Szuperhősök világában

10. Fejezet – A sárkány két arca

Nolen szemszöge

A reggelt egy kis edzéssel kezdtem. Nem tudok sokáig aludni, így amig a többiek felöltöztek, én súlyzóztam. A rövid edzés után megtöröltem az arcomat az izzadságtól, Stella pedig már az ajtó előtt várt ránk. A kiképzés egyszerűen ment, Stella elpapolta a szupererők eredetét, majd mikor rajtam volt a sor, hogy használjam a képességem, megpróbáltam a kezemmel tüzet gyújtani – hisz ez volt az erőm lényege – azonban egy kis füstön kívül semmi nem hagyta el a testemet. Még egy apró parazsat se sikerült csinálnom. Kissé ideges lettem, akkoriban még hamar dühbe tudtam gurulni a kis apróságok miatt is. Ez főleg nevelőapámnak volt köszönhető. Én is, csakúgy, mint a testvérem, ki nem állhattam. Házasságuk elején még jól kijött anyámmal, de minket már akkor is piszkált. Állandóan ránk szólt, ha valamit nem úgy tettünk, ahogy ő akarta. Mindig megpróbált valahogy keresztbe tenni nekünk, ha pedig nem úgy történt valami, ahogy ő szerette volna, kiverte anyánknak a hisztit. Ugyebár ebből gyakran veszekedés lett, és a levét legtöbbször mi ittuk meg öcsémmel. Hamarosan azt is elmondom, hogy nevelőapám miket csinált, azonban előtte folytassuk a kiképzésünkkel. Bár a japán nő elmondta nekünk az azt megelőző nap, hogy miért léteznek a szuperhősök, Stella pedig elmondta az erőink eredetét, hogy bevalljam az őszintét, nem érdekeltek ezek az információk. Akkoriban legszívesebben a H.E.R.O.-hoz se csatlakoztam volna. Úgy szerettem volna segíteni az erőmmel más embereken, hogy nem vagyok lánchoz kötve. Nem akartam a kormány egyik újabb bábuja lenni, azonban, ha megakartam tartani a képességemet, muszáj volt csatlakoznom a szervezethez.

Visszatérve a lényegre, Stella engem is elvitt egy szoborhoz valahol az erdő közepén. Kicsit sziklásabb környék volt, egy hegy aljánál szálltunk ki az autóból. A szobor egy hatalmas nagy sárkányt ábrázolt. A pikkelyes monstrum szárnyai szét voltak tárva, s így a szobor szélessége elérte a közel tíz méteres hosszúságot.

- Nem lehetett könnyű kifaragni – mondtam kissé elképedve.

- Tudod miért vagyunk itt? – kérdezte Stella.

- Gondolom jót tesz a kinti levegő – feleltem kicsit poénosan.

- Kérlek, vedd komolyan, amit kérdeztem!

- Nos, fingom sincs – vontam fel a vállamat.

-77-

- A sárkányt általában a kettősség szimbólumaként jelenítik meg. Jelentheti a haragot és nyugalmat, a tüzet és a vizet, a halált és az életet. Láttam rajtad, hogy hamar ideges lettél, mikor nem sikerült használni az erődet.

- Én a helyedben nem csodálkoznék ezen. Az az érdekes, hogy Kopter miatt van még egyáltalán ép agysejtem.

- Kopter? – kérdezte Stella bizonytalan hanggal. – Biztosan nevelőapádról beszélsz, igaz?

- Róla hát.

- Ahogy hallom, nem igazán kedveled. Miért? – tette fel a kérdést.

- Mert egy fasz. Elnézést a kifejezésért!

- Semmi gond. Na és miket csinált, hogy ennyire nem szereted?

- Folyton idegeskedik, ha nem az ő tetszésére történnek a dolgok, engem és testvéremet nem hagy nyugton, egyszer pedig... - mondtam, miközben megakadt a hangom.

- Nyugodtan mondd el! – bíztatott Stella.

- Egyszer megfenyegette a testvéremet. Miért hoztál egyáltalán ide? – szakítottam félbe a beszélgetést egy kérdéssel.

- Tudom, hogy nehéz lehet elviselni nevelőapádat, azonban az általa okozott harag túlságosan felemészt. Muszáj leküzdened a dühödet, különben az egész életedet a harag fogja irányítani. Mint már említettem ez a szobor sok kultúrában és mitológiában fejezi ki a haragot, azonban egyben a nyugalmat is. Talán erőt adhat, hogy te is megnyugodhass.

- Én értékelem, hogy segíteni akarsz, de ne várd el tőlem, hogy itt elkezdek imádkozni ezelőtt a szobor előtt.

- Nem is azt akarom, hogy itt térdre borulj, és imádkozz. Azt akarom, hogy gondolkodj el, próbáld meg legyőzni a dühödet, közben pedig ne törődj semmi mással.

- Honnan tudod ennyire, hogy mi az, ami a legjobban segítene nekem leküzdeni a problémáimat? Csak nem egy pszichológus vagy? – kérdeztem viccelődve.

- Tulajdonképpen de, az vagyok – erősített rá Stella. – Miután felfedeztem a szupererőmet, s csatlakoztam a H.E.R.O.-hoz, elhatároztam, hogy segíteni fogok az embereken fizikailag és mentálisan is.

- Azért én nem vagyok olyan vészes eset. Nem vagyok depressziós, csak picit dühös.

-78-

- Igaz, de ha most nem küzdöd le a dühödet, később még komoly problémákat okozhat. Az első ilyen komplikáció, hogy nem tudod normálisan használni az erődet.

- Akkor nem használom őket. Ha segíteni akarok másokon, megtalálom én magam a módját.

- Ne mondd ezt! Tudod, hogy csak segíteni akarok, és nem szeretnék rosszat, ugye?

- Én csak annyit tudok, hogy az állam szeretne engem is használni a piszkos feladataihoz, mert van szupererőm – mondtam kissé megvetően.

- Nos, az igaz, hogy a világban rengeteg rossz ember van, azonban szeretném hinni, hogy én nem tartozom közéjük. Nem azért akarom, hogy megtanuld használni a szupererődet, mert a piszkos feladataimat akarom veled elvégeztetni, hanem mert azt akarom, hogy problémamentes életed legyen, és hogy az erőddel segíthess más embereken.

Erre nem mondtam semmit.

- Nemcsak te vagy itt az egyetlen, aki ilyen problémákkal küzd. Eron egészen idáig túlságosan félt az erejétől és attól, hogy új barátokat szerezzen. Amelia rettegett az ismeretlen helyzetektől, illetve attól, hogy szembeszálljon az apjával. Hammond akármit megtett volna, amit az apja kért tőle, mert félt, hogy csalódást okoz neki, Alexa pedig attól borzongott, hogy a hibái miatt megszidják. Te mitől félsz?

- Nem tudom – válaszoltam, miközben a szél belekapott a hajamba.

- Máshogy teszem fel a kérdést. Miért vagy ideges?

- Mert félek tőle, hogy amig nem vagyok ott, az az ember akármit megtehet a családommal, s félek, hogy talán meg is fogja tenni.

- Na látod, ettől félsz. Nem kell rettegned attól, hogy mi az, ami esetleg megtörténhet. Nem hinném, hogy nevelőapád bántaná a testvéredet vagy az édesanyádat.

- Ahmya-ról se hitted, hogy elárulja a H.E.R.O.-t, aztán mégis itt vagyunk.

- Ebben igazad van, de tételezzük fel, ha nevelőapád tenne is valamit. Édesanyád – bár nem ismerem – biztos vagyok benne, tud magára és a testvéredre vigyázni.

- Igaz – feleltem elmosolyodva. – Egyszer megpróbálták ellopni a táskáját kint az utcán. A vége az lett, hogy a tolvaj könnyek közt futott el az életéért könyörögve.

Ezt a kis történetet Stella is megmosolyogta, majd ezt mondta:

-79-

- A lényeg, hogyha az életedben van egy ember, aki ártani akar neked, nem kell foglalkoznod vele. Nyilván nem azt mondom, hogyha megakar ölni, akkor ne csinálj semmit, de...

- Értem, hogy érted – szóltam közbe.

Sóhajtottam egyet, majd hajlandó voltam együttműködni Stella-val. Megpróbáltam az erőm használatát. Elgondolkodtam azon a napon, mikor nevelőapám megfenyegette a testvéremet.

Éppen a szobámban ültem, még viszonylag kora délelőtt lehetett, s közben a telefonomat nyomkodtam. Ekkor hallottam meg Kopter üvöltését a fürdőszoba felől. Az öcsém, Dom megviccelte őt. Mikor Kopter kinyitotta az ajtót, az meghúzott egy madzagot, s a következő, amire felfigyelt, hogy egy vödör víz nagyot placcsan a fején. Dom a szobájából figyelte. Majdnem meghalt a röhögéstől.

- Nyavalyás kölyök! – mormogta magában. – Ezt elmondom anyádnak.

Erre a kijelentésre hamar érkezett is a válasz.

- Mondjad nyugodtan, úgyse érdekli – felelte Dom.

- Te meg mit állsz ott?! – kérdezte morcosan felém fordulva.

- Csak hallottam, hogy ordibáltál. Azt hittem, komoly baj van, de örülök, hogy legalább élvezed az ingyen fürdőt.

- Ezért kitekerem a nyakatokat – mondta Kopter, miközben belerúgott egyet a földön heverő vödörbe.

Ezután bezárkózott a fürdőszobába, öcsém pedig odaszaladt hozzám, miközben még mindig próbálta nem halálra röhögni magát. Bár a kis tréfáját én is megmosolyogtam, azért muszáj volt figyelmeztetnem:

- Szerintem jobb lenne, ha nem piszkálnád. Így is sokat basztat minket, ne adjunk neki indokot! Ki tudja, ha megbolondul, mit csinálna veled – súgtam neki halkan.

- Pedig még van egy utolsó tréfám, amit elakartam sütni – csintalankodott Dom.

Erre én lehajoltam a testvéremhez, megfogtam a kezemmel a vállát, majd ezt súgtam oda neki kérlelve:

- Légyszi ne tedd! Nem akarom, hogy emiatt az ember miatt bajod essen.

Erre Dom visszanézett rám, s halkan megígérte, hogy nem fog semmit se tenni, de miközben ezt mondta, a földet nézte, s hallottam a hangján, hogy hazudott.

-80-

- Rendben. Megígérem, hogy nem teszek semmit – mesélte be nekem, majd felment a szobájába.

Tudtam, hogy nem mondta az igazat, s ugyanúgy azt tervezte, hogy megviccelje Koptert. Én is visszamentem a szobámba, de néha-néha ránéztem Dom-ra, nehogy valami hülyeséget csináljon. Miután néhány óra eltelt, úgy döntöttem, hogy kimegyek a házból az utcára sétálni. Odalent járkáltam a városban, fülemben fülhallgató volt, közben zenét hallgattam. Los Angeles forgalmas utcáin sétáltam, s hiába volt sok ember, mégis megnyugtató érzést keltett bennem. A családommal egy panellakásban éltünk egész közel a város közepéhez, azonban akkor nem mentem messzire. Biztos azt kérdezed, hogy akkoriban miért utáltuk a nevelőapánkat ennyire. Több oka is van, most felsorolok néhányat. Először is egyszer véletlenül Dom kiöntött egy kis tejet a földre, mire ő véletlenül belelépett. Nevelőapám izomból felpofozta. Egyszer azt vettük észre, hogy a gépén random nőkkel írogatott, miközben ugyebár már házas volt. Mikor megtudta, hogy jártunk a szobájában, és a holmiját kutattuk, ő szétszerelte az én- és a tesóm számítógépét is. Egyik alkalommal Dom azt is észrevette, hogy anyám pénztárcájából lopott ki némi pénzt. Szóval röviden összefoglalva megvolt rá az okunk, hogy ne kedveljük őt.

Egy rövid kis séta után hazatértem, s azt vettem észre, hogy az egész ház romokban állt. Odabent minden szanaszét hevert a földön, néhány üveg összetörve feküdt. Nem az volt az első alkalom, hogy ilyen történt. Egyszer azelőtt már megesett, hogy nevelőapám szétverte a házat, mikor anyámmal vitatkoztak valamin. Biztonság kedvéért a szobámba mentem, s felvettem a baseball ütőmet. Bár alapból játékra találták ki, fejek bezúzására is tökéletesen alkalmas. Ezután aggódva nekiálltam keresni a testvéremet, mikor az emeleten Kopterbe futottam bele. Egy kést szorongatott a kezében.

- Hol vagy te kis patkány? – kérdezte magában.

- Tedd azt le! – szóltam rá.

- Te mit csinálsz itt? – kérdezte meglepetten, mikor észrevett, s a kést is kidobta a kezéből.

- Mint tudhatod, itt lakok, szóval hazajöttem. Te mit csinálsz azzal a késsel? – tettem fel a kérdést.

- Annak a hülyegyereknek az egyik tréfája azt eredményezte, hogy betörjön az orrom – mondta, miközben egy kicsit véres zsebkendővel az orrát szorongatta. – Ha megtalálom, biztos, hogy felpofozom.

- Azzal a késsel szerintem mást is terveztél – konfrontálódtam.

Ezt követően csend törte meg a házat.

- DOM! – kiabáltam hangosan. – Hol vagy?

-81-

Ezután a konyhából néhány kartondoboz mögül hangokat hallottam. Odamentem, Dom pedig már a könnyeivel küszködve odafutott hozzám. Látszott rajta, hogy nagyon meg volt rémülve. Előttem térdre esett, majd megölelt.

- Megmondtam, hogy ne csinálj semmi butaságot! – szóltam rá.

- Sajnálom, hogy nem hallgattam rád! Ígérem, nem fogok legközelebb semmi ilyesmit csinálni!

- Jobb is – majd én is átöleltem.

- Annyira megijedtem – mondta sírva.

- Nincsen semmi baj! Most már nincs! – feleltem még szorosabban átölelve.

- Végre előkerültél – szólalt meg mögöttünk nevelőapánk.

- Hagyd őt békén! – mondtam, miközben kezemet kitártam magam elé, hogy megvédjem Dom-ot.

Abban a pillanatban lépett be anyánk a ház ajtaján. A nagy felfordulásra ő is rácsodálkozott. Gyorsan a nevünket kiabálta, hogy meggyőződjön róla, biztonságban vagyunk-e. Mikor Dom meglátta az anyját, nagy örömmel, még mindig könnyekkel a szemében odafutott hozzá.

- Itt mi történt?! – kérdezte dühvel a hangjában.

Bár megkérdezte, szerintem ő is pontosan tudta, hogy mi történt. Engem és Dom-ot a szobánkba küldött, mi pedig estig hallgathattuk a veszekedésüket. Annyira dühös voltam, kicsit Kopterre, de nagyrészt magamra, mivel nem voltam ott a testvéremnek mikor szüksége volt rám. Nevelőapám akármit megtehetett volna vele. Féltem is belegondolni, hogy mikre lett volna képes. Akkor el se mondtam anyámnak, hogy mikor megtaláltam Koptert, akkor egy kést fogott a kezében. Minél inkább ezen gondolkodtam, annál idegesebb lettem. Egyszercsak azt vettem észre, hogy körülöttem a levegő felizzott, minden irányba parazsak száguldoztak. Gyorsan felpattantam, s miután lenyugodtam, mindez elmúlt. Kicsit meg voltam rémülve az elején, de rövid gondolkodás után rájöttem, hogy én is egyike vagyok azoknak a különleges embereknek, akik rendelkeznek szupererőkkel. Bár tétováztam, aznap este elmondtam anyámnak, hogy nekem is van különleges erőm. Ő felhívta a H.E.R.O.-t, s bár nem akartam, hogy a kormány irányítson engem, segíteni akartam az embereknek. Ott akartam lenni azoknak, akiknek szükségük volt rám, hogy megvédhessem őket. Emiatt először nem akartam elmenni, mert féltem, hogy amig nem vagyok ott, valami őrültséget fog csinálni a családommal, de anyám megnyugtatott, vigyázni fog Dom-ra. Azután minden este küldtem nekik telefonon egy üzenetet, hogy megbizonyosodjak róla, jól vannak-e. Elsősorban azért akartam megtanulni használni az erőmet, hogy megvédhessem a családomat azoktól, akik ártanának nekik. Másnap elkezdtem összepakolni, mikor Dom jött be a szobámba.

-82-

- Akkor most elmész egy kis időre, igaz?

Erre csak bólogattam. Ő odajött hozzám, leült az ágyra, majd megölelt.

- Tudom, hogy remek szuperhős lesz belőled! Tudom, hogy meg fogsz védeni minket! – mondta.

Erre elmosolyodtam, majd viszont átöleltem.

- Tudod, nem szabad engedned, hogy az olyan emberek, mint például a nevelőapád felidegesítsenek. Ha véget ér a kiképzésetek, és odakint lesztek szemtől szemben a veszélyesebbnél veszélyesebb bűnözőkkel, fontos, hogy megőrizd a hidegvéred. Ha dühös és haragos vagy, a küldetés is annál nehezebb lesz. Az jó dolog, hogy megakarod védeni a családodat, de nem szabad hagynod, hogy a dühöd irányítson – mondta Stella, miközben a szobor előtt álltunk.

Sóhajtottam még egyet, majd végül megpróbáltam használni az erőmet. Kicsit nem Kopterre, hanem a családomra és az új barátaimra gondoltam. Miközben a velük töltött szép időkön járt az eszem, sikerült megnyugodnom, s elengednem a dühömet. Miután valamicskét fókuszáltam, sikerült használnom az erőmet. Mikor kinyitottam a szememet, egy apró kis lángot tartottam a kezemben. Éreztem a forróságát, de valahogy mégse zavart. Kicsit elámultam, mikor a láng lassan kialudt.

- Ügyes vagy! – gratulált Stella.

- Köszönöm, hogy segítettél!

Erre ő nem válaszolt szavakkal, csak egy apró kis mosollyal. Bár megpróbáltam volna többször is használni az erőmet, Stella megállított, nehogy túlságosan kifárasszam magamat. Aznap este beszélgettem anyámmal és Dom-mal, s szerencsére mindannyian jól voltak. Még este egy picit edzeni akartam, de végül úgy döntöttem, hogy leteszem a súlyzókat, s inkább pihenek. Ennél jobb döntést akkor nem is hozhattam volna.

-83-