Megkönnyebbülten léptem be a hűvös benzinkútra, köszöntem az eladónak, aztán az újságokhoz léptem és leemeltem a Spark legújabb számát. A címlapon én és Krisztián voltunk, a nemrég megjelent közös könyvünkről beszéltünk benne, hogy honnan jött az ötlet és ebben a cikkben jelentettük be az új közös projektünket. Krisztiánnal létre hoztunk egy tábort, ahova fiatal szárnyukat próbálgató tiniket vártunk, akik komolyabban szeretnének foglalkozni az írással. Általunk közelebb kerülhettek a könyvkiadókhoz, de mi magunk is adatunk majd ki regényeket. Rengeteg féle könyvkiadó létezett, mi kifejezetten azokra specializálódtunk, akik első könyves fiatalok voltak és nem volt pénzük arra, hogy fizessék a magán kiadást, viszont értékes történeteket írtak és nagy veszteség lett volna nem kiadni. Mi megadtuk ezeknek a fiataloknak a lehetőséget, hogy érvényesüljenek. Terveink szerint, akikkel elkezdtünk dolgozni, azokkal örökké együtt akartunk és nem fordítottunk volna hátat nekik, amint nagykorúak lettek. Mosolyogva csaptam a hónom alá az újságot, aztán kinyitottam a hűtőt és kivettem két tutti fruttis Xixot és egy csomag hagymás chipset, majd a kasszához léptem és kipillantottam a kocsi felé, hogy megnézzem Krisztián végzett-e már.

-         Hali, ezek lennének és a kettes számú – mosolyogtam az eladóra.

-         Szia, rendben. Készpénz vagy kártya?

-         Kártya – vágtam rá és már elő is vettem.

Amikor a lány lehúzta az újságot, felpillantott rám, majd le az újságra, aztán újra rám.

-         Nem voltam benne biztos, hogy te vagy, egy idegent meg csak nem rohanok le. Kaphatnék egy autogrammot? Nagyon szeretem a könyveidet és a Krisztiánnal való könyvet iszonyatosan ütős lett. Épp most olvasom.

-         Persze szívesen. Köszönöm, hogy olvasol és felismertél – mosolyogtam rá hálásan és dedikáltam neki a könyvét, aztán fizettem és további jó munkát kívánva elköszöntem.

Vidáman pattantam be Krisztián mellé a kocsiba, felmutattam neki a zsákmányaimat és lelkesen elmeséltem neki, hogy mi történt velem a benzinkúton.

-         Annyira boldog vagyok! Hihetetlen, hogy felismertek – vigyorogtam.

-         És ez még csak a kezdet – fogta meg a kezem és megpuszilta a kézfejemet. – Gondolj bele mi lesz azután, hogy a tévék képernyőjére kerül a sorozat, amit te írtál.

Na, igen. Nem veszett kárba az a négy év, amit az egyetemen töltöttem, ugyanis nem olyan régen pályáztam egy újabb forgatókönyvvel és ezúttal sikerem is lett. Olyan sorozatötleteket vártak, ami megszólította a fiatalságot én pedig megírtam nekik egy ütős történetet, ami felkeltette az érdeklődésüket. Már folytak a tárgyalások, és ha minden jól megy, a nyár végén már kezdődhet a casting, aminek én is szerves része leszek majd.

-         Nélküled sehol se lennék, ugye tudod? Ha te nem szólsz az érdekemben, ha nem ajánlod a regényemet, akkor ugyanott lennék, ahol tavaly – szorítottam meg Krisztián kezét hálásan.

-         Szerintem meg magadnak köszönheted. Megírtál egy nagyon jó regényt, ha nem írod meg, most nem lennél itt – ellenkezett, mire megforgattam a szemem és hozzá hajolva megpusziltam az arcát.

-         Azért én köszönöm – suttogtam, majd a vállára hajtottam a fejem és fellapoztam az újságot.

Hagytam, hogy Krisztián maga előtt vezessen engem, miközben én vakon botorkáltam előre és attól paráztam, hogy mikor taknyolok el vagy megyek neki egy fának. Sajnos hajlamos voltam ilyen szerencsétlenségekre, még úgy is, hogy Krisztián szorosan tartott.

-         Mikor vehetem már le? – kérdeztem türelmetlenül.

-         Majd szólok – válaszolta kuncogva, majd hirtelen a karjába kapott, én pedig meglepetten felnevettem, a félelmem pedig azonnal elmúlt.

A karjaiban már biztonságban voltam. Krisztián pár méteren keresztül cipelt a karjában, majd letett és mögém lépve átkarolt a derekamat.

-         Mit hallasz?

-         A víz hangját, ahogy a szikláknak csapódik, a madarak csicsergését és egy béka brekegését – válaszoltam és a mellkasához simultam.

-         És milyen illatokat érzel?

Vettem egy mély levegőt, mire az orromat azonnal megtöltötte a víz jellegzetes szaga és valami édes illat, amit nem tudtam beazonosítani. Szirmok simították végig az arcomat, mire elmosolyodtam és mélyet szippantva a virágból végre rájöttem, hogy rózsa az.

-         A víz szagát és a rózsa illatát.

-         És mit tapintsz? – kérdezte csendesen, mire előre nyújtottam a kezem.

Ujjaim egy korlátot tapintottak ki és a mélyedéseket megtalálva végig futattam az ujjam a mintákon. Elakadt a lélegzetem, lekaptam a kendőt és nevetve körbe pördültem a pavilonba. A pavilon látványa ugyanolyan hatással volt rám, mint egy évvel ezelőtt. Ugyanazzal a csodálattal figyeltem az oszlopokat befutó rózsákat, a víz kékségét, csupán csak egy dolog változott meg. Most nem haboztam megcsókolni Krisztiánt, ajkam az ajkára tapadt és szorosan hozzá bújtam.

-         Bár ez nem az utolsó randink, de megígértem, hogy elhozlak ide – támasztotta a homlokát a homlokomnak.

-         A lényeg, hogy itt vagyunk – hunytam be a szemem mosolyogva, aztán a tekintetem a megterített asztalra vándorolt. – Kétlem, hogy ezt te csináltad volna.

-         Igazad van. A bátyád volt – biccentett.

Vigyorogva ültem le és felemeltem a fedőt, a tekintetem pedig felcsillant, amikor megláttam a rántott csirkeszárnyakat. Szedtem magamnak egyből hármat és boldogan rágcsálni kezdtem, Krisztián pedig egy ideig mosolyogva figyelt, aztán ő is enni kezdett. Két falat között aztán felvetettem neki egy új regény ötletet, ami egy fiatal énekesnőről szólna, aki kiskora óta a kamerák előtt élte az életét, majd úgy dönt, hogy pihenésre van szüksége és elutazik vidékre, egy gyönyörű vízparti hotelbe, ahol beleszeret a hotel tulajdonosába. Krisztián érdeklődve hallgatott, aztán vigyorogva felvonta a szemöldökét.

-         Ez is olyan történet lesz, amibe belekezdsz aztán félbe hagyod, mert nem az igazi?

-         Az csak egyszer fordult elő – húztam fel az orrom sértetten. – Na, jó kétszer…

-         Volt az háromszor is – nevetett fel és az asztalon áthajolva megcsókolt. – Imádom, hogy ilyen lendületes vagy – suttogta a számba, mire elmosolyodtam és finoman meghúztam az alsó ajkát. – Arra gondoltam, hogy megvásárlom a területet és építek ide egy házat.

Kiesett a kezemből a csirkeszárny és úgy meredtem Krisztiánra, mint egy földönkívülire. Teljesen meghibbant ez a pasi? Képes lenne tönkre tenni ezt a természet alkotta csodát?

-         Te meg vagy huzatva? – kérdeztem miután megtaláltam a hangomat.

-         Nem, csak előre gondolkodok. Figyelj, örökké nem maradhat rejtett ez a hely és már lehet, hogy így is ismerik mások. Mi van, ha valamikor úgy jövünk vissza, hogy a hely le lett dozírozva? Te el tudnád viselni? De ha megveszem, ez a hely lehetne a mi kis szerelmi fészkünk. Úgy építenénk meg, ahogy szeretnéd – magyarázta.

-         Nevetséges vagy – ráztam meg a fejem dühösen és felpattanva hátat fordítottam neki.

Könnyek mardosták a szemem, a gondolatra, hogy tönkre kell tenni ezt a helyet. Ha kivágjuk a fákat, ha ide teszünk egy házat, a pavilon elveszíti a varázsát és már nem lesz az igazi. Ugyanakkor azt se szerettem volna, ha más felfedezi ezt a helyet és tönkre teszi ezt a csodát.

-         Adri…

-         Hagyj! – kértem és a korlátra támaszkodva vettem egy mély levegőt. – Komolyan képes lennél tönkre tenni ezt az egészet? Ezt a csodát?

-         Kis Írónőm!

Volt valami a hangjában, ami miatt késztetést éreztem rá, hogy megforduljak, és amikor megláttam, hogy fél térdre ereszkedve térdelt mögöttem, elakadt a lélegzetem.

-         Hozzám jönnél feleségül? – kérdezte a szemembe nézve.

-         Most? – nyögtem ki, majd vörös arccal beletúrtam a hajamba. – Bocs, hülye kérdés volt. Csak… a fenébe is, persze, hogy igen – nevettem el magam és a karjába vetve magam hosszasan megcsókoltam. – Ezerszer is igen – néztem rá boldogan.

Krisztián mosolyogva döntötte a homlokát a homlokomnak, aztán felnyitotta az ékszeresdoboz tetejét és kivette belőle az apró ezüstgyűrűt, ami indaszerűn tekeredett, középen pedig gyémánt csillogott. Remegett a kezem, ahogy Krisztián felhúzta a gyűrűt az ujjamra, majd csókot lehelt a kézfejemre és a nyakamba fúrta a fejét. Szorosan behunytam a szemem, fejemet a fejének döntöttem, ujjaimmal a tarkóját masszíroztam, aztán kinyitottam a szemem és ránéztem a gyűrűmre, ami megcsillant a napfényben. Az ajkam boldog mosolyra húzódott, a szívem pedig megtelt melegséggel a tudattól, hogy a mi történetünk nem ért véget. Épp ellenkezőleg. Csak most kezdődött.

Sziasztok! Hát kint az utolsó fejezet, most elengedem Adrienn és Krisztián kezét, de talán nem örökre. Vannak terveim, amikben mellékszereplőként még feltűnnek 🥰 legyetek szemfülesek és olvassatok továbbra is!

Köszönöm, hogy itt voltatok és, hogy a végére bátrabban követeltetek még egy fejezetet! 😉❤️ Remélem élveztétek Adrienn és Krisztián történetét!

Ne menjetek messzire, hamarosan érkezek egy naplóval, ami egy tanár-diák kapcsolatot mutat be, a főszereplő lány szemszögéből:
Figyelemfelkeltésként itt a borító ❤️

Köszönök mindent! ❤️❤️