Általában nehezen megy az ébredés, most mégis egyből kipattan a szemem.

Ismerősek a falak, bútorok, de még az ágynemű is. Úgy látszik, hogy az éjszaka folyamán nem sikerült hazatalálnom. – De miért is? – töprengek magamban. – Meg is van! – Az álarcos bál viszonylag jól indult, asztalok megrakodva finomságokkal és jobbnál jobb kortyolnivalókkal.

A zene dübörgött, a fények villóztak, az emberek pedig folyamatosan áramlottak befelé. Az egyik sarokban szorongattam poharamat – nem voltam már teljesen józan –, és figyeltem a jelmezes bohócokat.

Érdekesnek találtam, hogy az ember a vicc kedvéért, milyen ruhákat és álarcokat képesek felvenni. Közéjük tartoztam én is, bár nem vittem túlzásba. Megelégedtem egy egyszerű fekete reverendával, a hozzá kötelező kolláréval.

Hogy hitelesebb legyen a dolog, még a vörös hajamat is hajlandó voltam átszínezni. Szabad kezemben pedig megállíthatatlanul morzsolgattam rózsafűzéremet.

A házigazda kérésére, mindenki arcát maszkkal kellett eltakarni, ezért egy fekete, szemet és orrot takaró puha anyagból készült darabot választottam. Talán túl egyszerűre sikeredett a jelmezem, de nem is a játék miatt voltam itt, hanem, hogy jól érezzem magam pár pohár és miegymás kíséretében.

Rengetegen bújtak szuperhősök, mesefigurák és különböző állatok bőrébe. Még egy tehén is érkezett, mindenkit félrelökdösve. A tarka anyag alól szitkozódás hallatszott ki, hogy miért pont ilyen idióta jelmezt kellett választaniuk, meg hogy megfullad, olyan meleg van.

Végül belibbent magassarkújában az est fénypontja. Hosszú, izmos lábán szakadt neccharisnya, fodros, bordó rakottszoknya, fekete csipkedíszítéssel. Felsőtestét egy szépen kidolgozott, indamintás, fényes, fekete fűző takarta.

Hosszú körmei vöröslöttek, ahogy dús ajka is. Egyedül, ami nem illett a megjelenéséhez, az a világos, majdhogynem áttetsző bőre. Mégis annyira jól állt neki, hogy látványába beleremegtem.

Sajnos az arcát nem láttam, de biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem lehet megvetni való. Tekintete kíváncsian pásztázta környezetét, majd féloldalas mosolyra húzta csábító ajkát és körözni kezdett a helységben.

Bárki mellett elment, az jól megnézte magának, ahogy én is tettem. Mellette, egy törpének öltözött, alacsony fiú szedte lábait, jókat mosolyogva a beszólogatókon.

Nem mentem oda hozzá, megvártam, hogy ő érjen elém. Csigalassúsággal közeledett, idegrendszeremet borzolva.

– Nem szeretne gyónni, gyermekem? – léptem elé, mire meglepődve kerekedett el ajka.

– Túl nagy az én vétkem, atyám – mosolygott rám.

– Isten gyermekeit mindig meghallgatom.

– Attól tartok, nem az ön fülének való a mondandóm.

– Talán feloldozhatnám – tenyeremet derekára csúsztattam.

– Annyi a bűnöm, hogy ez lehetetlen – körmét végighúzta mellkasomon.

– Azért, én szívesen megpróbálnám.

– Atyám – ujját ajkamra helyezte –, talán kísértésbe vinném, és azt nem szeretném.

– Már késő – léptem egyet, hogy testünk összeérjen.

Alig vagyok pár centivel magasabb nála, és talán alkatra is vékonyabb, de csak egy hajszálnyival.

Ennek ellenére erős késztetést éreztem, hogy az éjszaka folyamán magam alá gyűrjem, és kéjes nyögdécseléseit hallgassam. – Ez a test, megér egy estet! – döntöttem el.

– A pokolban égek majd el – súgta fülemhez közel hajolva.

Megcsap kellemesen fűszeres illata, egyszerre férfias, mégis lágy, ágyba csábító.

– Ha megengeded, akkor veled tartanék.

– Legyen – ajka mozgását figyeltem, ahogy kimondja a remélt választ. – Találkozzunk éjfélkor, az emeleten, ha nem gondoljuk meg magunkat.

Megnyalta fülemet és ellibbent mellőlem, a némán tátogó, meglepett barátjával, aki még csak szóhoz sem tudott jutni.

Az este hátralévő részében, hol az órát, hol őt figyeltem. Minden rezdülése csábító, kihívás ég tekintetében, mi néha-néha visszatalált hozzám. – Mázlista vagyok! – Délután még nem gondoltam, hogy összeakadok mennyei szolgaként, életem kurvájával.

Végül éjfélt ütött az óra, kettesével szedtem a lépcsőfokokat, de a reverenda megnehezítette dolgomat. Felérve megpillantottam őt, ahogy a gyenge éjjeli lámpa megvilágításában a falnak támaszkodott. Egyik lábát nekitámasztotta, állát felszegve a plafont tanulmányozta.

– Azt hittem már nem is jössz – szólalt meg.

– Isten a megmondhatója, hogy ki nem hagytalak volna – öleltem át derekát.

– Nem szoktam ilyet csinálni – fonta nyakam köré karját –, de most az egyszer kivételt teszek.

– Ez az én szerencsém – mormogtam, miközben orromat végighúztam kecses nyakának vonalán.

– Én is úgy hiszem – búgta, és hangja olyan ismerősnek tűnt.

Próbáltam emlékeimben kutatni, hogy kiére hasonlít. – Hol hallottam már ezt a hangot? – elhessegettem ezt a kósza gondolatot.

Hívogató ajkára tapadtam, még csak nem is ízlelgettem, egyből behatoltam. Édes, mint a méz, keveredve a bornak zamatával. Olyan forró, sürgető és követelőző. Nyelvem játéka egyből viszonzásra talált, ismerkedtek, táncot jártak, és próbálták legyőzni a másikat.

Egyik lábát derekam köré fonta, és ahogy összeért ágyékunk nyöszörögve nyögött fel. Megragadtam másik lábát, végre éreztem teljes valóját. Fenekét tenyeremben tartva indultam meg barátom szobájába. – Bocs haver, de erre az éjszakára az enyém!

Becsukódott mögöttünk az ajtó, sután elfordítottam a zárat, nehogy ránk törjön valaki, és megzavarja egyesülésünk forró pillanatát. Felkapcsoltam a villanyt, szerettem volna mindent emlékezetembe vésni. Az ágyhoz sétáltam terhemmel, majd rádobtam, amin széttárt lábakkal elterült.

– Mennyi? – kérdeztem játékosan, miközben szabadulni készültem ruhámtól.

– Mi mennyi? – pislogott rám.

– A tarifád.

– Nem tudnád megfizetni – harapta be ajkát –, de most kivételt teszek. Ingyen megkapsz – felkönyökölt az ágyon.

Nekem se kellett több, rámásztam.

Súlyunk alatt felnyögött a matrac, de nem érdekelt. Bírnia kell a terhelést, és azt, ami még rá várt. Az álarca felé nyúltam, hogy lássam, kit rejt, kivel válik eggyé a testem. De mielőtt megtehettem volna, megragadta csuklómat és megállított.

– Ez marad!

– Rendben – mosolyodtam el.

Újra megízleltem ajkát, majd állát borítottam csókjaimmal.

Végig csókolgattam meztelen bőrét, egy falatnyi helyet sem kihagyva. Szerencsémre fűzőjén elől voltak a kapcsok, de meggyűlt vele a bajom. Alig bírtam kikapcsolni, rendesen meg kellett szenvednem jutalmamért.

De mikor sikerült, a látvány megérte a fáradtságot. Széthajtottam az anyagot, mellkasa izgatottan emelkedett és süllyedt. Fölé hajoltam és megsimogattam a kis rügyét, ami érintésemre zsugorodni kezdett. Tekintetemet elvonta a fölötte lévő szív alakú, sötét anyajegy.

Ajkammal érintettem, majd utána számba vettem a kis magot és szívni, szopogatni kezdtem. Kéjesen felsóhajtott, és hajamba túrt, de keze megakadt maszkom szalagjában.

– Leveheted, ha akarod.

– Inkább kihagyom – vörösödött el fehér nyaka. – Maradjunk két ismeretlen egymás számára.

Ha ezt akarja, én nem bánom.

Tovább kényeztettem testét, ahol csak értem, nem tudtam betelni vele. Felhajtottam szoknyáját, merevedése nekifeszült leheletvékony csipkés alsójának. – Nagyon merész! – Hű akart lenni jelmezéhez, és ez sikerült is. A necc mélyedéseket vágott erekciójába, mire ujjamat beakasztottam a vékony szálba és eltéptem.

Nem húztam le az alsóját, inkább csak félrehúztam, és ekkor előbukkant méretes farka. – Ezt már szeretem! – szép darab. Egyenes, halványrózsaszín, sehol egy ér rajta. Makkja csillog, és ebben a pillanatban bukott ki a szűk nyíláson előváladéka.

Nem bírtam megállni, és lenyaltam. Enyhén sós, de nincs kesernyés utóíze. Feltolta csípőjét, kezével az ágyneműt markolászta, tetszett, hogy ennyire kíván engem.

Megtettem, elnyeltem hosszát. Teljesen kitöltötte számat, nyelvemmel körbe simítottam, ő pedig elégedett morgás kíséretében beljebb lökte. – Hát neki semmi sem elég? – mosolyogva szopogattam, miközben saját tagomat masszíroztam.

A szoba nyögéseinktől volt terhes, mintha egymással versenyeznénk, hogy ki élvezi jobban a kényeztetést. Döntetlenre álltunk, mindketten sebesen kapkodtuk a levegőt, testünk egy ütemre remegett.

Hosszadalmas kényeztetés után éreztem, hogy lassan végem. Nem akartam csak úgy elmenni, minden vágyam, belé élvezni. Megfordítottam, ő feltérdelt, és felém tolta éhes fenekét. Újabb szakítás a harisnyán, most már cafatokban lógott rajta, de nem bánta.

Félrehúztam tangájának vékony pántját, majd farkamat végighúztam fenekének völgyében, mire felszisszent.

– Tedd be! – suttogta.

– És a felkészítés hol marad? – nevettem el magamat.

– Csináld már!

Éhes a szentem, mit csináljak?

Széthúztam fenekét, és közéjük fúrtam arcomat. Nyalogatni kezdtem gyűrűjét, majd megpróbáltam belefúrni nyelvemet, bár nehezen engedett. Előre-hátra hintázott, remegett, nyöszörgött, és ha tudná nevemet, biztos, hogy vágytól telve kiáltotta volna.

– Azt hiszem, most már jó lesz – szorosan fenekéhez simultam.

– Oui, lassú vagy! – markolt a párnába.

– Egy, kettő, három! – és betoltam hosszomat.

– Ah...

Sejtettem, hogy ez lesz, mert nem nézett farkammal farkasszemet.

Lehet, hogy az övé méretes, de az enyém, még nagyobb, és ez rettenetes. Legalábbis neki az lehetett. De nem érdekelt, mozgatni kezdtem csípőmet, rózsája engedett, és most már siklottam ki és be, megállíthatatlanul.

Ez a látvány felejthetetlen lett számomra. Lógott rajta a fűző, harisnyája cafatokban, magassarkúját az ágy matracába nyomta. – Bárcsak láthatnám az arcát! – nyögtem egy nagyot.

Testünk egymásnak csattant, egyre erősebben, szinte már fájdalmasan. Hajszoltuk az élvezeteket, egyikünk sem akarta feladni, mindenképpen győzedelmeskedni akartunk a másik felett. Lökéseim gyorsultak, nyögései egymásba folytak.

Végül együtt értünk el a csúcsra. Ő a takaróra, én pedig belé élveztem, majd kielégülten, lihegve omlottunk a matracra. – Ez jó volt! – ebből még vagy százat.

Egymás mellett feküdtünk, karunk éppen hogy összeért. Legszívesebben karomba vontam volna, de mikor megpróbáltam, ellenkezett.

– Ez csak szex – mondta –, ne tedd.

– Értettem – felemeltem kezemet, és a fejem alá tettem.

Elbóbiskolhattam, mert mikor kinyitottom szememet, sötétben voltam. Tapogattam a mellettem lévő helyet, de csak a kihűlt takarót markoltam, így hát édes mosollyal ajkamon visszaaludtam.

Kikászálódok az ágyból, és a szekrényből kiveszek egy nadrágot.

Még jó, hogy bejáratos vagyok ide, és ezen már meg se lepődik barátom. Fordított helyzetben, ő is megteheti nálam, csak nyugodtan. Fejemet vakarva indulok le a konyhába. – Lesz mit takarítani, az már biztos! – Minden ragad a kiömlött italoktól, maszkok szétdobálva bármerre is nézek.

Ezért nem tartok én házibulit, nem hiányzik nekem ez a kupi. Poharak, üvegek, ételmaradék hegyek, és persze senki, aki segítene. – Leszek én az áldozat! – ha már egyszer kisajátítottam a szobáját.

A konyhából frissen sült rántotta és bacon illata szál felém, gyomrom megkordul, és követem parancsát. Belépve barátom kötényben forgatja a lapátot.

– Felébredtél álomszuszék? – pillant rám.

– Muszáj volt! – ülök le a bárszékre.

– Egyél – tolja elém a tányért.

– Milyen volt a kicsike? – kérdezi vigyorogva.

– Nagyon jó. Csak egyet bánok, hogy nem szopott le.

– Kihagyta? Basszus, pedig te úgy szereted!

– Most mondd meg! – nevetem el magam. – Bárcsak tudnám, hogy ki volt – tenyeremre támaszkodom.

– Nem tudod?

– Nem vettük le az álarcot – fogom meg a villát és turkálni kezdek tányéromban.

– Akkor jobb is, ha nem tudod meg!

Valami nem stimmel, ő tudja, hogy kivel töltöttem ezt a fergeteges éjszakát.

– Mondd már! Hadd keressem meg!

– De utána ne engem szidjál!

– Halljam!

Látszik rajta, hogy erősen töpreng, ami bennem is kétségeket ébreszt, hogy lehet jobb volna nem tudni.

– Team volt az – suttogja.

– Az lehetetlen! Őt megismerném!

– Biztosan?

A tények szerint nem, és ettől kiborulok.

Nem lehet, hogy életem megkeserítőjével töltöttem az éjszakát. Mióta ismerjük egymást, nincs egy nyugodt percem. Vagy ő köt belém, vagy én belé. Folyton csak vitatkozunk, keressük egymásban a hibát.

Többször hangot is adtunk véleményünknek, hogy mennyire ki sem állhatjuk egymást. Képesek voltunk még az egyetemen is összeveszni, kígyót, békát kiabálva egymásra.

Végül eljött az a pont, mikor már egymásra se tudtunk nézni, sőt, még csak annyit se böktünk a másiknak, hogy szia. Hiába a közös tevékenységek, szervezések, kirándulások. Még a barátaink is feladták a reményt, hogy kibéküljünk. – És most megdugtam! – erősen fogom a fejem.

– Meglepődtél?

– Szerinted? – döbbenetem nem lehetne nagyobb.

– Továbbra is ölitek majd egymást?

– Mennyire vagy biztos benne? – kérdezem.

– Láttam kiosonni a szobából, igencsak hiányos és megtépázott ruhában.

– Most mit csináljak?

– Dugd meg még egyszer! – kapom a jó tanácsot.

– Idióta!

– Egy jó békülős szexnél nincs is jobb.

– Ha kapcsolatban vagy, csak akkor!

– Most miért? Ti is olyanok vagytok, mint egy öreg házaspár, akik folyton egymás vérét szívják!

– Nem akarok tőle semmit.

– Az előbb még nem ezt mondtad.

Igaza van.

Érezni akarom, mikor dús ajka közé veszi farkamat és megszívja. Újra elveszni teste melegében, együtt sodródni a kielégülés felé. – Mit tett velem? – Vajon ő is ezt érzi, tudja egyáltalán, hogy ki vagyok?

– Megkeresem! – állok fel.

– Sok szerencsét!

Magára hagyom a konyhában, a kocsikulcsot magamhoz veszem, és Team háza felé hajtok.

Mély levegőt véve toporgok a küszöbén, majd bekopogok, és úgy néz ki, szerencsém van.

– Win, mit keresel te itt?

– Állj félre, bemegyek!

– Nem hinném, hogy kellene – csukja rám az ajtót, de megállítom.

– Én pedig hiszem – furakodok be a szűk résen.

– Legalább felöltözhettél volna! – szigorúan húzza össze szemöldökét.

– Talán nem tetszik a látványom? – testét a falnak nyomom.

– Mi ütött beléd? – próbál eltolni.

– Nem tudom, csak azt, hogy újra akarom csinálni!

– Mégis mit?

– A tegnap éjszakát.

– Mi közöm a te tegnap éjszakádhoz? – hazudik, tudja az igazságot.

Arca lángba borul, orrlyukai remegnek, kezét idegesen tördeli.

– Mondd azt, hogy nem élvezted! – lehelem nyakába.

– Nem tudom, mi bajod, de hagyjál békén! – kapaszkodik vállamba.

– Miért hagytál magamra? – duruzsolom tovább.

– Win! Menj el! – fordítja el fejét. – Nem velem töltötted az éjszakát.

– Azt meglátjuk – felrántom pólóját.

Ott a bizonyíték, amire számítottam.

Nem az apró harapásnyomok, az elszíneződött bőr, hanem a szív alakú anyajegy. Nem tudom eldönteni, hogy kiugorjak a bőrömből örömömben, vagy ássam el magam szégyenemben.

Azt hiszem, az utóbbit illene, de valamiért vérpezsdítő a tudat, hogy vele feküdtem egy ágyban. Nem tudom elfelejteni, ahogy tegnap csábítgatott, ajkával édes szavakat suttogott. Nekem, aki elvileg a legnagyobb ellensége.

– Felejtsük el, mintha meg sem történt volna – pihegi.

– Ezt akarod? Biztos vagy benne? – végighúzom ujjamat amúgy is libabőrös bőrén.

– Gyűlöljük egymást, mégis mit vársz?

– Igazad van – elengedem.

A sors fintora, hogy ellenségekből lettünk egyéjszakás szeretők.

Hogyan tovább? Nem tudok rá ugyanazzal a szemmel nézni, valami megváltozott tegnap óta. Mást se akarok, csak karomban tartani, újra ölelni, és magamévá tenni. – Kész rémálom!

– Legalább annyit mondj – beljebb fáradok és belevetem magam a kényelmesnek kinéző fotelba –, te is élvezted?

Szemét lesütve téblából a lakásban, pólójának alját gyűrögetve. Hosszasan gondolkozik, megválogatja szavait.

– Nem rád számítottam – kezd bele. – Vagyis senkire se, csak hagytam, hogy sodródjak az árral.

– Nem ezt kérdeztem.

– Win, mit akarsz, mit mondjak?

– Szerintem világos voltam.

– A fenébe is, élveztem! Most elégedett vagy?

– Akkor lennék csak igazán, ha megismételnénk.

– Neked elment az eszed! Most menj el!

Azt már nem, ebből nem eszik.

Ha már így hozta az élet, ki akarom hozni belőle a legtöbbet. Amilyen szenvedéllyel tudom utálni őt, legalább olyan szenvedéllyel fogom szeretni az ágyban. Ki mondta, hogy a kettő kizárhatja egymást. Rápillantok szégyenkező arcára, és megesik rajta a szívem.

Hátulról átölelem, államat vállára teszem. – Nem is olyan rossz! – gondolom magamban. Próbál szabadulni, de lehetetlen, nem engedem el.

– Win, engedj, ha mondom!

– Mikor fogadtam neked szót? – megfordítom, és úgy ölelem.

– Soha – rebegi.

– Hát ez az! – ajkára hajolok, és megcsókolom.

Először kővé meredve tűri, majd felcsap benne a láng, és már ő is vehemensen viszonozza.

Elkezd hátrafelé tolni, bukdácsolunk a bútorokban. Nyílik az ajtó, majd csukódik, lábam nekiütközik valaminek és hanyatt esek. Elégedve néz le rám, csillogó szeme sok jóról árulkodik nekem.

Nem tudom, hogy mi felé haladunk, mi lesz velünk, de nagyanyám mindig azt mondta, hogy fiam jól válassz, mert tapasztalatból tudom, hogy ellenségekből lesznek a legjobb szeretők.