Ecc, pecc (Megjelent a Furcsák földjén című antológiában)
Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Vérvörös zivatarral, legalábbis itt a pokolban.
Trónomon gubbasztva hallgatom az elém járuló lelkeket, és mit ne mondjak, untatnak. Kocsonyaként remegő térdekkel sorolják bűneiket. Legtöbbjük a büszkeség, kapzsiság, harag, irigység, bujaság, falánkság és lustaság mocskában mártózott meg.
Hol van az áhított gyilkosság, öngyilkosság, brutalitás, kínzás, féltékenységből eredő árulás? Az ilyen finomságokért érdemes léteznem, de ezek mostanában elkerülnek.
Unottan könyökölök kénköves trónom karfájára, farkamat pörgetve, miközben figyelmem elkalandozik.
– Mi legyen a büntetése gazdám? – kérdezi szolgám.
– Mi is volt a bűne?
– Kiforgatta vagyonából a családját, és mindent elveszített.
– Száz év a kínzókamrában – adom az utasítást.
– Kérem ne! – térdre esik előttem az elítélt, zsíros tokája megremeg.
– Vigyétek! – intek.
Nem érdekel a könyörgése, örüljön, hogy csak ennyit kapott.
Azt hiszem, mára befejeztem. Majd holnap folytatom. Elég ítéletet hoztam ma, nem szabad túlzásba esnem. Addig hadd remegjenek cellájukban, imádkozzanak csak az általuk olyan sokszor emlegetett Jóistenhez.
Ha tudnák, hogy ő messziről tesz az ilyen hitvány alakokra, biztosan meglepődnének. – Pedig így van! – Az a vénember csak az ő szeretett báránykáit terelgeti, a piszkos munkát meghagyja nekünk. Nekünk, megvetendő lényeknek.
Pedig minket is ő teremtett, azzal a szándékkal, hogy az elveszett lelkeket megbüntessük, megneveljük és jó útra tereljük. Mégis mi lett érte a köszönet? Megvetnek, megátkoznak, felszentelt emberek „áldott" vízzel locsolnak. Nem tudják, hogy a whiskey-t jobban szeretem?
Elindulok barlangom felé, az izzó lávakő kellemesen süti talpamat. Jóleső melegséggel tölt el, megbizseregtet. Szimatolok egy kicsit: beszippantom a füstös, savanyú szagot, ami égő hús bűzével keveredett.
– Gazdám! – lihegve lohol utánam szolgám.
– Mondd! – heveredek le parázsló ágyamra.
Ahogy oldalra fordulok, a faszén felizzik, szikrákat szór.
– Tudja, minek jött el az ideje? – lehajtott fejjel, rongyos ruhájának szegélyét gyűrögeti.
– Honnan kellene tudnom? – kipöccintem körmöm alól az aláragadt koszt.
– A... Az emberek m-ma este be-beöltöznek – rebegi szemlesütve – é-és szórakozni mennek.
– Szóval, úgy – ülök fel, és szívem izgatottan zakatolni kezd. – Akkor, talán, itt az ideje egy kis bajkeverésnek.
– Ha maga mondja – meghajol.
– Hozd a jelmezem!
– A szokásosat?
– Mi mást?! – dörrenek rá.
Még el se ment, de már vissza is ért.
Kezében tartja a legkedvesebb ruhámat. Fodros, bodros, buggyos. – Imádom! – Amint belebújok, már érzem is, hogy szép estének nézek elébe.
A fehér ruha kiemeli vöröslő bőrömet, körgallérját eligazítom, szénfekete gombjait bekapcsolom. Egy rongydarabbal szarvaimat fényesre suvickolom, farkam bojtját hegyes körmömmel kifésülöm.
– Tükröt!
– Hozom is.
Megtehetném, hogy megköszönöm, de miért is tenném?
A főnök én vagyok, természetes, hogy minden kívánságomat lesik. Ha valaki ellent merne mondani, azt a holtak folyójába vettetném. Idővel kihalásztatnám, ha el nem felejteném. – Ilyen ez! – Legyenek alázatosak és nem lesz ilyen gondjuk.
– Tessék! – tartja elém a tükröt.
– Nem rossz – simogatom államat.
Szemem sárgája világít, hegyes fogaim beszéd közben elővillannak, és a fejem akkora, mint egy jó nagyra fújt lufi.
Mindig is nagy szívfájdalmam volt, hogy nem bohócnak születtem. Sajnos, még szakmát se válthatok, mivel határozott céllal teremtett minket a szakállas öreg.
Elég bosszantó tud lenni, meg kell hagyni. Lágy tekintetével, bájolgó vigyorával és önzetlenségével. Mellette tényleg hitvány alakoknak tűnünk.
– Én is tudok mosolyogni! – villantok egyet, és hátraugrok a tükörben megjelenő arcképtől. – Nem, határozottan nem áll jól!
Ideje borsot törni az orra alá, mégis mit tudna velem csinálni? Eldádázna? Könyörgöm, a pokolban élek, ettől nincs rosszabb. Elpusztítani se tudna, mivel ő ahhoz „túl jó". – Képmutató! – pedig szüksége van ránk, hogy fentartsuk a világ egyensúlyát.
Megfordítom a homokórát, a nyolcórányira elegendő homokszemek peregnek lefelé. Minden másodpercre jut egy szem, ennyi időm lesz odafent. Nem olyan sok, de nem is kevés.
– Itt vagyok, kedves gazdám... – sziszegi kedvenc szekercém.
– Jönni szeretnél? – faragott nyelét forgatva gyönyörködöm benne.
– Ahova gazdám megy, oda megyek én is.
– Legyen – megcsókolom tükörsima fejét.
Hűséges társamat övembe csúsztatom, és elindulok az emberek világába vezető portál felé. Ha ez nem lenne, örökké a pokol kénköves bugyrai között tengetném kínoktól terhes sikolyok között belefásult, de meg nem unt életemet.
*
Nem is olyan rossz ez a hely.
A füstöt vágni lehet, a neonfényektől megvakulok. Patakokban folyik a pia, nők csavargatják testüket, de úgy, hogy még Éva kígyója is megirigyelné. Pedig ő aztán tényleg értett a tekergőzéshez.
Valaki nekem merészel jönni, és még csak eszébe se jut elnézést kérni. Visszarántom és kerek arcába nézek. Bamba képén szemernyi felismerés se fut át, nyála kifolyik szája sarkán. Végre felemeli kezét, hogy letörölje az orra alatti fehér port.
– Bocs – böki ki végre.
Közelebb hajolok hozzá, és odasúgom neki, hogy csak ő hallja:
– Addig szívjad, amíg össze nem esel tőle.
– Jó – bólint, és a sarokban álló sötét figurához sétál.
Nincs bűntudatom, azt kapja, amit megérdemel. Mikor felbukkan az első napsugár, addigra teste kihűl, bőre lilás árnyalatot fog felvenni. Senkinek sem fog hiányozni, hitvány, szánalomra méltó alak, akibe még csak a talpamat se törölném bele.
Továbbindulok felfedezőutamon.
Az emberek viháncolnak, nevetgélnek, és mértéktelenül fogyasztják az erősebbnél erősebb italokat. Nők falhoz préselődve élvezik a tapogatózó kezek munkáját, férfiak elégedetten hörögnek, mikor vágyuk kielégülésre talál. Számtalan slicc lehúzódik az éjszaka folyamán, semmi kétség.
A zene dübörög, felüdülés számomra, hogy nem a szűnni nem akaró könyörgéseket kell hallgatnom. Cél nélkül vergődök át a tömegen, az sem zavar, hogy egy-két könyök megtalálja bordámat.
Szeretek elvegyülni, legalábbis ideig-óráig.
Egy idő után viszont igénylem a figyelmet, a rettegést és a hatalmat. Ezek a nyomoroncok még csak figyelemre se méltatnak, ami kezd felhúzni. – Majd megbánják! – hiszen, ha álmukból ébrednének is fel, akkor is fel kellene tudniuk ismerni engem.
Hát nincs rémisztő kisugárzásom? Sötét aurám? Pedig még a pengeéles fogaimat is kivillantottam, a szarvaimról nem is beszélve. Nem látják a patáimat?
– Jó a jelmezed, hapsikám – borul nyakamba egy borgőzös leheletű nőféle. – Nem akarsz elvinni egy körre?
– Egyből kettőre – fejtem le karját, de az tapad, mint egy pióca.
– Nem tetszek neked? – szemébe se tudok nézni, olyan kancsal.
– Én csak a prémium árut szeretem.
– Na, én az vagyok – mondja rúzsos szájával.
Lágy dallamként duruzsolom fülébe a neki szánt szavaimat.
– Napokon belül orvoshoz mész, közli majd veled, hogy elkaptál valami nyavalyát.
– Persze, és még önmegtartóztatást is fogadok? – nevetgél.
– Ne feledd, te kérted – azzal eleresztem és tovább is áll.
Egyre több impulzus ér: A zene lüktetése, emberek bökdösése, minden összegyűlik odabenn. Olyannyira, hogyha a fejem tetején lenne egy szelep és azt megnyitnám, az agyvizem gejzírként törne elő.
– Mikor kezdjük? – szekercém fémes hangja csendül.
– Unod már? – megsimogatom nyelét.
– Gazdám, te nem?
– Oh, dehogyisnem – fintorodom el.
Igaza van, ideje cselekedni.
Halk fuvallatként suttogom a tömegmérgező szavaimat, amitől egy pillanatra megdermednek, majd egymásnak esnek. Kitör a tömegverekedés, poharak törnek, székek zúzódnak szét.
– Ezt már szeretem! – tapsolok.
A pultnak támaszkodva szemlélem az eseményeket, mintha moziban lennék. Gyorsan peregnek a filmkockák, patakokban folyik a vér, emberek a földre zuhannak kínjukban.
Egymást taposva igyekeznek elefántcsordaként menekülni, de csak nehezítenek a helyzeten. A földre zuhant sérültek jajveszékelve kiáltanak segítségért, de ez a meggondolatlan csorda eltiporja őket.
Az őrjöngő tömegben látok pár kinyújtott kezet, de eszem ágában sincs kihúzni őket a pácból. Élvezettel figyelem szenvedésüket, fájdalmukat, halálsikolyukat.
Egy kés villan – hogy került ez ide? –, felém tart.
Csak a hegyére tudok összpontosítani, ami közvetlenül a szemgolyóm előtt áll meg. Nem tudnak nekem ártani, bármennyire is szeretné belém mártani azt a nagy bökőt, nem tudja megtenni.
A kést szorongató kéz remeg, oldalra hajolok, hogy megnézzem gazdáját.
A pultos az, aki nemrég még a citromot darabolta a pult mögött. Kezén megannyi vágásnyom díszeleg, szivárog belőle a vér.
– Ki vagy te? – köpi a szavakat.
– Szerinted? – tolom félre a kést, és közben előhúzom fegyveremet.
– Az ördög maga!
– Telitalálat! – és lesújtok.
Szekercém könnyen vágja át a húst, a csontot.
Spriccel a vér, arcomat, ruhámat befesti. A pultos arca egyre fakóbbá válik, végül kicsúszik lába alól a talaj. Vére még ajkamon ül, amit élvezettel lenyalok.
– Hmm, nem volt vashiánya! – lépek át élettelen testén.
A felfordulás kezd elülni, ezért, hogy ki ne maradjak a jóból, én is levágok egy-két kezet, esetleg fejet. Szinte táncolok, vérrel színezem a falakat, és nyomomban a testek a mocsokba hullanak.
A zene véget ér, én is megállok és végignézek művemen.
Elvégeztem dolgomat, megcsináltam a felfordulást, és még csak nyolc órára se volt szükségem. Boldog, önelégült mosollyal arcomon, elhagyom az épületet. De mielőtt megtenném, megelégedésemre szippantok egy utolsót a fémes vérszagból.
*
Végtelenül elégedetten lépek ki az épületből.
Büszkébb már nem is lehetnék magamra, még a vállamat is megveregetem véráztatta kezemmel. Igaz, hogy a ruhám tiszta mocsok, és a szekercémről is csöpög a vér, de ezek olyan problémák, amik könnyen orvosolhatók.
– Gazdám, jól csináltam?
– Nagyon, éled mit sem változott az idő múlásával – pillantok le rá.
– Megnyugtattál – nyele lüktetni kezd tenyeremben, már-már dorombol.
– Rád mindig számíthatok – visszacsúsztatom övembe.
Szirénázó autók érkeznek jobbról is, balról is. Eloldalazok, ezzel már nem foglalkozom. Egészen a buszmegállóig jutok, annak üvegfalának támaszkodva bámészkodom tovább.
Rendőrök biztosítják a területet, mentősök szaladgálnak ki és be. Sérültek özönlenek kifelé, már akinek megmaradt mindkét lába. Nyöszörögnek, vinnyognak és úgy bömbölnek, mintha nem lenne holnap. Miért kell mártírkodni? – életben maradtak, nincs olyan nagy baj.
A busz fémes csikorgással áll meg előttem, középső ajtaja kinyílik. A világítás vibrálni kezd, és ezt jelnek veszem. Jó Atyám ezzel üzen, hogy nekem ezen a járaton bizony dolgom van. Nem is kérdés számomra, hogy felszálljak-e.
Az ajtó bezárul mögöttem, zötykölődve elindulunk.
Az utasok még csak figyelemre se méltatnak. Fejüket lehajtva merednek kezükben szorongatott csomagjukra. Bámulják a kis téglaszerű ízét, amiben mozog a kép, de van, aki csak bóbiskol, vagy éppen annyira bömbölteti a zenét, hogy még a fülhallgatóból is kihallatszik.
Üveges tekintetek, merev testtartás, sehol az értelem kicsiny szikrája. Mintha csak bábok lennének, egyszerű porhüvelyek, pedig nekik megadatott az esély, hogy éljenek, úgy igazán.
Mi idegesít ennyire?
Létezésük kihasználatlansága. Mással nem tudom magyarázni ezt a bennem bugyogó, kitörni készülő indulatot. – Nem érdemlik meg! – Atyám rájuk pazarolja minden idejét, dédelgeti, félti őket, ahelyett, hogy akár egy percre is törődne velünk.
Szemöldököm egyre közelebb kerül egymáshoz, ahogy haladok hátrafelé. Belekapaszkodok a hátsó korlátba, megfordulok, és végignézek ezen a szerencsétlen bagázson.
Öreg néni duplaüveges szemüvegét feltolja orrán, hogy jobban szemügyre vegyen. Szeme elkerekedik, kitátja száját, de gyorsan be is csukja. Reszketeg, májfoltos kezét rám emeli, ajka megremeg, de hang nem jön ki közöttük.
– Gazdám, éhes vagyok...
– Most ettél – súgom, miközben az öregasszonyt méregetem.
– Nem ittam még eleget...
– Shhh!
Döbbenten méregeti vértől maszatos szekercémet, megunom és megkérdezem tőle:
– Akar egy kis kóstolót? – lépek felé. – Vagy valaki más? – kiáltom és előveszem fegyveremet.
Fejek fordulnak felém, elértem a remélt hatást.
– Nem, nem – jön a válasz.
Az üveges tekinteteket megtölti a rettegés, a szobrok megmozdulnak. Sikerült felráznom őket fásultságukból, de ennyi nem elég. Nem érdemlik meg kegyelmemet, nem értékelik eléggé az életet.
Fejemet oldalra billentem, ideje az estét megkoronáznom. Vizelet szagát érezni a levegőben, és a gyönyör végigcikázik testemen. Kivillantom fogsorom, lendületet veszek.
– Etetésre fel! – szekercémmel az emberekre mutogatok, és végül kimondom a bűvös szavakat: – Ecc, pecc kimehetsz... – és ezzel lecsapok.
Bạn đang đọc truyện trên: Truyen247.Pro