Az év egyik legjobban várt zenei fesztiváljának nulladik napja van, készülődnöm kellene, de csak a kupi közepén állok.

Bármerre nézek, ruhakupacok tornyosulnak, semmit se találok, ami megfelelő lenne. ‒ Mi a francot vegyek fel? ‒ vakarom fejemet. Annyi göncöm van, és mégis tanácstalan vagyok.

‒ Mark, igyekezz már! ‒ dugja be fejét bátyám. ‒ Nem érünk rá egész nap!

‒ Nem tudom, mit vegyek fel! ‒ nyafogom.

‒ Oui... Nem olyan bonyolult! ‒ tárja ki az ajtót, és beljebb jön.

Lehajol az egyik kupachoz, és kutakodni kezd.

Fehér trikó, fekete halásznadrág akad kezébe, és hozzám vágja. ‒ Nem is rossz! ‒ forgatom. Fekete tornacsukával maga a tökély. Gyorsan belebújok, felveszi testem formáját, ott tapad, ahol kell. Már csak egy fejpánt hiányzik, hogy felfogja elszabadult, göndör fürtjeimet.

‒ Kitollászkodtad magad? ‒ bátyám hangja indulattól terhes. ‒ Induljunk már!

‒ De szorosan fogod a gyeplőt! ‒ cukkolom. ‒ Mehetünk!

Telefon és pénz a zsebbe, másra nem igazán van szükségem. Egy utolsó spriccelés kedvenc parfümömből, még egy adag izzadtsággátlót kenek hónom alá, biztos, ami biztos.

‒ A pasid miért mondta vissza? ‒ zárja be mögöttünk az ajtót.

‒ Nem ér rá ‒ nincs kedvem magyarázkodni.

Ha elmondanám, tudom, hogy aggódna értem.

Az igazság az, hogy Tan és én az utóbbi időben eltávolodtunk egymástól, és egyre jobban azt érzem, hogy kapcsolatunk az utolsókat rúgja. Rosszul kellene éreznem magam, de nem tudom. Belátom, megfáradtunk, változtunk, másra vágyunk.

Ami engem érdekel az őt nem, és ez fordítva is igaz. Együttléteinkből is hiányzik a szenvedély, már csak azért nyulunk a másikhoz, hogy kielégítsük természetünkből fakadó szükségleteinket, és azt is egyre ritkábban. ‒ Szánalmas! ‒ csak ki kellene mondanunk és vége lenne. De valahogy egyikőnk se szánta még rá magát, a megszokás és a rutin miatt.

Gyorsan szedjük lábainkat, hogy elérjük a buszt.

Pont időben érkezünk, felszállni alig bírunk, zsúfolásig tömve van. Minden fiatal a partra igyekszik, tombolni akarnak, kiengedni a gőzt, és csak lüktetni a zene ütemére. ‒ Bulizunk! ‒ még a talpam is bizsereg, annyira izgatott vagyok. Meg akarok szabadulni minden gyötrő gondolatomtól és érezni a szabadság pillekönnyű szárnyait, amivel a felhők fölé emelkedhetek.

A többiekkel megbeszéltük, hogy a bejárat előtt találkozunk, és együtt megyünk be.

Megérkezünk, leszállunk, és végre mély levegőt vehetek. A buszon csak kicsiket szippantottam, mert a rengeteg ember kipárolgása és parfümjének keveréke igencsak fojtogató volt. Lehunyom szemem, élvezem a bőrömet simogató napsugarakat, amik mosolyt csalnak arcomra.

‒ Figyelj már, öcsi ‒ bök oldalba Nat ‒, az nem Tan?

‒ Mi van? ‒ pillantok rá, majd a jelzett irányba.

Jeges zuhanyként ér a felismerés, hogy nem egyedül van.

Szeretettel mosolyog egy számomra ismeretlen fiúra, tenyerébe csúsztatja kezét és összedugják fejüket. ‒ Ennyit erről! ‒ legalább lenne gerince. De nem, nincs benne annyi egyenesség, tisztesség, hogy először lezárjuk a közös dolgainkat.

Felénk tartanak, de még csak észre se vesz. Nem is tudom melyik a rosszabb?

Hogy mással van, vagy, hogy nem vesz észre? Esetleg a megcsalása? Én is megtehettem volna, nem is egyszer, de úgy voltam vele, először le kell zárnom a múltamat, hogy egy újba kezdhessek.

‒ Megölöm! ‒ feldúltan indul feléjük Nat, de visszarántom.

‒ Hagyd, nem éri meg ‒ könyörögve nézek rá.

‒ Hogy lehetsz ilyen nyugodt? ‒ szeme döbbenetről tanúskodik.

‒ Tudok mit csinálni?

‒ Verd ki a balhét! Oszd ki! Hisztizz! Pofozd fel! ‒ hadarja.

‒ Majd én tudom ‒ mosoly mögé rejtem fájdalmam.

Megvárom, hogy közelebb érjenek, majd elé toppanok.

Megdöbben, látszik, hogy zavarban érzi magát, a fiú értetlenül pislog rám. Nálam valamivel alacsonyabb, talán még cukinak is nevezhető, de neki nincs olyan édes kis gödröcskéje, mint nekem, ami megelégedéssel tölt el.

‒ Tan...

‒ Mark...

‒ Ki ő? ‒ rebegi a fiú, mire ránézek.

‒ Egy senki ‒ felelem neki. ‒ Tan, örültem, és isten veled ‒ azzal ellépek mellette.

‒ Mark, ne haragudj! ‒ bűnbánó hangon szól utánam.

Nem fordulok meg, nem vagyok hajlandó ránézni.

Csak felemelem kezem, és integetek neki. Ennyi telik tőlem, mert félek, ha megfordulok, összetörök. Attól függetlenül, hogy tisztában vagyok helyzetünkkel, mégis nehéz a különválás. Hosszú évek alatt rengeteg kalandot éltünk meg, jó és rossz értelemben egyaránt. De ezek az emlékek a mieink, nem lehet egy könnyed lépéssel átlépni felettük, és nem is akarok.

Beállunk a sorba, hallgatom a többiek csevegését, hozzászólni nincs kedvem.

Nat nem hozza szóba a többiek előtt, hogy hogyan jártam. Szeretem, amiért ilyen együtt érző, mindig tudja, hogy mire van szükségem. Mindegy, elengedem magam, bulizok egy jót, és holnap egy új, Tan nélküli napra ébredek. ‒ Lehet ennél jobb?

‒ Nézzétek már! Ott egy bohóc! ‒ mutat a biztonsági őrök mellett ácsorgó emberre Phun.

‒ Nem sül meg? ‒ nézek rajta végig.

Színes, göndör parókáját kócolja a szél, piros, öklömnyi méretű orrát nyomkodják, de ő csak nevet rajta. ‒ Olyan gondtalan! ‒ irigykedem rá.

Fehér, fodros gallérja fojtogathatja, de legalább rövid ujjú van rajta. Több számmal nagyobb királykék nadrágját fekete, széles öv tartja csípőjén. A cipőjéről inkább nem mondanék semmit, rémes. ‒ Vajon mennyit fizettek neki? ‒ épelméjű ember, ingyen biztos nem vállalta volna be ezt a fellépést.

‒ Sziasztok srácok! ‒ lép hozzánk, egy fiatal lány, kezében mikrofonnal.

A többiek egyből felélénkülnek, és egymást túlharsogva üdvözlik.

‒ Van kedvetek játszani? ‒ szédítően mosolyog ránk.

‒ Miről lenne szó? ‒ kérdezi Nat.

‒ Ha egyikőtök bevállalja, hogy huszonnégy órát együtt tölt a bohócunkkal ‒ mutat rá ‒ akkor ajándékot kaptok.

‒ Ez nektek miért lenne jó?

‒ Reklám, buli, a fesztivál népszerűsítése érdekében! ‒ tartja szája elé a mikrofont. ‒ Szóval?

‒ Az öcsém vállalja ‒ vereget hátba.

‒ Ez nagyszerű! Vee, gyere, találtam neked valakit!

‒ Hogy? Nem, nem, nem! ‒ tartom fel kezemet.

‒ Mark, hallgass rám ‒ súgja fülembe ‒, csak csináld, érezd jól magad!

‒ De veletek akartam lenni ‒ motyogom.

‒ Biztos, hogy most ránk van szükséged?

Ebben lehet valami.

Barátaim előbb-utóbb rájönnének, hogy gáz van, és nem akarom elrontani az éjszakájukat elkenődött arcommal, és rossz hangulatommal. Viszont, egy idegen nem számít, csak vele kell lennem. ‒ Hát legyen! ‒ Nat amúgy is tudja, mi kell nekem, még akkor is, mikor én nem.

‒ Szia! ‒ nyújtja kezét a bohóc.

Fehérre meszelt arcát sötétkék rombuszminták díszítik, vörös rúzzsal széles mosolyt varázsoltak arcára.

‒ Helló! ‒ kezet fogok vele, és egyből bilincs kattan csuklómon.

‒ Érezzük jól magunkat! ‒ szeme csillog, ahogy rám néz.

‒ Legyen ‒ félénken viszonzom mosolyát. ‒ Igyunk valamit, hátha tisztára mossa agyam!

‒ Ez a beszéd! ‒ kacsint. ‒ Ugye tudod, hogy mi álljuk a fogyasztást?

‒ Akkor egyből kettőt kérek!

‒ Huh... Nehéz lesz tartani veled az iramot ‒ összefűzi ujjainkat, és magával rángat.

Egy operatőr ered nyomunkba, de csak tisztes távolságból filmez minket.

Első utunk egy sörsátorhoz vezet, ahol kikér két korsóval, majd az egyiket kezembe nyomja és tovább is állunk. Sokan megállítják egy fénykép erejéig, és ő boldogan teljesíti kívánságaikat, rólam ez már kevésbé mondható el. De nincs mit tennem, minden egyes alkalommal csatlakozom én is.

A sokadik kép után kevésbé vagyok tartózkodó, egyre közelebb kerülök hozzá, és még csak fel sem merül bennem, hogy talán nem kellene.

‒ Készíthetünk egy képet? ‒ toppan elénk egy copfos lány.

‒ Persze, gyere ‒ feleli a bohóc.

Szégyen, nem szégyen, elfelejtettem a nevét, és nem akarom újra megkérdezni, az olyan ciki lenne.

Egy csapat lánynak integet a copfos, akik visítva szaladnak hozzánk. Körbeállnak minket, kicsit arrébb lökdösnek, feszül a karom, mégiscsak össze vagyok vele bilincselve.

‒ Engedjetek neki utat ‒ mondja a lányoknak.

‒ Oui... ‒ fújtat az egyik.

‒ Sajnálom, az övé vagyok ‒ búgja, mire a lányok visítani kezdenek, én pedig elvörösödök.

Kelletlenül elé állok, szorosan, mivel túl sokan akarnak egyszerre fényképezkedni.

Erős kar fonódik derekamra, meleg áramlatot érzek tarkómon. Ez nem a széljárás, nem, ez...ez... Összezavarodok, és ahelyett, hogy megfordulnék, meredten előre bámulok.

‒ Háromra, mondjátok, hogy buli van!

‒ Buli van! ‒ kiáltják.

Ordítom én is, ahogy a torkomon kifér.

‒ Olyan finom illatod van ‒ a hangzavartól rosszul hallottam, vagy tényleg ezt súgta fülembe?

Megszabadulunk a sivalkodóktól és folytatjuk utunkat.

Színpadtól színpadig sétálunk. Egy koncert itt, egy fellépés ott, és közben minden útba eső sátornál fogyasztunk valamit.

Öt pohár mindent megszépít, és már a bohócot is szexinek találom. Tévedés ne legyen, nem rúgtam be, éppen csak spiccesnek érzem magam, végre felszabadultam, elengedtem magam.

‒ Bohóc, éhes vagyok ‒ könyörgő pillantásom még a jéghegyet is megolvasztaná.

‒ Eszünk, ha kimondod a nevem ‒ fordul felém.

‒ Elfelejtettem.

‒ Sejtettem ‒ lép közelebb ‒, Vee...A nevem Vee, ne felejtsd el...

‒ Vee... ‒ sóhajtom elveszve pillantásában.

‒ Grillezett csirkenyárs, rizzsel?

‒ Jöhet! ‒ vigyorgok rá.

Hosszú a sor, de beállunk. Egy enyhén illuminált pasi dülöngélve bámul ránk.

‒ Nini, egy marslakó! ‒ mutat Vee-re.

‒ Dehogyis ‒ húzom el kezét ‒, csak egy idegen...

‒ Ide ufók is bejöhetnek? ‒ büfög egy nagyot.

‒ Most mondd meg! ‒ tárom szét karom.

‒ Ha... téged sem hagy hidegen!

Ő csak egy bohóc, most ismertem meg. Miért ne hagyna hidegen?

‒ Azt hiszem, ne igyál többet ‒ most először csendül hidegen Vee hangja.

A tömegen átverekszik egy punkforma pasi, sűrű elnézéskérések közepette elhurcolja.

A távozók után nézek, és most érek el arra a pontra, hogy végre jól érzem magam. Nat-nak igaza volt, nem rájuk volt szükségem, hanem egy idegenre, aki magával hurcol, megnevetett, és ha kell, kisajátít. Igaz, nem sokat beszél, de ezt a népszerűsége javára írom. Mármint a bohócéra, és nem az övére.

A hőség kezd alábbhagyni. ‒ Mintha az égbolt beborulna! ‒ de remélem, esni nem fog. Tombolni akarok, de nem tudok, ha valami fedezék alá kell behúzódnunk.

‒ Nem bírom tovább! ‒ lihegi. ‒ Izzadt a fejem, arcom ragad a festéktől és a kosztól.

‒ Mossuk le, úgyis besötétedett már ‒ rántom meg csuklóját.

‒ Nem lehet.

‒ Dehogynem ‒ szabadítom meg orrától és gallérjától. ‒ Az operatőr is elment már.

‒ Csak mi vagyunk? ‒ körbenéz, keresi az árnyékunkat.

‒ Csak mi.

‒ Akkor gyerünk!

Menet közben színes parókája a kukában köt ki, izzadt, csatakos haja a fejére lapul. A mosdóba érve a kagyló fölé hajol, egyedül ügyetlenkedik.

‒ Hagyd, majd én ‒ lököm el kezét, és a már bevizezett hajába dörzsölöm a folyékony szappant.

‒ Köszi.

‒ Nincs mit.

‒ Jobb kedved van már? ‒ kérdezi halkan.

‒ Honnan veszed, hogy rossz volt?

‒ Láttam rajtad.

‒ Mindent észreveszel?

‒ Csak olyan dolgokat, amik érdekelnek.

‒ Talán érdekellek? ‒ kérdésemet csak viccnek szántam.

‒ Még az is előfordulhat.

Fura ez a srác, nem igazodok el rajta.

Leöblítem haját, és segítek lemosni arcáról a sminket. A kagylóban sötéten kavarog a víz, nem csodálom, hogy kezdte kényelmetlenül érezni magát. Másik jó oldala is van annak, hogy megszabadultunk árulkodó jeleitől, mégpedig, hogy nem fognak minket zavarni.

‒ Újjá születtem! ‒ egyenesedik fel.

‒ Aha... ‒ pislogok nagyokat.

Ez a pasi, durván jól néz ki. A Bohócjelmez még csak sejtetni se engedte, hogy egy ilyen férfiasan szép arc lapul alatta.

‒ Talán meglepődtél? ‒ egyet lépek hátra, ő pedig előre.

‒ Mitől kellett volna? ‒ hajából csöpög a víz, végigfolyik nyakán és vállán.

‒ Semmitől ‒ leheli ajkamhoz közel, túlságosan is közel.

‒ Menjünk ‒ ellököm zavaromban, amennyire csak lehet ‒, kezdődik a koncert.

‒ Véletlenül se maradjunk le róla! ‒ morogja.

Magammal húzom, rohanásból áll az egész napunk, de élvezem.

A tömeg egy irányba sereglik ‒ a főszínpad felé ‒, porfestéket dobálva a levegőbe. Piros, narancs, sárga, zöld, kék és lila. Lengedezik, majd beterít minket. Ezerszínben pompázunk, gondtalanul nézek vissza rá, tekintete szikrázik, ajkán édes mosoly bujkál. ‒ Boldog vagyok! ‒ elmondhatatlanul. Az út szélén festékes edényekkel ácsorognak, és hívogatnak, hogy menjünk közelebb.

Vee belenyúl, tenyerét arcomra nyomja, pár másodpercig rajta hagyja. Érdekes érzés cikázik keresztül testemen, és mikor elhúzza kezét, hiányérzetem támad.

‒ Most én jövök! ‒ összekenem arcát.

‒ Te kis pimasz! ‒ vigyorog, mint akinek muszáj. ‒ Visszakapod!

Minden színbe beletenyereltünk, érintjük, tapogatjuk egymást, és ami a legjobb, hogy a mosoly nem fagy le arcunkról, inkább egyre szélesebbé válik.

Nagy a tömeg, mi valahol a közepén lehetünk. Közel tart testéhez, eszem ágában sincs elhúzódni, jó érzés ilyen közel lenni hozzá. Azt kell mondjam, testünk kompatibilis egymással, karjai közé teremtettek. Lehet, butaság, de most így gondolom.

Az előzenekar játszani kezd, mindenki előre nyomul ‒ már amennyire lehet ‒, de mi maradunk a helyünkön. ‒ Legalább nem nyomnak agyon! ‒ és még levegőt is kapunk.

Végre felvonul a főzenekar, pengetik húrjaikat, dobolnak, a ritmus őrült, a hang fülsiketítő. A zene ütemére ugrálunk, őrjöngünk, a tömeggel együtt énekelünk, lélegzünk. Emberek előveszik világító pálcájukat, van, aki dobálja is.

Szédítő a látvány, na meg az érzés is. Sose voltam még ilyen vérpezsdítő koncerten, a banda kitesz magáért. Lassan a végéhez közeledünk, szakad rólam a víz.

‒ Most pedig, jöhet egy jó kis simulós dal? ‒ kérdezi az énekes.

‒ Igen! Nem! ‒ kiáltják többen egyszerre.

A húrok közé csapnak, és nekikezdenek a szívszaggató dalnak.

Pont ez nem hiányzik nekem, mindjárt sírni fogok. Tan-nal ilyenkor mindig ölelkeztünk, fogadkoztunk, hogy a mi kapcsolatunk örökké fog tartani. Akkor is nyálasnak tartottam, nyálasan romantikusnak, de most felfordul a gyomrom visszagondolva rá.

Vee maga felé fordít, a zene ütemére, lágyan billegünk. Karomat vállára teszi, csuklómat szorítja, és végig szemembe néz. Ez az érzés, ami bennem gomolyog, felemészt. Olyan váratlanul ér felé irányuló vonzalmam, nem vagyok felkészülve, próbálok távolságot tartani.

‒ Ne menekülj! ‒ harsogja túl a zenét.

‒ Miért menekülnék? ‒ kihívóan viszonzom pillantását, és már eszemben sincs kereket oldani, nem mintha tudnék.

‒ Ezért... ‒ húz közelebb és végre ajkamra hajol.

Ebben a pillanatban lövik fel a tűzijátékokat, szikrázva robbannak szét, de én csak a belső szikráimra tudok figyelni. Egymás után robbannak ‒ bumm, bumm, bumm...! ‒ Óvatosan kóstolgat, majd mikor nem ütközik ellenállásba, felgyorsít. Nyelve sebesen siklik, aprókat harap és nyomul előre. ‒ Uh, de jó! ‒ régen jöttem ennyire lázba. Tan már egy ideje semmi ilyesmit nem tudott előidézni bennem. ‒ Többet akarok! ‒ Teljesen hozzásimulok, ágaskodó szerszámomat hozzányomom.

‒ Sátrat vertél? ‒ súgja fülembe.

‒ Ne csinálj úgy, mint aki nem érzi‒ tekerem csípőmet, majd szégyenlősen lehajtom fejemet.

‒ Mintha egy kicsit sápadt lennél...

‒ Nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez.

‒ Lelépünk? ‒ szemembe néz, és várja, hogy döntsek.

Menni vagy nem menni, ez itt a kérdés!

Naná, hogy menni, ez nem is lehet kérdés.

‒ Ühüm... ‒ lehúzom egy csókra, hogy megpecsételjem döntésemet.

Átverekedünk a heringeken, töri az utat a tömegben, kezemet el nem engedve.

Egy sátor felé tartunk ‒ Nem csak én vertem sátrat! ‒, elhúzza a sátorajtót, majd belök rajta. Belép ő is, most már magunk vagyunk. Megszűnt a külvilág, csupán csak aláfestő zeneként szolgál. Fejem búbja súrolja a tetőt, Vee-nek le kell hajolnia, de nem esik nehezére, egyből ajkamat keresi, kutatja, felfedezi, marja.

Kioldom övét, nadrágja egyből a földön köt ki. Ő is ezt teszi, de az enyém nehezebben csúszik, le kell rángatnia rólam. Nevetve tesszük mindezt, a szivacsra dőlünk, csókokat váltunk, ujjaink fürgén kutatnak. Összebilincselt kezünk egymásba kapaszkodik, másik szakadatlanul simogat.

Ajkának minden egyes érintése felborzolja vágyamat. Lyukam türelmetlenül lüktet, az is érzi, hogy ez most más lesz, valami különleges.

‒ Várj! ‒ a párnának használt ruhacsomó alá nyúl és előhúz egy doboz gumit.

‒ Ez most komoly? ‒ nézek a dobozra.

‒ Mindenre fel kell készülni ‒ mosolyog ‒, talán zavar? ‒ csókol meg.

Miért is kellene zavarnia?

Inkább örülök, hogy előrelátó, nem úgy, mint én. Nem tudhatod, hogy mit hoz a pillanat, és most kimondottan örülök, hogy nem kell abbahagynunk.

Amíg én kiszabadítom zárkájából a gumit, addig ő lefeszegeti alsónadrágját. Teszi ezt ügyetlenül. Ugyanis a sátor elég kicsi, nem férünk, a kezünk is össze van forrva. Meresztem szememet, hogy lássam, mivel állok szemben, de a sötétség mindent eltakar. ‒ Kinder surprise! ‒ majd megérzem, amikor eljön az ideje. Remélem, nem kell csalódnom.

Elveszi a gumit, felhelyezi magának, majd megszabadít alsómtól. Lábamat széttárja, elhelyezkedik közöttük, farkát bejáratomhoz igazítja, én pedig bent tartom a levegőt. Remegve várom, hogy behatoljon. Most nem érdekel az előjáték, kényeztetés, vad egyesülésre vágyom.

Érzem a nyomást ‒ ajkamat beharapom ‒, gyűrűm beengedi, felnyögve fogadom magamba. Szabad kezemmel vállába kapaszkodik, ő pedig csókolgatja bőrömet.

‒ Ah...Ah...Ah...

‒ És még nem is vagyok benned tövig ‒ nyögi testemre hajolva.

‒ Mi? ‒ emelem fel fejemet. ‒ Komoly?

‒ Aha ‒ nyomul előre.

‒ Basszus! ‒ megfeszülök alatta. ‒ Ez jó!

‒ Add meg magad nekem!

‒ Már megadtam! Alattad vagyok...

‒ Teljesen akarlak ‒ lök egy nagyot, és végre elnyelem.

‒ Huh? ‒ nem értem, miről beszél, de most nem foglalkozom vele.

Mozogni kezd, de nem is akárhogyan.

Kezünk fejem mellett összefűzve, ajkamat csókolja, csípője lendül, lábam derekára fonódik. Keményen, durván tesz magáévá, tudja, hogy erre van szükségem. Élvezem, hogy leigáz, mindent elvesz, amire vágyik, és nekem nem hagy semmit.

Nyögdécselek, csak kapaszkodni tudok belé, ennyi erőm maradt csupán. Az érzelmek árjától könnyem kifakad, és csak csordogál, amit lecsókol. Nevetséges, hogy elsírtam magam, de most minden kijött rajtam, elveszett vagyok, megbántottak, és ez az idegen az, aki megpróbál felvidítani, arcomra mosolyt csalni.

‒ Köszönöm! ‒ suttogom.

‒ Nincs mit ‒ utolsó erős lökésétől elélvezek.

Lihegve omlik mellkasomra.

Nem kell mondanunk semmit, úgyis ugyanarra gondolunk. Egyik partneremmel se voltam ennyire szinkronban, mint vele. Ha más lenne a helyzet, képes lennék beleszeretni. Bárcsak azt mondhatnám, hogy jókor volt jó helyen ‒ ami valamennyire igaz is ‒, de még nem zártam le a múltat, tehát, rosszkor volt rossz helyen.

‒ Tudom, hogy csak mára kellettem ‒ suttogja.

‒ Mmm...

Mellém fekszik, karjába von, félig rámászva szuszogok. Nyugalom vesz körül, most semmi és senki nem bánthat és ez nagyon jó. Hajamat babrálja, néha megpuszil, és ezt addig csinálja, míg szívemben megnyugvással el nem alszok.

Hamarabb ébredek, mint ő.

Szememet dörzsölve pislogok, majd megnézem magamnak a mellettem fekvő srácot. Nem tudom megállni, ujjamat végighúzom szemöldökén, fitos kis orrán, duzzadt ajkán. Hirtelen bekapja, mitől megijedek, majd kuncogni kezdek.

‒ Felébredtél?

‒ Valaki felébresztett ‒ húz le egy csókra.

‒ Gyere, keljünk ‒ unszolom.

‒ Jól van ‒ sóhajt, és öltözni kezd.

Teste arányos, bőre fehér, nem számítva azt a pár anyajegyet, mi testét díszíti. ‒ Az járt bennem? ‒ huh, hát meg kell dicsérnem magam, hogy képes voltam befogadni. Sóvárogva nézem, nem lehet, hogy ez ne történjen meg újra.

Mindketten menetkészek vagyunk, de valamit még megkeres. Előhúz egy tollat és egy papírdarabot, ráfirkál valamit, majd zsebembe csúsztatja.

‒ A számom, hátha szükséged lesz rá ‒ szemében egyszerre van jelen a vágy és a lemondás.

‒ Jó ‒ paskolom meg zsebemet.

Kilépünk a sátorból, megcsap a friss szél, madarak csicsergése, virágok illata.

Sehol egy lélek, vagy hazamentek, vagy sátraikban húzzák még a lóbőrt. Némán sétálunk a bejárat felé, annyi mindent szeretnék mondani, mégsem hagyja el ajkamat egy apró kis nyögés se. Ujjaimat babrálja, a poros utat bámulja.

A bejáratnál a mikrofonos lány vár minket.

Nagyon élénk, de ezt az operatőrről nem mondhatom el. Asztalra borulva motyog holmi fejfájásról, meg hogy szomjas.

‒ Baby, hogy hogy ilyen korán itt vagy? ‒ kérdezi Vee.

Baby? Ez valami rossz vicc akar lenni?

Kiver a víz, forog a világ, szabadulásra vágyom, és arra, hogy perceken belül felszívódjak. Cseberből vederbe, pedig talán... ‒ Nem, nem nem! ‒ nem reménykedtem semmiben. Nem gondoltam arra, hogy esetleg folytathatnánk, randizhatnánk, szerethetnénk egymást. Semmi ilyesmire, biztos, hogy nem.

‒ Gyertek, szétválasztalak titeket! ‒ mosolyogva nyitja ki bilincsünket, egyből a csuklómat dörzsölöm.

‒ Hosszú volt a tegnapi nap, jobb, ha megyek ‒ nem nézek rá.

‒ Egy pillanat ‒ kéri a lány ‒, ezt még töltsd ki nekem ‒ nyújt át egy kérdőívet.

‒ Addig elszaladok wc-re, várj meg! ‒ reménykedve néz szemembe, és nem tudom visszautasítani, képtelen vagyok rá.

Nem sajnálták a kérdéseket, és ha csak ikszelgetném, se haladnék gyorsabban vele. Pedig eltűnnék már innen, haza akarok menni. Lemosni az újabb szégyenfoltot, hogy most én vagyok az a valaki, aki belerondít más kapcsolatába.

‒ Hogy érezted magad? ‒ sarkán imbolyogva faggatózik.

‒ Jól, köszönöm ‒ ikszelgetek tovább.

‒ És, hogy jöttél ki a bátyámmal?

‒ Bátyáddal? ‒ meresztem rá szememet.

‒ Vee-vel, a bátyám ‒ billenti oldalra fejét.

Nagy kő gördül le szívemről, felszabadul, végre szabadon doboghat tovább, valakiért, akit bohócként ismertem meg.

‒ Jobban nem is jöhettem volna! ‒ mosolygok rá, és már nem sietek sehová.

‒ Az jó, mert tudod ‒ hajol közelebb ‒ ő kért meg, hogy odamenjek hozzátok.

‒ Huh?

‒ Ja, és csak estig kellett volna együtt lennetek ‒ vigyorog rám.

Hihetetlen! Csapdába csalt, és simán belesétáltam.

De ilyen csapdából még vagy százat, ha az neki köszönhető. ‒ Igen! ‒ Így már minden más, fel is élénkülök, és még csak kávéra sincs szükségem. ‒ Van remény! ‒ Istenem, az ellentétek embere vagyok, eldönthetném már, hogy mit is akarok pontosan.

Közeledő alakját nézve, most már nem kérdés számomra. Egyszerű a válasz, őt akarom, megismerni, randizni, eljárni ide vagy oda. Tekintetünk összekapcsolódik, halványan elmosolyodik, majd megáll előttem.

‒ Akkor én most megyek ‒ szégyenlősen billegek.

‒ Oh...Uh...Khmm...Mmm... ‒ úgy néz ki, nemcsak én vagyok zavarban.

‒ Tudod, a számod eltettem.

‒ Hívni fogsz?

‒ Majd kiderül, de most dobbantok! Szia!

‒ ÖÖÖ... Akkor, szia! ‒ átölel, és meglapogatja a hátamat.

Nem túl nagy kedvel ugyan, de megindulok.

Rakom a lábamat egymás után, kezem zsebemben ‒ gyűrögetem a papírdarabot ‒, és azon agyalok, hogy mikor kellene felhívnom. ‒ Vajon a most korán lenne? ‒ Előhúzom a telefonom, de szerencsétlenségemre le van merülve. ‒ A sors keze! ‒, majd otthonról, nem kell tudnia, hogy odavagyok érte.

‒ Mark! Mark!!! ‒ megfordulok és közelít felém.

‒ Mondd!

‒ Nincs kedved velem töltetni a mai napot? ‒ kiáltja.

‒ Kérdezhetted volna hamarabb is! ‒ szaladni kezdek, nyakába ugrok, lábamat átkulcsolom derekán.

‒ Szóval igen? ‒ mosolyog rám.

‒ Mindenképpen igen! ‒ csókolom meg, keze fenekemet érinti.

A napsütéses szép reggel úgy látszik, bearanyozza napomat.

Igazam volt, ma új napra ébredtem, egy Tan nélküli életre, de helyébe kaptam egy bohócot. ‒ Minőségi csere! ‒ ez nem is kérdés, és csak hálával tartozok a volt barátomnak, hogy megajándékozott egy új lehetőség reményével.

‒ Színezd újra! ‒ érintem össze orrunkat.

‒ Mit?

‒ Az életet, ha megfakulna, csak színezd újra!

‒ Ebben nem lesz hiba! ‒ fenekemet szorongatva körbeforog.

‒ Köszönöm! ‒ csókolom meg újra.

Végül az egész napot együtt töltöttük, és a következőt, majd az azutánit.

Kiderült, elválaszthatatlanok vagyunk, ha tehetjük, egymás társaságát keressük. Atomszerelmes vagyok egy olyan emberbe, aki mindent megtenne értem, és meg is tesz. Ma van a napja, hogy életünknek egy bizonyos mérföldkövéhez érkezünk.

Összeköltözünk, egy lakásba, nem, egy közös otthonba. Veszünk két kutyát, dolgozunk, hazajárunk, eszünk, alszunk, szeretkezünk, és minden kezdődhet elölről az év minden napján. És igen, tartja magát ígéretéhez, minden egyes nap jelenlétével színezi az életemet, és én ezért mérhetetlenül szeretem.