Miközben a rádiót hallgattam és a tájat néztem, észre se vettem, hogy az út – ami amúgy nagyon hosszú volt – véget ért. Az autó megállt én pedig érdeklődve előre néztem, hogy lássam hol vagyunk. Véget ért a beton, az út földút ként ment tovább.
– Na, mi az? Hol a ház? – forgolódtam és kikapcsoltam a biztonsági övet.
– Gondolom a földút végén. De én nem viszlek el addig – mondta a sofőr.
– Mi az, hogy nem?! –horkantam fel.
– A gumi nem bírná. Tudod milyen drága kocsi ez? Ki tudod fizetni, ha tönkre megy a mocskos, sáros, földúttól?
– Nem fog tönkremenni a kocsi. Menjen tovább és tegyen ki a ház előtt!
– Nem.
– De! – förmedtem rá a sofőrre.
– Nem és, kész.
– Akkor hívom Anitát – mondtam bosszúsan és elővettem a telefonomat.
– Figyelj kislány. Szerintem Anitát jobban fogja érdekelni a milliós autó, mint te – nézett rám a sofőr lenézően. Nem foglalkoztam azzal amit mond, tárcsáztam Anitát.
– Annabella! Megérkeztél már?
– Nem, még nem. Akadt egy kis gond. A sofőr nem hajlandó tovább vinni. Megálltunk egy földút előtt.
– Micsoda?! Add át neki a telefont! Gyorsan! – kiabálta Anita, és szinte biztos voltam benne, hogy kidagadtak az erei a homlokánál, a nyakánál, és úgy mindenhol. Átadtam a telefont a sofőrnek.
– Aha, igen. Nem mehetek tovább, mert tönkre megy a gumi. Há' az autógumi. Mi az, hogy nem érdekli? Tud a kislány sétálni egy kicsit nem? Aha, jó. Rendben, engem már ez nem érint, megyek vissza Pestre, jól van. Kiteszem oszt csá. Rendben. Viszhall – hadarta a sofőr és visszaadta nekem a telefont.

– Jól hallottam, hogy... – kezdtem, de a szavamba vágott.
– Kiteszlek itt, majd jön érted az a Pipacs vagy ki a tököm és felvisz a házhoz.
– Kocsival ugye? – kérdeztem.
– Ja, biztos. Engem nem izgat. Szállj ki, vedd ki a bőröndöd és én húzok vissza Pestre, mert még dolgom van.
– Képes lenne csak úgy itt hagyni az erdő szélén? Lehet, hogy az a tag sosem ér ide. Várja meg velem! – rimánkodtam és összefontam a karomat.
– Te nem érted, hogy nekem dolgom van? Szálljá' kifele! Mi bajod lehet itt? Nem jár erre senki. Max megesz egy medve, nagy dolog – mondta.
– Maga nagyon bunkó – mondtam zsörtölődve és kiszálltam a kocsiból. Hátamra vettem a fekete táskám és a csomagtartóhoz mentem. Megpróbáltam kinyitni, de nem jártam sikerrel. Már fél perce ráncigáltam a fogantyút, amikor végre kinyílt. Az sem én voltam, a sofőr nyitotta ki, onnan elölről. Duzzogva szedtem ki a bőröndömet (ami amúgy dögnehéz volt, fogalmam sincs anya miket pakolt bele), és becsaptam a csomagtartó ajtaját. Három lépést sem tettem, amikor a kocsi tolatni kezdett, óvatosan irányt váltott, és elsuhant.
És én tényleg ott ragadtam az erdő szélén egy piros nyári overálban. Fantasztikus. És az a legjobb az egészben, hogy a sofőr kellőképpen rám ijesztett ezzel a medvés dologgal.

Már negyed órája várakoztam, de egy kocsi sem járt erre. Öt perc után elfáradt a lábam, ezért ráültem a bőröndömre, még öt perccel később pedig melegem volt, ezért behúzódtam egy fa árnyékába. Kezdtem éhes lenni, és már azon filóztam, hogy felhívok valakit, amikor egy piros terepjáró állt meg előttem a földúton. Hála az égnek! Boldogan felpattantam és közeledni kezdtem az autó felé. Az ablak lehúzódott és kinézett rajta egy harminc év körüli, kigyúrt férfi. Alaposan végig mért és fütyült egy nagyot.
– Ribi vagy, vagy írónő? – kérdezte. Ezt nem hiszem el!
– Tapintatlan bunkó! Én vagyok az, Somogyi Annabella. És kikérem magamnak, hogy...
– Ejha. Értem már miért csíp téged a Tami. Szép is vagy meg kemény is. Máris bírlak kiscsaj. Szállj be hátra, indulunk a házikóhoz.
– Már elnézést, de legyen olyan kedves és tegye be a bőröndömet a csomagtartóba.
– Nincs csomagtartó – vágta rá vigyorogva.
– Ne vicceljen, egy ekkora autóban? – nevettem el magam kínosan.
– Plusz két ülés van a csomagtartó helyén. Tedd be hátra! Igyekezz, mert a Sátánok szétszedik a házat – mondta és feltekerte az ablakot. Közelebb léptem az autóhoz és kishíján feltéptem a hátsó ajtót. Na persze. Próbáltam betuszolni a bőröndöt, de sehogy sem fért be.
– Ne szerencsétlenkedj már! – szólt hátra idegesen a férfi, akinek amúgy nem tudom a nevét. Valami Pipacs.
– De nem fér be.
– Jézusom. Biztos te vagy az a Bella? Sokkal rátermettebbnek gondoltalak azok alapján, amiket Anita mondott rólad –  moorogta idegesen és kiszállt az autóból.
– Az előbb még dicsért, mi baja van magának? – kérdeztem hisztérikusan és átadtam neki a terepet. Egy másodperc alatt betolta a bőröndöt.
– Na! Így kell ezt. Most pedig szállj be és induljunk vissza! – mondta és becsapta az ajtót. Mindketten beszálltunk a kocsiba, ő a volán mögé, én pedig az anyósülésre. Bekötöttem magam és érdeklődve néztem a férfira.
– Hogy hívják magát?
– Jó, hogy kérded – nevetett fel – Ipacs Jenő vagyok.
– Én pedig...
– Somogyi Annabella. Tudom – mondta monoton hangon és megfordult a kocsival.

Egy perccel az indulás után elkezdett esni az eső. Tipikus nyári zivatar volt, a semmiből jött.
– Basszus, sejtettem, hogy esni fog. Láttam a felhőket – mondta Ipacs Jenő és idegesen megszorongatta a kormányt – Beteszek valami zenét, nem zavar? – nézett rám.
– Nem zavar – mondtam halkan.
Bekapcsolta a rádiót, ahol épp most ért véget egy Rihanna szám.
– Most pedig érkezzen egy magyar sláger. Biró Tomi Tombolj! című dala – mondta a rádiós és elindult a zene.
– Ó, ezt szeressük – vigyorodott el Jenő és feljebb tekerte a hangerőt.
– Én nem kedvelem azt a srácot. Túl beképzelt – mondtam, mire Jenő kidülledt szemekkel nézett rám.
– Ha ezt ő megtudja kinyír.
– Miért tudná meg? – kérdeztem furán.
– Mert ott van, ahova megyünk, és én vagyok a menedzsere – mondta.
– Hoppá – sziszegtem kínosan.
– Nincs gáz, nem mondom el neki, csak sértené az egóját – röhögött fel.
– Nem hiszem – csóváltam a fejem.
– Tomi kívülről tényleg elég beképzeltnek és seggfejnek tűnik, de ha jobban megismered megkedveled.
– Nem akarom megismerni. Sem megkedvelni.
– Pedig muszáj lesz. Egy hétig össze lesztek zárva abban a faintos kis faházban.
– Szuper hét lesz – forgattam a szemem.
– Na, csönd legyen, és hallgasd a zenét! – mondta és még feljebb tekerte a hangerőt.

Minden elromlott, minden tönkrement,
Minden álmom egyesével csődbe ment.
Kellj ki magadból, légy kemény!
Mutasd meg azt, hogy semmitől sem félsz!
Tombolj, tombolj, tombolj hej!
Tombolj, tombolj, tombolj hej!

– Bazdmeg! – ordított fel Jenő hirtelen, és benyomta a satuféket.
– Na! Mi történt? – kérdeztem ijedten.
– Csak nézz előre. Kurva eső! – csapott a kormányra idegesen. Kinyomta a rádiót és hátra dőlt az ülésen. Kinéztem a szélvédőn és rögtön megláttam mi történt. A földút az eső hatására csupa sár lett, és közvetlen előttünk állt egy hatalmas sártenger. Jenő telefonja megcsörrent, azonnal felvette.
– Mi van?! – szólt bele nem túl kedvesen – Jó bocs, csak ideges vagyok. Na, történt valami? Aha, aha oké. Nem fontos. Igen itt ül mellettem. Majd elmondom. Nem mondod! Itt is esik, és hallod elakadtunk a sárban. Nem tudom nagyon esik – hadarta a telefonba és fogalmam sincs kivel beszélt – Jó, mindegy. Vigyázz a fiúkra, sietünk ahogy csak tudunk – mondta Jenő és lerakta a telefont. Aztán rám nézett – Már rég ott lennénk, ha nem tököltél volna annyit a bőrönddel.
– Elnézést – sütöttem le a szemem.
– Jó, na bocs. Nem akartalak megbántani. A hátad közepére sem kívánod azt, hogy velünk legyél. Lehetnék kedvesebb is.
– Nem Jenő, ez az én hibám. Egy rakás szerencsétlenség vagyok, ezért nem tudok új sem könyvet írni – mondtam szomorúan.
– Először is hívj Ipacsnak. Másodszor pedig dehogy vagy te szerencsétlen. Az egyik legjobb író vagy, pedig még csak huszonegy éves vagy.
– Húsz – javítottam ki ösztönösen, mire mosolyogva megrázta a fejét.
– Tényleg nem a te hibád. Nem értem miért hagyott ott az a hülye sofőr.
– Na azt én sem – mondtam nevetve.
Az eső megállás nélkül esett, mi meg ott ragadtunk a kocsiban. Jól kezdődik  a hét.