A zúzmarás ablakon keresztül bámulom az elcsendesült utcát. A kandelábereken álmosan pislákol a fény, az est monoton sötétjét csak a nagy pelyhekben hulló hó szakítja meg. – Kellett nekem Angliába jönni? – isten tudja, hanyadszorra kérdezem már magamtól.

A szemeszter elején úgy gondoltam, megnyertem a főnyereményt azzal, hogy elfogadták az ösztöndíj kérelmemet. – De most! – visszavágyom megszokott otthonom kényelmébe. Az ezer színbe borult Thaiföld még ilyenkor is élénken vibrál. A nap ragyog az égen, meleg sugarai cirógatnák bőrömet, a hűsítő szél összekócolná hajamat. – Hiányzik!

Otthon már biztosan izgatottan készülődnek, az asztal megterítve, a feldíszített fa alatt csomagok sorakoznak. A család apraja, nagyja összegyűlik, beszélgetnek, játékosan vitatkoznak vagy játszanak. – Haza akarok menni! – Az egyedüllétet nem nekem találták ki. Itt úgy érzem magam, mintha egy kivert kutya lennék.

A telefonom rezegni kezd, ránézek a képernyőre, arcomon mosoly terül szét, ahogy meglátom rajta nővérem nevét. Nem is gondolkozom, felveszem, kihangosítom és az ablakpárkányra teszem.

– Hé Mark! – visítja Fern.

– Neked is szia! – válaszolom izgatottan.

– Mit csinálsz?

– Semmi különöset – felelem szenvtelenül, nem akarom, hogy miattam aggódjon.

– Fogadjunk, hogy otthon gubbasztasz? – magam előtt látom, ahogy csípőre vágja kezét.

– Telitalálat – motyogom.

– Így legyen ötösöm a lottón!

– Ezért hívtál? – panaszkodom.

– Dehogy! Küldtem neked ajándékot! – hangja vidáman csilingel.

– Mifélét? – egyből kihúzom magam ültömben.

– Nemsokára megszólal a csengőd, akkor majd megtudod! – kacarászik.

– Mondd el! Megöl a kíváncsiság! – könyörgöm neki, de nem hatja meg.

– Csak annyit mondhatok, hogy jó szórakozást! – cincogja, és már bontja is a vonalat.

Biztos valami gyerekes hülyeséget talált ki, annyira jellemző lenne rá.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy türelmesen ülök a fenekemen, és várom a futárt, de nem lenne igaz. Hol a társasház bejáratát kémlelem, hol kinyitom az ajtót és kinézek a folyosóra. Annyira izgat a meglepetése, hogy alig bírok magammal. Az pedig csak tetézi boldogságomat, hogy nem felejtette el egyetlen kisöccsét itt a világvégén. – Szeretlek Fern!

A folyosó legvégén lévő lakásban dübörög a zene, hangos nevetések szűrődnek ki. Irigykedem, hogy milyen jól érzik magukat. – Én is bulizni akarok! – de nincs az arcomon annyi bőr, hogy bekopogjak és kéretlenül meghívassam magam. – Pedig rám férne a társaság!

Megunom a várakozást, leheveredek a kanapéra és nyomkodni kezdem a telefont. – Lehet, nem is ér ide! – görbül lefelé szám, és feladni készülök a reményt, hogy valaha is kézbe vehetem a meglepetésemet. Ennek örömére dagonyázni kezdek az önsajnálat bűzös posványában, mikor is hirtelen kopogtatnak ajtómon.

Fülelni kezdek, mire türelmetlenül újra kopognak. – Talán nem ismeri a csengőt? – Felpattanok és csoszogni kezdek, majd feltépem az ajtót. – Azt a...! – Először csak pislogni tudok, bárgyú vigyorom leolvad arcomról, és kíváncsian fürkészem a kopogtatót.

– Ez a... – lebámul a kezében tartott papírfecnire – Main street 13.?

– Igen, ez az – mérem végig a pirosba öltözött, meglehetősen jól szituált fiatalembert.

– Akkor gratulálok, megérkezett a Mikulás! – beljebb lök, én pedig csak tátogni tudok.

Puttonyából előkerül egy hordozható hangfal, amit a komódra helyez, és elindítja az egyik karácsonyi válogatást.

Piros sapkájának végén csengettyű szólal meg minden mozdulatánál, fehér szegélye alól kilóg sűrű, fekete haja. Keskeny szeme ki nem mondott ígéretekről mesél. Legalább egy fejjel magasabb nálam, de nem zavar, inkább tetszik. Piros nadrágja tökéletesen feszül hosszú, izmos lábán, bakancsa makulátlanul fénylik. – Az Északi sarkról jött?

Otthonosan érzi magát, sürög-forog, mintha ez olyan megszokott dolog lenne. Egy széket húz a nappalim közepére és vállamnál fogva leültet.

– Mi-mit csinálsz? – dadogom.

– Felmelegítelek – kacsint és hideg ujját végighúzza államon.

Wham!-tól felcsendül a Last Christmas című szám, ütemére táncolni kezd, de úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Még a nyálam is elcseppen, kéjes vonaglását figyelve. Teste hullámzik, fekete szeme az enyémbe fúródik, szív alakú, puha párnáit finoman harapdálja. És ha ez nem volna elég, még meg is nyalja azokat a cseresznyepiros ajkakat. Fekete övéhez ér, megjátssza, hogy nem tudja kikapcsolni, de a végén azért csak sikerrel jár. Fehér trikóján átsejlik izmos felsőteste, olyan, mintha kőből faragták volna.

Összezárja lábaimat és végigcsúszik combomon, mire halk nyögés hagyja el résnyire nyitott számat. Megragadja mindkét csuklómat, majd bevezeti kezemet trikója alá. Egyesével számba vesszük kockáit – Istenem! –, vele együtt remegek.

– Talán nem kellene folytatni – nyöszörgöm.

– Csináld csak – kapaszkodik tarkómba –, már ki van fizetve – búgja fülembe.

– Nagy kár lenne, ha kárba veszne – suttogom, és kiszabadítom kezemet.

Kabátja alá nyúlok és lesimogatom róla a nehéz gyapjúszövetből készült ruhadarabot.

Az pillanatok alatt a padlóra hullik, így esélyem van szemrevételezni őt. Bőre bársonyosan puha, égeti ujjbegyemet, ahogy végighúzom kulcscsontján. – Ilyet még sose csináltam! – Szégyenkeznem kellene, de ebben a pillanatban esélyem sincs rá. – Élvezem! – Mozgása, dörgölőzése felkelti vágyamat, kínomban azt se tudom, hogyan fészkelődjek, le ne bukjak.

– Előlem nem rejtegetheted! – egyik ujjamat szájához emeli, bekapja és szopogatni kezdi.

– Uh... – nyögöm. – Ez túl sok...

– Nem jobb így? – feláll ölemből, kezemet fehér trikójának nyakára helyezi, és segítségével letépem róla a vékony anyagból készült felsőt.

Megszabadítom a cafatoktól, majd a padlóra dobom, utána pedig vágyakozva legeltetem rajta szemem. A bőrét borító bronzos olaj minden mozdulatára más árnyalatban játszik. Tekintettemmel követem izmai játékát, és legszívesebben végigcsókolnám.

– Ne fogd vissza magad – túr hajamba, és arcomat hasához passzírozza. – Csókolj!

– Biztos? – rebegem.

– Neked, semmi sem tilos – mosolyodik el.

Nem vagyok semmi jónak elrontója, ráadásul ilyen pasi ritkán akad a hálómba.

Nyalogatni kezdem kidomborodó mellizmát, bőrének pillecukor íze van, mely jótékonyan hat ízlelőbimbómra. – Szeretem! – mármint a pillecukrot. Kezemet megragadva végighúzza izmos mellkasán, majd gömbölyű fenekére helyezi. – Anyám, milyen kerek! – tapogatom rendesen, hogy biztosan jól érzem-e.

Kitépi magát ölelésemből, amitől sírni tudnék. – Gyere vissza! – Szerencsére csak megkerül és hátulról csúsztatja pólóm alá kezét, miközben nyelvét végighúzza nyakamon.

– Finom vagy – súgja fülembe, majd a nyelvét is bedugja.

– Hihetek neked? – fészkelődök a széken.

– Rajtad áll – pattintja ki a nadrágom gombját.

Hangosan szívom be a levegőt, ujjai szorgos kutakodásának köszönhetően teljesen felizgultam.

Mellbimbóm olyan kemény, hogy üveget lehetne vele karcolni. Államat megragadja, hátrafeszíti és nyögdécselni kezd fülem mellett. – Eskü! Nem bírom tovább! – Ujját bedugja számba, de ahelyett, hogy szopogatnám, ráharapok.

– Ah... Szóval ilyen kis vadóc vagy? – húzza meg hajamat.

– Csak a megfelelő partnerrel.

– Hmm... És én az lennék? – pördül elém, hátát mellkasomhoz nyomja, ölemhez dörzsöli fenekét.

Karját felemeli, tarkómra simítja tenyerét, és olyan hangokat ad ki, amit még egy hivatásos is megirigyelne. Veszem a bátorságot és megpöckölöm mellbimbóját. Már eleve fülledt a hangulat körülöttünk, egy kis ingerlés már úgyse számít.

Magamban már tervezgetni kezdem, hogy abban a pillanatban, mikor elhagyja a lakást, rohanok is kiverni a fürdőszobába. – Micsoda megkönnyebbülés lesz! – Egy darabig nem lesz okom panaszkodni. Gondolatban tovább fűzőm lehetőségeim sorát, és kedvem támad előkotorni drága kis fióklakómat. – Boldog percek jönnek! – Jobb, mint a semmi, és egy ilyen műsor után muszáj kezdenem valamit magammal.

A zene hirtelen elhallgat, mozgása leáll, pedig testem sóvárogva kiállt utána, hogy ne hagyja abba. Megfordul karomban, a székre támaszkodik, elzárva előlem a menekülés útját. Csábító szemével tanulmányozni kezd, mintha egy fontost döntést vitatna meg magával.

– Letelt az idő – suttogja, lehelete ajkamat súrolja.

Leheletének narancsos fahéj illatát mélyen beszívom, még holnap reggel is emlékezni akarok rá.

– Ilyen gyorsan? – csillogó szemébe fúrom tekintetemet. – Nagy kár!

– Fél óra nem olyan kevés.

– Neked! Nekem viszont – nyalom meg kiszáradt ajkamat.

– Jó kisfiú voltál? – hajol még közelebb arcomhoz.

Lejjebb csúszok a széken, közelsége elveszi még a megmaradt józan eszemet is.

– Miért kérdezed?

– Hogy tudjam, nyalókát vagy virgácsot érdemelsz-e?!

– Így sorjában kérem – pislogok rá szelíden, miközben vállába kapaszkodok, muszáj hozzáérnem.

– Szóval szeretnéd a nyalókámat?

– Ühüm – nyelek egy nagyot. – Pont erre vágyom.

Nyakamhoz hajol, szuszogásából tudom, hogy mélyen beszívja illatomat.

– Legyen, úgyis lejárt a műszakom – ahogy felemeli fejét, azonnal ajkamra mar.

Követelőző csókjától megremegek.

Puha és kemény egyszerre, nyelve ellentmondást nem tűrően hatol számba, lerombolva minden gátat, ami talán ott se volt. Szívja nyelvem, táncba kergeti, nem győzöm követni tempóját. Nyakát átkarolva ölelem magamhoz, eszem ágában sincs elengedni, még a végén megfutamodna, és azt nem engedem. – A jutalmamat akarom!

– Ugye, ez már nem a munkád része? – rebegem.

Valamiért hatalmas csalódás lenne, ha azért csinálná, mert fizettek érte.

– Nem, a munkám véget ért – mosolyodik el. – Merre van a hálószoba?

– Senki se vár otthon? – gyomrom görcsbe ugrik válaszát várva.

– Cserediák vagyok – feleli mosolyogva. – Ez sok mindent megmagyaráz!

Kezét fenekem alá csúsztatja, felemel, mintha csak egy könnyű tollpihe lennék.

– A jobboldali – mutatok az ajtóra. – Arra van a hálószoba.

Nem akarom elhinni, hogy milyen őrültségre készülök, egy vadidegen férfivel.

Nem volt még részem egyéjszakás kalandban, eszembe se jutott soha. Mégis azt érzem, ha ezt a lehetőséget kihagyom, örökre bánni fogom.

– Hogy hívnak? – lábammal átölelem derekát.

– Szólíts Mikulásnak – csókolja meg államat, miközben berúgja a hálószobám ajtaját.

– De most komolyan – túrok hajába. – Legalább a keresztnevedet áruld el – felnyögök, ahogy az ágyra dob, és fölém kerekedik.

– Én mindig komoly vagyok – markol csomagomra, mire felnyüszítek –, ma éjjel én vagyok a Mikulás, te pedig az édes krampuszom.

– Ez nem ér – annyira szeretném tudni, de hogy megelőzze a további kérdés özönömet, befogja számat és nyakamat csókolgatja.

Sietősen nekilát kicsomagolni ruháimból.

Pólóm alá nyúl és lefejti rólam, tekintetével éhesen végigmér, és már falatozik is. Gyengéden harapdálni kezdi hasamnak vékony redőit. – Olyan izgalmas! – Ahogy halad felfelé kezd elönteni a forróság és a vágy. Mikor mellbimbóm kerül terítékre, azt már nem bírom szó nélkül megállni.

– Erősebben! – hajába vezetem ujjaimat. – Basszus, annyira jó érzés!

– És még csak el sem kezdtem – motyogja.

Kezét becsúsztatja melegítőnadrágomba, mire kénytelen vagyok nagyot nyelni.

Hozzáér hosszomhoz, amitől áramütés szalad végig egész testemen, és gyanítom, hogy még a hajam is az égnek állt. Gyengéden, mégis erőteljesen veszi kezelésbe. – Ember az ilyen? – inkább valami istenség, ha ilyen örömet tud szerezni a másik félnek.

Hánykolódni és nyöszörögni tudok csak alatta, megemelem csípőmet, miközben lábujjaim begörbülnek. Hátát végigszántom körmömmel, mire felszisszen.

– Ez fájt! – húzódik el tőlem.

– Sa-sajnálom – dadogom, és elönt a magány hideg érzése.

– Nincs baj – lecsúszik az ágyról és feláll. – Azt hiszem, ideje ettől megszabadulni – akassza ujját nadrágom derekába és lehúzza rólam, alsómmal együtt.

Szégyenlősen takargatom magam, mégiscsak egy idegen, de minek is aggódom? – Ezzel már elkéstem! – Figyelem, ahogy fölém tornyosulva néz le rám, kilép bakancsából és még a nadrágjától is megszabadul. – Tényleg nem cicózik!

Az ágy szélénél áll, anyaszült meztelenül, szerszáma ereje teljében ágaskodik. – Hogy fog az belém férni? – Kisebb csomag után vágyakozok, mert ha ez bekerül, attól félek, szétszakadok. – De majd megoldjuk! – nincs lehetetlen.

Visszafekszik rám, bőr siklik bőrön, tenyerek simulnak, csókok csattannak. – Sose érjen véget! – kívánom. Hol én érintem őt, hol fordítva, az ágy sírva nyikorog a további folytatásért. Lábamat széttárom, amennyire csak tudom, és élvezem, ahogy ágaskodó szerszámát enyémhez dörzsöli. – Igen, igen, igen! – megállás nélkül lihegek.

– Kívánlak, kis krampuszom – suttogja és csókot hint halántékomra.

– Teli van már a puttony?

– Lassan már túl is csordul – neveti el magát.

Arcára simítom tenyeremet – nagyon jóképű –, mire belecsókol.

Álmodni se lehetne szebb és örömtelibb meséről, mint ami most élek át, ezen a hideg téli éjszakán. – Ezt hívják karácsonyi csodának? – Felbukkant ez az elképesztő idegen, és nem hagyott magamra karácsony éjjelén. – Köszönöm! – suttogom magamban, mert kimondani nem merem. – Az túl nyálas lenne!

– Mikulás – nyögöm két csók között –, berakhatná már a virgácsát...

– Ha ez a kívánságod – benyálazza ujját, miközben vállára teszem lábaimat.

Harapdálni kezdi vádlimat, keze lefelé siklik, egészen bejáratomig.

Nagyot nyelek, ahogy megérzem ujját becsusszanni. Feszítő érzés, régen volt már, hogy utoljára használtam ilyen célokra. Tekintete hadat üzen nekem, azt súgja, hogy most elszabadul a pokol, és leszakad az ég tombolásunknak köszönhetően.

– Kérlek – nyúlok térdem alá, és megtartom lábamat –, csináld!

Beharapja alsó ajkát, hosszát hozzám igazítja, és megkezdi a műveletet.

– Ah...ah...ah...! – bűnös érzés, ahogy elkezd kitölteni, és erre nemcsak a testem remeg, hanem lelkem is.

– Ugye nem fáj? – aggódás szikrája csillog fekete szemében.

– Most mit mondjak? – válláért nyúlok, hogy belekapaszkodhassak. – Nem éppen kellemes – sziszegem.

– Kivegyem?

– Meg ne próbáld! – húzom közelebb és nyakán kidudorodó eret végignyalom. – Akkor meghalsz!

– Rendben – neveti el magát, és teljesen elmerül testemben.

Lábammal átölelem keskeny csípőjét, és várakozok.

Hihetetlen méretét gyorsan megszokom, és mozgásra ösztönzöm. Egyáltalán nem önző, megvárja, míg készen nem állok a folytatásra.

– Vigyél el! – kérlelem.

– Hová szeretnéd? – lök egy nagyot.

– A végtelenbe és még tovább – mosolyogva nézek fel rá.

Lehajol, ajkunk összeforr, nem szabadulhatok.

Nyaka köré fonom kezem, csípőmet mozdítom, egy ütemre mozdulunk. Minden lökésére apró nyögések hagyják el ajkunkat. – Ez ilyen jó? – és nem a szeretkezésre gondolok, azt tudom, hogy jó. Hanem az egyéjszakás kalandokra. Mármint szerintem biztosan az, hogyan is lehetne belőle több?

Izzadt homlokát enyémnek támassza, szeretem, ahogy testünk összeforr. Érzem, hogy élek, létezek. Néha összeér ajkunk, de inkább csak lihegünk, ahogy bőrünk hangosan egymáshoz csattan. A vég közeleg, ahogy folyamatosan prosztatámat ostromolja, annak hatására már keletkezik is az a bűvös görcs a hasamban.

Amitől legszívesebben megszabadulnék, de ezzel egyúttal elveszteném ölelését ennek az Adonisznak. – Melyik a jobb? – Kielégülni és élvezni ahogy felforrósodott teste az enyémre omlik, vagy hagyni, hogy még egy darabig magával sodorjon a szenvedély hullámhosszán.

Sajnos a döntés nem az én kezemben van, mert már a kapuban dübörög a vég, mindenem görcsbe áll és hangos kiáltással hasamra élvezek.

– Ügyes fiú... – nyögi –, most én jövök.

– Uh... – karolom át.

Egész teste beleremeg az élvezetébe, amivel kitölti bensőmet.

Úgy tesz, ahogy megálmodtam, rám nehezedik, liheg a kimerültségtől, de még ennek ellenére is beletúr hajamba. Apró gesztus, mégis a világot jelenti számomra.

– Ez volt a legjobb ajándék – mormogom.

– Elnyerte a tetszésedet? – gördül le rólam, és könyökére támaszkodik.

– Talán – fordítom felé fejem. – Elment.

– Csak elment? – húzza fel szemöldökét. – Úgy látszik, bizonyítanom kell – simít végig karomon.

– Mégis mit szeretnél, mit mondjak? – mostanra légzésem már teljesen helyreállt, ahogy az övé is.

– Hogy fantasztikus volt...

– Hmmm... Ahhoz ennél többre van szükségem.

– Mire gondolsz?

– Bizonyítani kell, hogy ez nem egyszeri eset volt – vigyorodom el.

– Egy újabb körrel? – bújik közelebb és puszilgatni kezdi vállamat.

– Jól hangzik – kerekedek felül, és ráülök ágyékára –, de most az én szabályom szerint játszunk.

Ajkára hajolok, és folytatódik a csodálatos este, mely érzéki éjszakába torkollik, és semmi sem marad szárazon.

Reggel – legalábbis szerintem – kopogásra ébredek, mire fáradtan nyitogatom szememet. Tapogatózni kezdem a mellettem lévő fekhelyet, de már csak hűlt helyét találom vendégemnek. Újabb dörömbölés – Ez se ismeri a csengőt! – morogva kászálódok ki az ágyból, nagyon rendezetlennek és mocskosnak érzem magam.

Magamra kapok valamit, nem érdekel, hogy mit, és megyek ajtót nyitni. Attól vagyok ingerült, hogy felébresztettek, vagy attól, hogy eltűnt a Mikulásom? Gyanítom az utóbbi, mert még a nevét se tudom, és mégis vágyakozok utána. – Lehet ilyen gyorsan szerelembe esni? – Attól tartok, megtörtént velem. Ezen a felejthetetlen éjszakán, és még csak megtalálni se tudom őt.

Kinyitom az ajtót, és egy hajlott hátú öreggel találom szembe magam. Szürke egyenruháján az embléma fehéren virít, hogy honnan is jött.

– Miben segíthetek? – kérdezem sután.

– Csomagja érkezett. A feladó – néz a dobozra – Fern Masa.

– De én már tegnap megkaptam a csomagot – gondolok itt az éjszakai kalandomra.

– Az lehetetlen, tegnap defektet kaptam, és nem tudtam időben kézbesíteni. Kérem vegye át.

– Rendben – veszem át a dobozt és aláírom az átvételt igazoló okmányt.

– Minden jót, és további kellemes ünnepeket – már csak a távolodó alakját látom, de még mindig nem tértem magamhoz.

Becsukom az ajtót mögöttem, és nekidőlök, a csomagomat szorongatva. Ha most kaptam meg a nekem szánt meglepetést, akkor mi volt a tegnapi. – Félreértés? – Bámulok magam elé, és egy papírgalacsint vélek felfedezni az egyik sarokban.

Kibontom és próbálom kiolvasni az összemosódott betűket és számokat. – Main street 1... – hunyorgok erősen – Main street 1... – nem látom, és feladom.

Ha nem a futár és nem is a Mikulás volt, akkor már csak egyetlen kérdés maradt, mely ott motoszkál gondolataimban. Lecsúszok az ajtólapon, és kifelé bámulok a szrmközti ablakon. Odakintről halk dallam furakodik be az ablak hajszálvékony résein, és egészen a fülemig hatol. Nem tart sokáig felismernem, az a dal szól, amely tegnap este elvette az eszem. Újra eszembe jut a kérdés, melyet most hangosan ki is mondok.

– De akkor, ki feküdt az ágyamban?