Arra keltem fel, hogy az oldalamat bökdösték, valami tompa tárggyal.

-         Ki maga és mit csinál a lányom ágyában? – kérdezte anyu hátorzottan, de a hangja megremegett ebből tudtam, hogy fél.

Álmosan pislogva nyúltam a takaróért, ami valamikor az éjszaka folyamán a fejemre került, de apu éles hangja megakasztott a mozdulat közben.

-         Csak semmi hirtelen mozdulat. Fegyver van nálunk!

-         Fegyver? – szakadt ki belőlem a döbbent kérdés és a figyelmeztetéssel mit sem törődve lerántottam a fejemről a takarót és álmosan a szüleimre néztem.

Anyu és apu tátott szájjal meredtek rám, én pedig alig bírtam megállni nevetés nélkül. Olyan viccesen festettek felmosónyéllel és ablak tiszítóval a kezükben. Gondolom ezek voltak a fegyverek.

-         Édes lányom, a halálba viszed öreg apádat! Nem gondoltad, hogy szólni kellett volna arról, hogy hazajössz? – huppant le egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében a fotelbe apu.

-         Én ezt nem értem – ráncolta össze a homlokát anyu. – Te mit csinálsz itt? A Balatonnál kéne lenned!

-         A Balatonnál? Meglátogattad a bátyádat? – szaladt magasba apu szemöldöke. – Igazán haza tolhatná a képét. Még a végén úgy nő fel az unokánk, hogy nem is láttuk őt. Majd meg leszünk hívva a ballagásra, vagy az esküvőjére – bosszankodott.

-         Karácsonykor voltak itt – nevettem el magam hitetlenkedve.

-         Annak már fél éve.

Ezért imádtam itthon lenni. Apa folyamatosan bosszankodott, de mindig viccesen csinálta, anyu pedig folyamatosan pörgött és a házban sose volt csend. Mindig szólt valami, vagy zene, vagy focimeccs, vagy pedig anyának a kedvenc főzős műsora. Ha pedig éppen nem ment a Tv, akkor a madarak és a kinti állatok töltötték meg a csendet a lármájukkal.

-         Mi történt Adri? – szegezte nekem a kérdést anyu, mire lesütöttem a szemem. – Kiestél? – kapta a szája elé a kezét.

-         Honnan esett ki? – értetlenkedett apu. – Mit csináltál te lány? – húzta össze a szemét gyanakodva.

-         Hagy szedjem rendbe magam – kértem és visszahúztam a fejemre a takarót.

Addig úgy is maradtam, fejemen a takaróval, amíg nem hallottam, hogy a szüleim mögött becsukódott az ajtó. Akkor aztán lerúgtam magamról a takarót, felvettem az első kezem ügyébe kerülő ruhát és kicsoszogtam a szobából, át a mosdóba, ahol elvégeztem a dolgomat, megmostam az arcomat és ennyi. Nem tettem rendbe a kócos hajamat, nem szedtem le a tegnapi sminket, csak rábámultam a tükörképemre, aztán megrántottam a vállam és lementem a konyhába.

-         Mintha azt mondtad volna, hogy rendbe szeded magad – szólalt meg apu.

-         Hagyd már békén Tamás! – dobta meg egy konyharuhával anyu, aztán mosolyogva rám nézett, megfogta a kezem és lenyomott az asztalhoz. – Mit szeretnél reggelizni?

-         Nem igazán vagyok éhes – csóváltam meg a fejem.

-         Enned kell! A reggeli a legfontosabb része a napnak!

Ha anyu azt mondta, hogy enni kell, akkor nem volt mese. Az ember leült és evett, így én is megpróbáltam leerőltetni a torkomon az ételt, amit elém tett. Bundáskenyeret csinált és reszelt rá nekem sajtot is, amit imádtam, mégsem tudtam jóízűen falatozni. Egyre csak az járt a fejemben, hogy vajon mit csinálhatott Krisztián. Feltűnt már neki, hogy nem vagyok ott a villában?

-         Én még mindig arra várok, hogy elmagyarázd honnan estél ki – szólalt meg apu türelmét vesztve és letette az újságot az asztalra.

Fintorogva pillantottam a szennylapra, legszívesebben kivágtam volna a kukába az újságnak nevezett valamit.

-         Miért olvasod még mindig azt a szart?

-         Amiért te eltitkoltál előlem valamit – vágta rá. – Vagyis titkoltatok – nézett anyura összehúzott szemekkel. – Nagyon nem szeretem, amikor kihagytok valamiből – panaszkodott.

Sose tudtam komolyan venni, amikor játszotta a sértődöttet. Ilyenkor mindig viccesen felhúzta az orrát, a szemöldöke pedig a magasba szaladt, ettől pedig olyan volt, mintha folyton csodálkozott volna. Mosolyogva pusziltam meg az arcát, de a mosoly azonnal leolvadt az arcomról, ahogy anyura pillantottam.

-         Magamtól jöttem el.

-         De hát miért? – roskadt le egy székre anyu döbbenten.

-         Honnan jött el magától? A fenébe már – csapott az asztalra apu idegesen. – Most azonnal mondjátok el az elejétől kezdve, hogy mi történt! Ne beszéljetek itt nekem félszavakkal! – emelte meg a hangját.

Na, ilyenkor már nagyon is komolyan tudtam őt venni. Ha a szeme villogott, és a fogát csikorgatta, akkor már tudtam, hogy ideges és nem jó tovább húzni az időt. Így vettem egy mély levegőt és mindent elmondtam neki. Rövidre fogtam csak a lényeget mondtam el, aztán következett az a rész, amikor Zoé felbukkant a ceremónián és tönkre tette az életem. Anyu arcán láttam a szörnyülködést, szemei könnyesek voltak, apu pedig folyamatosan csóválta a fejét és azt motyogta maga elé, hogy ez van akkor, ha nem kérdezzük meg a véleményét. Mert ő megmondta volna, hogy ne menjek el, mert pórul fogok járni, mi anyuval pedig ezt pontosan tudtuk, ezért is nem szóltunk neki.

-         Hát ennyi – vontam meg a vállam és kedvetlenül belekortyoltam a teámba. – És az a furcsa, hogy már nem tudok sírni, nem vagyok dühös. Üresnek érzem magam és kiábrándultnak. Azt hiszem elvesztettem a hitem a szerelemben.

-         Ilyet azért ne mondj – szólt rám anyu. – Nem tudom elhinni a kis Zoéról, hogy ilyet tett volna veled. Olyan jó barátok voltatok – ingatta a fejét döbbenten.

-         Pedig megtette és talán ez jobban fáj. Mert Zoé tudta, hogy szeretem Krisztiánt, tudta, hogy fontos nekem, mégis hátba szúrt. Krisztián viszont nem tudta, hogy Zoé és én legjobb barátok voltunk.

-         Azért csak ne védd azt a férfit – pattant fel apu felháborodva. – Kint leszek a pajtában, befejezem a kiülőt – morogta és már ki is sietett a házból.

Szomorúan néztem utána, aztán anyura szegeztem a tekintetem és hosszasan felsóhajtottam.

-         Azt mondta elgyengült. Talán az volt a baj, hogy nem feküdtem le vele, de úgy nem akartam neki adni magam, hogy nem voltam biztos abban engem választ.

-         Helyesen tetted, hogy visszautasítottad! Egy nőnek az ártatlansága a legfontosabb, és nem szabad akárkinek oda adni!

Az ajkamba harapva bólintottam, majd felálltam és a mosogatóhoz léptem, hogy elmosogassak. Anyu nem faggatott tovább, megsimogatta a vállamat, aztán hozzá állt az ebéd készítéséhez. Bekapcsolta a Retro rádiót és leült az asztalhoz krumplit pucolni, én pedig elmosogattam és aput figyeltem a mosogató feletti ablakon keresztül. Mozgott a szája, ebből tudtam, hogy biztosan morgolódik, ám aztán feltűnt egy újabb alak, nekem pedig kiesett a kezemből a műanyag pohár. Mit keresett itt Zsombor?

-         Ő mit csinál itt? – kérdeztem és anya felé fordultam.

-         Besegít apádnak – vonta meg a vállát anélkül, hogy felpillantott volna.

-         Jó, de – haraptam az ajkamba és újra kipillantottam az ablakon.

Zsombor volt az én első szerelmem. Gyerek voltam, ő pedig akkor költözött a faluba, amikor elkezdtek érdekelni a hús vér fiúk. A boltban láttam őt először, maga elé engedett a sorban, én pedig azonnal beleszerettem és majd kiugrottam a bőrömből, amikor megtudtam mamáék szomszédja lett. Azt hittem, hogy ő is szerelmes lesz belém, de csak egy fiatal lányt látott bennem, akivel jókat lehetett beszélgetni és mindig ugrottam, amikor találkozni volt kedve.

-         Nem akarsz kimenni?

-         Hát… nem? – kérdeztem vissza és elmostam a maradékot, aztán megtöröltem a kezem és újra kipillantottam az ablakon.

Zsombor ekkor úgy állt, hogy tisztán ráláttam az arcára és csodálkozva állapítottam meg, hogy mennyire megváltozott. A haját ugyanúgy hordta, arca viszont sokkal férfiasabb lett és borostát hordott, pedig annak idején utálta, ha szőrös volt az arca. Úgy látszik azóta megbékélt vele. Ekkor Zsombor kibújt a pólójából így tökéletes rálátásom nyílt a kockahasára és a napbarnított bőrére. Ugyanaz a vonzerő áradt belőle, mint egykor és ez most is hatással volt rám. Vörös arccal fordítottam hátat az ablaknak és a torkomat megköszörülve leültem anyával szembe. Anyu semmivel se kommentálta ezt, csak egy pillanatra rám nézett aztán folytatta a krumpli pucolást.

-         Tudom, mire gondolsz! De nem! Nincs szükségem figyelemelterelésre! Zsombor kihasználta a tiszta érzéseimet, aztán ejtett engem miután megunt – mondtam morcosan.

-         Attól köszönni kimehetnél – vonta meg a vállát. – Miután rendbe szedted magad – pillantott rám.

-         Hát jó – húztam össze a szemem haragosan. – Kimegyek köszönni. Így!

Zsebre dugott kézzel sétáltam a pajta felé, nyomomban Dolfival, aki folyamatosan körülöttem sündörgött. Lehajoltam egy gallyért és eldobtam neki, mire elszaladt, majd rekord gyorsan újra előttem volt. Mosolyogva vakargattam meg a füle tövét és újra eldobtam a gallyat, majd folytattam az utat a pajtába és neki támaszkodtam az egyik gerendának.

-         Látom találtál valakit a helyemre – szólaltam meg sértetten, mire apu felpillantott, Zsombor pedig olyan gyorsan kapta fel a fejét, hogy beverte a kiülő szélébe. – Au – szisszentem fel akaratlanul.

-         Meg se éreztem – legyintett. – Adri? – kérdezte és zavartan végignézett rajtam. – Megnőttél.

-         Ja, te pedig borostás vagy – mondtam, mire elnevette magát és megdörzsölte az arcát.

-         Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy férfiasabb leszek tőle – nézett a szemembe, tekintete kedvesen csillogott.

-         Annak a valakinek igaza volt!

Zsombor mosolyogva bólintott, én pedig nem tudtam nem visszamosolyogni rá.

Valószínűleg anyu ki nem mondott gondolatai hatással voltak rám, ezért töltöttem a délelőtt további részét odakint apuékkal és rengeteget beszélgettem Zsomborral. Lehet, hogy rosszul éreztem, de mintha Zsombor sokkal közvetlenebb lett volna velem, mint annak idején. Régen mindig volt a hangjában valami, amitől kevesebbnek éreztem magam, most viszont már egyenrangú félként bánt velem és ez tetszett.

-         Maradsz ebédre ugye? – kérdezte apu.

-         Nem akarok zavarni – rázta meg a fejét Zsombor és rám pillantott. – Ha lenne, kedved este találkozhatnánk. Kocsikázunk egyet a régi idők emlékére.

Habozva néztem rá, majd elkaptam róla a tekintetem és magam elé néztem. A tali nem lett volna az ellenemre, de nem akartam azt, hogy Zsombor azt gondolja, több is lehetne köztünk, mint barátság. Már régóta nem szerettem őt, sőt szerintem igazán soha nem is voltam belé szerelmes.

-         Oké – bólintottam végül, mire elmosolyodott.

A mosolyát látva nem teljesen voltam biztos abban, hogy helyesen döntöttem.