Még most is fülemben cseng nyögdécselésének édes hangja, pedig már több nap is eltelt azóta. Ezen az se segít, hogy a napokban szem elől tévesztettem. – Pedig már majdnem megvolt!

Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, és lassan az őrületbe kerget. – Megbabonáztál! – Hiszek a sorsban, hogy minden, ami történik, annak oka van. Ahogy annak is, hogy találkoztunk, ebben biztos vagyok.

Nem jellemző rám, hogy egy futó, gyönyörrel töltött éjszakát követően, tovább sóvárogjak egy ismeretlen srác után. – De az az arc! – elvarázsolt. Hiába is akarom száműzni a feledés ködébe, valahogy megtalálja a szűk réseket, és jelenlétével helyet követel magának gondolataimban.

– Vee, végre, hogy betoltad azt a csinos kis fenekedet! – morogja főnököm.

– Mi a baj? – veszem le kabátomat. – Mára voltam beírva.

– Egyet mondj meg – könyököl az asztalra. – Hol a fenében voltál 24.-én éjszaka?

– Hol lettem volna, dolgoztam – szólok vissza.

Lelki szemeim előtt egyből megjelenik a sötéten göndörödő fürtök, koromfeketén izzó szemek és a csábító mosoly.

– Ott bizony nem voltál – dobolni kezd az asztal lapján. – A megrendelő őrjöngve hívott fel, hogy éjfélkor még a kanyarban se vagy!

– Mondom, a megadott címen voltam, pontosan a Main street 13. alatt – kezdek dühös lenni.

Ha álmomból keltenének, akkor is tudnám ezt a címet.

A címet, évet, hónapot, napot, órát, percet. Sose fogom elfelejteni, hogy mikor is lett az enyém gyönyörű teste. Volt pár futó kapcsolatom, megszoktam, hogy ők csak jönnek, mennek, felejthetőek.

Ő viszont, nem.

Többször eszembe jutott már, mi lenne, ha bekopognék az ajtaján, és mosolyogva csak annyit kérdeznék, hogy: „jöhet még egy menet?" De minden alkalommal elhessegetem a vállamon suttogó, háromágú villájával fenyegetőző krampuszt, arra fogva, hogy nincs értelme.

– Hogy is lenne? – csóválom fejemet. Ő kényelmes, komfortos, otthonos lakásban él, nekem csak egy szardíniás doboz jutott. Jól jövedelmező éjszakai munkát kellett vállalnom az egyetem mellett, hogy meg tudjak élni.

Egy ilyen srác, hogyan is állna szóba egy magamfajtával. – Nevetséges! – Jobb, ha a kölcsönös kielégülésre törekszünk, majd különválunk, ahogy tettük is.

Főnököm kotorászni kezd a papírjai között, majd előhúz egy megviselt lapot, és hangosan nevetni kezd.

– Úgy látszik, valakinek ingyen műsort adtál – tolja képembe az űrlapot.

Átfutom gyorsan, tekintetem megakad a címen: Main street 19. – Rossz címre mentem! – ez a karma.

– Ti írtátok fel nekem! – hevesen vitatkozok. – Miattatok rossz ajtón kopogtattam.

– Elnézted – vigyorogva leül. – Ingyen műsorért, nem fizetek.

– Nem is kell! – dünnyögöm. – Ezt a műsort én állom.

– Vee, jó fiú vagy te, csak nem figyelsz oda!

– Ez az én szerencsém! – mosolyodom el.

Elindulok az öltöző felé, de még ott is hallom hangos nevetését.

Nem kell érte fizetés, bőven megfizette az árát a srác. – Nem csoda, hogy meg volt illetődve! – elvigyorodom, ahogy előbukkan rémült, hamvas arca.

Ahhoz képest, gyorsan túltette magát a kezdeti sokkon, és örömmel omlott karomba. – Azok a sóhajok! – legszívesebben újra előcsalogatnám torka legmélyéről.

Amilyen ártatlannak tűnt első ránézésre, olyan szenvedélyes volt az ágyban. – Alamuszi nyuszi –, jó lenne még egyszer megdöngetni.

Hideg van. Az emberek jókedvűen, kipirosodott orcával szorongatják italukat. Tea, kávé, forró csoki pillecukorral vagy éppen fűszeres forralt bor.

Egyik munkatársammal – ha lehet így nevezni – eljöttünk megnézni a szilveszteri forgatagot. Az utcákat ellepik a kifőzdék, italárusok, a világító micsodákat áruló emberek és az ezeket szorgosan vásárló ünneplők. Van itt minden, trombita, flitteres kalap, különböző maszkok, világító gömbök és társaik.

Kollégám megáll valakivel beszélgetni, én viszont tovább ballagok. Nem találom a helyem, egyedül érzem magam, és ezen talán egyvalaki tudna segíteni. Main street 13.

Egy hang szólal meg a tömegben, ami elképesztően hasonlít az álmaimat megkeserítő srácéra.

– Hová rohansz? – kiálltja utánam munkatársam. – Vee! Várj meg!

– Sietnem kell! – kétségbeesetten vergődök át a tömegen. – Hívlak majd!

– Jól van! – gyorsan feladja kergetésemet.

Hátrafordulva látom, ahogy a térdére támaszkodva liheg.

Elnéző mosolyt villantok, mire legyint, hogy ne foglalkozzak vele. Kutatni kezdem a hang forrását, de mindig máshonnan hallom felcsendülni.

Szinte az egész Trafalgar square-t bejártam, minden reményem elveszett. – Pedig már azt hittem meglesz! – lógatom orromat. Nincs kedvem tovább róni az utcákat, teret, és ahhoz sincs, hogy másokkal nevetgéljek.

Elindulok a Big Ben felé, hirtelen a nyüzsgő utcák és még a hatalmas tér is némaságba burkolózik. Végül egy ütemre elkezdenek visszaszámolni, én pedig csak török előre a tömegben.

– Tíz...

– Kilenc..

– ...

– Három...

– Kettő...

– Egy!

Tűzijáték hasít keresztül az égen, robban szórja színes fényét akár csak a csillagszóró.

Az eget bámulva lépkedek, mikor valakinek sikerül nekimennem és fellöknöm. Hangosan szitkozódik, ahogy feltápászkodik a havas latyakkal lepett járdáról.

– Megtaláltalak... – kerekedik el a szemem.

Döbbenve néz fel rám, szava elakad, és a már amúgy is kipirosodott arca lángba borul.

– Mi-Mikulás – dadogja.

– Én vagyok – elmosolyodom és közvetlenül elé lépek.

Megigazítom a félrecsúszott, mérges fenyőfára emlékeztető sapkáját, majd a karácsonyi nyalókára hasonlító sálját is szorosabbra húzom.

– Újra találkozunk? – költői kérdésnek szántam.

– Nagyon úgy néz ki.

Most érzem csak igazán szerencsésnek magam.

Az időjárás kihasználja a pillanatot, és rázendít. Óriási pelyhekben, andalítóan lassan hullani kezd a hó. – Lehetne ennél romantikusabb? – Rápillantok arcára, mely a bizonytalanságot tükrözi. Addig araszolok előre, míg cipőnk orra össze nem ér.

Átölelem vastag kabátba bújtatott derekát, lehelete fehér pamacsokként foszlik szét közöttünk a levegőben.

– Boldog új évet! – nem várok tovább, megcsókolom.

Habozva enged utat nyelvemnek, de a lényeg, hogy megteszi.

Ajkának tejcsokoládé íze van, legszívesebben felfalnám, ha tehetném. Kóstolgatom, ízlelgetem, és rá kell jönnöm, hogy sokkal jobb, mint amire emlékszem. – Pedig az se volt semmi! – Puha nyelve lassan megmozdul, viszonozza csókomat.

Teljesen megfeledkezünk környezetünkről, csak ő és én létezünk ebben a pillanatban. Karját nyakam köré fonja, el sem akar engedni, csókja egyre követelőzőbbé válik.

– Mark! – szól valaki a karomban tartott személyhez.

Ismerősnek tűnik, de elsőre nem tudom hová tenni.

– Szóval Mark... – elhúzódom, és kipirosodott arcát fürkészem.

– A barátaimnak – mosolyodik el.

– Én nem az vagyok?

– Nem tudom még eldönteni – rebegi.

– Mark, ki ez a fickó? – toporog mellettünk a szőke, nyakigláb fickó.

– Oh, ő... – bontakozik ki ölelésemből –, egy ismeretlen ismerősöm.

– Az meg milyen – kérdőn néz rám.

Valami derengeni kezd, és beugrik a kávézóban látott fickó, aki a cipőjét kötögette.

Nem tehetek róla, de elfog a féltékenység. Ez a bájgúnár mitől jobb, mint én? Semmi különös nincs rajta, igazi brit. Csak remélhetem, hogy nincs közöttük semmi.

– Pont ilyen – válaszolom Mark helyett, derekát megragadva. – Nincs kedved máshol folytatni? – súgom fülébe.

– Danny, most megyek, később beszélünk! – szégyenlősen mosolyog barátjára.

Összefűzöm ujjainkat, magam után húzva átverekszem a tömegen.

– Rátaláltam! – Áldom a szerencsémet, hogy összefújt minket a szél. Akartam ezt a találkozást, vágytam az idegen fiú után, aki megédesítette a szentestémet.

Arról az örömről nem is beszélve, hogy most velem tart. Pedig maradhatott volna a barátjával, akinek szemmel láthatóan bejött a kis kedvencem, de úgy látszik, Mark nem viszonozza érdeklődését.

Végig loholunk pár utcán, végül elérjük a bérházam ódon ajtaját. Lenyomom a kilincset, nagy nehezen résnyire tárul az ajtó, belépek, magammal húzva őt is. Egyből az ajtó lapjának döntöm, kihűlt ajkára hajolok, és összeforrasztom a puha párnákat.

Kutató ujjai már a kabátom cipzárját húzzák lefelé, mikor sikerül, megkönnyebbülve felsóhajt, és tenyerét mellkasomra simítja. Izgatóan felnyög, ami megbolondít. – Megveszek tőled! – Ki akarom mondani, de helyette inkább lábamat lábai közé tolom. Combomon érzem feszülni ágyékát, ami még inkább felcsigáz.

Egy pillanatra elszakadok tőle, belenézek fátyolos tekintetébe, ajkát még most is csücsöríti, újabb csókra vár.

– Gyerünk! – húzni kezdem a lépcsőn fölfelé.

Alig várom, hogy felérjünk a padlástéri cselédszobám magányába.

Mind a ketten lihegve kapkodjuk a levegőt, kettesével vesszük a lépcsőfokokat, a lépcsőházban csak a cipőtalpunk kemény csattanásait lehet hallani. Megállok egy percre, mire nekem ütközik. Muszáj megfordulnom, csak egy pillanatra akarom látni, hogy ez tényleg valóság, nem csak álmodom.

Tarkójára fogok és megcsókolom, majd rohanunk tovább. Menet közben keresgélem zsebemben a kulcsokat, kitapogatom a megfelelőt, az ajtóm előtt megállva, gyorsan bedugom és elfordítom. Majdhogynem belököm rajta a srácot, és bevágom magam után a vastag, tömörfa ajtólapot.

– De pici – zökkent ki kábulatomból.

– Ahol kell, ott jó nagy – dobom le a kabátomat.

– Nem emlékszem – huncutságtól csillog szeme.

– Mindjárt emlékeztetlek – szabadítom meg kabátjától és a nyakára tekert sáljától.

Türelmetlenül babrálok nadrágszíjával, de az megmakacsolja magát.

Végül csak sikerül, lerántom nadrágját az alsójával együtt. Próbálja lerázni magáról, de fennakadnak bokáján. Mondanom sem kell, már gombolja kifelé kockás flanelingjének gombjait. Nagyon sietősre veszi a dolgot, ő is annyira akarja, hogy egyesüljünk, mint én.

Szaggatja, tépi le rólam a ruhákat, örülni fogok, ha egy valami megússza ép bőrrel. – A kis mohó! – Boldog vagyok attól, hogy a szenvedély lángjai nála is fellobbantak.

A falnak taszítom, testem hozzátapad, kecses nyakát édes csókokkal borítom. Szívom, harapom, nyalom. Lehetetlenség betelni vele, és nem is akarok. – Az enyém! – Ujjai hevesen szántják hajamat, türelmetlenül csavargatja alfelét, kínjában csak nyöszörgésre képes.

– Engedd ki a hangodat! – súgom fülébe, ahogy lenyúlok és megragadom hosszát.

Alig érek hozzá, máris farkának bársonyos hegye könnyezni kezd.

Nem bírom tovább, egyszerűen benne kell lennem. Arccal a fal felé fordítom, lábával nagyobb terpeszbe áll, és kitolja gyönyörűen gömbölyödő fenekét.

– Jó évkezdés – suttogom fülébe.

– A lehető legjobb – kuncogja el magát.

– Tudod, sokat gondoltam rád –benyálazom ujjaimat, és végighúzom a két félgömbje közötti szoros völgyben.

– Valóban? – nyöszörgi. – Nekem eszembe se jutottál.

– Mondd, hogy hazudsz! – beleharapok vállának puha bőrébe.

– Sosem hazudok – vinnyogja.

– Miért nem tudok hinni neked? – megkeresem barlangjának titkos bejáratát.

– Nem tudom – neveti el magát.

Gyűrűje most is feszes, pont, mint azon az éjszakán, amikor először vált eggyé testünk.

Nyomogatni kezdem rózsájának közepét, ami szép lassan engedni kezd, és beszippantja ujjamat. Elkezdem mozgatni, de nehezen siklik a járatában.

– Mire vársz még? – sóhajtja elfúló hangon.

– Szűk vagy – nyomom még mélyebbre ujjamat.

– Nem érdekel – nyüszíti –, érezni akarlak!

– Te akartad!

Ez lehet fájni fog neki, de ha akarja, hát legyen.

Bejáratához igazítom tagomat, de még nem dugom be. Inkább előnedvemet elkenem rajta, hátha segít könnyebben bejutni. Türelmetlenül sóhajtozik, a falra tapasztja mindkét kezét, és remegve várakozik.

A gerincoszlopát csókolgatom, végig a lapockája között, majd amikor megfújom, beleremeg érzéki teste.

– Jövök – egyik kezemmel vállába kapaszkodok, és próbálom visszafogni magam.

– Végre – sziszegi, ahogy lassan eltömítem meleg járatát. – Lassú vagy!

– Majd kiderül, mennyire is vagyok lassú – mosolyodom el.

Nyakán kunkorodni kezdenek a kis pihék, teste megrázkódik az élvezettől.

Tudom, nem akarja kimutatni, hogy kellemetlen a behatolás, hiszen nem készítettem fel rendesen. Nekem se egy álom, nem csúszik úgy, ahogy kellene. – A kapkodás eredménye! – csak magamat hibáztathatom.

– Mozogj már – válik követelőzővé hangja, amit jó jelnek veszek.

– Ahogy parancsolod.

Erősen csípőjébe kapaszkodok, a húsába mélyednek ujjaim, és már mozdulok is.

Leírhatatlan az érzés, hogy újra benne lehetek, kitölthetem, és miattam nyöszörög ilyen érzékien. Egy ilyen ritka kincset nem szabadna kiengednem a kezeim közül.

– Mondd ki a nevemet – keményen préselem belé magam.

– Nem tudom a nevedet – kiáltja gyönyörtől csengő hangon.

– Vee, a nevem Vee – döngölöm a falba. – Ez lesz az a név, amit soha nem akarsz majd elfelejteni!

– Valakinek nagyon nagy az önbizalma – lihegi.

– Nem, csak tudom, mit tudok! – puszilgatom tarkóját.

Bőre sikamlóssá válik, ahogy az enyém is.

Vágyaim netovábbja ez a srác, olyan hihetetlen, hogy egy tévesen leolvasott címnek köszönhetem megismerkedésünket. Nem lehetek elég hálás a sorsnak, biztos, hogy nem fogom elengedni.

– Vee, én mindjárt el-elmegyek!

– Tedd meg! Nyögj, kiabálj! Megtehetsz bármit!

Csak ennyit kérek tőle, cserébe megteszem, amit tudok.

Feneke minden egyes lökésemnél megremeg, akár a puding. Nekem se kell már sok, főleg, miután a gyűrűje szorítani kezdi tagomat. Egyre szaggatottabban veszi a levegőt, fejét előre-hátra ingatja, remegni kezd.

– Most, Vee, most! – zihálja.

Egy jól irányzott lökéssel eltalálom prosztatáját, mire felkiált, és kiengedi nedvét.

Kielégülten sóhajt fel, már majdnem összeesik, alig bírja tartani magát. Ennek örömére űzni kezdem őt, lassan én is célba érek. – Igen, igen, igen! – alhasamban gyűlik a csomó, az ondóm szabadulni akar börtönéből.

Legyen, megadom magam, ennyi volt, beleélvezek. Vékony derekát átölelem, hátára borulok és beszívom szexszel keveredett finom illatát.

– Ez jó volt – csókolom meg lapockája között.

– Igaz – bontakozik ki ölelésemből, és öltözködni kezd.

Sapkája még csak el sem mozdult ölelkezésünk közben.

Stabilan csücsül feje tetején, vicces látványt nyújt, mégis melegséggel tölt el. De várjunk csak, öltözködik.

– Hová mész? – kérdezem tőle, hátrább tántorodva.

– Ennyi volt, nem? – kérdezi félénken.

– Azt szeretnéd, hogy csak ennyi legyen?

– Miért, te nem?

– Kicsit többet reméltem – fortyogni kezdek belül, csak remélni tudom, hogy ennyivel nem elégszik meg.

– Mennyivel többet?

– Mondjuk, itt alhatnál.

– És hajnalban lépjek le, mint ahogy te tetted?

– Oh, hát azért elnézést kérek – ülök le az ágyam szélére. – Rossz döntést hoztam, amit nem szeretnék megismételni.

Nem folytatja az öltözködést, inkább töpreng, hogy mitévő legyen.

Olyan édes arcot vág, szerintem maradna is, meg nem is. Tudom, hogy nem egy ötcsillagos szálloda, de puha az ágy, meleg a takaró, és bónuszként itt vagyok én is.

– Szóval, mi lenne, ha itt maradnál? – paskolom meg az ágyat.

– Végül is, hideg van odakint – kezdi el ledobálni a ruháit.

– Látod, több előnye van, ha itt maradsz.

Szétterpesztett lábaim közé áll, és hajamba túr.

Maga az, hogy csak áll felettem, szótlanul, azokkal az élénk pillantásával, kísértést jelent számomra. Mosolyogva ül az ölembe, vizslatni kezdi arcomat, hagyom neki, hadd figyeljen meg magának.

– Vee, idén, vagyis tavaly, téged kaptalak ajándékba.

– Igen? – gőzöm sincs, hogy mire akar kilyukadni.

– Az új évre mit kapok tőled? – billenti oldalra fejét.

– Mit szeretnél?

– Nem is tudom... – cuppog hozzá, amit aranyosnak találok.

– Esetleg, szeretnél megtartani?

– Mégis hogyan?

Bírom ezt a macska-egér játékot.

Valószínűleg mind a ketten ugyanazt akarjuk, csak egyikünk se hajlandó kimondani.

– Akarsz engem?

– Ez attól függ – rágja vékony szájának peremét.

– Mitől?

– A testedből élsz? – kapaszkodik vállamba.

– Nem, dehogy! – kérdése nevetésre késztet.

– Hát akkor?

– Csak táncolni szoktam, egyedül veled tettem kivételt.

– Szóval, megtiszteltél?

– Inkább úgy mondanám, megkívántalak – puszilom meg nyakát.

– És hogyan tovább?

– Először is, itt alszol, utána reggelizünk, majd elkérem a számodat, és megbeszélünk egy randit. Mit szólsz?

– Benne vagyok, ha téged kaplak reggelire!

– Nem csak reggelire – az ágyra dobom, és lábai közé fészkelem magam.

– Vee, azt hiszem, ez egy jó barátság kezdete – mosolyog fel rám.

– Remélem, lesz ez annál több is – tapadok ajkára.

Beleveszek mámorító ölelésébe.

Ha nem látom meg a kávézó kirakatában, ha nem bukkanok rá a szilveszteri forgatagban, ha nem mondott volna igent, azt mondanám, hogy az első találkozásunk csak egy véletlen volt.

De nem. Ennek meg kellett történnie, nekünk az a feladatunk, hogy együtt legyünk. Mert mint mondtam, én hiszek a sorsban, és hogy mindennek oka van.