Az év utolsó heteit a hegyekben szoktam tölteni.

Szeretem átgondolni az életemet, hogy miken mentem keresztül, és mi várható jövőre. Egy év alatt sok minden történt. A barátom – bocsánat, az exem – év elején úgy döntött, hogy nem bírja elviselni Kínát, és inkább visszamegy Thaiföldre.

Kértem, hogy maradjon mellettem, de hajthatatlannak bizonyult. Elment. Nem maradt más utána, csak a fájdalom és a magány. Ő jelentette számomra a mindent, és az, hogy képes volt ezt tenni, olyan mély sebeket ejtett, amiknek esélye sincs begyógyulni.

Rakok a tűzre, ki ne aludjon.

A kinti időjárást elnézve, jó pár napig el leszek zárva a külvilágtól. Még jó, hogy bevásároltam, és a tüzelőt is bekészítettem. Az agregátor szépen működik, és van hozzá üzemanyagom is.

Remélem, hogy Toshi – a mostani párjelöltem – időben visszaér a faluból. Mikor elindult, még szépen sütött a nap, csicseregtek a madarak. A faágakra ráfagyott hó olvadni kezdett.

Amint kitette a lábát, az időjárás rosszra fordult.

Talán ez egy jel, hogy inkább hagyjam az egészet. Kedvelem, nagyon aranyos srác, de nincs meg az a magával ragadó, mindent elsöprő vonzalom.

Még csak le se feküdtem vele, pedig folyton próbálkozik. De olyan kicsi a micsodája, hogy ha betenné, meg se érezném. Mégis, ha itt leszünk összezárva, akkor fel kell készülnöm, hogy ez meg fog történni.

Odakint sötétedik, és aggódom Toshiért.

A szél fúj, a hópelyhektől semmit se látni. A körülöttünk lévő erdőből félelmetes hangok szűrödnek be. Kopogtatás után kivágódik az ajtó és egy bebugyolált alak lép be.

Nem látok belőle semmit, gőzöm sincs, ki lehet az, csak azt tudom, hogy nem Toshi. Ő rózsaszínben volt, míg az előttem álló magas alak feketében. Leveszi a szemüvegét, és akkor meglátom a halálomat okozó szempárt.

Mindent felkavar és gyanítom tönkre is tesz.

Akárhányszor belenézek az örvénylő szemekbe, elveszek. Úgy tud vele nézni, simogatni, felforralni a véremet, amire senki más nem képes. Lehúzza szájáról a sálat, és előbukkannak az ismerős ajkak.

– Mit keresel itt? – kérdezem.

– Csak beugrottam – vigyorog, fülig érő szájjal.

– Ezt nevezed beugrásnak?

– Ja – vetkőzni kezd.

Kibújik mindenből és kiteríti a kandalló elé, hogy megszáradjanak.

Egyedül az alsónadrágja maradt rajta. Fedetlen teste itt mozog előttem, és ettől elönt a forróság.

Még mindig nagyon jól néz ki, semmit se változott. Ennek a testnek ismerem minden porcikáját. Tudom, hol találhatóak rajta a szépségpöttyök, és milyen vonalban szereti, ha összekötöm őket.

– Minek jöttél?

– Nem látogathatom meg egy régi barátomat? – közeledik.

– Te? Nem!

– Nyugi, csak a közelben volt dolgom, de a vihar miatt nem értem volna vissza a faluba.

– És?

– Tudtam, hogy itt leszel – mosolyog.

– Ezt ne! Hogy kerültél Kínába?

– Munka...

Nem áll össze a dolog, de nem is érdekel.

Csak tűnjön el azonnal, mielőtt még Toshi megjelenne. Rosszul venné ki magát, ha a volt barátomat itt találná. De talán, engem még jobban kiborít a jelenléte. Elfojtott vágyakat hoz elő, amikről szeretnék tudomást sem venni.

– Jobb, ha elmész, mielőtt... – mutatok az ajtóra.

– Mielőtt megérkezik a barátod? – közvetlenül elém lép.

Ha kinyújtanám a nyelvemet, megérinthetném a bőrét.

– Honnan tudsz te róla? – lehelem.

– Minden érdekel, ami veled kapcsolatos – tenyerét arcomra fekteti.

Legszívesebben belebújnék, de megálljt parancsolok magamnak.

– Ha annyira érdekelt volna, akkor nem hagysz el.

Motorzúgás töri meg a csendet.

Gyorsan összekapkodom a ruháit, kidobom az ablakon, majd Yint is kefelé lökdösöm.

– Meg fogok fagyni!

– Az a te bajod! Minek jöttél ide? – csukom be az ablakot és kedvesen integetek neki.

Éppen időben.

Az ajtó kinyílik és Toshi érkezik, csomagokkal a kezében. Elveszem tőle, majd lesegítem a kabátját. Arca kipirosodott, barna haja csapzottan tapad az arcára. Ajka duzzadt, karja utánam nyúl, hogy átölelhessen, de mielőtt megtehetné, kopogtatnak. Ne!

– Ki lehet az? – kérdezi kínaiul.

– Nem tudom – válaszolom.

Az ajtó kivágódik, ott áll Yin, ellilult bőrrel, fogát vacogtatva.

Legalább felvehette volna a ruháit, mielőtt beállít. A kandalló melletti fotelból felkapom a pokrócot és odasietek hozzá.

– Legalább öltöztél volna fel! – dörzsölöm a bőrét.

– Szerinted megtaláltam őket? Elvitte a szél!

– Valamiről lemaradtam? – áll mögém Toshi és elhúz Yintől.

– Nem, semmiről – felelem.

– Ki ez a pasi? És hol vannak a ruhái?

– Ő... Yin... Az exem... A ruhái pedig...

Testtartása megmerevedik.

– El kell mennie! – fordul hozzám. – Nem maradhat!

– Én is tudom, de nézd, milyen az időjárás!

– Nem érdekel!

– Veszekedjetek csak, addig felmelegszem – eloson mellettünk.

Nem vagyok hajlandó vitatkozni.

Én is tudom, hogy el kell mennie, de nem dobhatom ki. Ennyire szívtelen nem vagyok. Ráadásul, ő Yin... Szóval...

– Megyek, csinálok valami vacsorát.

A két pasi egymással szemben ücsörög és méregetik a... Na, azt. Felesleges, hiszen tudom, kinek van nagyobb. Megterítem az asztalt, került rá kimchi, rizs, tojás, hal, zöldségfélék és tofu.

Ekkor megint kopognak.

– Most már elég! – dobom el a kanalat. – Vajon ki jöhetett?

Egy hegyomlás mögött egy karcsú alak betipeg, narancsszínű magassarkú csizmában.

Kabátjának gallérján és kapucniján valamilyen állatnak a préme díszeleg. Nem tudom ki ez, de amikor Toshira pillantok, látom, hogy fülig vörösödött.

– Cicám, el akartál hagyni? – belibeg a szőke ciklon. – Apukám nem örülne!

– Mi folyik itt? – kérdezem, miközben felállok.

– Bocsika – dobja le kesztyűjét a földre. – De elszökött a vőlegényem! – mutat Yinről Toshira.

Egy pillanatra rosszul lettem, de miután Toshit vette célba, megkönnyebbültem.

– Cicuskám – mondja Toshi –, csak a barátaimmal akartam lenni.

– Na persze! – rágózik. – És ki akartál hagyni a buliból?

– Nem, dehogy is! Érezzétek otthon magatokat!

Ez az én nyaralóm, egyedül én utasítgathatok.

Elment az étvágyam, ezért ott hagyom a megterített asztalt és bevonulok a hálószobámba. Kicsit hűvösebb van mint a nappaliban, de ha betakarózom, akkor nem fogok fázni. Meg is teszem. Bebújok a vastag, tollakkal tömött paplan alá.

Ez a pihenés se olyan, mint amilyennek lennie kellene.

Legközelebb – fogadkozom – egyedül jövök. Egy másodperc alatt felborult minden. Megjelent Yin, Itt van Toshi, és az állítólagos menyasszonya is.

Soha többé nem fogok ismerkedni, és inkább cölibátusba vonulok. Semmi és senki se ér ennyi szenvedést. Fáj a szívem és a lelkem, és egyértelműen egyetlen személy miatt, akit egy éve láttam utoljára.

Felemelkedik a paplan, hideg fuvallat áramlik be a szűk résen. Hideg test kúszik mellém, majd hozzám préselődik.

– Mit akarsz? – felkapcsolom az éjjeli lámpát.

– Hiányoztál! Annyira, hogy beleőrültem! – motyogja, ajkamat bámulva.

– Akkor nem kellett volna elhagynod...

– Milliószor megbántam már – hátamra gördít és rám fekszik. – Életem legrosszabb döntése volt.

– Mégis mit vársz tőlem? Hogy majd megbocsátok?

– War, kérlek, ne makacskodj! Tudom, hogy még mindig szeretsz.

Szeretem?

Biztosan. A nélküle töltött idő borzalom volt. Nem akarok még egy újabb napot nélküle eltölteni, vagy más ölelő karjában vigaszt találni.

– Szeretsz még, ugye? – kérdezi.

Egyre közelebb hajol és hagyom, hogy megcsókoljon.

Ajkának édes íze olyan ismerős, és az a lendület is, amivel birtokba veszi ajkamat. Átadom magam az élvezetnek és a vágynak. Lehet, hogy csak álmodom, és ez az egész nem történik meg.

– Azok ketten, mit csinálnak?

– Valószínűleg azt, amit mi fogunk.

Matatni kezd és lehúzza a nadrágomat.

Széttárom a lábamat, hogy jobban hozzám férhessen. El akarok merülni az általa okozott élvezetekbe. Gyönyört akarok kapni, amivel csak ő képes megajándékozni.

Szája követelőzve tapad a nyakamra, ujja tiltott területeken matat. Légzésünk egyenetlenné válik, testemet dobálom, és arra vágyom, hogy egyszerre érintsen, ha lehet mindenhol.

– El se hiszed, hogy mennyire akarlak! – suttogja.

– Nem annyira, mint én téged! – ajkát újra magaménak követelem.

– Lehet, hogy gyors leszek – mondja akadozva. – Nem voltam senkivel, mióta...

– Ne mondj semmit – szájára teszem az ujjamat. – Csak szeress!

Megteszi.

Teljes valójával, mindent belead. Olyan hévvel, amire azt hittem képtelen. Tagomra markolva lehel bele életet. Mozgása egyre sürgetőbb, testünk egymásnak feszülve hullámzik. Még a matrac is miattunk sír, de nem érdekel.

Ha álom, hát legyen valóságos.

Ha valóság? Legyen álomszerű, amire mindig is vágytam. Szeretve lenni, ő általa. Semmire se vágyok jobban. Eddig a napig – nélküle – csak vegetáltam. Nem érdekel, hogy mi fog történni, többé el nem engedem. Visszatérek vele Thaiföldre, azt csinálom, ami mindkettőnknek megfelel.

Nemcsak az ő hibája volt, hogy félrecsúsztunk.

Ő határozott volt, én makacs. Nem beszéltük meg, és egyszer csak fogta a bőröndjét, elment, itt hagyott.

Ujja behatol, hátam ívbe hajlik, bejáratom szinte felsóhajt. Erre várt, pontosan egy évet. Szenteste feküdtünk le utoljára, és most – szenteste – felelevenítjük a múltunkat.

– Annyira szeretlek! – súgja.

– Én is téged! – túrok a hajába.

Szemében ugyanaz a szerelmi tűz lobog, ami mindig is.

Tagját bejáratomhoz vezeti és egyetlen, de határozott mozdulattal behatol. Az alfelem égni kezd, kicsit feszít, de minden kellemetlenségért megéri. Mozogni kezdünk, egymás szemébe, nevetve.

Remegünk és lihegünk, szerelmes szavakat suttogunk.

A mai nap legnagyobb meglepetése az, hogy visszatért az életembe. Betoppant, mint egy hős, egy szerelmes, aki azért jött, hogy visszaszerezze élete szerelmét.

– Gyere hozzám – kéri két lökés között.

– Hogy mondod?

– Azt akarom, hogy az enyém legyél – nyögi. – Csakis az enyém!

– A tiéd vagyok, az is voltam!

– Mit mondasz?

– Szerinted?

Csakis igent.

A kielégülés közelében járunk. Csak vele juthatok el olyan magasságokba, ahonnan nem szívesen térek vissza. De megtörténik, megremegünk és elélvezünk.

Szeretem, nem kérdés.

Egymás karjában, pihegve térünk nyugovóra. Az ablakon kinézve még mindig esik a hó, a szél remegteti az ágakat. Kint hideg van, de bent olyan forróság, amit sose lehet csillapítani.

Reggel én ébredtem először, de megvártam, amíg Yin is felébred. Együtt, kéz a kézben sétálunk ki a nappaliba, azt gondolva, hogy a többiek már várakoznak.

Legnagyobb meglepetésemre a ház üres, csak egy levél árválkodik az asztalon, melyben ez áll:

„Kedves War!

Nagyon sajnálom, de követnem kell a szívemet. Nagyon szerettelek volna szeretni, de ez a kicsi lány magának követel. Nem tudok ellenállni neki, úgyhogy kérlek, bocsáss meg.

Remélem, te is rátalálsz majd arra a szerelemre, amit megérdemelsz.

UI: Boldog karácsonyt!

Toshi."

Ez vicces.

Azt hiszi, majd bánkódni fogok utána. De eszembe se jut. Örülök, hogy ketten maradtunk, lesz időnk átbeszélni a múltat és megtervezni a jövőt. Ez vár ránk, és a nagybetűs élet, meg a szerelem.