Szuperhősök világában

1. Fejezet – Magányos fiú

Történetünk a modern, huszonegyedik században kezdődik, Amerika egyik legnagyobb, legnépesebb és legszebb városában, New York-ban. Ha megemlítem valakinek ezen metropolisz nevét, biztos mindenkinek a hatalmas felhőkarcolók, hosszú metróvonalak és az ikonikus sárga taxi ugrik be, azonban nemcsak ennyi különlegesség rejlik a városban. Ez a történet ugyanis a szuperhősökről szól, és most nem jelmezben rohangáló félnótásokra kell itt gondolni, akik elmegyógyintézetből szöktek, hanem különleges képességekkel rendelkező egyénekre, akik akármit megtennének mások védelméért. Azonban ne siessünk ennyire, kezdjük az elején!

A nevem Eron. Tizennyolc éves koromig én is egy átlagos tinédzser voltam, azonban ez egy nap megváltozott. Nyolc éves koromig a szüleimmel egy panellakásban éltünk, ezután azonban ők meghaltak egy autóbalesetben. Még nagyon kicsi voltam akkor. Éppen otthon szenderegtem, a szomszéd lakásban élő idős asszony vigyázott rám. A szüleim munka után egy étterembe mentek el vacsorázni, azonban a hazafelé vezető úton összeütköztek egy másik kocsival. Igaz, ez már régen történt, és nem is emlékszem teljesen az egészre, de az tisztán megvan, mikor Marilyn-t felhívták a kórházból, miközben ő éppen mesét olvasott nekem. Arra is emlékszem, hogy az utcákról nagy szirénázást hallottam. Rengeteg rendőr és mentősautó sietett a helyszínre, s bár a tüzet megakadályozták, az orvosok a szüleim életét nem tudták megmenteni. Ezután Marilyn örökbe fogadott, s tizenhét éves koromig ő nevelt, azonban sajnálatos módon, mikor tizennyolc éves lettem, ő is meghalt rákban. Ezután egyedül éltem néhány hónapon keresztül. A történetem is itt kezdődik.

Rólam azt kell tudni, hogy informatika szakon tanultam, programozó szerettem volna lenni. Az iskolában viszonylag jó tanulóként emelkedtem ki. Mivel nem igazán voltak barátaim, szabadidőmben sokat tanultam. Emellett néha zenét hallgattam, estére pedig lementem a közeli parkba sétálni egyet, miközben elmerültem a gondolataimban. Eléggé visszahúzódó személyiség voltam, csendes és magamba forduló, emiatt az iskolában sokat is szekáltak, azonban én mindig megpróbáltam mindenkivel kedves és segítőkész lenni.

Az a nap is átlagosnak indult, mikor felfedeztem különleges képességemet. Reggel az ébresztő összetéveszthetetlen hangjára ébredtem. Ha hétvége lett volna, biztos kinyomtam-, aztán aludtam volna még egy-két órán át, azonban mivel hétköznap volt, és iskolába kellett mennem, nem volt ilyen választási lehetőségem. Nagynehezen kimásztam a puha ágy kényelméből, elvánszorogtam a fürdőszobáig, megnyitottam a csapot, s egy tenyérnyi hideg vízzel felfrissítettem magam. Ekkor belenéztem a tükörbe. Egy átlagos, sötétbarna hajú srácot láttam, aki egészen idáig bezárva élt a saját gondolatai által.

-1-

Szerettem volna végre igazán elkezdeni élni, új embereket megismerni, barátokat szerezni, élvezni az életet. A legtöbb velem egyidős ember tizennyolc éves korában éli a legjobb évét, én azonban bent a házban szomorkodtam magányosan, legalábbis addig a bizonyos napig. Miután befejeztem kis gondolatmenetemet, megmostam a fogamat, befújtam a hónaljamat dezodorral, s megfésültem kicsit kócos hajamat. Ezután visszamentem a hálószobámba, hogy felvegyek valamit.

A lakás úgy nézett ki, hogy amint beléptél az ajtón egy kis folyosón találtad magad. A folyosóról öt szoba nyílt, s egy fogast, egy kis asztalkát, s egy szőnyeget leszámítva nem igazán volt benne semmi különleges. Egyenesen előre volt a konyha. Bal oldalán egy mosogató és egy sütő kapott helyet, jobb oldalon pedig egy asztal helyezkedett el néhány székkel. Mellette egy hűtőszekrény, és a konyhapult volt, rajta egy kávéfőzővel, pirító géppel és egy mikróval. A folyosó bal oldalán volt két hálószoba. Az egyik az enyém, a másik a szüleimé és Marilyn-é volt. Mióta meghaltak, az a szoba egy vendégszobává vált. Egy ágyat, néhány szekrényt és egy dísznövényt leszámítva nem is volt ott sok minden. Egyedül egy tévé, néhány rólam készült kép és egy kárpit kapott még helyet abban a kis „vendégszobában". A folyosó jobb oldalán volt a fürdőszoba, illetve egy raktárszoba. A fürdőben lehetett megtalálni a zuhanyzót, a vécét, a mosógépet, illetve a mosdókagylót. A raktárszoba tele volt mindenféle dobozzal, mindegyikben a szüleim régi dolgai porosodtak. Az egyik sarokban egy műanyagkarácsonyfa állt, s volt egy régi kanapé is, azon pedig egy plüss delfin üldögélt. Régen édesanyám kabalaállata volt. Végül elérkeztünk az én hálószobámhoz, ahol már sokkal több minden volt. Amint beléptünk az ajtón, a szoba egyik sarkában már meg is lehetett pillantani az ágyamat, ami mellett az íróasztalom volt, rajta a számítógépemmel, illetve egy kis rossz laptoppal. Szabadidőmben azt szoktam szerelgetni. Emellett az íróasztalon felsorakozott még rengeteg füzet és könyv, illetve sok-sok ceruza és toll is. Itt kapott helyet az asztali lámpám, a falon pedig egy óra ékeskedett. Az ágyammal szemben volt egy asztal rajta egy tévével, néhány képpel, s pár virággal. Az ágyam végén egy babzsákfotel pihent. Marilyn vette tizenötödik születésnapomra. A tévé mellett volt néhány szekrény és polcok, itt tároltam a ruháimat, és mindenféle más dolgot. A szoba másik végében volt egy másik ágy is, de az keményebb, ezért azt nem szerettem annyira. A szoba közepén terült el egy nagy, kék színű szőnyeg is. Kedvenc színem a kék, ezért választottam azt a szőnyeget.

Mint már mondtam, elindultam visszafele a hálószobába, hogy a szekrényből kivegyek néhány ruhát. Ezután gyorsan fel is öltöztem, rendbe raktam az ágyamat, majd elindultam a konyhába. Csináltam magamnak egy pirítóst, főztem egy kávét, s gyorsan megreggeliztem. Ezután még megettem egy almát, felkaptam az iskolatáskámat, s elindultam a suliba. Korán reggel még New York is csendes és nyugodt volt, néhány autót leszámítva nem lehetett hallani semmi mást. Bár ebbe az is beletartozik, hogy én a város külsőbb részében, Brooklyn-ban laktam, ahol nem igazán uralkodott nagy forgalom és pezsgés. Nem laktam messze az iskolától, körülbelül tíz perc után már oda is értem. Útközben néhány ember jött velem szembe, ezen kívül pár kóbor kutyával és egy mókussal találkoztam, amint leugrott az egyik fáról, felvett a földről egy leejtett kis kenyérdarabkát, majd rohant is tovább. Brooklyn egészen nyugodt része volt a városnak, itt a legmagasabb épület is néhány emelet magas, azonban ahogy közelebb értünk Manhattan-hez, az épületek egyre magasabbak lettek.

-2-

Hamarosan minden épület a felhőkig ért, amiknek a tetejét amúgy is alig lehetett látni, azonban a reggeli köd ezt még nehezebbé tette. Az utak minden irányban olyan hosszúak voltak, mintha soha nem érnének véget, s a forgalom is egyre nagyobb lett. Minden irányban autók száguldoztak, a zebrákon rendesen életveszélyes volt átkelni. Amint reggeledett kifele, az emberek száma ugyancsak megnőtt. Hatalmas volt a tolongás a járdákon. Az egyik padon még láttam egy idős hölgyet is, amint a galambokat etette, máshol pedig néhány hajléktalan próbált élelemhez jutni. Ilyenkor jöttem rá, milyen szerencsés vagyok, amiért nekem nem kell az utcán élnem. Korán volt, így öt percre leültem egy parkba pihenni egy picit. Sokszor sétálgattam ott, hiszen megnyugtató volt. Ott tudtam igazán elmélyülni a gondolataimban, illetve tele volt sok gyönyörű fával és növénnyel, ami a betondzsungel közepén igazán nyugtatóan hatott, főleg mikor a lágy szellő belekapott a fák lombjába, s a halk susogás a madarak énekével vegyítve teljesen elfeledtette veled az összes problémádat. Annyira jó volt ott ülni, s nézni a csodaszép fákat, a háttérben a hatalmas felhőkarcolókkal. Azért örültem, hogy attól még, mert egy ilyen nagyvárosban éltem, láthattam a természet szépségét, s nem kellett amiatt aggódnom, hogy egy füstölgő gyárkémény elrontja a látványt. Annyira belevoltam merülve a gondolataimba, hogy nem vettem észre, hamarosan becsengetnek első órára, én meg még mindig a parkban ültem. Gyorsan felpattantam a padról, majd most már futólépésben indultam el az iskola felé. Jogosan kérdezhetnéd, miért nem jártam suliba tömegközlekedési járművel, például busszal, hiszen akkor korábban is beérhettem volna. Nos, mint már említettem, az iskola viszonylag közel volt a lakásomhoz, illetve az őszintét megvallva, nem nagyon szerettem, és most se szeretem a tömegközlekedési eszközöket. Ha lehet, kerülöm őket, illetve szeretek sétálni.

Rövidesen meg is érkeztem az iskola elé. Lihegve berontottam az ajtón, a folyosókon pedig már nem téblábolt senki. Tudtam, hogy becsengettek. Végigrohantam a zsibongón, át a hosszú folyosón, mely tele volt szekrényekkel. Megálltam a sajátom előtt, elővettem a kulcsomat, s kinyitottam a szekrényt. Betettem a táskámat, s kivettem belőle azt, amire szükségem volt. Ezután elindultam a második emeletre, mivel ott volt órám. A tanterem ajtaja előtt megtorpantam egy kicsit, mivel féltem belépni. Féltem, mit fognak mondani. Végül összeszedtem minden bátorságomat, bekopogtam, aztán bementem. Éppen Mr. Smith-tel, egy szemüveges, ősz hajú, nagyszakállú férfival volt óránk. Sose kedvelt engem, én se kedveltem őt, az egymás iránt érzett utálatunk kölcsönös volt. Nagyon arrogáns személy, mindig megpróbált belekötni abba, amit csináltam. Amint beléptem az ajtón, bocsánatot kértem a késésért, majd a helyemre mentem, leraktam a könyveimet és a tolltartómat, majd vártam, Mr. Smith mit fog mondani. Ezt felelte bocsánatkérésemre:

- Tudod, tegnap késő este még fent voltam, mert dolgozatokat javítottam, és mégis időben ideértem. Te mit csináltál? A töködet verted? A héten már harmadjára késtél el az órámról, de hát az ilyenektől mit várok.

Ezután csendben, lehajtott fejjel ültem a padban, szégyellve magamat, miközben mögöttem elkezdtek nevetni. Kínosan hosszú másodpercek teltek el, mikor Mr. Smith ismét megszólalt:

-3-

- Tudnád valamivel magyarázni, hogy miért késtél? Akkor talán nem írlak be igazolatlannak.

Erre én csak a fejemet ráztam.

- Mindegy, így is, úgy is beírtalak volna igazolatlannak. Most pedig gyere ki ide a táblához! Ha ennyit késel az iskolából, biztosan nem érdekel téged az anyag, és sokkal jobban tudod, mint én. Mutasd meg, mit tudsz! – parancsolt rám.

- Elnézést, hogy késtem. Ígérem, többet nem fordul elő.

- A sajnálkozással itt nem érsz semmit. Gyere hát, mutasd meg az osztálytársaidnak is, milyen eszes vagy!

Nagynehezen felálltam a helyemről, kicsit félve kiléptem. Ekkor az egyik osztálytársam kirakta a lábát, én pedig megbotlottam benne. Olyat csattantam a földön, még hallgatni is öröm lehetett. Mindenki elkezdett nevetni, Mr. Smith pedig odalépett hozzám, kezemet megfogva felállított, majd a táblához rángatott. Közel az óra fele azzal telt el, hogy engem szívatott. Rengeteg olyan kérdést tett fel, amit nem is tanultunk, s így nyilván a választ sem tudtam rá. A tanóra vége felé a helyemre küldött kettő egyessel. Egyet azért kaptam, mert nem tudtam az összes kérdésre a választ, egyet pedig azért, mert elkéstem, azonban emellett még ugyanúgy beírt igazolatlannak. Igazi égi jelnek tekintettem mikor végre megszólalt a csengő, főleg mivel aznapra is kaptunk közel két oldal házifeladatot.

Ezután testnevelés óra következett. A borzalmas első óra után meg is indultam az öltöző felé, s próbáltam minél hamarabb elkészülni. Az osztálytársaim folyamatosan gúnyolódtak velem, azonban én nem válaszoltam vissza semmit, csak próbáltam minél hamarabb túlleni az egész napon. A tesi óra alatt odakint végeztünk gyakorlatokat. Az iskola udvarának középen egy futballpálya helyezkedett el hálóval elkerítve. Mellette egy füves terület volt, ahol kosárlabdapalánkok és egy kisebb kézilabdapálya is elhelyezkedett. A hálón kívül volt egy futópálya, itt futottunk először tíz kört, majd utána a füves részen végeztünk mindenféle feladatot. Felülés közben az egyik nagydarab osztálytársam a telefonján bekapcsolt egy alkalmazást, melyben különböző hülye hangeffektek voltak elmentve, s óra közben elkezdte bejátszani ezeket a hangokat, azt imitálva, mintha valaki éppen a dolgát végezné. Mindenki nyerítve röhögött, én azonban megpróbáltam csendben végigcsinálni a gyakorlatokat. Ezek után volt egy kis szabadjáték. A többiek mind elkezdtek focizni, én pedig nekidőltem az iskola falának, miközben magamban töprengtem és néztem őket. Ezután a többi óra viszonylag gyorsan eltelt.

Hatodik óra után jött az ebéd, a nap ezen részét pedig különösen élveztem, mert az órák folyamán felgyülemlett stresszt végre kitudtam adni, s közben tömhettem a hasamat valami szaftos kajával. Az igaz, hogy a menzás ételek nem a legjobbak és leghigiénikusabbak, egyszer például egy letört műkörmöt is találtam a levesemben, azonban egy hosszú nap után csak jólesett valami kis harapnivaló.

-4-

Amint beléptem az ebédlőbe, szememmel gyorsan kerestem egy üres asztalt, a pulthoz léptem, elvettem egy tálcát, arra ráraktam az aznapi ebédemet, s közben próbáltam a szemölcsökkel ékesen díszített konyhásnővel nem felvenni a szemkontaktust. Rövid akcióm után leültem az előre kinézett, üres asztalhoz. Miközben falatoztam, hallottam, hogy néhány asztallal arrébb mindenki a múlthéten történt bankrablásról beszélt, illetve arról, hogy a H.E.R.O. emberei hogyan kapták el a bűnözőket.

A szuperhősök szerepéről ebben a világban még nem beszéltem neked, de engedd meg, hogy elmagyarázzam. Szupererővel rendelkező egyének már egy ideje léteznek a világunkban. Néhány embernek van szuperereje, legtöbbjük pedig még fiatalkorában rájön, mi az. Az ilyen nem mindennapi képességekkel rendelkező embereket egy különleges szervezet, a H.E.R.O. gyűjti össze titkos bázisain. Ezek a bázisok a Föld különböző pontjain vannak elrejtve a nyilvánosság elől. Itt az emberek megtanulják, mi szupererejüknek az eredete, illetve kiképzik az ottani személyeket, hogyan használják erejüket mások védelmében. Szuperhősöket faragnak belőlük. A kisebb bűntényeket a rendőrség veszi kézbe, azonban a súlyosabb bűncselekményekkel a H.E.R.O. embereit bízzák meg.

Ebéd után elhagytam a kafetériát, s kimentem az udvarra leülni egy padra. Az addig fényesen sütő Nap most teljesen elbújt a sötét felhők mögött, a szél is felerősödött, a madarak pedig elcsendesültek. Ekkor vettem észre, hogy az ebédlő bejárata előtt néhány nálam idősebb diák egy kis, szemüveges srácot basztattak. A szekálók hárman voltak. Az egyik kövér a fiút rúgdosta, míg egy másik feketehajú, tetoválásokkal aktívan díszített csaj telefonjával vette felfele az egész műsort. A harmadik egy soványabb, baseball sapkás fiú volt, aki szegény srácot köpdöste. Őt felismertem, Kyle-nak hívták. Régebben engem is sokszor piszkált, azonban tudtam, hogy ez komolyabb, mivel szerencsétlen fiút nemcsak szóban bántották, hanem mindenki szeme láttára kezdték el összeverni. Nem szerettem volna odamenni, mivel nem akartam én is belekeveredni. Először másik irányba néztem, és próbáltam úgy tenni, mintha nem látnám mi történik, azonban ekkor hallottam meg szegény, földön heverő fiú segélykiáltását. Nem bírta tovább, elüvöltötte magát. Nyeltem egy nagyot, vettem egy mély levegőt, összeszedtem maradék bátorságomat, odamentem, s megszólítottam a szekálókat:

- Hagyjátok békén!

Erre mindannyian hátrafordultak, majd Kyle megszólalt, miközben szegény fiút a nyakánál fogta:

- Ó, csak nem Eron Whitford az? Hallottam ma reggel is elkéstél. Azt ne mondd, hogy szerelmes lettél ebbe a srácba, hogy ennyire védenéd.

- Nem... csak!

- Csak mi, Whitford?! Mondd, mit akarsz itt!

Erre kicsit megtorpantam, majd ezt válaszoltam:

-5-

- Szeretném, ha békén hagynátok ezt a fiút. Mindegy mit csinált, biztosan nem érdemelte azt, amit tettetek vele.

- Ó, dehogynem! A barátnőmmel flörtölt, most pedig megtanulja, hogy ez nem marad büntetlenül – mondta Kyle ingerülten.

- Ez nem is igaz! Csak felsegítettem a lépcsőn, mikor elesett, nem csináltam vele semmi mást. Ígérem, többet hozzá se szólok – jelentette ki félénken a szemüveges fiú.

- Fogd be! A te véleményedre senki sem kíváncsi, törpe – felelte röhögve a dagadt.

- Ja, itt az ígéretekkel semmire sem mész.

- Mindegy mit csinált, amit ti tesztek az már nemcsak egy egyszerű poén, hanem bántalmazás – hebegtem.

- Tévedsz! Szerintem ez egy nagyon jó lecke, hogy szálljon le a barátnőmről, mielőtt véresre lesz verve a képe – mondta Kyle még idegesebben.

Ezt követően pedig ugyanúgy elkezdték ütni-rúgni szegény fiút, teljesen ignorálva engem. Ekkorra az ég már teljesen befeketedett, s az eső is elkezdett esni. Nem szerettem volna közéjük állni, először ódzkodtam tőle. Túlságosan féltem, azonban mégsem állhattam ott tétlenül, miközben szegény srácot halálra verik. Mikor már az orra vére is folyt, s a hiábavaló kiáltásokat felváltotta a fájdalmas nyögés, ott betelt a pohár, közéjük álltam. Kyle ökölre szorított kézzel éppen arra készült, hogy megüsse szegény fiút, mikor én odaálltam, s a kezemmel megfogtam Kyle-t, így megakadályoztam, hogy megüsse a srácot. Ezen cselekedetem után az ifjú esélyt látott a menekülésre, s olyan sebesen szaladt el a helyszínről, ahogy a lába bírta. Nem hibáztatom, biztosan nagyon félt, s a helyében lehet én is ezt tettem volna. Ezután Kyle még ingerültebben ezt kérdezte:

- Mit csinálsz, Whitford?! Értem én, hogy szerelmes vagy, de hogy ennyire. Miért védted meg ezt a nyápicot?!

- Mert nem érdemelte azt, amit csináltatok vele. Túlzásba vittétek.

- Ez nem igaz! Pontosan azt kapta, amit érdemelt.

- Miért? Mi rosszat csinált?

- Túl gyenge volt. Az ilyenek pontosan ezt érdemlik.

- Te teljesen bolond vagy, ha így gondolod – mondtam.

Egy pillantásra Kyle csendben maradt, majd néhány másodperc után ismét megszólalt:

-6-

- Te is gyenge vagy!

- Micsoda? – kérdeztem. – Ez nem igaz!

- Ó, dehogynem. Hidd el, ismerem én a hozzád hasonlókat. Állandóan csak csendben ültök, nem feleltek vissza semmit. Folyton otthon üldögéltek, miközben a szomorú életeteken gondolkodtok. A barátok és az izgalmas élet fogalma nem létezik a ti fejetekben, azt se tudjátok az micsoda. Az ilyen emberektől hányingerem van.

- Ez nem igaz!

- Valóban? Te mit csinálsz otthon, mi?! Hány barátod van?!

Én csak csendben álltam, miközben a földet néztem.

- VÁLASZOLJ! – ordibálta.

- Egy se – mondtam kétségbeesetten.

- Na látod! Mondtam én, te is ugyanúgy gyenge vagy, mint az a szemüveges kis betoji. Ha úgyse csinálsz semmit, mi értelme van annak, hogy élsz?!

Ezután a térdemre estem, teljesen összeroskadtam. Kezemmel a fejemet fogtam, miközben még mindig a földet bámultam, s már egy könnycsepp is kifolyt a szememen. A gondolataim teljesen rabul ejtettek. Folyamatosan azt ismételgettem magamban, hogy amit Kyle mondott az nem igaz, de legbelül tudtam, mégis volt igazság abban, amit mondott. Állandóan csak otthon ülök csendben, magányosan. Erre Kyle összeszorította kezét, majd megpróbált megütni.

- Válaszolj te IDIÓTA! – kiabálta.

Én csak összeszorítottam a szemeimet, kezemet pedig magam elé tettem védekezésképpen.

Arra számítottam, hogy Kyle meg fog ütni, azonban ami ezután történt, az hihetetlen volt. Még ennyi év távlatából is nehéz elhinni, hogy mi is történt. Abban a pillanatban fedeztem fel különleges képességemet. Mikor félve kinyitottam a szememet, egy kék színű pajzsot láttam magam előtt. Egészen elképesztő látvány volt, mintha egy filmben lettem volna. Ez a lebegő pajzs védett meg Kyle ütésétől, ugyanis mikor hozzáért, hirtelen megrázta az áram. Elkezdte rázni a kezét, majd összezavartan ezt kérdezte:

- Ez mégis mi volt?

Erre semmit se válaszoltam, ugyanis én is nehezen hittem el azt, amit látok. Megráztam a fejemet – hátha képzelődök – a pajzs pedig hirtelen eltűnt. Ezután Kyle és a kövér srác rám ugrottak, s elkezdtek összeverni, a lány pedig még mindig távolról videózott.

-7-

Megpróbáltam elkúszni, azonban meg sem bírtam mozdulni, egyszerűen nem hagytak elmenni. Abban a pillanatban az összes stressz és feszültség összegyűlt bennem. Egyik pillanatban még a két szekáló rajtam volt, a másikban pedig már a földön feküdtek. Egy hatalmas lökéshullámmal messzire taszítottam őket magamtól. Hirtelen annyira megijedtem, felpattantam a földről, s könnyekkel a szememben elkezdtem futni keresztül az udvaron, át az iskola folyosóján, s végül egyenesen ki a kijárati ajtón. A portás hangosan utánam kiabált, de én csak szaladtam tovább. Egyszerűen annyira megijedtem újdonsült erőmtől, hogy meg sem akartam állni, míg hazáig nem értem.

Az utak tocsogtak a rengeteg esővíztől, hazafele majdnem kétszer is elcsúsztam. A távolban mindent beragyogó villámokat láttam. A vihar ellenére így is sok ember volt az utcákon, mindannyiuk furcsán nézett rám, miközben az esernyőiket fogták.

Nemsokára végre hazaértem. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót. Hevesen kapkodtam egy kis levegőért. Végül megnyugodtam egy kicsit, megtöröltem a lábamat, majd felmentem a szobámba. Furcsálltam, hogy a panelban élő emberek közül senkinek nem tűnt fel, hogy teljes erőmből csaptam be az ajtót, de gondoltam, biztos jobb dolguk is volt. Felkullogtam a lépcsőn, bevonultam a hálószobámba, befeküdtem az ágyba, s estig ki sem keltem. Teljesen elmerültem a gondolataimban. Féltem az erőmtől. Reszkettem, hogy bántani fogom vele magamat vagy esetleg másokat. Arra gondoltam, hogy azt a két fiút is bántottam. Lehet vitatkozni, hogy megérdemelték, de akkor is, rossz érzés volt ezt tenni velük. Nyilván nem direkt csináltam, de attól még bűntudatom volt miatta, hiszen nem akartam bántani őket. Nem is akartam erre gondolni, túl sok érzelem kavargott bennem. Ennek az egésznek az lett a vége, hogy elaludtam, majd estefelé keltem fel. Mikor az órára néztem, láttam, már este nyolc elmúlt. Kivánszorogtam az alvóhelyemből, bekapcsoltam a számítógépemet, megnyitottam a YouTube-ot, s a legelső videó, amit feldobott, az a rólam készült videó volt, amint összevertek, én pedig az erőmet használva lelöktem magamról a két srácot. Úgy nézett ki, felrakták a videót. Még csak néhány órája volt fent, de így is több ezer megtekintést szerzett. Ekkor kezdtem el félni, hogy előbb-utóbb nagyobb erők, például a kormány is észreveszi a videót. Elkezdtem rettegni, hogy elrabolnak, s kísérletezni fognak velem, pedig tudtam, a hozzám hasonló embereket – mint már korábban mondtam – a H.E.R.O. veszi kézbe, azonban akkor is nagyon féltem. Ezután ki is kapcsoltam a gépet, leöltöztem, s inkább visszafeküdtem aludni. Megpróbáltam életem addigi legrosszabb napját elfelejteni.

Tudom, teljesen igazad van, ez egy kicsit negatív befejezésnek hangzik. Aznap este rengeteg gondolat ment végig a fejemen, főleg a félelem és a bűntudat. Meg voltam rettenve, hogy az erőmmel bántani fogok valakit, emellett ugyebár féltem a következményektől is, ugyanis egy ilyen dolognak általában nagy hangja van. Nagynehezen végül sikerült elaludnom, s ekkor még nem is sejtettem, hogy ez az egész egy hatalmas kalandnak a kezdete. Az új erőm még rengeteg titkot és rengeteg feltárandó választ rejt magában, és hidd el, ez a kaland nem most ért véget, még csak most kezdődött el.

-8-