Legszívesebben sírtam volna, de nem akartam egy csepp könnyet sem ejteni Krisztián miatt, ezért inkább olvastam és Gabriel Emerson professzor minden egyes bajomat elfeledtette velem. Egészen addig a pillanatig, amíg a telefonom meg nem kergült. Folyamatosan érkeztek az Instagramm üzenetek, amikről egy ideig tudomást se vettem, de aztán győzött a kíváncsiág és feloldottam a telefonom zárját. A szalagértesítéseket figyelve nem tagadom, a szívem azonnal hevesen kezdett el dörömbölni, látva, hogy az összes értesítés Krisztiántól érkezett. Nagyot nyelve nyitottam meg az üzenetet.

molnárkrisz: Haragszol még rám?

molnárkrisz: Adrienn, kérlek, beszéljük meg! Nem hagyhatsz itt engem ilyen állapotban!

molnárkrisz: Figyelj, tudom, egy idióta vagyok és kb. semmit se tudok felhozni a magam védelmére, de muszáj beszélnünk!

molnárkrisz: Sajnálom Adri!

molnárkrisz: Unalmas nélküled, hagyd, hogy jóvá tegyem, kérlek!

molnárkrisz: Ha már látni nem akarsz, legalább a krémet had adjam oda!

Semmit sem reagáltam, kikapcsoltam a netet, ledobtam az ágyra a telefont és újra fellapoztam a Pokoli erényt. Fél oldalt se sikerült elolvasni, amikor elkezdett csörögni a telefonom. Mivel képernyővel lefelé volt, azonnal érte nyúltam és az ismeretlen számot látva elhúztam a szám. Az első gondolatom azonnal Krisztián volt, de aztán elbizonytalanodtam. Mi van, hogy ha a filmesek keresnek, és én nem veszem fel a telefont? Akkor oda a nagy lehetőség, hogy egy napon, a vörös szőnyegen tudjak végig sétálni és akkor nem okolhatok mást csak magam, amiért nem vettem fel a telefont. Egy mély levegőt véve fogadtam a hívást és a fülemhez tartottam a készüléket.

-         Igen?

-         Kérlek, ne tedd le! – érkezett a válasz, én pedig azonnal rányomtam a telefont Krisztiánra.

Ekkor érkezett egy újabb sms. Már automatikusan ütöttem volna ki az értesítést, amikor a tekintetem megakadt Berci nevén.

Nézd, meg amit írtam!

A homlokomat ráncolva kapcsoltam vissza a netet, mire a telefonom azonnal jelezte, hogy egy új e-mailem érkezett Bercitől. Rámentem és lélegzet visszafojtva elkezdtem olvasni a levelét.

Szia, Adrienn!

Gondolkodtam és rájöttem, hogy elhamarkodott döntés volt kirúgni téged! Az egyik legjobb beosztottam vagy, soha nem volt rád semmilyen panasz és szeretném, ha visszatérnél. Ideiglenesen visszahívtam Timit, hogy helyettesítsen, amíg nem tudsz újra munkába állni. Sajnálom, hogy kiabáltam veled, de érts meg kérlek!

Várom a válaszod:

Berci.

Kikerekedett szemekkel olvastam el újra Berci levelét, majd felkaptam a fejem, amikor kopogtattak.

-         Nézd, ha nem engedsz be, letáborozok az ajtód elé – fenyegetett meg Krisztián.

-         Nem tudnál békén hagyni? – csattantam fel.

-         Nem! Felnőtt emberek vagyunk és most felnőttek módjára megbeszéljük azt, ami történt!

Idegesen pattantam fel, elfordítottam a kulcsot a zárban, aztán kilőttem a terasz felé, és bezártam magam mögött az ajtót. Az üvegen keresztül figyeltem, ahogy Krisztián belépett a szobába, majd engem észre véve idegesen beletúrt a hajába. Összefontam magam előtt a kezem és hátat fordítottam neki. A telefonomat szorongatva léptem oda a korláthoz és újra elolvastam Berci üzenetét. Biztos voltam benne, hogy akar valamit cserébe, nagyon kétlem, hogy azok után, hogy leüvöltötte a fejem és hálátlannak nevezett, hirtelen pár nap után meggondolja magát. Oké előfordult már, hogy rajtam vezette le a dühét, másnap pedig nem győzött kiengesztelni, de tudtam, hogy ez most más volt.

-         Belülről is nyílik – szólalt meg mögöttem Krisztián, mire megfeszültem és még jobban kihúztam magam, amikor a korlátra támaszkodott, ezzel ketrecbe zárva engem. – Bocsáss meg – suttogta.

-         Elveszítettem az állásom a hülye műsorod miatt – suttogtam.

-         Erről nem tudtam. Mikor tudtad meg?

-         Nem azért mondtam el, hogy sajnálj engem. Egyszerű ténymegállapítás volt – fordultam felé és rá szegeztem a tekintetem. – Engem nem tudsz szép szavakkal kiengesztelni. Kurva nagy törést okoztál nekem!

-         Tudom Adri, hidd, el tudom, milyen érzés! – nézett a szemembe. – Csak nem értem, hogy miért nem meséltél róla…

A fejemet csóválva tettem a mellkasára a kezem és eltoltam magamtól, hogy kicsit több levegőhöz jussak.

-         Nem számít…

-         Nem számít? – visszhangozta. – Miért mondod ezt, mikor tudod, hogy nincs így? Látom rajtad, hogy alig bírod tartani magad – lépett felém. – És fáj, hogy miattam vagy ilyen állapotban.

Könnybe lábadt szemekkel roskadtam le a székre és előre hajolva a tenyerembe rejtettem az arcomat. A másodpercek egyre csak teltek, aztán Krisztián megfogta a kezem és elhúzta az arcomtól.

-         Sajnálom, hogy nem jöttem rá, te írtad a Zuhanást. Nem volt könnyű dolgom és még alig ismerlek titeket. Olyan nehezen nyílsz meg nekem Adri. Újra elolvastam, amit írtál, újra és újra és idővel észrevettem azokat az apró jeleket, amikből tudtam, hogy csak te írhattad. De gondolom, most már nem érdekel, hisz nem jöttem rá azonnal. Fantasztikusan írsz Adri és nincs szükséged az én tanácsaimra!

-         Ez nem igaz – tiltakoztam azonnal.

-         Tanácsot akarsz? Az a tanácsom, hogy soha ne kérd ki más írók véleményét, ne hagyd, hogy eltántorítsanak téged, csak írj. Legyél egyedi, ne kételkedj a tehetségedben és írj! De csak akkor, ha boldoggá tesz! Ha nem munkaként tekintesz rá, hanem szórakozásként! És ami a legfontosabb, ne engedd, hogy befolyásoljanak, ne engedd, hogy megmondják, neked miről írj és kiknek! Arról írj, amiről szeretnél!

Krisztiánra néztem, ő pedig az arcomat fürkészte, ajkán halvány mosoly. Csendben figyeltem, ahogy felemelte a kezét és a fülem mögé simította az előre hulló hajtincseket, amik a könnyeimtől nedvesek, majd a tenyere megpihent az arcomon. Egymást fürkésztük, én kissé félve és gyanakodva, ő pedig hezitálva, aztán elkapta a tekintetét rólam és visszavonulót fújt. Ellazult a merev testtartásom, megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, aztán érte nyúltam és átöleltem. Hirtelen ötlet volt, úgy éreztem muszáj megtennem, hogy érezze mennyire hálás vagyok neki és annak, amit mondott. Nem tudom, hogy ráérzett-e vagy gondolatolvasó, de gyakran elbizonytalanodtam az írással kapcsolatban, amikor mások tanácsát hallgattam. Olyankor napokig kételkedtem az írói tehetségembe, szarnak éreztem az összes történetet, amit írtam, mert egyik sem olyan volt, mint azé, aki a tanácsokat mondta. Az író azt tanácsolta, hogy dolgozzuk ki előre a karaktereket és a háttértörténetüket, én viszont képtelen voltam erre. Az én karaktereim a történet előre haladtával váltak igazivá és nem követtem semmilyen útmutatót, mert olyankor úgy éreztem ketrecbe zárnak engem és nem engedik meg, hogy szabadon szárnyaljak. Krisztián szorosan viszonozta az ölelésemet, a hátamat simogatta hosszú percekig, fejét a nyakamba fúrta.

-         Elhalt a lábam – suttogta végül ezzel megtörve a csendet.

Elhúzódtam Krisztiántól és zavartan ránéztem, ő pedig felállt fintorogva, rázva a lábát, hogy visszatérjen belé az élet. Mikor aztán a tekintetünk találkozott, én gyorsan félrenéztem és visszamentem a szobába. Krisztián csendbe követett és érdeklődve figyelte, ahogy megágyazok és keresek valami jó filmet a Tv-ben.

-         Olyan szokatlan, hogy ennyire csendben vagy – törte meg a csendet.

-         Nem igazán tudom, hogy mit mondjak – vallottam be. – Lecsupaszítva érzem magam – suttogtam.

-         Nem szeretted volna, ha megismerem ezt az oldaladat?

-         De igen. Én azt nem szerettem volna, ha azt gondolod, hogy rajtad akarok felkapaszkodni és félek bármit is mondani, mert nem akarom, hogy úgy jöjjön le, próbállak meggyőzni.

-         Nem lenne nehéz dolgod – mosolyodott el, mire összepréseltem a szám és az ágyra leülve a kötést kezdtem el piszkálni.

Krisztián leült velem szembe, óvatosan megfogta a kezem és egy ollóval levágta a kötést. A vöröslő duzzadt tenyeremre pillantottam és sóhajtottam egy nagyot, amikor Krisztián az ujja hegyével lágyan megcirógatta a tenyeremet, majd óvatosan eldolgozta a krémet a tenyeremen és bekötözte.

-         Köszönöm – pillantottam rá.

-         Mióta írsz? – kérdezte az arcomat fürkészve. – Kérlek, mesélj nekem, csak ketten vagyunk. Komolyan érdekel! – nézett a szemembe, majd felállt és bezárta az ajtót, aztán vissza leült az ágyra és rám szegezte a tekintetét.

Zavartan elvörösödtem, magam alá húztam a lábamat és a válla felett a Tv-re szegeztem a tekintetem. Egy ideig azt figyeltem, ahogy Adam Sandler hozza a szokásos formáját, majd Krisztiánra néztem, aki türelmesen várt.

-         13 éves korom óta, eleinte csak hobbiként írogattam, magamnak, aztán már megmutattam a családnak és regisztráltam a Wattpadra és ott kiépítettem egy erős kis közösséget – meséltem, majd elhallgattam és csendben figyeltem, ahogy Krisztián felmászott mellém az ágyra és kényelmesebben elhelyezkedett. – 18 éves koromban szerettem volna csatlakozni a kurzusodhoz, de megijedtem, hogy személyesen is találkoznom kell veled, valamint pénzem se lett volna. Anyuék adtak volna, de úgy voltam vele, ha belevágok, akkor saját erőmből teszem, a saját pénzemből.

-         Pályázatok? Szponzorok?

-         Pályázatokra folyamatosan küldtem be. Van pár novellám, ami megjelent, de még egy regénypályázat se sikerült. Tartozni pedig nem szeretek. Pár éve lett volna egy lehetőség, a zsűri között volt a bátyám barátnőjének az édesapja, és felajánlották, hogy segítenek, de nem akartam, hogy kivételezzenek velem. Az írásban nem ismerek viccet, ezért is reagáltam úgy ahogy.

-         Nagyszerű történetet írtál, de…

-         De? – kaptam fel a fejem.

-         Így, hogy már nem tudom mi a helyzet, erősen kételkedek abban, hogy valóban olyan lenne egy tökéletes nap neked, mint ahogy azt leírtad – ráncolta a homlokát.

Szórakozott mosolyra húzódott az ajkam és nem reagáltam semmit. Milyen lenne egy tökéletes nap Krisztiánnal? Elképzelni ugyan el lehet, de teljesen olyan úgysem lesz. Ezért nem is próbálkoztam azzal, hogy megalkossak egy tökéletes napot, amikor minden cukormázban úszik és minden második mondat után smárolunk. Az már inkább lett volna giccses, mint tökéletes. Csak leírtam egy napot, egy olyan napot, ami, hogy ha valóra vált volna, bekerült volna a kedvenc emlékeim közé. Nem volt semmilyen vacsora, meghitt lánykérés, mert szerintem a legtöbb nő ilyen történeteket írt.

-         Nem, nem ilyen lenne – szólalt meg végül. – A mi nevünket használtad ugyan, de nem rólunk írtál igaz?

-         Nem tudom – mosolyogtam rá. – Csak írtam, ami eszembe jutott.

-         És pont ettől lett tökéletes, hogy nem agyaltad túl – nézett a szemembe. – Tényleg sajnálom, hogy nem jöttem rá. Most már olyan nyilvánvaló.

-         Nem gond – vontam meg a vállam.

-         Nem gond, de azért megjegyzed, hogy bármikor a fejemhez tudd vágni – sóhajtott fel.

-         Nyilvánvaló – vigyorodtam el, aztán a kezembe vettem a telefonom és elgondolkodva megnyitottam Berci e-mailjét. – Szerinted is van hátsószándéka? – nyomtam Krisztián arcába a mobilomat.

A homlokát ráncolva vette el tőlem a telefont, és olvasta el az üzenetet.

-         Náluk dolgoztál? – kerekedett el a szeme.

-         Igen, úgy volt, hogy én leszek Berci titkárnője, de… nem jött össze és most tuti, hogy van valami szándéka.

-         Kérdezz rá és megtudjuk. De ez egy újság ne feledd.

-         Mi csakis az igazat közöljük le! – vettem azonnal védelembe egykori munkahelyemet. – Ráadásul fejlődünk, pályázatokat hirdetünk meg a fiataloknak.

-         Igen hallottam róla – mosolyodott el, majd lejjebb csúszott az ágyba és a feje alá gyömöszölt egy párnát.

-         Mit csinálsz?

-         Álmos vagyok – hunyta be a szemét.

Felvont szemöldökkel meredtem rá, aztán nekifeszültem és megpróbáltam lelökni az ágyról, de csak annyit sikerült elérnem, hogy átfordult a hasára és hangosan ál horkolni kezdett.

-         Na, húzzál innen a picsába – röhögtem el magam, mire nevetve felemelte a fejét és felült.

-         Félsz, hogy hírbe hoznak minket?

-         Nem én leszek az első lány, akivel hírbe hoznak. Volt már valakivel? – kérdeztem kíváncsian.

-         Nem – vágta rá azonnal. – De csak azért mondom el, hogy nyugodtan aludj az éjszaka – mosolygott rám kedvesen és az ajtóhoz sétált.

-         Hé – szóltam utána, mire hátrapillantott a válla felett. – Mikor adod vissza a könyvemet?

-         Majd ha kiolvastam – válaszolta. – Jó éjt Adri – kacsintott rám és behúzta maga mögött az ajtót.