Az épület egyik feléből sikoly hallatszik fel. Asahi felpattan, magára kapott egy hálóköntöst, és sprintelt lefelé. Meglátta a sikoly forrását. Tenten áll földbe gyökerezett lábbal Shiro szobája elött.

- Mi a baj...?

Asahi benéz, de nem látja a fiát. Minden úgy van ahogy tegnap volt, csak az ablaka volt kinyitva, és az ágyon a takaró összevissza.

- Mintha harc dúlt volna... - dadogta Tenten – De az nem lehet, hogy Shiro elment?

- Nem – mondta Asahi – Szagolj bele a levegőbe. – Tenten megtette, majdnem elájult – Igen. Ez kábító spray...

Yukia nyitott be. Úgy zihált, mint aki mérföldeket futott volna. Kinyitott a száját, de egy hang sem jött ki rajta. Megint megpróbálta.

- Shiro... Eltűnt... - lihegte – Több ANBU alakulatot is küldtem a város átnézésére, de nem találták.

- A Hogake-hoz kell fordulni – mondta Asahi. Elszorult a torka – Van egy olyan érzésem, hogy Centuries keze van a dologban... - Tenten megmerevedett, Yukia felsikkantott.

Asahi kiugrott az ablakon, csak úgy szántotta a vizes levegőt. Oszlopokról oszlopokra ugrott, miközben szeme fáradhatatlanul a tájat pásztázta, Shiro után...

A Hokage egy adatlapot olvasott egy S besorolású bűnözőről, de a mondatok semmilyen nyomot nem hagytak benne. Amikor meglátta, hogy még két aktát át kell néznie, felnyögött, és hátradőlt a székén. A szoba üres volt. Csak egy íróasztal állt, tele papírtornyokkal. A falon semmilyen tapéta nem volt, s az íróasztal, ami az ajtófelé nézett mögötte egy falnyi ablak.

A Hokage megfordult, és a ködbe burkolózó várost nézte. Négy részre volt osztva a birodlma: Északon Szucsuhra klán városa volt; délen az Akadémia; nyugaton Doro klán foglalt helyet; keleten pedig Mizu klán.

Kopogtattak.

- Szabad! – Hikaru hangja fáradtan csenget.

Asahi lépett be. Mivel esett az eső csurom víz volt. Szeme olyan félelmet tükrözött, hogy Hikaru abbahagyta megkezdett mozdulatát.

- Mi a baj, Asahi barátom? – kérdezte, és gyorsan előhúzott egy széket a semmiből. – Gondolom nagy a baj, mivel hálóköntöst viselsz.

- Nem is tudom hogy hol kezdjem – hangja ideges volt, és zaklatott – A fiamat, Shirot elrabolták.

Hikari majdnem eltátotta a száját. Meg akart szólalni, de nem tudta hogy mit mondjon. Sajnálom?

- Kérlek, Kilencedik Hokage, küldj ANBU-kat Centuries telepére. – Hikari nem szólt semmit.

- Had alatt állunk – mondta végül – Nem lehet pazarolni a katonákat... Hidd el, sajnálom. Talán én sajnálom a legjobban...

- Te?! – üvöltött Asahi, és mellbe bökte Hikarit. – Akkor így állunk! Minden Szucsuhrát visszahívok a harcmezőről, én pedig nem is segítek a védővonal felállításában!

Hokage csak tátogni tudott felháborodásában.

- Viszlát!

Mielött Asahi kilépett volna, sikolyok hangzottak fel, mindenhonnan, több és több.

- Mi a f...?

Egy őr nyitott be, és azt a hírt hozta, hogy minden Fertőzöttön eluralkodott a Tünet. Hikari felállt, Asahi pedig megdermedt.

- Csak Tasei Akuma műve lehet. Megfogott egy Fertőzöttet, aki az érintése miatt Tünetelni kezdett, és vele együtt az összes.

- Hát nem érdet? – tombolt Asahi – A fiamat is kínozza! Ennél hatásosabb kínzóeszköz nincs!

- Rena! – fordult hozzá Hikari – Riadóztasd a legerősebb ANBU alakulatokat! Centuriesen fogunk rajtaütni!

- Igenis! – azzal ott sem volt.

Hikari hátradőlt, és mesimagatta kicsi kecskeszakállát. Behunyta a szemét, és halkan motyogott.

- Igen – szólalt meg hangosan – Nem tudunk rajtuk meglepetésen ütni. Ott van Me Akuma. Mindent lát. Tudja hogy szövetkezünk ellene, de – megvonta a vállát – mindegy.

Asahi felállt.

- Riadóztatom a megfelelő embereket.

- Jó. Húsz perc, és a nagy tónál tali.