Krisztián ágyában ébredtem fel, az ő pólóját viseltem, amitől először megijedtem, de látva, hogy a bikini rajtam van azonnal megnyugodtam és álmosan pislogva néztem Krisztián irányába, aki a teraszon szorgoskodott. Hunyorogva, álmodozó mosollyal az arcomon másztam ki az ágyból és megálltam a terasz ajtóban. Percekig néztem, ahogy Krisztián pakolászik, ám, amikor már harmadjára akarta átrendezni az asztalt, nem bírtam tovább. Elnevettem magam, ő pedig összerezzent és zavartan letette a tányért, aztán elmosolyodott és beletúrt a hajába.

-         Jó reggelt – köszönt kedvesen, hangján tisztára érződött, hogy zavarban van.

-         Jó reggelt – vigyorogtam vissza rá és kiléptem a teraszra. – Micsoda mennyei reggeli – néztem végig a finomságokon.

-         Hát ezt mind meg is kell ennünk – fogta meg a kezem és magához húzott.

Csodálkozva kinyitottam a szám, de mielőtt bármit mondhattam volna, az ajka az ajkamra tapadt. Átkaroltam a nyakát, ajkam elnyílt a csókja alatt, testemmel hozzá simultam, mire felsóhajtott.

-         Bárcsak meg tudnám neked mutatni, hogy milyen érzés ez nekem – suttogta. – Olyan jó téged a karomban tartani.

Csak hümmögtem valamit, kezem a hátán barangolt, majd a szemem kipattant, amikor ujjaim karomolás nyomokon siklottak végig. A csókunkat megszakítva fordítottam meg Krisztiánt és a hátát látva a szám elé kaptam a kezem. Emlékeztem a tegnap estére, de ez a részlet nem maradt meg. Komolyan szét karmoltam Krisztián hátát? Szerencsétlen, meg fog sülni ilyen melegben, ha pólót kell folyamatosan hordania.

-         Bocsi.

-         Ne kérj bocsánatot. Imádtam minden percét – húzott vissza magához, hogy folytassuk, amit félbe szakítottam, de a gyomrom tiltakozóan megkordult. – Vársz a sorodra – pillantott Krisztián morcosan a hasamra.

-         Sajnos elsőbbséget élvez – csusszantam ki a karjai közül és lehuppantam az egyik székre. – Szóval ezt mindet meg kell enni?

-         Igen. Hosszú nap áll előttünk.

-         Miért? Hova megyünk?

-         Majd megtudod – mosolygott rám titokzatosan.

Már a kocsiban ültünk, amikor Facebookra felnézve, megláttam az értesítéseket, ami egy ma megrendezésre kerülő eseményről szólt. Pontosabban Krisztián Veszprémi dedikálásáról, amiről tudtam, hogy úgyse fogok eljutni, de azért bejelöltem, hogy érdekel, mert hátha.

-         Krisztián! – kiáltottam rá.

A kocsi azonnal megfarolt, és ha Krisztiánnak nincs elég lélekjelenléte, akkor tuti, hogy az árokban kötünk ki, de így egy kis megcsúszás után már egyenesben is volt a kocsi. Még szerencse, hogy nem volt egy kocsi sem a közelben. Megszeppenten pislogtam és Krisztiánt figyeltem, aki dühösen szorongatta a kormányt és rám se pillantott.

-         Bocsi – szólaltam meg bizonytalanul, mire rám villant a tekintete.

-         Veszélyes lány vagy hallod-e – csóválta meg a fejét. – Na, mi az?

Amint eszembe juttatta a kiáltásomnak az okát, újfent elfogott a düh. Miattam aztán nem fogja hanyagolni a rajongóit! Nem is itt kéne lennie, hanem a dedikálásán!

-         Nem felejtettél el valamit? – kérdeztem ingerülten.

-         Nem fésülködtem meg? – pillantott a tükörbe, mire dühösen a karjába boxoltam.

-         Dedikálásod van! Érted? Dedikálásod! Fél óra múlva! – mordultam rá.

-         Oh… odaszólok, hogy…

-         Parancsolsz?

-         Randink van Adri, nem fogom lemondani egy dedikálás miatt. Át rakatom!

-         Adok én neked olyan átrakatást, hogy örökre meg emlegedet! Nem fogod lemondani a dedikálást! Pláne nem miattam! Én nem leszek az a csaj, aki miatt elhanyagolod az életedet! Ha kell, elrugdoslak, de akkor is ott leszel, mert a rajongóid számítanak rád és már számolják vissza az időt, a dedikálásig! Nem fogod őket cserben hagyni! Ha pedig igen, akkor én végeztem veled! – fújtattam dühösen méregetve.

-         Okés – motyogta, de úgy, mint, akinek a fogát húzzák. – Pedig olyan jól elterveztem a mai napot.

-         Így jártál – vontam meg a vállam. – Felhívom Alexandert, hogy jöjjön értem.

-         Mi? Minek?

-         Hát, hogy vissza vigyen a villába.

-         Jössz velem!

-         Igen?

-         Igen!

Pár pillanatig még csendben fürkésztem őt, aztán boldogan felkiáltottam és izgatottan hadarni kezdtem arról, hogy mennyire jó buli lesz majd és, hogy majd segítek neki, amit csak tudok. Cserélem neki a tollat, ha kifogyott a tinta, viszek neki enni, inni és elkészítem a fényképeket. Krisztián nevetve hallgatta a lelkes magyarázásomat, egyszer sem szakított félbe, csak akkor, amikor leparkoltunk a könyvesbolt közelében. A könyvesbolt előtt már hatalmas sor kígyózott, az emberek (leginkább nők) magukat legyezve álltak a tűző napsütésben várva arra, hogy beengedjék őket.

-         Gyere. Hátul megyünk be – fogta meg a kezem Krisztián és a tömeggel ellentétes irányba kezdett el húzni engem.

Megkerültük a háztömböt, majd a kis sikátoron át a hátsó ajtóhoz mentünk és Krisztián bekopogott. Az ajtó azonnal kinyílt és egy izgatott középkorú hölgy mosolygott ránk.

-         Már nagyon vártuk önöket. Jöjjenek beljebb – állt félre.

A hátsó ajtón belépve a raktárban találtuk magunkat. Nagyokat pislogva forgolódtam, magamba szívtam az új könyvek illatát, tekintetem mohón tapadt azokra a könyvekre, amiket még nem sikerült beszereznem. Fájt a szívem, magam mögött hagyni őket, de Krisztián egyre csak húzott maga után.

-         Várjunk. Hogy értette, hogy minket? – rángattam meg Krisztián kezét. – Ide szóltál, hogy én is jövök?

-         Aha. Még tegnap – bólintott és megtorpant a könyvesboltba vezető ajtó előtt.

-         Tegnap? Krisztián, akkor te…

-         Kezdhetünk, ha gondolja – mosolygott Krisztián a tulajdonosra, figyelmen kívül hagyva, hogy én éppen totálisan belezúgtam.

Mert az történt. Még jobban belezúgtam, mint eddig és most már semmilyen kétségem nem volt afelől, hogy ő is szeret engem. Ha nem szeretne, akkor nem hozott volna el engem ide, a saját dedikálására! Megremegett a lábam, szemem könnybe lábadt, és amikor Krisztián rám nézett majdnem elsírtam magam. De nem sírhattam! Akkor, se ha ezek a boldogság könnyei lettek volna! Krisztián mosolyogva nyújtotta felém a kezét és kihúzott maga után a könyvesboltba. Leültünk az előre kikészített székekre, bár én szerettem volna a háttérben maradni, de Krisztián nem engedett.

-         Mit mondasz nekik, hogy ki vagyok? – kérdeztem hirtelen.

-         Az igazat! – nézett a szemembe.

-         És mi az igazság?

-         Hogy te vagy az a lány, akivel közösen piacra fogok dobni egy könyvet!

Kinevettem volna, ha nem látom a szemeiben, hogy komolyan mondta. Tényleg akar velem közösen írni egy könyvet. Velem egy amatőrrel! A szavakat keresve néztem rá, de nem tudtam mit mondani. Nem jöttek a megfelelő szavak, csak tátogtam, mint egy hal, aztán lesütöttem a szemem felé hajoltam és megcsókoltam. Viszonozta a csókomat, majd megsimogatta az arcomat és elhúzódott tőlem.

Fél szemmel folyamatosan Krisztiánt figyeltem, ahogy beszélt a rajongóival, ahogy mosolygott egy-egy túlságosan is lelkes fiatal szavain, vagy éppen kedvesen odaszólt a kisgyerekeknek, akik az anyukkal vagy testvérükkel érkeztek, és megkínálta őket édességgel. Furcsa volt itt ülni mellette az asztal túl oldalán és kivenni a részem az egészből. Ugyanis nekem is volt feladatom. Én cseréltem Krisztiánnak a tollat és én tettem ajándék könyvjelzőt a könyvekbe és Krisztián engem is belevont a beszélgetésekbe. Nem éreztem magam feleslegesnek, vagy betolakodónak, olyan volt az egész mintha mindig is itt lettem volna, mintha ide tartoztam volna Krisztián mellé. 1 órakkor az utolsó rajongó is elhagyta a könyvesboltot, Krisztián pedig fáradtan sóhajtva ledobta a tollat és nyújtózkodott egy nagyot.

-         Na, milyen volt?

-         Imádtam – mosolyogtam rá boldogan és szorosan átöleltem. – Köszönöm Krisztián! – suttogtam a nyakába fúrva a fejemet.

-         Örülök, hogy jól érezted magad! Menj, nézz szét, nekem beszélnem kell Klárával – simogatta meg a hajam.

Bólintottam, felpattantam és a sok üléstől kicsit bicegve elindultam felfedezni a könyvesboltot. Ahogy a polcok között sétáltam megpillantottam Alexandert, aki egy széken állva levett egy kamerát a szekrény tetejéről, majd leállította a felvételt.

-         És én még azt hittem, hogy kamerák nélkül vagyunk – mentem oda hozzá, mire felpillantott rám.

-         Hinni a templomban kell – mosolygott rám kedvesen.

-         Na, nem mondod – forgattam meg a szemem és arrébb toltam, mert mögötte észrevettem egy könyvet, aminek a címe felkeltette a figyelmemet.

Már éppen beleolvastam volna az elejébe, amikor Krisztián odalépett hozzám és felém nyújtott egy mappát.

-         Ez mi? – kérdeztem és gyanakodva figyeltem az ártalmatlannak tűnő piros mappát.

-         Ez a jövőd!

Kellett pár pillanat, míg felfogtam a szavainak a jelentőségét. A könyv kihullott a kezemből és hangosan csattanva a földön landolt. Krisztiánnal egyszerre hajoltunk le a könyvért, de ő gyorsabb volt. Felemelte a könyvet, vissza tette a polcra és felém nyújtotta a mappát. Nem akartam elvenni tőle, nem akartam látni azt, ami benne van, mert ha a sejtésem beigazolódik, akkor az mindent megváltoztat.

-         Tudom, hogy azt mondtad mindent a saját erődből akarsz elérni, és ez nem is lesz másképp. Én csak elolvastam a Lázadó szíveket és nem tudtam letenni, ezért írtam egy ajánlót hozzá és elküldtem a kiadómnak. Ezt bármilyen kezdő író megteheti, szóval nem kivételeztünk veled. Itt a szerződést, én is átnéztem már, te is nézd át nyugodtan és kérlek, gondolkozz el rajta – fogta meg a remegő kezemet.

Remegő gyomorral vettem el tőle a mappát, kinyitottam és kivettem belőle a szerződést. Bámultam a sorokat, de semmit se tudtam felfogni belőle. Kizárólag csak a határidőn ragadt meg a figyelmem. Két hét. Két hét gondolkodási időm van, utána a kiadó semmisnek tekinti az üzletet. Valószínűleg más amatőr írók hülyének gondoltak volna, amiért nem ragadtam azonnal tollat és írtam alá a szerződést, anélkül, hogy átolvastam volna. Sőt tuti, hogy azt gondolták volna, hogy elment az eszem. De én akkor is várni akartam, megvárni, míg lemegy a következő hét, hogy utána döntsek.

-         Miért? – kérdeztem csendesen.

-         Mert tehetséges vagy Adri és nem hagyhatom, hogy a laptopnak írj! Az írásaidat az egész világnak meg kell ismernie. Benned van a lendület és a tűz és aranyos vagy, végtelenül aranyos, ahogy leírod a szex jeleneteket, hogy jelentőséget tulajdonítasz minden apró mozdulatnak – magyarázta, én pedig csak néztem rá tágra nyílt könnyes szemekkel.

-         Krisztián én… nem tudom, hogy mit mondjak. Köszönöm! – léptem oda hozzá és szorosan átöleltem. – Soha senki nem tett még értem ilyet.

-         Mert féltek a haragodtól – kuncogott fel, mire szorosan behunytam a szemem és elnevettem magam.

A könyvesbolt után Krisztiánnal céltalanul sétálgattunk a városban és az embereket figyeltük, akik egyre többen voltak, ahogy közeledtek az esti programok és a változatosabbnál változatosabb fellépők. Az arcfestés és a fotófülke előtt hosszú sorok álltak, ahogy az emberek megrohamozták az italstandokat és kajáldákat. A levegőben elkeveredett a főtt kukorica, a kürtöskalács, a lángos és rengeteg más étel illata, a nyüzsgés folyamatos volt, a zene hangosan szólt a színpad irányából elnyomva az emberek beszélgetését. Krisztiánnal beültünk az egyik helyre lángost enni és mellé koktélt kortyolgattunk. Ő menteset én alkoholosat, aztán magammal rángattam a fotófülkéhez, beálltunk a sor végére és miközben várakoztunk, együtt énekeltünk a színpadon éneklő fiatal lánnyal és sráccal. Már éppen sorra kerültünk, amikor megpillantottam az ikreket, akik felénk siettek. Elléptem Krisztiántól, mosolyogva integettem a csajoknak, akik futásnak eredtek és majdnem ledöntöttek a lábamról, olyan hévvel csapódtak belém és ölelték át a derekam.

-         Persze, Krisztián bácsi meg láthatatlan – szólalt meg Krisztián sértetten, de a szeme mosolygott, ahogy minket figyelt.

-         Adok én neked nagy ölelést – ölelte át Abigél, majd mosolyogva engem is megölelt. – Jó újra látni. Lányok tessék megölelni a nagybátyátokat – rángatta meg a csajok haját, akik még mindig rajtam csüngtek és egymás szavába vágva magyaráztak arról, hogy el se köszöntem tőlük a múltkor.

Krisztián családjának érkezése csak még jobban feldobta a hangulatomat. Négyen zsúfolódtunk be a fülkébe, amikor sorra kerültünk. Lilla az én ölembe ült, Lia pedig Krisztiánéba, és rengeteg fényképet készítettünk, aztán csináltunk olyat is, amin csak én és Krisztián voltunk. Nem viccelek, amikor azt mondom, hogy 5000 Ft-ot ott hagytunk, tényleg rengeteg fénykép készült, amit aztán szétosztottunk és már mentünk is az ugrálóvárhoz és a körhintához. Miközben az ikrek ugrálóváraztak jobban megismerkedtem Dáviddal Krisztián legjobb barátjával, akiről kiderült, hogy Krisztián totális ellentéte, és soha egy könyvet nem olvasott el önszántából. Szerintük ez a barátságuk kulcsa. Tűz és víz, és pont ezért egészítik ki egymást és ezért töretlen a barátságuk hosszú évek óta. Krisztián és Dávid egy idő után leléptek, így volt alkalmam Abigéllel kettesbe beszélgetni. Sok minden történt az utolsó találkozásunk után és muszáj voltam megosztani vele.

-         Lehet, hogy naiv vagyok, de… ha nem szeretne, akkor nem vitt volna el a dedikálásra! Hülye lett volna megmutatni engem a rajongói előtt, ha nem érezne irántam semmit nem? – faggattam Abigélt.

-         Figyelj, én nem vagyok író, szóval nem tudom nektek ez sokat jelent-e vagy sem, de való igaz, hogy Krisztián mindig óvta a magán életét és egy barátnőjét se vitte el soha a dedikálásokra. Vagyis… ott volt Réka, de…

-         Hogyan?

-         Semmi nem fontos – legyintett. – Akkor most már biztos vagy az érzéseidben?

-         Igen! Már nincs bennem semmi bizonytalanság – szögeztem le határozottan, majd meglepetten pillantottam hátra, amikor egy kéz a derekam köré fonódott.

-         Ezt örömmel hallom – suttogta a fülembe Krisztián. – Hoztam neked valamit – söpörte félre a hajamat és egy csókot nyomott a nyakamra aztán a nyakamba akasztott egy nyakláncot.

Lepillantottam a nyakláncra, amin egy szívecske alakú medál függett, és amikor kinyitottam egy apró fényképet találtam benne, amin én és Krisztián voltunk. A fotó most készült és a kedvenc képem volt. A képen én behunyt szemmel dőltem hozzá, ő pedig a homlokomra adott egy puszit. Felpillantottam és a tekintetem azonnal Abigélével találkozott, aki vigyorogva figyelt, majd hozzám lépve olvadozni kezdett a medál miatt és arról kezdett panaszkodni, hogy bezzeg Dávid nem vett neki semmit, ami a szerelmét szimbolizálná, amit iránta érez. Tudtam, hogy direkt fogalmaz így, Krisztián pedig nem javította ki, csak nevetett miközben szorosan magához ölelt engem. Boldogan mosolyogva döntöttem a fejem a mellkasának és végre úgy éreztem már semmi sem akadályozhatja meg a boldogságom. Krisztián szeret engem és én is szeretem őt, ez már teljesen nyilvánvaló volt számomra.

-         Köszönöm – álltam lábujjhegyre és egy csókot nyomtam az ajkára.

-         Tetszik?

-         Imádom – néztem a szemébe. – és téged is imádlak!