Ilonka Anna: Felhőn ülünk

Ölelő karjába fogad a magány.

Ismerős arcok megfakulnak,

ismeretlenné válnak,

elhomályosodnak.

Halk suttogássá alakuló hangok.

Féltő pillantásokat kapok,

szükségtelen aggódások,

megőrülök.

Magányosan állok sírotok felett.

Ezernyi ember körülöttem,

mégsem számítanak,

vesztettem.

Felhőn áthatoló gyenge napsugarak.

Fénytelen bőrömet cirógatják,

mégis megfagyok,

reszketek.

Koporsótokon friss, illatozó földhalom.

Elviselhetetlenül sajnálkozó emberek,

menekülnöm kell,

megteszem.

Erdő közepén megállok, fellélegzek.

Láblógató szürke felhők,

könnyeiket hullatják,

siratnak.

Széttárt karokkal fordulok körbe.

Kínkeservesen üvöltök a világba,

madarak röppennek,

riadva.

Fájdalom marja szívemet, lelkemet.

Sorsom magányosan élni,

boldogtalanságra ítélve,

megérdemlem.

Folyó háborogva hömpölyög medrében.

Tajtékja partnak csapódik,

sodrása sebes,

hívogató.

Hűvös vize magába fogad.

Megkönnyebbülten merülök alá,

légbuborékok elhagynak,

megrándulok.

Felhőn ülünk, fent a magasban.

Szorosan egymás mellett,

megtaláltam a helyem,

bevégeztem.