Szuperhősök világában

4. Fejezet – Új barátok

Eron szemszöge

Benyitottam az ajtón. A ház belseje, csakúgy, mint a külseje, nagyon modern volt. Az egész épület gyönyörű márványkőből épült, meseszépen virított. Amint beléptél a házba, egyből a nappaliban találtad magad. Középen volt egy kanapé, mely szintén fehér színű, rajta vastag szőrből készült párnák feküdtek. A szófa előtt egy kis asztalka állt, rajta sok-sok könyvvel, egy fülhallgatóval és néhány nasival. Úgy nézett ki, a többi újonc már elég szépen berendezkedett. A nappali közepén szintén vastag szőrből álló szőnyeg helyezkedett el. Olyan puha volt, szívesen ki is feküdtem volna rajta. A szófával szemben volt egy hatalmas plazma tévé, de akkora, hogy olyanról akkor maximum csak álmodhattam. Egy mahagóni fából készült asztalkán helyezkedett el, mellette szekrények voltak. Stella azt mondta, ezeket nyugodtan használhatjuk arra, hogy itt tároljuk a dolgainkat. A szoba egyik sarkában egy nagyon értékesnek tűnő vázában egy kis dísznövény üldögélt, némi életet adott a benti környezetnek. Továbbá volt a kanapé mellett egy asztal néhány székkel, felettük pedig a falon egy festmény, mely egy kicsit hiányosan öltözködő nőt ábrázolt. Gyanítom az ottani fiúknak már jobban tetszett emiatt a nappali. Ebből a szobából lehetett felmenni az emeletre. A társalgó mellett egyből a konyha volt, egy konyhapulttal, sütővel és mosogatóval. Ott kapott helyet még a hűtő és a fagyasztó is. A polcok szintén valamiféle sötét fából készültek, de egyszerűen gyönyörűen néztek ki. A mosogató felett egy óra ketyegett, a falon pedig még egy kisebb tévé is csimpaszkodott. A konyhával szemben egy kicsi bárpult volt bárszékekkel, a pulton pedig egy gyümölcsös tál állt. Emellett ott helyezkedett el még a mikró és a kávéfőző is. Ami nekem otthon volt New York-ban, az is elég modern darab, de ez még annál is inkább. A kinézete már lassan nem is egy kávéfőzőére hasonlított, de olyan gyorsan lefőzte a kávét, ráadásul még finomabbat is, mint amit az enyém szokott csinálni. A nappali másik oldalán egy kis ebédlő volt, egy hatalmas asztallal, körülötte székekkel. A lépcső aljánál egy fürdőszoba volt, benne a zuhanyzó, a mosógép és a vécé is. Az emeletre felérve egy folyosón találtad magad, itt öt szoba volt. Mindegyik újonc kapott egy szobát, az enyém a folyosó legvégén várt rám. Az egész terem alját pvc padló borította. Volt egy kis erkély is, innen érezhetted meg a friss levegőt minden reggel. A szobámban volt egy ágy, vele szemben egy kisebb, de szintén nagyon értékes tévé egy kis polcon. Az ágy egyik oldalán az erkélyre nyíló ajtó, a másik oldalon pedig szekrények. Itt tartottam a ruháimat addig az öt hónapig, míg itt tartózkodtam. Ezen kívül a szobámban nem volt semmi más, ami különleges lett volna. Bevittem a bőröndömet, s kipakoltam belőle. Mint már mondtam, a ruháimat beraktam a szekrénybe, a könyvemet és a társasjátékot ráraktam a polcra a tévé mellé, az éjjeli szekrényemre pedig kiraktam a szüleimről és Marilyn-ről készült képet szorosan a lámpa közelébe.

-23-

Miután nagyjából kipakoltam, elindultam lefelé a lépcsőn. Megpróbáltam minél halkabb lenni, nehogy felébresszek valakit, hiszen elég korán volt. Gondoltam még biztos mindenki alszik. Mikor visszaértem a nappaliba, Stella még ott várt. Megkérdeztem, hogy a többiek alszanak-e még. Ekkor a mosdóból hangot hallottunk, valaki lehúzta a vécét. Az ajtón egy barna hajú, körszakállas, eléggé izmos és kigyúrt, szemüveges srác jött ki. Körülbelül tizenkilenc éves lehetett, talán a húsz határát karcolgatta. Először nem vett észre minket, ezt mondta:

- Hú, Nolen, a helyedben egy tíz percig nem mennék be. Félek, hogy elájulnál.

Ezután kerültünk mi is a fiú figyelmébe. Egyből köszönt nekünk:

- Ó, elnézést! Nem vettem észre, hogy ott álltok.

- Semmi gond! Szeretném bemutatni a legújabb és egyben utolsó újoncot – mondta Stella.

Ezután lassan odasétáltam, kezet fogtam az idegennel, majd bemutatkoztam:

- Er... Eron vagyok.

- A nevem Hammond, Hammond Westmiller! Örülök a találkozásnak!

- Én is – nyögtem oda kicsit félénken. – Ugye megmostad a kezedet? – kérdeztem.

- Inkább nem mondok semmit. Nem tetszene a válasz.

Miután megtörölgettem a kezemet, kintről egy fekete hajú csávó jött be. Fürdőnadrágban volt, csuromvizesen.

- Hú, nincs is jobb, mint egy kis reggeli úszás. Ó, ki az újoncka? – kérdezte.

Csendben álldogáltam, nem akartam megszólalni.

- Nem valami beszédes, ahogy látom.

- A neve Eron – mutatott be Hammond.

- Az enyém pedig Nolen Baker – felelte miközben kezet fogtunk.

- Ugye nem a medencében voltál? Tudod te, hány fok van odakint? Értem én, hogy egy esőerdőben vagyunk, de ilyen korán még itt is hideg van – aggódott Stella.

- Nekem nem baj, bírom a hideget – válaszolta Nolen.

-24-

- Csak remélem nem fázol meg – felelte Stella.

Ezután a lépcső tetejéről két lány jött le. Az egyikük egy barna hajú csaj volt, haját lófarokban hordta. A nyakában egy szív alakú nyakláncot viselt. Fáradtnak tűnt.

- Nem tudnátok csendben maradni, még aludni szerettem volna! – morgolódott.

- Bocs, Alexa! – válaszolta Hammond.

- Csak megjött az új gyerek, aztán nem tudtuk tűrtőztetni magunkat a nagy izgalomtól – felelte Nolen viccelődve.

- Ó, szia! – mondta a lány miután észrevett. – A nevem Alexa Hundell.

- Az... az enyém Eron Whitford!

Alexa mellett állt a lépcsőn egy gyönyörű, szemüveges, szőke lány. Haját kontyba fogva hordta, csodaszép sárga tincsei belelógtak az arcába. Egy ideig csendben álltunk egymással szemben, mikor Alexa oldalba bökte a lányt, mire ő megszólalt:

- Az én nevem Amelia Wilson – felelte elpirultan.

- Na most már egy félénk helyett van kettő is – csapta össze kezeit Nolen. – Legalább illenek egymáshoz.

- Ne cukkold őket, Nolen! – szólt rá Hammond.

- Rendben, bocsánat! De attól még igaz.

- Na én mennék is! Hagyom, hogy jobban összeismerkedjetek. A mai nap még szabadok vagytok, de szeretném, ha holnap reggel hat órára a főépület előtt lennétek – közölte Stella.

Ezután elindult a kijárati ajtó felé, majd mielőtt kilépett volna, még hátrafordult, s megszólalt:

- Még egy valami! Ha kifogyna az ételetek, a konyhában találtok egy listát. Ott van minden étel, amit kérhettek. Írjátok össze egy papírra, mit szeretnétek, és minden reggel frissen megérkezik az ételetek. Egyéb szükséges dolgokat, például mosó- és takarítószereket minden héten kaptok. Remélhetőleg öten rátudtok jönni, hogyan működik egy mosógép – majd elment.

Miután Stella elhagyta a házat, mindenki némán álldogált, mikor Hammond törte meg a kínosságot:

- Na és akkor mit csináljunk? – remélte, előállunk valamilyen izgalmas programmal.

-25-

- Elsősorban én elmegyek a mosdóba, és felöltözök – felelte Alexa.

- Én is ezt terveztem – követte őt Amelia.

- Rendben. Akkor uraim, egyelőre mi maradtunk. Kérdezzük meg az újoncot, mit szeretne csinálni – mutatott felém Nolen.

- Nos... nos...

- Nos micsoda?

Ezután nyeltem egyet. Összeszedtem maradék bátorságomat, hiszen már nagyobb próbatételekkel is szembe kellett néznem az életben. Abbahagytam a dadogást, s ismét megszólaltam:

- Nos, ha jól tudom van odakint egy medence, igaz?

- Már hogyne lenne!

- Szeretnék úszni egy kicsit – feleltem.

- Na ez már tetszik – vigyorgott Nolen.

- Ez mind szép és jó, de hoztál magaddal fürdőnadrágot?

- Ha nem, majd adok én neki egyet.

- Nos, akkor adhatsz nekem is, én se hoztam – mondta Hammond nevetve.

Ezután kimentünk, s a ház mögött valóban volt egy kis medence. Fürödtünk egy kicsit, de olyan hideg volt a víz, nem bírtunk sokáig benne maradni. Hammond-dal gyorsan kimásztunk, miközben Nolen édesden füröcskélt. Ő már hozzászokott a vízhez. Emellett aggódtam, hogy megfázunk. Nem szerettem volna az ottlétet egyből azzal kezdeni, hogy lebetegszek. Nemsokára be is mentünk, Nolen pedig még maradt kint pár percig. Amint beléptünk, a konyhából Alexa jött ki egy tál bundáskenyérrel, ő csinálta reggelinek. Mikor meglátott minket, ez volt a reakciója:

- Ugye ti nem fürdeni voltatok a medencében?

- De igen – válaszolta Hammond.

- És nem féltek, hogy megfáztok?

- Remélhetőleg nem fogunk.

-26-

- Nolen hol van?

- Még mindig úszik.

- Na jó, öltözzetek fel, aztán gyertek reggelizni! Én addig szólok annak az őrültnek mielőtt megfázik.

Így is tettünk, felmentünk a szobánkba, s felöltöztünk, a vizes alsónadrágot pedig behajítottuk a szennyesbe. Éppen a lépcsőn jöttem lefelé, mikor megláttam Amelia-t, amint a kanapén feküdve falta a betűket.

- Mit olvasol? – kérdeztem mögé lépve.

Először kicsit megijedt. Picit rossz érzésem volt, amiért a frászt hoztam rá, de miután megnyugodott, válaszolt:

- Csak egy romantikus könyvet, szeretem ezt a műfajt. Te szoktál valamit olvasni?

- Nos, nem gyakran, de mostanság van egy könyv, ami egészen leköt. Én a legtöbbször inkább zenét szoktam hallgatni, vagy valamivel játszok.

- Nekem a szüleim sose engedték, hogy ilyen dolgokra vesztegessem az időmet. Azt mondták a videójátékok csak az agyadat bomlasszák, így nekem maradt az olvasás. Pontosabban, csak az apám bánt velem ilyen szigorúan. Anyám legtöbbször engedékenyebb volt.

Erre nem feleltem semmit. Néhány másodperc után Amelia ismét megszólalt:

- Na és mi a helyzet a te szüleiddel?

Ekkor nyeltem egyet. Megpróbáltam valamivel terelni a kínos kérdést, s hála a Mindenhatónak, Alexa az ebédlő szobából átkiabált nekünk:

- Gyertek már enni!

Amelia fel is állt a kanapéról, majd elindult. Én követtem őt. Szerencsére elfelejtette, mit kérdezett, így megnyugodtam. Leültünk enni. Én és Amelia lassan, óvatosan falatoztunk a kenyérből, miközben Hammond halomszámra tömte magába az ételt. Nolen éppen az emeleten cammogott, ő is átöltözött. Alexa helyet foglalt.

- Ahogy látom, szeretsz a konyhában dolgozni – állapítottam meg.

- Hát igen. Otthon, Kansas-ban van egy cukrászdánk, ott tanultam meg igazán

sütni-főzni.

- Hát minden elismerésem, nagyon jól sütsz – mondta Hammond.

-27-

Erre Alexa elpirult. Miután Nolen is csatlakozott hozzánk, s befejeztük a reggelit, ő és Hammond kitalálta, hogy odakint focizhatnánk elfoglaltságként. Nolen hozott egy focilabdát, hiszen szabadidejében sokat sportolt, s gondolta, hoz egy labdát, hogy öt hónap alatt ne unja halálra magát. Ekkor már reggel nyolc óra lehetett. Mindannyian kimentünk az udvarra, s szembesültünk a problémával, hogy nincsenek kapuk. Nolen-nek az az ötlete támadt, hogy mivel a házzal szemben volt kettő bokor, nagyjából pont egy kapu méretre egymástól, ezért használhatnánk azokat kapunak. A másik kapunak kihoztunk két széket a házból. Mivel én nem szerettem focizni, csak álltam ott és néztem, míg mindenki más játszott. Vagyis, majdnem mindenki.

- Szerintem ez nem jó ötlet. Mi van, ha véletlenül eltalálunk valamit, például az ablakot? Nem lenne jó dolog első nap bajba kerülni – nyugtalankodott Amelia.

- Azta! Te mióta beszélsz ennyit? – kérdezte Nolen.

- Nyugodj meg! Óvatosak leszünk. Nem lesz semmi baj – bátorította Alexa.

- Hát, nem is tudom.

- Gyere, engedd el magad egy kicsit! – mondta Hammond.

Amelia-t még győzködni kellett, de végül ő is csatlakozott a játékhoz, azonban ragaszkodott hozzá, menjünk arrébb, nehogy berúgjunk valamit. Így is tettünk, s a székekből álló kaput is arrébb vittük.

- Na akkor most vagyunk egyenlően. Kettő kettő ellen.

- Na és mi lesz Eron-nal?

- Nyugodtan játszatok nélkülem, nem szeretem a focit – válaszoltam.

- Gyere! Jó móka lesz – próbált meggyőzni a barna hajú lány.

Erre én csak ráztam a fejemet. A többiek megpróbáltak kicsit győzködni, majd végül belekezdtek a játékba nélkülem.

A Nap ekkorra már szépen kisütött. Az egész erdő a különféle egzotikus madarak énekétől zengett, s mikor eloszlott a köd, a fal mögött megpillanthattuk a hatalmas fák terebélyes lombjait. Még néhány narancssárga színű pillangó is elrepült mellettünk a lágy szélben. Először megpróbáltam távol maradni tőlük, mert azt hittem, mérgezőek, de végül már annyian voltak, inkább nem foglalkoztam velük. Bár azt el kell ismernem, kifejezetten gyönyörűek voltak. Még egy fekete kis minta is beleékelődött a szárnyukba.

Miközben a többiek játszottak, kicsit elgondolkodtam, azonban ez nem tartott sokáig. Hamarosan egy fejem mellett elsuhanó labda zavarta meg a gondolatmenetemet. Hammond és Nolen játszottak egy csapatban, Alexa és Amelia pedig a másikban.

-28-

A fiúk egész jól játszottak, ügyesen cseleztek, szép gólokat rúgtak. A lányoknál nagyrészt Alexa volt az, aki valamennyire tudott focizni. Amelia jórészt a kapuban állt, s néhány gólt ügyesen kivédett, ezenkívül nem igazán csinált semmit. Bár azt el kell ismernem, még mindig jobb volt, mint én. Egy ideig a lányok álltak nyerésre, azonban ezután Hammond nagyobb sebességre kapcsolt, s annyi gólt lőtt, hogy végül a fiúk nyerték a meccset. Egyszer olyan erővel találta el az egyik széket, hogy az feldőlt.

- EZAZ! Nyertünk! – örvendezett Hammond.

- Szép gólokat rúgtál! – mondta Nolen lihegve.

- Hát, otthon sokat játszottam apám ellen, volt időm gyakorolni. Ha vesztettem, folyton mérges lett, így tanultam meg, hogy nem szabad vesztenem.

- Azért apád elég szigorú, ha ilyen apróságok miatt ideges lesz.

- Nem is láttad még, mit csinál, ha igazán dühbe gurul.

- Van egy érzésem, hogy nem is szeretném – mondta a fiú.

- Szép meccs volt – szóltam közbe. – Ügyesen játszottatok.

- Köszi! Nem lenne kedved legközelebb játszani? – kérdezte Alexa.

- Á, inkább kihagyom.

- Biztos vagy benne? Hiszen még én is egész jól szórakoztam – pihegett Amelia.

- Egészen biztos vagyok benne. Nem szeretem az ilyen játékokat.

- Hát te tudod. Most mit csináljunk? – kérdezte Hammond.

- Először is bemegyek csinálni egy kis limonádét – mondta Nolen, miközben izzadságcseppek folytak le az arcán. – Valaki kér még?

Erre a kérdésre mindenki bólogatott, így hát bementünk, ittunk egy-két kortyot, majd leültünk a kanapéra filmeket nézni. Először egy kalózos filmet néztünk. Az elején nehezen indult be, de a végére egész izgalmas lett. Ezután egy fantasy filmet kapcsoltunk be. Alexa időközben csinált egy kis nasit. Nagyon hosszú volt a film, közel három órás, Hammond a végére majdnem el is aludt. Legvégül egy szuperhősös filmet néztünk. Egész élvezetes volt, bár a végére szerintem már senki nem figyelt. Alexa a konyhában sürgött-forgott, Amelia a könyvét olvasta tovább, Nolen a telefonját nyomkodta, Hammond pedig azzal küzdött, hogy ne aludjon el. Ekkor körülbelül délután három óra lehetett. Láttam, mindenki mással foglalkozott, így úgy döntöttem, ráveszem őket, játszunk egy kis társasjátékot.

-29-

- Társasjátékot? – csodálkozott rá Nolen. – Nem vagyunk mi óvodások!

- A társasjáték nemcsak óvodásoknak való. Néha én is játszottam otthon a bátyámmal és a nővéremmel – tette csípőre a kezét Alexa.

- Igaz. Anyámmal én is szoktam játszani mikor éppen nincs semmi dolga – értett egyet Amelia.

Erre Nolen sóhajtott egyet.

- Rendben, mi mást csinálhatnánk – mondta, miközben a lépcsőn ment felfele.

Bent a szobámban le is ültünk az ágyra, én pedig felkaptam a társasjátékos dobozt. Bár Nolen először nem igazán szeretett volna játszani, a végén még ő is jól szórakozott. Egész sokáig játszottunk, s Marilyn halála óta végre igazán jól éreztem magamat. Rengeteget nevettem. Néhány percre, de sikerült megfeledkeznem a problémáimról, s kicsit jól tudtam szórakozni. Már késő délután volt mikor abbahagytuk a játékot, a Nap is kezdett lemenni. Leültünk az asztalhoz vacsorázni. Alexa csinált palacsintát, miközben Amelia a konyhában mosogatott, s még kávét is főzött. Egész jól kezelte az új, modern gépeket. Elmondása szerint a szülei gazdagok, egy nagy házban éltek, ezért értett ő is olyan jól az ilyen masinákhoz. Miután ettünk, mindenki elment lezuhanyozni, s mire az utolsó ember is végzett, már este lett. Nem szerettünk volna sokáig fent lenni, mivel Stella világosan megmondta, hogy másnap korán reggel ébren kell lennünk.

Még lefekvés előtt leültünk a kanapéra, s először bekapcsoltuk a tévét, majd elkezdtünk beszélgetni. Távirányítóval lehalkítottuk a zajládát, s a kinti tücskök ciripelését már lassacskán hangosabban lehetett hallani. Hátradőltem a kanapén, mely vastag marhabőrből készült, mégis úgy elnyelt, hogy alig látszottam ki belőle. Először arról beszéltünk, hogy ki honnan jött, és minek tanul.

- Mint már tudjátok, én Kansas-ből jöttem – kezdte Alexa. – Otthon van egy cukrászdánk, annak a vezetését vettem volna át, ha oda került volna a sor, de így, hogy lett szupererőm, csöppet megváltoztak a dolgok.

- Bár attól még, hogy a H.E.R.O. tagja leszel, lehetsz cukrász is – mondta Hammond.

- Tudom, de szeretnék különleges lenni. Ha én is cukrász lennék, nem lehetne megkülönböztetni engem és a nővéremet – felelte nevetve.

- Na és te? – kérdezte felém fordulva Amelia.

- Én New York-ból jöttem. Programozónak tanulok – válaszoltam a kérdésre.

- Ú, nekem is van egy programozó haverom. Bár sokat kockul, szerintem ti ketten jól kijönnétek – veregette meg a vállam Hammond.

-30-

- Én los angeles-i vagyok – folytatta Nolen. – Színésznek tanulok.

- Biztos, hogy jó szakmát választottál? – heccelte Alexa.

- Miért kérded? Szerinted nem lennék elég jó színész?

- Hát nem tudom. A színészek általában komolyan veszik a dolgukat, te pedig... hát mondjuk azt, még nem láttam semmit, amit igazán komolyan vettél volna.

- Szóval így állunk? Szerinted semmit se veszek komolyan? Most ezzel nagyon a szívembe gázoltál – mondta Nolen humorosan. – Na és mi a helyzet Mrs. Csendessel? Olyan halkan üldögél ott, még a mérföldekre lévő orángutánok bőgését is jobban hallom – fordult Amelia felé.

- Én? Én Washington-ból jöttem. Mivel apám az egyik szenátor, így jogot tanulok.

- Na és jogot is akarsz tanulni, vagy csak azért, mert az apád így akarta? – tette fel a kérdést Alexa.

- Nos, erre a válaszom egy is-is. Valóban érdekelt ez a szakma, de hazudnék, ha azt mondanám, apám nem támogatta az ötletet. Na és te, Hammond?

- Én Dallas-ból jöttem idáig, szeretnék autószerelő lenni. Nem akarok apámnak csalódást okozni.

- Az én apám már rég elvált anyámtól, bár én még jóban vagyok mindkettejükkel. Apám kicsit bolondos volt, de attól még szeretett minket – mondta Nolen.

- Lehet tőle örökölted azt a páratlan humorérzékedet – súgta oda Alexa.

- Nos, sok esély van rá! Hacsak nincs a postásnak is kiváló humora.

- Ha már az apáknál tartunk, tőle kaptam ezt a nyakláncot – mondta Alexa, miközben a nyakában lógó tárgyat fogta. – Születésem előtt elhagyott minket, ezt az egy dolgot hagyta hátra. Anyám nem sokkal a születésem után elment felfedezni a világot, így csak én, a nővérem, és a bátyám maradtunk.

- Azért néha szokott jönni látogatóba, nem? – kérdezte Amelia.

- Tessék?

- Anyukád. Néha megszokott látogatni, igaz?

- Nos, legutóbb mikor láttam, körülbelül tíz éves lehettem.

Erre mindenki csendbe maradt egy kicsit, majd a nagy némaságot Hammond törte meg:

-31-

- Sajnálom! Az én anyám is körülbelül akkor hagyhatott el minket. Nem emlékszem tisztán.

- Mi történt? – kérdezte Alexa érdeklődve.

- Egyik reggel mikor felkeltem, csak egy levelet találtam a konyhaasztalon. Anyám nem bírta tovább elviselni apámat, elhagyott minket. Egy levélben búcsúzott el.

Ezután ismét csend rázta meg a házat, a tücskök zenéjét hallgattuk. Mindenki némán nézte a földet, mikor Alexa megszólalt:

- Sajnálom azt, ami történt! – nyilvánította ki sajnálatát.

- Köszönöm! – mondta Hammond kicsit elérzékenyülve.

- Na jó, ezek a témák túl szomorúak. Inkább hozok egy kis narancslevet – mondta Nolen, miközben már el is indult a hűtő felé.

- Mi az? Neked tán nincsenek szomorú történeteid a szüleidről? – kérdezte Alexa.

- Nem igazán. Miután a szüleim elváltak, anyám hozzáment nevelőapámhoz, akit a mai napig ki nem állhatok, és azóta is azért könyörgök, hogy elválljanak – mondta Nolen, mialatt a konyhában kereste a gyümölcslevet.

- Most jut eszembe – kezdte Amelia felém fordulva. – Ma feltettem hozzád egy kérdést, amire nem válaszoltál.

Hirtelen a vér is megfagyott bennem. Tudtam, mit akar kérdezni.

- Mi a helyzet veled és a te szüleiddel?

Ekkor vettem egy mély levegőt, s a szüleimre gondolva, majdnem egy könny is kicsordult a szememen.

- Meghaltak – válaszoltam.

Ismét mindent ellepett a síri csend. Csak az óra ketyegett a falon.

- Sajnálom! Nem tudtam, hogy...

- Semmi baj! Csak... csak kérlek kerüljük ezt a témát!

Ebbe mindenki beleegyezett, s végül elkezdtünk másról beszélni, például arról, hogy kinek mi a szuperereje. Alexa képes volt kommunikálni az állatokkal, Amelia telepátiával rendelkezett, vagyis néha látta mások gondolatát. Nolen-nek tűzzel kapcsolatos erői voltak, Hammond pedig szupererővel rendelkezett. Ha beleütött valamibe egyet, az ezernyi darabra tört szét. Végül már csak én maradtam.

-32-

- Neked mi a szupererőd? – tették fel hozzám a kérdést.

- Nekem elektromossággal kapcsolatosak az erőim. Néhány nappal ezelőtt fedeztem fel őket.

Ekkor Nolen elgondolkodott egy kicsit, majd hirtelen a fejére csapott, mikor beleötlött a felismerés.

- De hülye vagyok! – kiáltott fel. – Hogy nem ismertelek meg eddig?

- Te már ismerted Eron-t korábbról? – kérdezték a többiek.

- Nem. Ti nem láttátok a videót?

A többiek értetlenül ültek, miközben én próbáltam nem belenézni senkinek a szemébe, az arcomat pedig elrejteni a tenyereimben. Nolen folytatta:

- Tudjátok, az az a videó, amiben egy srácot összevernek az iskolában.

- Ó, megvan! Tényleg ő az! – csodálkozott rá Hammond.

- Na basszus! – mondtam magamban, miközben kezdtem nagyon kellemetlenül érezni magamat.

- Tudod, én a helyedben addig vertem volna azt a két szerencsétlent, amig el nem futnak – mondta Nolen.

- Ja, az erőddel simán elintézted volna őket.

- De nem szerettem volna elintézni senkit. Nem akartam őket bántani – motyogtam.

- Miért nem? Szerintem megérdemelték azt, amit kaptak.

- Szerintem is.

- Hát szerintem nem. Szerintem senki nem érdemel ilyesmit! – feleltem kicsit ingerülten.

- Hé, nyugodj meg! – szólt rám Nolen. – Ne húzd fel magad ennyire!

- Sajnálom! – mondtam miközben kezemmel a fejemet fogtam. – Csak... csak nehéz erről beszélni.

-33-

- Megértjük – mondta Hammond.

Ezután megpróbáltam némileg megnyugodni, azonban Nolen megszólalt:

- De miért? Hiszen semmi nincs ebből. Velünk nyugodtan beszélhetsz erről.

- Tudod, nem olyan könnyű – mondtam.

- Miért? Mi az, amit nem mondhatsz el nekünk?

- Semmi, csak...

- Csak mi? Mitől félsz ennyire? – dobta hozzám Nolen a kérdéseket egymás után.

- SEMMITŐL! – feleltem idegesen.

Abban a pillanatban a sok feszültség ismét összegyűlt bennem. Amint kimondtam ezt, éreztem, hogy az energia felhalmozódott a testemben, s mire pislogtam egyet, az egész szobát ellepte a fényesség. Az ujjam hegyéből egy villámcsíkot lőttem ki, ami el is találta a már korábban említett festményt, az pedig nagy hanggal pukkant egyet a földön. Mikor ez történt, még ma is emlékszem, éreztem, ahogy a villám végigment a testemen a törzsemtől egészen az ujjam hegyéig. Annyira megijedtünk, hogy majdnem mindenki leesett a kanapéról. Ekkor jött elő igazán a félelmem az erőim miatt. Úgy éreztem magam, mintha egy rémálomban lennék. Nem szerettem volna bántani senkit, azonban abban a pillanatban csak azon zakatolt az agyam, hogy majdnem megöltem valakit. Mindenki megrémült, a földön füstölgő festményre pedig a tűzjelző is bekapcsolt. Senki sem tudta mi történt. Én a földön ültem összekuporodva, mikor egy könnycsepp is kifolyt a szememen, le az arcomon. Mikor a többiek észrevették, körém gyűltek, s megpróbáltak vigasztalni.

- Bocsánat, amiért felzaklattalak, nem akartam! – szólalt meg Nolen.

- Nyugodj meg! Nem kell félned! – mondta Hammond, miközben én a könnyeimet törölgettem.

Mindenki csendbe maradt, majd Nolen próbálta meg oldani a feszültséget:

- Ha legközelebb lelősz valamit, legalább ne a festmény legyen az. Az volt a kedvencem ebben az egész házban.

Erre mindenki elkezdett nevetni, s még én is mosolyogtam egy hangyányit.

- Lassan aludnunk kellene. Holnap korán kelünk – mondta Alexa.

- Jó ötlet. Ma is elég korán fent voltunk – tette hozzá Amelia.

-34-

- Na gyere! – mondta Hammond, miközben a kezét nyújtva felállított a földről.

Ezután mindenki elment lefeküdni, s bár én ugyancsak ezt tettem volna, egyszerűen nem tudtam elaludni. Mindegy mennyire húztam magamra a takarót, vagy mennyit forgattam a párnámat, egyszerűen nem tudtam normálisan álomra hajtani a fejemet. A gondolataim még mindig a történteken pörögtek. Miközben az ágyban feküdtem, a tenyeremet néztem. Nem is mertem belegondolni, hogy miket tudnék csinálni az erőmmel, s hogy vajon miket fogok. Túlságosan rettegtem a gondolattól, hogy valakit bántani fogok, s valaki esetleg miattam fog szenvedni. Ennek ellenére, habár az elején voltak kis viták, végre úgy éreztem, jó közösségben vagyok, s bár még nem mondhattam ki biztosan, reméltem, hogy új barátokat találtam.

-35-