Nem is olyan régen történt, hogy egy pár mellé szegődött egy kóbor, mocskos, foltos macska. Szőre csomókban tapadt össze, bajusza bús mosolyként konyult le. Rövid lábaival fürgén szaladgált a lábak között, többször megakasztva a járókelőt.

Hízelkedése meghallgatásra talált, a jószágot befogadták. Hazavitték megmosdatták, szeretettükkel elhalmozták. Gazdája simogatta, becézgette, fenekét kinyalta.

Meleg tejen nevelkedett, hozzá húst is evett. Jó dolgában párnák között, ágyban hempergett. A gazdájára szolgaként tekintett, és ha valamit rosszul csinált, abban nem volt köszönet. Árgus szemekkel leste, hogy mibe köthet bele.

Egyik este hal került az asztalra.

Illata terjengett, betöltötte a konyhát és a macska orrát. Felpattant helyéről és a négylábú az asztal mellett termett. Karmát a nadrág aljába mélyesztette, hangját kieresztette. Szírénázott is rendesen, hogy a fogához valót bekaphassa.

– Chili, kérlek! – sóhajtott a gazda. – Csak egy percre maradj csendben.

A szőrgombóc persze nem értett a szóból, ugyanúgy folytatta.

– Adj már neki egy falatot! – mondta az asszony.

– Tessék! – nyújtotta oda a gazda. – De most aztán csönd legyen! – szólt erélyesen.

Falat falatot követett.

Ez is kevésnek bizonyult, addig-addig óbégatott, míg a hal nagy része neki jutott. Falta is serényen, még a szálkából sem hagyott. De nem csak a hallal volt szerelembe esve, hanem minden mással is, mit elé raktak. Így ment ez napról napra, és a macska elhízott.

Egyszer aztán nyílt az ajtó, gazdája kilépett rajta. Az óvatlan macska követte, meg is lett a baja. Gömbölyű testét a gazda odacsukta.

Keservesen sírt szegényke, farkát nyalogatta. Micsoda szégyen a macskákra nézve. Nemzetségük régmúlt időkig nyúlik vissza, és most egy ajtó miatt büszkeségükön esett csorba.

Mikor elmúlt a pánik és a duzzogás, orrát felhúzva, tüntetőleg odébb állt.

– Chili, gyere ide! – szólt a gazda, de a macska füle botját sem mozgatta.

Így telt el egy hét, majd kettő, de a cica nem került elő.

Végül sértődöttségét feladva, korgó gyomra hazahajtotta. Az asszonyhoz bújt, dorombolt, de a gazdát figyelmen kívül hagyta. Hiába hívogatta, kínálgatta finom falatokkal, de a macska nem felejtett.

Az almot messzire kerülte, inkább nyávogva kikívánkozott. A gazda megunta, így hát kizárta. Hiába rimánkodott az ajtót kaparászva, hogy engedje vissza. Kérése süket fülekre talált, így csak mérgesedett tovább.

Olyannyira, hogy az egeret is csak távolról figyelte. Hiába cincogott, szemtelenkedett vele, ő a fejét mancsára fektette. Rossz kedvét látva az asszony csak beengedte. Morgott is a gazda, de annak nem volt súlya.

Kackiás bajusza alatt mosolygott, hogy végre bent van a macska. Hiányzott neki a szőrgombóc, de ezt büszkeségből tagadta, nehogy már kifogjon rajta. Egyet sajnált, hogy a kedvence messzire kerülte.

Egyik este, mikor a gazda aludni indult, lépéseit rafinált szemek követték.

Osonva nyomába szegődött, kerülgetve a sok bútort. A fotel alatt meghúzódva kivárta, míg a gazda elalszik, majd ő maga is felsettenkedett az ágyra. Figyelte halk szuszogását, mellkasának emelkedését.

Az asszonnyal nem foglalkozott, csak a gazdára összpontosított. Régóta fortyogott benne a méreg, tervét, hogy bosszút álljon, nem feledte. Álmaiban legtöbbször oldalba vizelte, de azt gondolta, ha valóban megteszi, örökre kint köt ki.

Eljött a tökéletes pillanat – ugrott a macska – és gazdájának rücskös orrát megharapta.

Kiáltva ült fel ágyában, sérült testrészét tapogatta.

– Te átkozott macska! – kiáltotta.

A gonosz kis tünemény már a szekrény alól követte az eseményt. Szeme önelégülten villogott, szája gúnyos mosolyra húzódott.

Első lábát előre nyújtotta, gerince ívbe hajlott, majd elégedetten lefeküdt. Jól végezte dolgát, lelki békéje visszatalált. Magában pedig azt gondolta:

– Megérdemelted, te szolga!