Megjegyzés:

Ez egy házi feladat volt. Meg volt adva a terjedelme, illetve az, hogy az elején vagy a végén ennek az egy mondatnak kellett szerepelnie: "Nem én öltem meg" .

A konyha ovális ablakán bevilágít a telihold, a mikrohullámú sütő számlapján világít az óra. Éjfél után van pár perccel, mindenki mélyen alszik már, még a szemtelen, csonkafarkú, szürke kandúr is. Vele óvatosnak kell lenni, mert elég egy apró nesz, és máris vigyázzba vágja magát. Fülét hegyezi, szeme kíváncsian villan.

A magas, közel száznyolcvan centis, fekete hűtő ajtaja kinyílik. Csak annyira, hogy a fénykioldó gomb meglazuljon, és fény borítsa annak belsejét.

– Kedves Lakók! – kér hangot a korosodó torma. – Azért gyűltünk itt ma össze, hogy bejelentsem – teátrálisan sóhajt egyet –, gyilkosság történt.

A tojástartóban a fiatal tojások rémületükben összerezzenek, kétségbeesetten pislognak egymásra. A sörösüvegek nevetgélve koccannak egymásnak, vannak vagy fél tucatnyian. Előre felöntöttek már a garatra, mivel számukra rövid az éjszaka.

– Erre kíváncsi vagyok! – böfögi az egyik.

– Jó műsor lesz, az biztos! – neveti el magát a másik, de annyira, hogy lelövi magáról a kupakot, felrázódott habját a hűtő üvegpolcára ontja ki.

– Ez egyáltalán nem vicces! – szólja le őket a morcos ecetes uborka.

– Ki halt meg? – remegve kérdezi a puding.

– Hát nem tudod? – húzza fel magát a tévépaprika.

– Honnan is tudná? – morran a chili, kinek nyelvétől csak az ereje csípősebb.

–Hagyjátok már szegényt! – brummogva védi meg a medvesajt.

– Én tudom, én tudom! – ugrál a bomba, aki energiából sosem fogy el.

– Kérlek, figyeljetek rám! – fáradtan hívja fel magára a figyelmet újra a torma.

– Vissza kellene már vonulnia a tisztségviselői állásából – súgja a jóindulatú, de kissé gömbölyű zeller.

– Szerintem is –válaszolja a karalábé –, már kissé befásult!

– Most, hogy mondja! – egyszerre pillantanak a kibeszélt felé.

– De még mindig nem tudom, hogy ki halt meg! – szökken a puding, ennek következtében fehér habja összeesik.

– Hát a vaj! – puffogja a gomba – Valaki kilökte a hűtőből, mire a meleg megolvasztotta, a macska meg felnyalta!

– Úristen! – ájuldoznak a hajadon újhagymák.

Az öreg torma nem bír az ifjonti hévvel, türelmesen várja, hátha elcsendesednek. Mosolyogva figyeli, ahogy a karcsú mustár csapja a szelet a teltebb ketchupnak, de az csak a majonéz felé pislog, szerinte az ember is egymásnak teremtette őket. Az ő keverékükből egy csoda születhetne, ha az a tojásagyú beadná a derekát.

Pisszegni kezd a paradicsom, fürtjeivel csendre inti a többieket. Végre-valahára elhalkul a zsivaj, és a tormára figyelnek. Előbbre totyog szegény torma, majd belekezd.

– Látott, halott valaki valamit esetleg?

– Én nem! – kiáltja a virsli, közben a puffadt kiflit bámulja.

– Ahogy én sem – pirulva rebegteti nemlétező pilláját a hot-dog kifli.

– Te miért is vagy itt? – kíváncsiskodik a felső polcról a szemcsepp.

– Mert itt tovább elállok – feleli.

– Vagy inkább fekszel! – röhögnek fel a sörök.

– Elég legyen! Komoly témánk van! Ti pedig viccet csináltok belőle! – bosszankodik tovább torma.

– Igenis! Értettük! – koccannak egymáshoz, mire újra röhögni kezdenek.

Mindenki azt várja, hogy elhallgasson a részeg banda, vagy legalábbis halkabban folytassa. Végül nagy sokára sikerült csöndbe maradniuk, miután az összes buborékot kirázták magukból.

– Végre! – megkönnyebbül a szónok és érdeklődve körbenéz.

A hűtőlakók szemüket lesütve kémlelik a hűtő üveglapját, még véletlenül se terelődjön rájuk a gyanú. Senki sem szeretne kikerülni a biztonságot és hideget adó otthonukból. A külvilág számukra meleg, ismeretlen, félelmetes. Aki kikerül, az ritkán jut vissza, de ha mégis, hát sokáig úgyse marad.

– Azt hiszem, én tudom, hogy ki volt! – szólal meg a hófehérré vált tejföl.

– Csak azért mondod, hogy lefölözd az ezzel járó hasznot! – harsogja a zeller.

– Nem, én nem! – savanyú szag árad felőle, talán becsinált félelmében.

– Kedvesem, akkor mondd! – mosolyog rá előzékenyen a torma.

– Rendben! – mély levegőt vesz. – A zsír volt! – fújja egy szuszra.

A hűtő apraja nagyja a gyanúsítottat kezdi el nézni. A tekintetekben ott ül a vád, a gyanúsítás és a csalódottság. Egyszerre kezdik el kántálni, hogy bűnös! Bűnös! Bűnös!

– Mégis miért tette volna? – kérdi torma.

– Féltékenységből! A vajat mégiscsak jobban szerették a kenyérre kenni! – válaszolja a mindig akadékoskodó borsó.

Sértődve hátrál a zsír, majd hangosan kiáltja:

– Nem én öltem meg!