Szuperhősök világában

19. Fejezet – Hazatérés

Eron szemszöge

Lassan kezembe vettem a szüleimről és Marilyn-ről készült fotót. A pulóveremmel megtörölgettem, hiszen eléggé beporosodott a hónapok alatt, majd mosolygó arccal beraktam a táskámba. Ez volt az utolsó holmim ott, a képen kívül már mindent elpakoltam. Betettem a bőröndömbe a társasjátékot, a kis könyvemet, a laptopot, s minden mást, amit magammal vittem. Még mielőtt elhagytam a szobát, utoljára hátrafordultam, végignéztem a termen, s beleszívtam egyet a levegőbe. Akkorra már megszoktam annak a szobának azt az egyedi, „modern" illatát, s tudtam, hogy hamarosan ismét a saját szobám dohos levegőjét szagolhatom New York-ban, szóval az utolsó szippantásokat különösen kiélveztem. Miután lementem a lépcsőn, s végső búcsút intettem a háznak, kimentem az udvarra. Odakint a többiek éppen elbúcsúztak egymástól, a lányok még kicsit sírtak is. Én is odamentem hozzájuk, megöleltem őket, s elköszöntem tőlük.

- Annyira fogtok hiányozni – mondtam átkarolva őket.

- Te is nekünk – jelentette ki Alexa érzéseit. – Még biztosan fogunk találkozni.

Ezután abbahagytuk az ölelkezést, majd Hammond megveregette a vállamat, Nolen pedig lepacsizott velem, s még Perry is odadörgölte a csőrét a fejemhez. Végül Amelia adott egy csókot az arcomra, majd ezt követően beültem az autómba. Külön kocsikkal utaztunk, ezért kellett már ott a bázison búcsút intenünk egymástól. Ahogy az autó elhagyta a bázist, még visszatekintettem a barátaimra, akik futottak a jármű után, s integettek nekem. A kocsi elég lassan haladt ki a bázisról, így volt időm utoljára végignézni az akadálypályán, ahol annyit edzettünk, illetve a kis pályán, ahol Sassal harcoltunk. Láttam a tavat és azt az aprócska padot, ahol annyit üldögéltem, s néztem a csillagokat, aztán végül elhaladtunk a főépület mellett is, ahol megannyi érdekes esemény történt. Végül az autó kihajtott a kapun, s kezdetét vette az út hazafelé.

A dzsungelen keresztül utaztunk néhány órán át, mivel elég lassan haladtunk – főleg a rossz útviszonyok miatt – azonban egy kissé hosszúra nyúlt autóút után a reptéren voltunk, s egy fél óra elteltével már a magánrepülővel utaztam hazafelé Stella társaságában. Miközben az alattunk lévő óceán habos, csillogó vizét néztem, ő megkérdezte:

- Na és milyen volt az itt töltött idő?

- Először nem hittem volna, hogy jól fogom érezni magamat, de a sok nehézség ellenére is, sikerült barátokat szereznem, s életem legszebb hónapjait éltem itt. Köszönöm, hogy te is segítettél! – mondtam rámosolyodva.

-163-

Erre Stella-nak is felgördült a szája széle, majd komoly hangra váltott.

- Mint tudhatod, az igazi énem most is New York-ban tartózkodik. A hónapok alatt egyre többet és többet tudtunk meg Ahmya-ról, és arról a titkos bűnszervezetről, aminek a tagja. A neve Masayoshi, megközelítőleg több, mint kétszáz tagja van. A kiképzésetek alatt nem akartam elmondani, nehogy pánikot keltsek, de szeretnélek megkérni, hogyha hazaérsz, légy nagyon óvatos! Ha látsz valami gyanúsat, egyből hívj fel engem, s próbáld meg elkerülni a bajt! Csak... csak nem szeretnék még egy barátot elveszteni – mondta elcsuklott hanggal, miközben a földet nézte.

Szerettem volna mondani valamit, de semmi nem jött ki a számon, s bár a kezemmel megpróbáltam megfogni Stella vállát, hogy megnyugtassam, de végül nem tettem. Összeszedtem a gondolataimat, s ezt feleltem:

- Megnyugodhatsz, nem lesz semmi bajom!

Tudtam, hogy a Masayoshi veszélyes fenyegetés, s nem is szerettem volna velük konfliktusba keveredni. Hogy Stella-t is megnyugtassam, megígértem, megpróbálok biztonságban maradni, addig amig a H.E.R.O. másra nem utasít.

A kis beszélgetésünk után hamarosan a repülő leszállt a new york-i reptéren, én pedig elköszöntem Stella-tól, vagyis inkább csak a klónjától, majd elindultam hazafelé. Miközben sétáltam a járdán, a bőröndöm apró kis kerekeinek zörgésére fedeztem fel újra a várost. Annyi hónap után ismét láthattam a hatalmas, toronyszerű épületeket, a fehér buszt, amivel annyira utáltam utazni, illetve a rengeteg embert, akiktől az utakon alig lehetett közlekedni. Szívembe ötlött az érzés, hogy végre hazatértem. Még mielőtt az apartmanhoz mentem volna, benéztem a kedvenc gyorskajáldámba, s ettem egy finom, friss, ropogós pizzát. Ezután keresztül mendegéltem azon a kis parkon, ahol sétálgatni és zenét hallgatni szoktam, s örömmel láttam, hogy semmi nem változott meg benne. A vastag kérgű tölgyek még mindig vidáman lengedeztek a szélben, miközben a mókusok egy makkal a kezükben ugráltak rajtuk, a sok turista fényképezőjének csillogása pedig még sötétben is be tudta volna világítani az egész teret. A szökőkútnál azt is láttam, hogy két csöves éppen a vízből lopták a petákot. Megmosolyogtam őket, adtam nekik egy érmét, majd elindultam a panellakás felé.

Kinyitottam az ajtót, felcipeltem a batyumat a hosszú lépcsőn, majd a szobám felé vettem az irányt. Megálltam előtte egy röpke pillanatra, s a kilincshez nyúltam. Mikor kinyitottam az ajtót, megcsapta az orromat a szobám összetéveszthetetlen illata. Bár nem volt olyan illatos, mint a kolumbiai bázison lévő szobának, azért mégis csak tizennyolc évet éltem ott, s ha bár már fél éve nem jártam a lakásban, a szagát még akkor is felismertem. Bementem a hálószobámba, leraktam a bőröndöt az ágy mellé, majd lehuppantam. A sok óra utazás után jó volt lefeküdni egy kicsit a puha ágyamra, s nyújtani egyet. Ugyebár, mikor elmentem, megkértem a szomszéd Martha nénit és Billy bácsit, hogy tartsák rendben a házat, míg nem leszek otthon, s a szoba tisztaságát elnézve, eleget tettek a kérésnek. Bár szerintem Martha volt az, aki takarított, míg a vén Billy csak szundított, de végülis mindegy ki tett rendet, amig szép tisztaság volt.

-164-

Miközben mindent kipakoltam a bőröndből, illetve a táskákból, s a szekrénybe betettem a ruhákat, az ajtón Billy és Martha nyitott be. Meglepve néztek rám, mikor észrevették, hogy hazatértem. Martha gyorsan megölelt, s körülbelül másodpercenként tíz kérdéssel bombázott, majd még időt se hagyott, hogy válaszoljak rájuk, átrohant a szomszéd lakásba, s hozott egy tálca süteményt. Engem inkább Billy reakciója lepett meg. A komor, könnyen ideges bácsika helyett csak ott állt mosollyal a szája szélén, miközben ezt mondta:

- Jó újra látni! – majd kiment a szobából.

Miután Martha visszatért a tortával, jóízűen ettem egy szeletet, s megköszöntem neki, hogy Billy-vel tisztán tartották a lakásomat. Akkor már este volt, így fürdés után be is estem az ágyba.

Másnap reggel felhívtam az iskolám igazgatóját, illetve az osztályfőnökömet, hogy hazatértem, s megkérdeztem, mi is lenne a teendő. Hisz öt hónap után csak nem eshetek be úgy az iskolapadba, mintha nem hiányoztam volna közel fél évet. Aznap délután ki kellett töltenem egy tesztet, ami igazolta, hogy nem maradtam el a tananyaggal. Mivel szabadidőmben sok időt töltöttem a bázison azzal, hogy tanultam, könnyen sikerült átmennem a teszten, s másnap már normálisan is visszatérhettem a suliba.

Elismerem, annyi idő után furcsa volt ott állni az iskola folyosóján, főleg mivel amikor legutóbb ott voltam, könnyek közt rohantam ki az ajtaján. A többi gyerek is elég meglepődve nézett rám, hisz már nagyon rég nem láttak. Amig elsétáltam a szekrényemhez, az iskola fele a folyosóra csődült, s engem nézett, ami régen zavart volna, akkor azonban magasról tettem rá. Leraktam az összes könyvemet, s csak azt vittem magammal, amire az első órán szükségem volt. Nagy örömömre éppen Mr. Smith-el volt óránk, szóval felsiettem az első emeletre, s megálltam a terem ajtaja előtt. Ezúttal nem késtem el, sőt, én voltam a legelső. Mikor Smith is odaért, s meglátott az ajtó előtt, majdnem eldobta a kezében addig szorosan tartott könyveket, annyira csodálkozott, hogy megint lát engem. Ezután megrázta a fejét, s gondolom konstatálta, hogy nemcsak egy képzelgés vagyok, az arcáról pedig eltűnt a meglepődöttség, s felváltotta az utálat. Miután a kulccsal kinyitotta az ajtót, s bementünk a terembe, egyből a táblához hívott.

- Whitford, ha megkérlek, ki jössz a táblához? Hiszen már fél éve nem voltál órán, gondolom jól szórakoztál valahol a Bahamákon. Kíváncsi lennék, mit tudsz.

- Ezer örömmel, tanárúr! De képzelje, nem a Bahamákon voltam – majd elővettem a tárcámból a H.E.R.O. jelvényemet, melyet a szuperhőssé válásom után kaptam.

- Á, egy IGAZI szuperhős. Talán másokat megmenthet, de vajon magát is sikerülni fog megvédeni a sok egyestől? – kérdezte gúnyosan.

Majdnem egész órán engem feleltetett, s mindig megpróbált megszivatni egy kérdéssel, azonban mindre tudtam a választ.

-165-

Elege lett, hogy az összes kérdésére tudtam a megoldást, ezért egy olyat tett fel, amire az osztályon belül senki se tudta a választ, mivel nem is tanulták akkor még. Mikor arra is könnyűszerrel válaszoltam, tátott szájjal nézett rám, s ezt kérdezte akadozott hanggal:

- Hogy... hogy tudtad erre is a választ? Hiszen még nem is tanultuk.

- Képzelje tanárúr, szabad időmben nemcsak a tökömet vertem, hanem előre megnéztem a tantervet, s felkészültem amennyire csak tudtam – válaszoltam pimaszul. – Ó, és köszönöm a megerősítést arról a tényről, hogy egy diákot teljesen új, ismeretlen anyagból feleltetett – majd elővettem a zsebemből a hangrögzítőt. – Biztosan az igazgató is olyan jól fog szórakozni, mint én magam.

Olyan elképedve ült ott, szerencsétlen meg se tudott mukkanni.

- Nem muszáj beírnia az ötöst, de remélem egy egyest se akar adni – majd a helyemre mentem.

Miközben a padom felé sétáltam, egy osztálytársam ki akart botlasztani, azonban időben észrevettem, s olyan erővel léptem rá a lábára, hogy szerencsétlen majdnem ordított egyet fájdalmában.

Ezután testnevelés óra következett. A többiek összegyűltek az öltöző egyik végében, s hozzám se mertek szólni. Miután átöltöztem, kimentem az udvarra, mikor hátulról meglöktek. Kyle volt az.

- Már hiányzott, hogy a múltkoriért ellássam a bajod – mondta idegesen.

- Erről jut eszembe, szerettem volna azért az esetért bocsánatot kérni. Nem direkt bántottalak – feleltem rideg, de mégis komoly tekintettel.

- Nem érdekel – majd megpróbált megütni.

Ekkor lehajoltam, s kivédtem az ütését. Még párszor megpróbált adni egy-két lángost, azonban minden sallert kikerültem, szerencsétlen srác pedig a saját lábában botlott meg, majd a földre esett. Mikor kezet nyújtottam neki, hogy felállítsam, ő eltolta a tenyeremet, mérgesen felvette a földről a baseball sapkáját, majd elviharzott a helyszínről. A többiek mind őt röhögték, én pedig csak felvontam a vállamat, s mentem is órára.

Miután vége lett az utolsónak, kirohantam az iskola épületéből, mivel szerettem volna néhány dolgot elintézni a városban, s egy gyors séta után már a fényképész üzlet előtt álltam. Biztosan azt kérded, mit kerestem én ott, azonban a válasz igen egyszerű: szerettem volna bekereteztetni a közös képet a barátaimmal, amit annál az ősi templomnál készítettünk. Ezt a fényképet onnantól kezdve mindig az éjjeli szekrényemen tartottam. Ezt követően elmentem kicseréltetni a telefonom kijelzőjét, mivel ugyebár be volt törve, majd utolsó állomásnak a temetőhöz sétáltam.

-166-

Már akkor majdnem este volt, a sírkert felé közeledve pedig egyre hangosabb lett a fákon, s tetőkön ülő varjak károgása. Bementem a fölém magasodó vaskapun, majd a naplementében táncoló falevelek kíséretében egy apró kis sírkőhöz gyalogoltam. Az egyik kúttól nem messze volt, körülbelül két méterre tőle. Rajta Marilyn neve szerepelt. Megálltam előtte, letérdeltem, s meggyújtottam egy mécsest. Elővettem a táskámból az özvegy tulipánt, amit Amelia adott nekem, majd beletettem a virágot a sír előtti kis vázába. Ahogy a szél elsüvített a fülem mellett, s ahogy a mécses tüze lobogott a szemem előtt, olyan volt, mintha maga Marilyn szólt volna hozzám. Bár nem értettem, mit mondott, de hallottam, ahogy hozzám szólt. Egy könnycsepp kiszökött a szememből.

- Köszönök mindent! – mondtam halkan, hálával teli szívvel.

Ezek után felálltam, leporoltam a nadrágomat, majd hazamentem.

Mielőtt először találkoztam volna Stella-val, vagy a többiekkel, azt kérdeztem magamtól, vajon miért én. Vajon miért én lettem az a valaki, aki szupererőkkel rendelkezik. Nem szerettem volna hős lenni. Túlságosan féltem az erőmtől, illetve a vele járó felelősségtől. Az a néhány hónap megmutatta nekem, hogy nem kell félnem az új dolgoktól, s hogy egy először rossznak tűnő esemény mennyire jó irányba viheti el az ember életét. Ha aznap, mikor találkoztam Stella-val, megittam volna azt a zöld trutyit, soha nem lettek volna szupererőim, nem találkoztam volna annyi csodás emberrel, s lehet még most is szomorúan éldegélnék egymagamban egy panellakásban. Bár nem tudtam még akkor se pontosan, hogy miért én lettem az a személy, aki szupererőket kapott, örültem, hogy én voltam az a valaki, hiszen így végre sikerült elválaszthatatlan barátokat szereznem, akik segítettek benne, hogy jobb életem legyen. Ha ők nem lettek volna, ki tudja a mai nap hol lennék. Mikor este lefeküdtem, s a közös fotónkat kitettem a szekrényemre, akkor is rájuk gondoltam, s azon tűnődtem, vajon mit csinálhatnak.

„Legyünk hálásak azoknak az embereknek, akik boldoggá tesznek minket. Ők a bájos kertészek, akik kivirágoztatják a lelkünket."

- Marcel Proust

A 'Kezdetek' történetív vége

-167-

A történet folytatódik A Masayoshi kora című könyvben!