Mark

Magányosan teltek el az ünnepek, és végül egyáltalán nem zavart. Hol a családommal beszélgettem, hol filmet néztem, vagy a videójátékkal játszottam, amit Fern-től kaptam.

Mégis, a legtöbb időt az ismeretlennel töltöttem együtt, még ha nem is volt jelen. Nem tehetek róla, csak rá tudtam gondolni és a mindent felperzselő, forró éjszakánkra.

– Már megint messze jársz – mosolyog rám Danny.

– Csakugyan – pillantok helyes arcára.

– Mi köt le ennyire?

– Csak egy karácsonyi ajándék – felelem félszegen.

– Mesélj, minek lehet örülni ennyire? – érdeklődi – Talán beszerzem magamnak.

– Ez nem olyan dolog – felelem titokzatosan, de szerintem, arcomról mindent le lehet olvasni.

– Nem szeretem, amikor ilyen vagy – duzzogva dől hátra a párnázott ülésen.

Kedves srác, úgy érzem, közeledni szeretne felém.

Ezzel sajnos elkésett. Talán, még mielőtt megismertem volna az éjszakai ágymelegítőmet, esélye lett volna. – De ezek után? – Minden egyes porcikáját vele hasonlítom össze, még a mosolyát, szemének csillogását, és hangjának szólamát is.

– Hozhatok még önöknek valamit? – kérdezi a manóruhába öltözött pincérnő.

– Én nem kérek semmit – tolom előre immár üres bögrémet.

Nem olyan régen, még gőzölgött benne a krémes forró csokoládé, amit élvezettel fogyasztottam el.

– Én se kérek, és kérném a számlát.

– Egy pillanat és hozom is.

– Köszönöm, addig megkeresem az illemhelyet – azzal feláll és magamra hagy.

Kotorászni kezdek a zsebemben, egy összegyűrt papírgolyót halászok ki belőle.

Kihajtogatom, és immár nem is tudom hanyadjára olvasom el a kézzel írt macskakaparást. „Main street 13." – Sosem felejtelek el! – simogatom a papírt, majd az asztal másik sarkára teszem.

Itt hagyom, hátha túl tudok lépni rajta, és nem fogom minden sarkon, minden utcán őt keresni. Szép volt, jó volt, ennyi volt. Tudomásul kell vennem, hogyha akart volna, megkeres, de nem tette. Ő már akkor lezárta, amikor szó nélkül távozott, minden magyarázat vagy akár egy röpke búcsúüzenet nélkül.

A pincérnő kihozta a számlát, kifizettem, nem vártam meg, hogy Danny visszaérjen. Még borravalót is hagytam, pedig ebbe még a fogam is belefájdult. Utálok feleslegesen pénzt kiadni, de az illem, az illem.

– Menjünk – törölgeti kezét nadrágjába Danny.

– Rendben –bólintok és felállok.

Magunk mögött hagyjuk ezt a csodálatos, mesés kis kávézót, ami a karácsony szellemében van feldíszítve.

Még egyszer vállam fölött hátrapillantok, és megígérem magamnak, hogy ide még visszatérek, majd elindulok a forgóajtó felé.

– Mark, várj meg! A cipőfűzőm! – hajol le bekötni, de én addigra belépek a forgóajtón.

A másik oldalon egy ismerős alak lépett be, de az arcát nem látom, éppen elfordul.

Olyan magas lehet, mint ő, és hajának színe is megegyezik. Arcából csak pirosodó orra látszik ki, és mielőtt a szemébe nézhetnék, az a fránya ajtó kilök magából, és kint is találom magam.

– Mark, verd már ki a fejedből! – ütögetem meg halántékomat. – Nem ő az! Mégis mennyi lenne az esélye? – kérdezem magamtól.

– Itt is vagyok – karol belém csoporttársam. – Hiába szólongattalak, te már kis is jöttél.

– Későn hallottam, hogy szóltál – szabadkozom.

– Nincs baj.

Kínos lenne, ha vissza szeretnék menni és megnézni magamnak azt a srácot, akit az előbb láttam?

Biztosan, legalábbis magyarázatot kellene adnom, ahhoz meg nincs kedvem. Mivel annak az esélye, hogy ő volt a nullával egyenlő el is engedem a dolgot.

– Menjünk – mosolygok fel Danny-re, és már el is felejtettem a forgóajtós srácot, legalábbis szeretném ezt hinni.

Elindulunk balra, és már éppen elérnénk az utca végét, mikor Danny-nak eszébe jut, hogy nem is erre kellett volna jönnünk, most fordulhatunk vissza. – Mekkora balek! – sóhajtom, és visszaindulunk az ellenkező irányba.

Vee Vivis

Muszáj volt eljönnöm a kedvenc kávézómba, hogy meg tudjam inni a szokásos forrócsokimat. Az utóbbi két napban megállás nélkül dolgoztam, még arra se volt időm, hogy bemenjek a munkahelyemre.

Egy szőke fiú a forgóajtó előtt babrál a cipőfűzőjével, és folyamatosan egy Mark nevű fiúhoz beszél. De a fiú sehol sincs, gondolom, már kiment. – De béna! – Még azt sem veszi észre, hogy itt hagyták.

– Szia Molly!

– Szia Vee! – köszön a pult mögül. – A kedvencedet?

– Igen!

– Ülj az ablak mellé, most szabadult fel az asztal!

– Köszi!

Leveszem a kabátomat, sapkámat, sálamat és felakasztom a fogasra.

Tudom, hogy tél van, de már elállhatna a havazás, nem vagyok én hozzászokva. Thaiföldön még a leghidegebb napokon is melegebb van, mint itt.

Kényelmesen elhelyezkedek, örülök, hogy itt kaptam helyet, szeretem nézni az embereket. Minden ember más és más, az arcuk, ruházkodásuk mind egy történetet mesél.

– Itt is van! – teszi le elém a bögrét.

– Nagyon guszta! – dörzsölöm össze a tenyeremet.

– Ez érdekes? – mosolyodik el.

– Micsoda?

– Előbb is egy ázsiai fiú ült itt, és ugyanezt itta.

– Mert jó az ízlésünk! – vigyorgok fel szép arcába.

– Vee, ha nem lennél – paskolja meg vállamat, és magamra hagy.

Ázsiai fiú... Egyből az a srác jut eszembe, akivel együtt töltöttem a szentestét.

Csibészes mosolya azóta is bennem él, ahogy csábító tekintete is. Hazudnék, ha azt mondanám, nem fogott el a kísértés, hogy meglátogassam. De a munkám távol tartott ettől a lehetőségtől, és a napok múlásával ez a szándék egyre csak halványult.

A légkondiból kiáramló meleg levegő felém sodor egy gyűrött papírfecnit. Először ki akarom dobni, de meggondolom magam és elolvasom, mi áll rajta. „Main street 13." Ez az a cím, és ahogy jobban megvizsgálom, ez ugyanaz a papír, amire felvésték nekem a címet. Egyből felrémlik Molly mondata, egy ázsiai fiúról, aki az előbb még itt ült.

Kibámulok az ablakon, és akkor meglátom őt, ahogy beszélgetve elvonul előtte. Haja kuszán meredezik az ég felé, arca pirospozsgás, csókolnivaló ajka be nem áll. – Ez nem lehet! – tátom el számat.

Felállok, és sietősen szelem a távolságot köztem és a forgóajtó között.

– Vee, hová mész?

– Egy perc és jövök! – kiálltom vissza Molly-nak.

Általában pár pillanatnak tűnik az átjutás, de most olyan, mintha hosszú órákig várakoznék.

Elindulok abba az irányba, amerre ment, de sehol sem látom őt. Egészen a sarokig szaladok, fejemet kapkodva nézek szanaszét, de elnyelte őt a forgalom.

Az emberek nyüzsögnek, akár a szorgos hangyák, olyan egyformák mind. Biztos, hogy felismerném őt a több száz fej között, de mintha a föld nyelte volna el.

Zsebre vágom reszkető kezemet, és visszafordulok. Úgy látszik, a sors nem akarta, hogy újra találkozzunk. – Így van megírva! – újabb jel, hogy ne keressem meg.

Egy édességbolt előtt megyek el, ahol egy szőke fiú majdnem fellök. Már megint valami Mark-ot szólongat, ez már kezd idegesítő lenni. Ha ennyire ragaszkodik hozzá, bilincselje magához és ne veszítse el, mint ahogy én tettem egy bizonyos búja ismeretlennel.