Szuperhősök világában

14. Fejezet – Egy tollas cimbora

Alexa szemszöge

Most azt a történetet szeretném veled megosztani, amikor megtanultam, hogyha mások segítséget nyújtanak, nem szégyen az, ha elfogadom. Azon a szép, keddi napon jöttem rá, hogy nem baj, ha néha elfogadom a barátaim segítségét. Nyilván nem azt mondom, hogy az embernek semmit sem kell egyedül csinálnia, s mindig másokra kell támaszkodnia, de fontos, hogyha vannak szeretteink és ők segítséget nyújtanak, elfogadjuk azt.

Szóval, hol is kezdődik ez a történet? Reggel éppen Stella egyik klónjával folytattuk az erőink elsajátítását. A bázis mellett voltunk egy kis tisztáson, ahol Stella különféle érdekességeket mutatott nekünk a szupererőkkel kapcsolatosan. Például megmutatta Eron-nak és Nolen-nek, hogy a villámot és a tüzet hogyan formálják akaratuk szerint. Hiszen, ha már minden szupererővel rendelkező ember a személyisége alapján szerzi meg képességét, jó, ha ők is a saját tetszésük szerint használják az erejüket. Hisz nincs két egyforma ember, ezért nincs két teljesen egyforma szupererő sem. Eron a villámból egy kard formát alakított ki magának. Állítása szerint nagyon régen járt vívni, azonban nem tartott sokáig. Nolen tűzből szekercéket csinált magának, mindig is kedvelte a norvég mitológiát és kultúrát, ezért döntött ezen fegyverek mellett. Ezek után Amelia-nak mutatta meg, hogyan őrizhet meg az ereje használata közben több energiát. Ez nekem is előnyös volt, azonban Amelia-nak még inkább, mivel mikor ő használta az erejét, mindig elkezdett vérezni az orra. Nekem nem akadtak ilyen problémáim. Gondolom azért, mert az állatokkal való kommunikáció könnyebb, és kevesebb energiát emészt fel, mint az, hogy valaki a mások fejében zajló gondolatokat látja. Hammond már akkor is egész jól használta a képességét, az emberfeletti erejével sok mindent véghez tudott vinni, de azért ő is maradt a kiképzésen, hátha több mindent megtanulhat.

Miután végeztünk, gondoltam, megnézem azt a makicsaládot a bázistól nem messze, akikkel már egész jó barátságot kötöttem. Majdnem minden nap elmentem meglátogatni őket, s vittem nekik valami kis falánkságot is. Az a nap se volt más, a hűtőnkből kivettem némi gyümölcsöt, s elvittem nekik. Mikor odaértem a banánfához, kivételesen nem ugrottak rám örömükben, hanem szomorkásan ültek egyhelyben. Láttam, hogy valami nincs rendben. Bár az állatok egész jól megértettek már akkor is, én még nem teljesen tudtam beszélni a nyelvükön. Hiába makogtak, nem értettem semmit. Észrevettem, hogy az egyik kölykük nem volt ott velük. Egy kis szürke színű makákó, a jobb szeménél egy foltban a bundája fekete színű volt. Addig mindig láttam, azonban aznap nem tartózkodott ott. Gondoltam, hogy a családja emiatt volt annyira letört. Megkérdeztem, hol van a kölykük, de nem tudták megmutatni.

-122-

Lehetséges, hogy ők se tudták, mi történt vele, vagy hogy hol van, csak annyit vettek észre, miképp eltűnt. Bár szerettem volna egymagamban megoldani a dolgot, de beláttam, muszáj segítséget kérnem. Kicsit rossz szájízzel visszasiettem a bázisra, s néhány perc elteltével már ismét a banánfa előtt álltam egy barátom társaságában.

- Pontosan miért is vagyok itt? – kérdezte Amelia.

- Nem szívesen rángattalak ide, de szükségem van a segítségedre – nyögtem ki.

- Semmi gond. Miben segíthetek?

- Ennek a makicsaládnak eltűnt az egyik kölyke, de mivel nem teljesen értem még az állatok nyelvét, illetve ők se tudják pontosan, hol van, reméltem te talán tudsz segíteni.

- Megpróbálhatom.

Ezután Amelia letérdelt a vizes pázsitra, majd kinyújtotta a kezét, azonban a makik inkább csak megijedtek tőle, s felmásztak a fára.

- Valamit rosszul csináltam? – húzta el a tenyerét.

- Nem – nyugtattam meg. – Csak még nem ismernek.

Ezek után én is letérdepeltem, s halkan ezt mondtam a kicsit megrémült emlősöknek:

- Nyugodjatok meg, nem akar titeket bántani. Gyertek!

Miután megnyugtattam őket, óvatos léptekkel lemásztak a fáról, majd megközelítették Amelia-t, aki egy picit bepánikolt, de neki is elmondtam, hogy nem kell félnie. Ismét kinyújtotta a kezét a makik felé, majd tenyerét az egyik fejére helyezte, s megsimogatta. A maki erre reakciónak odadörgölte a fejét Amelia kezéhez. Ezután becsukott szemmel elkezdett koncentrálni, majd néhány másodperc után levette a kezét a maki fejéről.

- Mit láttál? – kérdeztem.

- Ő és egy másik maki éppen a fákon lengedeztek, mikor egy lövés durrant el tőlük nem messze. Nem találta el egyiküket se, de annyira megijedtek, hogy szétszéledtek. Ezután nem találták meg egymást – mesélte el Amelia, mit látott a víziójában.

- Hogyan nézett ki az a másik maki? – érdeklődtem.

- Szürke színű, az egyik szeménél egy fekete folttal.

- Akkor ő lesz az – állapítottam meg. – Attól félek, nagy bajba került. Azt esetleg nem láttad, hogy miközben ugráltak, hol voltak?

-123-

- Most, hogy mondod, rémlik valami. Azt hiszem egy patak mellett időztek – vágta rá kis gondolkodás után.

- Na akkor itt már eltudunk indulni. Azt nem tudod, ez körülbelül mikor történhetett?

- Sajnos nem – válaszolta.

- Rendben. Akkor elmegyek a közeli patakhoz, aztán annak a mentén hátha találok valamit. Köszi a segítséget!

- Hé, én is jövök veled – szólt utánam Amelia.

- Biztos? Nem szeretnélek tovább itt tartani. Így is segítettél már eleget.

- De lehet, hogy még kell segítség. Ha így lenne, szeretnék ott lenni.

- Nem muszáj, szeretném ezt egyedül megoldani. Különben is, sokkal jobb dolgokat is tudsz csinálni, minthogy egy random eltűnt makit keresel a dzsungelben. Mondjuk olvasni egy könyvet.

- Amit magammal hoztam már kivégeztem.

- Mi a helyzet az online könyvekkel?

- Most nincs kedvem olvasni. Amúgy te is csinálhatnál jobb dolgokat, nemcsak én.

- Tudom, de mindenképp szeretném megtalálni azt a makit.

- Akárcsak én. Hidd el, nekem sincs kőből a szívem.

- Tudom, nem arra akartam célozni, csak... csak ezt szeretném egyedül csinálni.

- Na és miért? – kérdezte csípőre tett kézzel.

- Nos, nincs különösebb oka, csak...

- Na akkor megyek én is – szólt közbe, miközben már el is indult a folyócska irányába. – Ha lemaradsz, kimaradsz – kiabálta vissza nekem.

Kis mosollyal a szám szélén vettem egy nagy levegőt, majd gyorsan felzárkóztam Amelia mellé. A békésen folydogáló patak mellett kóricáltunk, s közben néztük, hogy a víz hogyan ütközik neki a kisebb-nagyobb köveknek. Egy darabig csak egyenesen haladtunk, mikor egy bizonyos pontnál Amelia váratlanul a tenyerébe burkolózott, majd összeesett. Gyorsan odasiettem, s megpróbáltam felállítani. El kell ismernem, a szívem rendesen elkezdett dobogni.

- Jól vagy? – tettem fel a kérdést.

-124-

- Igen, csak hirtelen egy kép ugrott be a fejembe. Mintha már jártam volna itt.

Rövid szétnézés után, Amelia felkiáltott.

- OTT van! – majd egy fára mutatott, a kérge fel volt törve. – Abba a fába fúródott bele a golyó, aminek a hangját hallottam. Vagyis, a makik hallották... mindegy, érted a lényeget.

- Akkor valahol a közelben veszett el az a kölyök. Szerinted itt megtalálhatjuk? – kérdeztem reményteli hanggal.

- Lehetséges, de óvatosnak kellene lennünk – figyelmeztetett.

- Igaz. Aki eldurrantotta azt a lövést, lehet nem a legkedvesebb személy – feleltem.

- Tudod mit? Valaki maradjon itt! Ha egyikünk nem jön vissza húsz perc múlva, akkor a másikunk tud segítséget hívni.

- Jó ötlet.

- Megyek én – vállalkozott rá.

- Ez már nem annyira jó ötlet.

- Miért?

- Vagyis nem rossz ötlet, csak nekem nem tetszik. Az én tervem volt, hogy keressük meg ezt a makit. Én fogok menni.

- Biztos vagy benne? – kérdezte Amelia kicsit aggódva.

- Igen – mondtam határozottan.

Ezután mélyebbre hatoltam a dzsungelben, de megpróbáltam óvatos lenni, s közben a makit kerestem, vagy nyomokat, amelyek elvezethetnek hozzá. Nem kellett sokáig mezgerélni, hamarosan egy tüskés bokornál egy szürke szőrfoltot találtam. Gondoltam, hogy azé a makié lehet, akit keresünk. Eléggé a szívemen viseltem a sorsát. Szerettem volna megtalálni, s megbizonyosodni róla, hogy nincs semmi baja. Miközben levettem a szőrcsomót a bokor ágáról, egy tüske véletlenül megszúrta az ujjam. Hirtelen elrántottam a kezemet, de nem lett semmi bajom. Rászorítottam egy zsebkendőt, s már mentem is tovább.

Annyira siettem, hogy nem néztem a lábam elé, s véletlenül futóhomokba futottam. Az iszap gyorsan elnyelt, hirtelenjében nagyon megijedtem. Elég piszkos lettem. Még a melltartóm is tele ment sárral, bár akkor ezzel annyira nem törődtem, csak szerettem volna onnan kijutni, mielőtt belefulladnék a mocsárba. A telefonomat sajnos nem értem el, túl mélyen heverészett. Megpróbáltam kiabálni, azonban Amelia nem hallotta meg a sikolyom.

-125-

Ezután inkább megpróbáltam valami más módszert, nem szerettem volna ragadozókat odavonzani magamhoz.

Észrevettem, hogy a felettem lévő fáról néhány falevél esett le elém. Rögvest felnéztem, s egy vörös tollazatú papagáj nézett vissza rám kancsal tekintetével.

- Sáros ember nagy bajban van; kicsit koszos, de látom jól van – szólalt meg.

Nagyon meglepődtem. Tudtam, néhány papagáj képes beszélni, de nem hittem volna, hogy ennyire tisztán és folyékonyan.

- Ennek az embernek segítség kell, segítséget kérni mégis szégyell – mondta ismét egy rövid károgás után.

- Nem kell egy madár segítsége, valahogy egymagam is találok kiutat innen – suttogtam magamban.

- És már megint jön a tagadás; hiába, túl kevés benned az akarás.

- Légyszi, csendben maradnál?! – szóltam rá.

- Perry most egy kicsit csendben marad; de csak addig, míg a lány sírva nem fakad.

Bár az a papagáj rendkívül idegesítő volt, örültem, hogy végre van egy állat, aminek a beszédét én is értem, plusz, legalább hallgatott a szavamra, s befogta a csőrét egy rövid időre. Sajnos a futóhomok továbbra is csak nyelt elfele, már majdnem a kezeim is a sártenger alatt rekedtek. Nem volt más választásom, kénytelen voltam belátni, hogy ezt a szituációt nem tudom egyedül megoldani. Muszáj volt segítséget kérnem.

- Perry, igaz? – kérdeztem. – Tudnál segíteni? Az egyik barátom a közeli pataknál van. Kérlek, szólj neki!

- Kérésed számomra parancs, királynőm; hadd legyek én a megmentőd.

- Hogy micsoda? – kérdeztem magamban, miközben ő már tova is szállt.

Gyorsan megráztam a fejemet, mert azt hittem, egy álomban vagyok, majd vártam Perry visszatértét. Addig próbáltam nem sokat mocorogni, nehogy gyorsabban belesüllyedjek az iszapba. Nemsokára Perry visszatért, a fák fölött repült.

- A barátnőd eltűnt; úgy néz ki, a nyoma is megszűnt – mondta.

- Tessék? – értetlenkedtem magamban.

Enyhén rám tört a félelem. Reménykedtem benne, Amelia-nak nincs semmi baja. Sajnos egy másik megoldást kellett találnunk arra, hogy valahogy kiszabaduljak sáros börtönömből. Perry megpróbálta megfogni a karmaival a pulcsimat, s elkezdett húzni, de lássuk be, egy papagáj az életben soha nem bírna kihúzni egy hatvan kilós embert a sárból.

-126-

Ezt a tervet gyorsan feladtuk, s helyette máson kezdett el járni az agyam. Megkértem Perry-t, hogy repüljön el a közeli banánfához, s adjon át egy üzenetet a makiknak. Nem kellett sokat várni, hamarosan az egész család felbukkant. Felkapaszkodtak egy nagyobb fa vastagabb ágára, s közös erővel elkezdtek húzni. Közel húsz maki már sokkal többet ért, mint egy papagáj. Sikerült annyira kiemelniük, hogy az egyik lábamat a szilárd talajra rakhassam. Onnantól már könnyű volt kihúzni a másik lábamat is.

- HÚ! – kiáltottam fel, miután kimásztam a lucsokból. – Köszönöm... köszönöm, hogy segítettetek! Nélkületek megfulladtam volna.

Ezt követően egy eléggé váratlan dolog történt. Az egyik maki felugrott a vállamra, s hozzám dörgölőzött, ezután pedig mintha egy hangot hallottam volna a fejemben. Valahogy így hangzott:

- Nincs mit!

- AZTA! – kiáltottam meglepetten. – Úgy néz ki, végre értem, mit mondanak az állatok.

Összeszedtem magam, de nem vesztegettem sok időt. Hamarosan ismét a makikölyök és Amelia keresésére indultam. Most csak annyi volt a különbség, hogy nem egyedül csináltam, hanem egy meglepően rímkedvelő papagájjal és egy makisereggel az oldalamon.

Próbáltam óvatosan haladni előre az erdőben, nem szerettem volna megint futóhomokban ragadni. Ekkor egy bokor mögül hangokat hallottam. Olyan volt, mintha emberek beszélgettek volna. Miután a levelek közt átdugtam a fejemet, egy kis mezőt láttam. A közepén egy kioltott tábortűz feküdt, mellette egy teherautó, benne rengeteg ketreccel. A kalitkákban mindenféle dzsungelbéli állat volt elzárva. Köztük remegett az a kis maki, akit kerestünk. A kocsiban néhány állat lenyúzott bundája is helyet kapott. Mikor először megláttam őket, görcsbe rándult a gyomrom, a kezemet hirtelen a szám elé raktam. A tűzrakás körül terepruhás emberek álltak, orvvadászok voltak. A vezetőjük egy nagydarab férfi, az orra be volt kötve. Ekkor vettem észre Amelia-t egy fához kötözve. Óvatosan odalopakodtam hozzá, s kiszabadítottam.

- Örülök, hogy jól vagy – súgtam oda neki.

- Én pedig, hogy látlak. Éppen a pataknál álltam, mikor egy kocsi közelített felém. Ezek a rohadékok elfogtak engem is.

- Azta! Te mióta káromkodsz? – lepődtem meg.

- Csak akkor szoktam, mikor a vérnyomásom túl magasra ugrik. Egyébként veled mi történt? – tette fel hozzám a kérdést, mikor meglátta, hogy nyaktól lefele csupa sár vagyok.

-127-

- Hosszú történet. Majd elmondom, ha megmentettük ezeket az állatokat – mondtam, miközben leszedtem a kötelet Amelia-ról.

Ekkor két kövérebb vadász lépett oda hozzám, majd az egyikük a fegyverük csövével leütött. A következő, amire emlékszem, hogy én is egy fához kötözve térek magamhoz. Előttem a vadászok vezetője guggolt.

- Csak nem magadhoz tértél? – kérdezte. – Pedig már majdnem meglógtál. Mit akartál tenni? Szólni a szuperhős barátaidnak? Sajna, ez most nem jött össze.

- Főnök, ismerek egy szervkereskedőt, aki a közelben él. Neki eladhatnánk ezeket a szukákat. Onnantól már az ő baja lenne – szólalt meg az egyikük.

- Nem rossz ötlet. Én személyesen arra szavaztam volna, hogy hágjuk meg őket, de a te terved se hangzik rosszul. Legalább kapnánk egy rakás pénzt.

Ezután, miközben nem figyelt, az egyik lábammal arcon rúgtam. Hátraesett, az orrából rendesen elkezdett folyni a vér.

- Te rohadt szuka! – ordibálta, miközben megütött. – Mindegy, már úgyse tudtok csinálni semmit – mondta, most már nyugodtabban, egy sunyi vigyorral az arcán.

Ezután egy kis időre ott hagytak minket, míg ők néhány dobozt bepakoltak a teherautó hátuljába.

- Mit csináljunk? – kérdezte tőlem suttogva Amelia.

- Mostanra már biztos feltűnt a többieknek is, hogy eltűntünk – mondtam, miközben a fák lombjait vizslattam.

- Az lehet, de mire ránk bukkannak, már a szívünk nem lesz a helyén – felelte bepánikolva.

- Nyugodj meg! Nem kell megvárnunk a többieket, majd valahogy...

- Azt ne mondd, hogy valahogy megoldod önmagad! Ezt nem tudod egyedül megcsinálni – szólt közbe.

- Nem is azt akartam mondani. Azt szerettem volna, hogy majd valaki más segít nekünk.

S mire ezt a mondatot kimondtam, már meg is éreztem az egyik makit, amint a kezemnél lévő kötelet harapdálta. Sikeresen el is harapta az engem foglyul tartó zsinórt, ezt követően pedig segítettem eloldozni Amelia-t. Mire a vadászoknak feltűnt, hogy kiszabadultunk, a dzsungel összes állatával kellett farkasszemet nézniük. Ott volt az összes maki, rengeteg majom, sőt, még egy vaddisznó is. Végül Perry bukkant fel a fák rejtekéből. Rászállt a vállamra, s ezt mondta:

-128-

- Mindenki a nagy csatára készül, ma itt egy csepp vér kicsördül.

Ezek után az állatvilág apraja nagyja előre tört, s letarolták a vadászok táborát. Nekem és Amelia-nak nem is kellett semmit csinálnunk, az állatok ellátták az összes baját. Szerencsétleneknek még a puskájukat se volt idejük használni, egy nagydarab gorilla izomból nekik rontott, s halálra verte őket. Mi egyszerűen elvettük a melák vezérüktől a ketrecek kulcsát, s kiszabadítottuk az összes bezárt állatot. Elérzékenyülve néztem, miközben a kis maki ismét egyesült családjával. Apró léptekkel én is odamentem hozzájuk, s megsimogattam a fejét.

- Köszönöm! – mondta.

Bár ezt a részt csak a fejemben hallottam, Amelia pedig – ha nem tudott volna a szupererőmről – őrültnek hitt volna, de valahogy tudom, hogy az a kis maki ezt mondta. Egyszerűen érzem.

Ezután odahívtuk a H.E.R.O.-t, akik letartóztatták az orvvadászokat, s visszavittek minket a bázisra. Odahaza bekötöztem a fejemet, ahol az a vadász megütött, illetve vettem egy jó forró fürdőt. Miután átöltöztem, leültem a konyhába, s ettem egy kis müzlit, miközben Amelia-val elmeséltük a többieknek, mi történt. Ekkor kopogást hallottunk az ajtónkon. Kinéztünk, de nem láttunk senkit, csak egy papagájt, amint a csőrével kopogtatott az üvegajtón. Kinyitottam neki, s Perry azonnal a vállamra szállt.

- Jó újra látni, gazdám; a müzlit, amit eszel, szívesen ellopnám – csiripelte.

- Ez meg mi? – kérdezte Nolen összezavarodottan.

Én megsimogattam Perry fejét, majd néhány másodperc után ezt válaszoltam:

- Azt hiszem, ő egy új barátom.

- Azért legközelebb szólhatnál előre, ha leváltasz minket egy madárra.

Nolen viccén mindenki elkezdett kicsit nevetni, s közben örömmel üdvözölték az új bajtársamat.

Mint már mondtam, az a nap volt az, mikor megtanultam, hogy néha muszáj segítséget kérni. Előfordulnak az életben azok a szituációk, mikor valamit nem tudunk egyedül megoldani, s ilyenkor jó, ha számíthatunk a szeretteink segítségére. Aznap azt a sok vadászt se tudtam volna egyedül legyőzni, azonban kis támogatással sikerült, s így egy új barátot is szereztem. Bár alapesetben az embert bolondnak nézik, ha egy madárral beszélget, hála a szupererőmnek, ez is lehetséges. Aki őrültnek néz, nos, az az ő baja.

-129-