Az elmúlt pár nap összefolyt előttem, minden este szórakozni mentem és minden este hagytam egy rakat hangüzenetet Krisztiánnak, amiket másnap reggel ki is töröltem. Ő pedig mindet megnézte, de egyre sem reagált semmit. Idegesített a csend. Szerettem volna, ha rám ír, hogy legyen okom veszekedni vele, de nem csinált semmit, emiatt pedig egyre jobban haragudtam rá és folyamatosan a telefonomat bűvöltem arra várva, mikor ír. Amikor épp nem dühöngtem, a családommal voltam és segítettem a ház körül. Reggelente, mielőtt még meleg lett volna hatalmas sétára vittem Dolfit, és a reggeli séták alkalmával Melisszával beszélgettem, akit hiába faggattam semmi konkrétat nem mondott. Annyit sikerült, csak kihúznom belőle, hogy az a terv, hogy Krisztián Melisszát válassza majd a legvégén. Utáltam, hogy nem mondott el mindent, de legalább megnyugtatott a tudat, hogy Krisztián nem állt szóba Zoéval.

-         Komolyan menni akarsz ma is? – kérdezte Timi fáradtan sóhajtva.

-         A helyi bulik mindig jók! – jelentettem ki és megálltam a tükör előtt.

Azt a lila ruhát viseltem, amit a medálceremónián, mégpedig azért, mert szerettem volna elküldeni Krisztiánnak, hogy lássa mit nem kaphatott meg. Megigazítottam magamon a ruhát, aztán bedugtam a konnektorba a hajsütővasat, és amíg arra vártam, hogy felmelegedjen Timire néztem.

-         Annyira nagy baj, hogy jól érzem magam?

-         Nem! De már kezdesz túlzásba esni! Egy pasi sem ér annyit, hogy minden este holt részegre idd le magad! Komolyan Adri! Te nem ilyen vagy!

-         Hát most már ilyen vagyok! Köszönd meg annak a szemétnek! Már vasárnap van, minden este ott magyaráztam neki és soha semmit sem reagált! – fújtattam dühösen majd ellenőriztem a hajsütővasat, hogy elég meleg-e már.

Már épp elkezdtem vasalni a hajam, amikor a Tv kikapcsolt.

-         Ugye csak szivatsz? Áramszünet? – kiáltottam fel dühösen, majd az ablakon kipillantva észrevettem egy fehér kocsit. – Na, remek – fújtattam és kisiettem a szobából.

Nem mentem messzire ugyanis megpillantottam egy kék nadrágos alakot, aki félig már a padláson volt.

-         Hé, te vagy a villanyszerelő? – kérdeztem. – Nem tudnál egy kicsit később dolgozni? Épp a hajamat vasaltam, buliba megyek – mondtam bosszúsan és összefontam magam előtt a kezemet. – Milyen bunkó – motyogtam magam elé és sarkon fordultam.

-         Ide adnád, kérlek a gége csövet? Lila színű!

A hangját meghallva azonnal megpördültem a tengelyem körül és a szívem a torkom környékére költözött. Tekintetem egy pillanatra a lila gégecsőre villant, aztán Krisztián lábára és dühösen felé indultam. Nem tudom mi volt a szándékom, egészen addig, míg oda nem hajoltam hozzá és jó erősen beleharaptam a vádlijába. Krisztián meglepetten ordított fel és felmenekült a padlásra én pedig a ruhával mit sem törődve utána vetettem magam és szó szerint rá vetettem magam.

-         Hogy van képed ide jönni? – támadtam rá dühösen.

-         Szállj le rólam – kérte, de nem szálltam le, helyette bele haraptam a vállába. – Ne harapdálj már!

-         Azt csinálok, amit akarok és mindjárt a faszodba is beleharapok – fenyegettem meg és beleböktem az ujjam az oldalába.

-         Ez testi sértés – tiltakozott.

-         A testen ejtett seb begyógyul, de a lelkin ejtett örökre megmarad – nevettem fel keserűen, mire mozdulatlanná dermedt és már nem próbált lelökni magáról.

A csend hosszúra nyúlt kettőnk között, szemem könnybe lábadt, és amikor a csuklómért nyúlt hagytam, hogy kiszabadítsa magát, aztán távolabb csúsztam és a térdemre fektetve a fejem Krisztiánra néztem.

-         Annyira sajnálom Adri! Napok óta semmit se aludtam, folyton csak azon kattogtam, hogy mennyire elcsesztem. Későn vettem észre, hogy akire szükségem van az te vagy! Sajnálom, hogy elgyengültem, sajnálom, hogy Zoé és én… tényleg nagyon sajnálom! Megértem, ha nem bocsátasz meg!

-         Soha senki nem okozott még nekem ekkora fájdalmat! Mégis, hogy képzelted? Hogy kipróbálod őt, és közben engem szeretsz? – lábadt könnybe a szemem. – Csakhogy érdekesebb legyen a műsor?

-         Ez nekem nem a műsorról szólt. Semmit se csináltam a műsor miatt – csúszott közelebb hozzám.

-         Lefeküdtél vele! Zoéval! Megcsókoltad őt, átölelted…

-         Dugtam vele – vágott a szavamba. – Nem szép kimondani, de csak használtam őt, de közben végig rád gondoltam. Nem tőle izgultam fel, hanem tőled. Ez a ruha – pillantott le a lila ruhámra. – végig te voltál előttem, ebben a ruhában, végig rád gondoltam.

-         Akkor miért nem jöttél hozzám? – támadtam rá. – Azt terveztem! Képzeld igen terveztem, pedig utáltam előre megtervezni, de azt terveztem, hogy aznap este neked adom magam, mert biztos voltam benne, hogy szeretsz engem! Erre mindent tönkre tettél! – sírtam el magam.

-         Sajnálom!

-         Sajnálod? – ordítottam rá és minden kiszakadt belőlem.

Nem számított, hogy mindent elmondtam már neki hangüzenetben, újra megtettem, a szavak csak ömlöttek belőlem, a könnyeim potyogtak, a testem remegett és legszívesebben törtem volna. Krisztián lehajtott fejjel hallgatott, keze ökölbe szorult, és amikor elhallgattam, rám emelte könnyáztatta tekintetét és a kezét felemelve megsimogatta az arcomat.  

-         Nem tudom semmisé tenni azt, amit tettem, de minden erőmmel azon leszek, hogy megbocsáss nekem! Nem hazudtam a levélben, várni fogok rád! Ha kell, évekig várok, még öreg bácsiként is téged foglak figyelni és reménykedek benne, hogy együtt leszünk az öregek otthonában!

-         Nem megyek öregek otthonába. Öreg szag van nagyon – fintorogtam, mire az ajkamra csúsztatta az ajkát.

-         De annak jobban örülnék, ha melletted öregedhetnék meg! Téged akarlak látni reggel, amikor lefekszek, és délután felkelek. Veled akarok egész éjjel ébren maradni és írni, hogy aztán gyakorlatban kipróbáljuk azt, amit leírtunk!

Lesütöttem a szemem, ajkam sírásra görbült.

-         Ez pedig a tiéd! Kérlek, fogadd el tőlem!

Felpillantottam rá és némán figyeltem, ahogy előhúzza a zsebéből a karkötőmet, amin már ott fityegett a végtelen medál. Krisztián gyengéden megfogta a kezemet és feltette rám a karkötőt.

-         Te vagy számomra a Nagy Ő Adri! Csak te! És érzem, hogy ez nem fog elmúlni! Ez örökké tart, még akkor is ha, te már nem szeretnéd megpróbálni!

Könnyes szemekkel néztem a karkötőt, amin az összes medál rajta volt, amit összegyűjthettem az elmúlt négy hét alatt, majd a tekintetemet Krisztiánra emeltem, előre dőltem, karomat a nyaka köré fontam és az ajkára tapasztottam az ajkam. Krisztián azonnal átölelt, karja szorosan körém fonódott, ajka mohón simult az ajkamra és átvette az irányítást. Magamba szívtam az illatát, ujjaimmal beletúrtam a hajába, majd elkezdtem a tarkóját masszírozni, ő pedig felsóhajtott.

-         Szeretlek kis Írónőm! Szeretlek!

Elhúzódtam tőle, fejemet a nyakába fúrtam és hozzá simultam, ajkam boldog mosolyra húzódott. Igaza volt mamának, meg kell tudni bocsátani annak a személynek, akibe szerelmes vagy. Mindenki követ el hibákat, de mindenkinek jár második esély, hogy jóvá tegye azt. És hiszek benne, hogy Krisztián jóvá tudja majd tenni.

Nagy sokára hagytuk el a padlást, és amikor egymás kezét fogva lesétáltunk a lépcsőn, Zalán a lépcső alján állva bosszúsan fürkészett minket.

-         Mondjátok meg, miért… miért nem tudjátok tartani magatokat a megbeszéltekhez és egyszer az életben nem megtalálni a kiskaput? Hogy lesz így zárókép? – tárta szét a kezét.

-         Szívesen el játsszuk – ajánlottam fel boldogan mosolyogva.

Kicsit azért örömmel töltött el a tudat, hogy nem sikerült felvenniük a kirohanásomat és a kibékülés pillanatát, így legalább ez megmaradhatott nekem és Krisztiánnak.

-         Vicceltem, atomjó zárókép lesz – vigyorodott el Zalán, mire a mosolyom, fintorba torzult. – Ezt tényleg imádni fogod! Az utolsó egy hét fekete fehérben fog játszódni, mert nem voltál ott, a hangotok ki lesz vágva a békülés közben, így semmit se tudnak meg a nézők, ami olyan, és amikor az ajkatok csókban forr össze a kép újra színes lesz és minden boldog.

-         Jó, ez tényleg jól hangzik – enyhültem meg és Krisztián kezét fogva beléptem a nappaliba. – Melissza?

-         Mit gondoltál? Hogy hagyom, hogy nélkülem eljöjjenek? – vonta fel a szemöldökét.

Nevetve vetettem magam a karjaiba és szorosan magamhoz öleltem, aztán vissza siettem Krisztiánhoz és az oldalához bújva a szüleimre sandítottam. Nem kellett bemutatnom őket egymásnak, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy rajtam kívül mindenki tudta, hogy Krisztián ma ide jön. Timi elégedetten vigyorogva támaszkodott a mosogatónak, és amikor a tekintetünk találkozott még szélesebb lett a mosolya és rám kacsintott.

-         Jut eszembe – fordított maga felé Krisztián és elővette a zsebéből a nyakláncomat, amit a szerelmünket szimbolizálta. – Szabad?

Bólintottam egyet és hátat fordítva neki megemeltem a hajam, hogy fel tudja tenni a nyakláncot, aztán megfordultam a nyaka köré fontam a kezem és hosszasan megcsókoltam.

-         Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod Bartha Adrienn!

Achilles hangját meghallva, csodálkozva léptem el Krisztiántól és a bátyámra szegeztem a tekintetem, aki ledobta a sport táskáját és dühösen összevonta a szemöldökét.

-         Hali!

-         Hali? Ennyit kapok azok után, hogy semmit se mondtál el nekem? Hogy Krisztiántól kellett megtudnom mindent? Miattad minden estémet vele kellett töltenem, mert szerencsétlen olyan búval baszott volt, hogy rossz volt nézni – panaszkodott.

Nem tudtam komolyan venni. Kirobbant belőlem a nevetés, fejemet Krisztián mellkasának döntöttem és a szememet behunyva folyamatosan nevettem.