Mosolyogva emlékszem vissza a tavalyi év ugyanezen napjára.

Aznap reggel, a fehér, gyűrött párnák közül mosolyogtál fel rám, miközben kapkodtam magamra a sebtében szétdobált ruhadarabokat, amiket este szenvedélytől fűtötten rángattál le rólam.

Meztelen válladról a lecsúszott takarót visszaigazítottad, majd kezedet erőtlenül, fáradtan ráejtetted. Álmos tekinteted érzelmektől volt terhes, és tudtam, hogy szívünk egy ütemre dobban.

A cseresznyevirág színére emlékeztető ajkad még mindig duzzadt volt csókjaimtól, de egy percre se bántad. Ha tehetted, újra és újra felfedezted érzékeny, érted égő testemet. – Miért is ne tehetted volna? – Hiszen minden figyelmedet magamnak akartam.

Szemed csillogásából tudtam, hogy fejedben újraéled a tegnap éjszakát, ahogy szerelemittas szavak kíséretében öleltél, én pedig készségesen omlottam karjaidba. – Mégis mit tehettem volna?

Testemet mindig is hangszerként kezelted, mint a legnemesebb, legtehetségesebb művész, aki tudja, hogy mikor melyik húrt kell megpengetni, vagy éppen billentyűt lenyomni. – Mondtam már, hogy mennyire élvezem, mikor méretes farkad elveszik bennem?

Mosolyogva csak annyit feleltél, hogy ennél többet is tehetnél. – Ennél többet? – ki hallott még ilyet? Mikor minden éjjel kocsonyaként remegett a térdem, szívem őrülten dübörgött, arra a pillanatra várva, hogy újra elvesszél bennem.

Most is hallom a ruhák zizegését, a rugó süppedésének kemény hangját, a kikeményített ágynemű recsegését. Lélegzetünk visszhangot vert a tágas szobában, amit csak a kakukkos óra rikácsolása zavart meg.

A vággyal teli suttogások, szenvedélyes nyögések és az egymáson csúszó, sikamlós testek érintkezése. – Ez volt mindenem! – Kéjes kielégülésünk után szerettelek nézni a gyenge gyertyafényben, megvizsgálni minden porcikádat és figyelni a fények játékát izzadtságcseppekkel díszített bőrödön.

Két ember féktelen szerelme, tanúsíthatták a falak, ablakok, ajtók, és talán még néha a szomszédok. Nem bántuk, vállaltuk önmagunkat és az egymás iránt táplált érzéseinket. Mikor a vágy oly hatalmas, hogy elemészt vagy magával ragad.

Nem tudtad ugye, hogy mit jelentettél akkor nekem? Te voltál a mindenem. Miattad éreztem, hogy élek és létezem. Te hoztad ki belőlem a szenvedélyt, az akarást, hogy ne elégedjek meg a jóval, hanem csak a legjobbal.

Nevetve kérdeztem, hogy te lennél az? Mire azt felelted, hogy tudnék-e nálad jobbat? Viccet félretéve, a világ legszebb és legférfiasabb pasijának tartottalak, és ez az idő múlásával mit sem változott. – Még most is szeretlek!

Vágyakozással telt napon vagyok túl, de mára végeztem.

Milliószor pillantottam az órára, hogy vajon gyorsabban telik-e, mint ahogy azt gondoltam. Csalódnom kellett, mert bizony, inkább lassabban. Másra se tudtam gondolni, mint hogy este újra láthatlak.

Hosszú idő után először fogsz rám mosolyogni szív alakú, párnázott ajkaddal, amit fulladásig fogok majd csókolni. Remélem, kékesfekete hajad semmit se vesztett csillogásából.

Szeretném ujjam köré csavarni, pont úgy, mint régen, játékosan, álmodozóan. – Vajon karodba zársz? – Mellettem maradsz, mint régen? Álladat fejem búbjára támasztod, és úgy ölelsz majd? Esküszöm, ha megteszed, könnyekben török ki, kabátod hátulját fogom szorongatni, peregni fognak könnyeim, ahogyan szereted.

Azt mondtad, akkor vagyok a legszerethetőbb, amikor vékony patakokban csordogál a könnyem, mert tudtad, hogy ölelésed minden sebemet begyógyítja.

Eljött hát a pillanat. Itt vártam rád, pontosan ott, ahol tavaly ilyenkor találkoztunk utoljára. Nem kellett sokat várnom, perceken belül felbukkantál mögöttem, szeretett arcod visszatükröződött az étterem kirakatának üvegében.

Nem változtál semmit. Még mindig magasabb vagy nálam, legalább egy fejjel, és ahogy vártam, álladat fejem búbjára támasztottad. Halványan elmosolyodtál, és vártad, hogy mit szólok hozzá. – Mit szólnék? – Mint ígértem, az érzelmek túlcsordulásától, kiszökött a könnyem. – Hiányoztál – súgtam. – Te is nekem – tátogtad.

Pár perc csönd után besétáltunk az étterembe. – Olyan izgatott vagyok! – Térdig érő, sötétszürke szövetkabátod minden lépésednél meglibbent, orromban éreztem a megszokott, férfias illatod.

A pincér a pultnál szorgoskodott, én pedig megzavartam. Meghallgatott, és a helyemre kísért, majd kezembe adta az étlapot. Az asztalon csak egy teríték volt, és kértem, hozzanak még egyet. – Akivel érkeztem, elment a mosdóba – közöltem vele.

Nemsokára meg is kaptam a második terítéket, azt követve rendelésünket. Türelmesen várakoztam, és meg is jelent szívem választottja. Levetted kabátodat, végre végignézhettem rajtad.

Fekete garbót viseltél, szürke szövetnadrággal, pont, mint legutóbb. Nem tehettem róla, férfias látványodba belepirultam. Csak mosolyogtál rajtam, asztalon felejtett kezemet tenyereddel betakartad.

Teljesen elérzékenyültem, hiszen hosszú ideje nem láttalak. Meséltem az eltelt évről, milyen nehézségekbe ütköztem, a munkahelyemről, hogy éjjel-nappal dolgoztam, csak hogy jobban teljen az idő.

Mindenre bólogattál, hol kedvesen mosolyogtál, hol nevettél. Félve kérdeztem, hogy hiányoztam-e neked. A válaszod egyszerű volt, mégis megremegtette magányos sötétségbe burkolózott szívemet. – Csak annyira, mint a ragyogó napnak, az örök sötétségben éldegélő hold, akit hiába vesz körbe ezernyi ragyogó csillag, ha az nincs ott, aki egymagában bevilágítaná fényével az égboltot.

Mindig tudtad, hogy mit kell mondanod, mivel békíted meg pislákolva haragudó szívemet. – Mától velem maradsz? – tekintetében szomorúság ült, úgy válaszolt – ha végleges a döntésed, akkor nem választhatnak el tőled.

– Tudod, még mindig hordom – fogtam meg a nyakamban logó fogaskereket. – Emlékszel, ezt akkor adtad nekem, mikor a fehér hídon átmotoroztál velem! – Láttam rajtad, hogy tekinteted a múltba révedt, és szemed előtt a régmúlt emlékei táncra keltek.

Mosolyod megfakult, ahogy bőrödnek fénye is odaveszett. – Mi történhetett? – Egy év hosszú idő volt nélküled, nekem fájdalmasan üres, neked pedig unalmas lehetett, nélkülem.

Szót, szó követett, és a percek villámszárnyakon repültek. – De miért? – könyörögtem. Ha eddig nem telt, hát most sem kellett volna. Önző voltam, tudom, de nem akartam, hogy ennek az estének vége legyen.

Kifizettem a számlát, majd karöltve távoztunk. Olyan boldog voltam, nekem az is elég, hogy láthattam arcodat. A pislákoló fényben andalogtunk kettecskén, te meg én.

Kapcsolatunk hajnalán haragudtam rád, nem értettem, miért ragaszkodtál hozzám, mikor én mást szerettem. De közelembe férkőztél, szerelmi bánatomra gyógyírt jelentettél.

Szerelmem akkor ugyan viszonzásra nem talált, de ott voltál te, bástyaként, őrzőmként, és leendő szerelmemként. Akkor még nem tudtam, ó, hogy tudhattam volna, hogy ragaszkodásod komoly érzelmekből fakadt.

Mégis, mire rájöttem, azt hittem, vesztettem. Te mást csókoltál, többé már nem öleltél át. Fájt, elárulva éreztem magamat, és messzire taszítottalak, pedig esendő szívem tudta az igazat.

Azt, hogy szerelmed irántam hibátlan gyémánt, soha fel nem adni készülő remény. Megragadtál, magadhoz szorítottál, és bizonygattad, hogy mennyire szeretsz.

Nem hittem neked.

Elhagytalak, messzire utaztam, hogy elfelejtselek, de nem ment. Folyton előttem lebegett szemtelen mosolyod, csillogó tekinteted, és hallottam vágykeltő suttogásodat, mi utánam epekedett.

Végül visszatértem, hiszen rájöttem, hogy nélküled üres az életem. Esélyt adtam, hogy megmagyarázd nekem, és te megtetted. Szívem hinni akart, de eszem mást diktált, így hát csak távolról figyeltelek.

Azon az éjszakán vigyáztál rám, hazavittél, levetkőztettél és ágyba fektettél. Nem érdemeltelek meg, konok fejjel, nem értékeltelek. De jött a reggel, szívemben új reménysugár, és hagytam, hogy utat törjön feléd a vágy.

Csak néhány milliméter, ennyi kellett csupán, és pár nap után, csak te voltál, és én. Bimbózó szerelmünk végre elnyerte végső alakját, és attól fogva szerettük egymást.

Hitted volna akkor, hogy ilyen sokáig együtt maradunk? Fantáziáltál-e róla, hogy öreg korunkra, majd egymást karolva ülünk a verandán, és nézzük a narancsszínben pompázó naplementét?

Én igen, tudtam már az első pillanatban, mikor rám szemet vetettél. Kitartottál, megvédtél, fájdalomtól síró lelkemet balzsammal kenegettél.

Szerettél és később halálosan megszerettelek.

Végre a fehér hídon lépkedtünk, ahol nekem ígérted szerelmedet. Lassan sétáltunk, cipőnk talpa kopogott a kövezeten. Alattunk a folyó csöndesen zúgolódott.

Összefűztem ujjainkat, és előre néztem, a jövőbe, ahol végre veled lehetek. – Hiányoztál, mondtam már? – néztem fel rád. Lehajoltál és megcsókoltad remegő ujjaimat. – Többször is mondtad.

Ebben az órában, autók alig jártak, csak a kandeláberek világítottak. Sziluettünk megjelent előttünk, két szerelmes ember alakját vette fel. Egymást ölelve, a kisebb alak pipiskedve, hogy kedvese ajkára csókot leheljen.

Egészen a híd közepéig sétáltunk, majd a korlátra támaszkodtunk. – Velem leszel? – kérdeztem. – Már mondtam, hogy igen – válaszoltad. – Erre számítottam! – mosolyodtam el.

Egy éve, pontosan ezen a helyen vesztettelek el.

– Emlékszel?

Kérdésemre szelíden néztél rám, és vigasztalóan elmosolyodtál.

Kegyetlenül összevesztünk azon az átkozott éjszakán. Szót szó követett, autók jöttek, mentek, a járda szélére sodródva vitatkoztunk tovább.

Annyira hirtelen történt minden, nem is emlékszem pontosan. Azt mondtad, hogy szakítsunk, amit őrjöngve fogadtam. Egy ilyen kis probléma, nem okozhatja kapcsolatunk vesztét, egyszerűen nem akarhattad, ahogyan én sem.

Lökdöstük egymást, haragunk egymás felé tombolt, és nem csillapodott. Egy óvatlan lépés miatt a nedves aszfalton kötöttél ki, és innen minden történelem.

Elütött egy autó, de ezt már tudtad.

Vérző testedet öleltem, sírtam, zokogtam, hogy ne hagyj el. De nem fogadtál szót, csak mosolyogtál és azt súgtad, szeretlek.

Vért köhögtél fel, és tudtam, neked itt véget ér a lét. Fájdalomtól kiáltottam, mikor lehunytad szemed, és azóta nem találtam helyemet.

– Hát most itt vagyok veled, téged nézlek, emlékezetembe véslek!

Tested már csak halvány köd csupán, de még mindig láttam mosolyod, mi ott bujkált férfias arcodon. Rám vártál vagy én rád? Lényegtelen. Nélküled üres minden, nem léteznek színek.

Nincs, mi felvidítana, arcomra mosolyt csalna. Ha tudnád, hogy mennyire hiányoztál. Miattad zokogtam át minden éjszakát. De ennek vége, pontot teszek a végére.

Korlátot átmászva lenéztem a mélybe. – Veled leszek, ígérem örökre! – Azzal elengedtem a hideg acélcsövet, és a mélybe zuhantam. Széttárt karokkal becsapódtam a jeges vízbe, ami körbeölelte testemet. Mintha száz tű szurkálta volna, de nem érdekelt.

Ellazítottam végtagjaimat, nem rángatóztam, hagytam, hogy az utolsó buborék is elhagyja légzőszervemet. Megkönnyebbülve hunytam le szememet, azzal a tudattal, hogy végre karjaidban lehetek.

Tudtamm, hogy ott vársz rám, az életnek túlpartján, magadhoz ölelsz, majd megcsókolsz, szeretkezel velem, és többé el nem engedsz.

Mert szeretsz, és én szeretlek.