni, akkorra azonban sikerült túllépnem az ilyen gondolatokon. Biztos voltam benne, hogy akárhol is vannak, büszkék rám. Én és a többiek a félig újjáépített torony előtt felállított színpadra léptünk fel éppen, miközben a hangos ujjongások és tapsolások hangjai beférkőzték magukat a füleinkbe. A New York-ért tett hőscselekedetekért a Négyek kitüntetésben részesítettek minket. A sok-sok ember alkotta sorok előttünk húzódtak, nekem pedig a tömeg láttán egyből lámpalázam lett. Hála a jó Istennek, nem kellett beszédet mondanunk. A Négyek egyik tagja, Dr. Modific, hősnevén Transzmutátió akasztotta a nyakunkba az aranyból készült medálokat. Egy közel hatvan éves, ősz férfiként tűnt ki a hősök közül, aki mindig egy kék nyakkendőt viselt. Mindegy, mikor, hol tartózkodott, az az égszínű nyakravaló folyton ott csüngött az álla alatt. Az ő képessége az volt, hogy akármilyen tárggyá át tudta alakítani magát. Persze ez kémkedésnél hasznos lehet, harcoknál már kevésbé, azonban itt jön a csavar. Nem hasznavehetetlenül fekvő tárgyakká tudott alakulni, hanem ugyanúgy volt képes mozogni kávésbögreként is, mintha az emberi formáját öltötte volna fel.

- Szeretnék köszönetet mondani ezeknek a fiatal hősöknek – kezdte a beszédét Modific. – Helyt tudtak állni egy veszélyes fenyegetéssel szemben, mikor nekünk távol kellett lennünk.

Amíg ő folytatta beszédét, én a piros szalagos érmet néztem. Az aranyba egy nagy 'H' betű volt belevésve, körülötte pedig apró betűkkel egy szöveg. Annyira kicsi volt az írás, hogy nem tudtam kiolvasni, csak a plecsni alján szereplő nevemet. A képzelgésemből csak a beszéd végét követő csillanások tudtak kiszedni. Kamerákkal több fotót is készítettek rólunk, hogy legyen mit belerakni az újságokba, és magazinokba. A kitüntetés után mindenki a tisztás közepén felállított asztalokhoz sietett, hogy az ott felsorakoztatott ételekből szedjen magának. Töméntelen mennyiségű egzotikus falat várta, hogy megkóstolják őket. A többiekkel az asztal széléről csórtunk magunknak rákokat. Még sose kóstoltam, így kíváncsi voltam az ízére.

-372-

- Remélhetőleg a további sikeres küldetéseink után is rendeznek ekkora partikat – harapott bele Nolen a rákfalatkába.

- Azt én is, csak jobb esetben ott nem szolgálnak fel rákot – vakarta Hammond a nyakánál megjelenő piros pöttyöket.

- Azt hiszem, allergiás vagy a rákra, szívem – törölgette a homlokát Alexa egy ronggyal.

- Erre én magam is rájöttem.

- Szóljak édesanyámnak? – kezdett el aggódni Amelia.

- Hé, Hammond! Ezt kapd el! Ettől jobban leszel – dobott egy kanál krumplipürét Nolen Hammond felé.

A burgonyapüré egyenesen elrepült Hammond mellett, s nagyot placcsant Amelia homlokán. Megtörölte az arcát, majd válaszul elkezdett szépen, lassan, komótos léptekkel közeledni a puncsos tál felé, hogy aztán azt Nolen-re borítsa. Alexa is beszállt a kajacsatába, és elkezdte rákokkal dobálni a többieket. Hammond egy egész dinnyét próbált meg Nolen fejéhez vágni. Ne kérdezd, az a dinnye hogyan került az egzotikus ételek közé. Legvégül én is csatlakoztam a játékhoz azzal a lépéssel, hogy összegyűjtöttem a lehető legtöbb ételt az asztalról, aztán a többieket igyekeztem eltalálni velük. A csatának az vetett véget, mikor Hammond megcsúszott egy adag pépen, az asztalra esett, ezzel pedig felborította azt. Stella és Michael gyorsan a helyszínre siettek, hogy megnézzék, mi a fészkes fenét csinálnak a csatlósaik. Egy csapat tinédzsert és fiatal felnőttet láttak, akik óvodás gyerekek módjára fetrengtek a mocsokban, miközben hangosan nevettek a saját maguk butaságán. A sok izgalom és feszültség után örültem, hogy az az érzés lephette el a szívemet, amit kisgyerekként éreztem.

- Ti meg mit csináltok? – kérdezte Stella, aki a hangja alapján nem tudta eldönteni, hogy mérges legyen, vagy nevessen ő is.

- Hagyd csak, drágám! – súgta neki Michael. – Még gyerekek. Különben is, undorító íze volt annak a krumplipürének.

Mikor felálltam volna a punccsal átitatott földről, egy ismerős ember nyújtotta nekem a kezét.

- Örülök, hogy megint láthatom az újoncaimat – üdvözölt Sas.

- Szia, Timmy! – köszönt neki Nolen egy grimasz kíséretében.

- Michael, most tényleg elmondtad nekik? – nézett barátjára mérgesen.

Egy öleléssel fogadtuk egykori szuperhős-tanárunkat. Bár, aki többet magyarázott a szupererőkről, az Stella volt, Sas pedig kifuttatta a belünket az akadálypályán.

-373-

- Na látjátok, öt hónapig az én szárnyaim alatt edzettetek, és gyakoroltátok az erőtök használatát, aztán az első komoly küldetésetek során legyőztetek egy veszélyes bűnszervezetet. Ez már nem semmi – mondhatni megdicsért minket.

A hirtelen köszönés után gyorsan el is tűnt, hogy Stella-val és Michael-lel beszélgethessen. Gondolom, elmesélték neki a történteket, illetve, hogy Ahmya meghalt. Eléggé sok ideig a barátjának tekintette, így csak be kellett őt is avatni.

Egy ideig csevegtem a többiekkel, mikor nagyon rám tört a szükség. A köntörfalazás elkerülése végett, pisálnom kellett. Siettem is a földszinti mosdó felé, ami azon helyiségek közé tartozott, mely nem semmisült meg a Masayoshi támadásakor. Visszafelé Sas hangját hallottam az egyik teremből. Az ajtó résnyire nyitva volt, így ki tudtam szűrni az ő hangját, illetve Dr. Modific-ét. Alapból nem hallgatództam volna, de néhány szó elcsípte a figyelmemet.

- A drón felvett mindent. Biztosak vagyunk benne, hogy Nevada államába tartanak.

- Biztos, hogy a Csonttörő volt az? – kérdezett vissza Sas a Négyek egyikének állítása után.

- Egészen biztos. Azt hittük, megtámadja a H.E.R.O. tornyát, de jelenleg még nem terveznek újabb rajtaütést. Legalábbis, ami a közeljövőt illeti. Valószínűleg volt a városban még egy kődarab, amiről nem tudtunk. Azért jött.

- Ha a Csonttörőről beszélünk, akkor... akkor annak a mocsoknak is benne van a keze – váltott át Sas hangja idegessé. Addig a pontig még sose hallottam ilyennek.

- Tudom, hogy utálod az Aranymező banditáit, de fontos, hogy a fejedet a játszmában tartsd! Ha vezetés közben egy apró koszfoltra fókuszálsz, az könnyen karambolhoz vezethet. Szeretném, ha megőriznéd a hidegvéred.

- Nem az Aranymező banditáit utálom, csak a vezetőjüket – csapott rá az előtte álló asztalra, miközben a hamis szemét, és sebhelyét fogdosta. – De... igaza van, uram. Vállalom a küldetést.

- Remek! Próbálj meg minél többet megtudni a Csonttörőről, a tervéről, illetve, ha már a Midori-Sivatagban jársz, próbáld megszerezni a földkő ott elrejtett darabját! Ha sikerrel jársz, talán még előléptetést is kapsz – jelent meg egy kellemetlen mosoly Modific arcán.

Mielőtt Sas elhagyta volna a termet, sebtében tovább álltam onnan, nehogy észrevegyenek. Rengeteg dolgot megemlítettek, amiket akkor még nem tudtam hova tenni. Szóba hozták a földkő egyik szilánkját, pedig azt hittem, az egyetlen darabját 1978. óta a H.E.R.O. őrizte. Emellett szóvá tették a Csonttörőt is. Nem tudtam róla akkor még sokat, csupán kiskoromban hallottam róla a híradón keresztül.

-374-

Visszafutottam a többiekhez, mikor elkezdtem egy gumót érezni a torkomban. A francba! Már megint ez – gondoltam magamban. Elkezdtem hangosan köhögni, a vért viszont sikerült a számban tartani, így a többiek nem kezdtek el gyanakodni. Az a fránya Pokol nedve rendesen elvette az energiámat. Reménykedtem benne, Stella és H.E.R.O. kutatói hamar elő tudnak állni egy gyógyírrel.

- Már azt hittük, hogy lehúztad magadat a vécén – nevetett Nolen.

- Örülök, hogy visszaértél, mert rám is rendkívül nagy szükség tört – sietett Hammond, mielőtt késő lett volna.

A számban tartott vért jobb megoldás híján le kellett nyelnem. Nagyon nem volt finom, a vas jellegzetes íze megcsípte a nyelvem. Stella és Michael aggódó tekintettel álltak oda mellém, de nem szerették volna ők se elmondani a többieknek, mi a helyzet. Mikor már kezdtünk gyanússá válni, Sas lépett oda hozzánk. Egy különleges ötletét szerette volna megosztani velünk.

- Mit szólnátok, ha ezt a győzelmet megünnepelnénk valahol? – kérdezte látszólag izgatottan.

- Mire gondoltál, Tim... Sas? – javította ki magát Michael, mikor a haverja csúnyán ránézett.

- Menjünk el kajálni egy puccos étterembe? – tippelgetett Nolen.

- Rúgjunk be megint? – kérdezte a mosdóról épp visszatérő Hammond.

- Inkább ne, mert a toronyból nem fog maradni semmi – tette csípőre a kezét Stella.

- Menjünk el Las Vegas-ba! – mondta ki végül Sas, mire gondolt ünneplés gyanánt.

Erre a kijelentésre még nemhogy a mi, de Stella és Michael pupillái is előre ugrottak.

- Ha már egy majdnem kétszáz fős bűnszervezetet legyőztetek, ez a minimum.

- Végülis, a H.E.R.O.-s fizetéseteket követően van elég pénzetek egy ilyen kis „túrára".

- Várj, pénzt is kapunk? Ha ezt így tudom, elszántabban jelentkeztem volna szuperhősnek – mondta Alexa mosolyogva, keresztbe tett kezekkel.

- Még szép, hogy kapsz pénzt. A város megmentését nem csókokban és ölelésekben honorálják – világosította fel Sas.

- Plusz még mi is adhatunk egy kis költőpénzt a közös bankszámlánkról – nyúlt a tárcájába Michael.

-375-

- Ugyan, nem szükséges a pénzeteket ránk költenetek – rázta a kezét Amelia tiltakozóan.

- Mondod te! – kiáltott fel Nolen. – Én elfogadom a zsét – dörzsölte össze két tenyerét Hammond-dal egyetemben.

- Nem kell félnetek, a klónjaimnak hála közel nyolc munkahelyen dolgozok, illetve már húsz éve szuperhős vagyok. Van bőven megtakarított pénzem – szólalt meg Stella.

- Akkor ez eldőlt, irány Vegas! – örvendezett Sas.

Noha a többiekkel együtt boldog voltam, hogy a sok fáradalmat végre kipihenhetjük a fények és kaszinók városában, a kihallgatott beszélgetés után bizonytalanságot éreztem Sassal kapcsolatban. Hisz Dr. Modific épp akkor kérte meg, hogy menjen el Nevadába kémkedni a Csonttörő után, így eléggé könnyű volt rájönni, miért akarta hirtelen, hogy elutazzunk Las Vegas városába. Akkor még nem szóltam róla senkinek, hisz gondoltam, Sas később csak beavat majd minket is.

Aznap este a többiek a lakásomon aludtak, reggel pedig mindannyian megkezdtük az összepakolást a vegas-i kirándulásunkra. Először Amelia-t nehezen tudtuk rávenni, hogy jöjjön, mivel tavasz végén jártunk már, s hamarosan érettségit kellett írnia, ahogy nekünk is, de miután bevetettem nála a kiskutya szemeket, egyből rábólintott a kiruccanásra. Különben is – hála a H.E.R.O.-nak – a mi vizsgaidőpontunkat csúsztatták, így több időt kaptunk a felkészülésre. A repülőn sokat beszélgettünk még, míg én a szokásos légi betegségemmel küzdöttem. Továbbá nem tudtam, hogyan mondjam el a többieknek, hogy egy súlyos kórban szenvedek. Előbb-utóbb meg kellett tudniuk. Az elkerülhetetlent nem lehetett kijátszani. Szerettem volna velük megosztani, de csak akkor, ha a H.E.R.O.-nál elértek valamiféle eredményt. Különben sem akartam tönkretenni a vegas-i utat egy ilyenfajta hírrel.

Estefelé érkeztünk meg Las Vegas repterére. Hiába múlt már el éjfél, a város fényei akkor is mindent világosan tartottak. Elámulva néztük a színes játékokat az égen, miközben a bőröndjeinket húztuk magunk után, s a szállásunk felé vettük az irányt. Az 1920-as évek elején alapított város rendkívül gyorsan fejlődött az évtizedek során, főleg a szuperhősök megjelenése után. Azt elmondhatom, hogy aki már járt Vegas-ban, az egy örök életre emlékezni fog a kaszinók és luxusszállodák ragyogására és pompájára. A hirdetőtáblákat színes neonok borították, amelyek a szivárvány színeiben égtek a csillagokkal borított, éjszakai égbolt alatt. Még jó, hogy sok pénzt vittünk magunkkal, mivel a legolcsóbb hotel is elég drágának volt nevezhető.

- Nem hittem volna, hogy egyszer eljutok Las Vegas-ba – áradozott Nolen. – Pedig közelebb élek hozzá, mint New York-hoz.

- Csak azért nem jött még ide egyikünk se, mert nem volt rá elég pénze – mondta Hammond a járdán ballagva.

-376-

- Na ezért már megéri szuperhősnek lenni... természetesen csak az ártatlanok védelmezése után – tette hozzá Alexa.

- Apum már sokszor járt itt fiatalkorában. Sajnálom, hogy minket egyszer se hozott el – sütötte le szemeit Amelia.

- Hé, fel a fejjel! – karoltam át. – Ezután a sok megpróbáltató és fárasztó kaland után, talán ebben az egy hétben tudunk itt pihenni. Ha nem is sokat, legalább valamicskét – igyekeztem pozitív lenni.

Hamarosan megérkeztünk a szállásunkhoz. A hotel udvarát díszes fényekkel és pálmafákkal dekorálták, s csakhogy ismét kiemeljem, ez az olcsóbb szállodák egyikének számított. A tágas és kényelmes szobák modern berendezésekkel és pihe-puha ágyakkal várták a vendégeket. Stella, Michael és Sas aludtak egy szobában, mi pedig a másik ötágyasban. A személyzet tagjai nagyon udvariasak és segítőkészek voltak; még a poggyászainkat is segítettek felcipelni a szobáinkba. Az egyikük egy arany színekben virító üdvözlőlapot nyomott a kezembe, amit kártyák és dobókockák illusztrációi díszítettek. A következő írás szerepelt rajta:

„KÖSZÖNTELEK A VÁROSBAN, AMELY SOSEM ALSZIK!"

-377-