Ez is a te hibád!

Átkozom a pillanatot, amikor igent mondtam a szilveszteri bulira. A többiek tegnap megérkeztek Dél-Koreába, de én nem tudtam elszabadulni a munkahelyemről, így a mai napon érkeztem. – Ne aggódjak! – mondta Pai, lesz útitársam.

Akkor még nem tudtam, hogy ez a szemtelen tacskó lesz, aki az anyósülésen összekuporodva lehelgeti fázós kezét. Próbálom indítgatni a kocsit, de csak még idegesebb leszek, ahogy rápillantok.

– Nem tudnál csöndben maradni? – förmedek rá.

– Meg se szólaltam!

– Az is épp elég, hogy levegőt veszel!

– Talán fulladjak meg, hogy neked jobb kedved legyen?

– Nem ártana!

Itt vagyunk a semmi közepén, és még térerő sincs.

Ahogy leszálltunk a repülőgépről, béreltem egy kocsit. Nem a legújabb széria, de megbízhatónak tűnt, amivel el tudunk gurulni úticélunkhoz.

Addig nem is volt baj, amíg sík volt a terep, de az első emelkedő után megadta magát. Nem elég, hogy defektet kaptunk, amit segítség nélkül kellett megoldanom. – Oh, nem! – A gyorsan kihűlt motor nem akar életre kelni.

Hiába indítgatom, az csak hörög, köszörül, és esze ágában sincs működésbe lépni.

– Választhattál volna jobb kocsit!

– Előtted is ott volt a lehetőség – csapok a kormányra.

– Mintha, hagytad volna, hogy válasszak – forgatja szemét.

– Rain, jobb lenne, ha befognád!

– Jaj, a nagy Phayu megszólalt! – húzza fel ajkát – Talán térdre kellene rogynom, és bocsánatodért esedeznem?

Most, hogy a térdelésről van szó, teljesen már kép jelenik meg előttem.

Mosolyognom kell, nem bírom megállni. Amikor megismerkedtünk, teljesen más volt a viszonyunk. Akkor azon voltam, hogy összejöjjünk, és szerencsétlenségemre, hajlandóságot is mutatott.

De egy valamit nem árult el, és ez megpecsételte sorsunkat. Ugyanis ennek a vakarcsnak kapcsolata volt! Partnere külföldön tanult, ő pedig unatkozott, és élvezte, hogy tettem neki a szépet.

Így hopp helyett koppon maradtam. Soha többé nem akartam vele találkozni, férfias büszkeségem nem akarta. Akkor még nem is sejtettem, hogy nem szabadulok meg tőle olyan egyszerűen. – A pokolba is!

Legjobb barátom párjának a legjobb barátja. – Jól hangzik, ugye? – hát nem. Esélyem sincs megszabadulni tőle, mivel a kapcsolatuk bimbózik. És ahová ők mennek, ez a kölyök is megy, és persze én is.

Azóta vett az életem bonyolult fordulatot. Minden alkalommal marjuk egymást, mint a kutyák. Acsarkodunk, vádaskodunk, és a másikat hibáztatjuk. A többiek meg jót szórakoznak rajtunk. Szerintük mi koronázzuk meg a barátságunkat. – Köszi, én nem így gondolom!

Kiszállok a kocsiból, jeges szél süvít, fújja a havat, alig látok valamit. Már régen besötétedett, biztosan aggódnak, hogy hol vagyunk már.

Felnyitom a motorháztetőt, ellenőrzöm a kábeleket, olajszintet, mindent, amit csak lehetséges megfelelő szerszámok nélkül. Nem látok hibát, és ez aggaszt. Azt hiszem, nem tudunk mást tenni, várakoznunk kell, ameddig erre nem jár valaki.

– Mi a baja? – szól ki a félig letekert ablakon.

– Szerinted tudom? – csapom le a tetőt, és visszaülök a kocsiba.

– Te vagy a nagy szerelő!

– Én legalább értek valamihez!

– Talán én nem? – fordul velem szembe.

– Azon kívül, hogy a kifutón billegsz, nem sok mindenhez.

– Mégis többet keresek ezzel a billegéssel, mint te egész évben.

– Ez legalább tisztességes munka!

– Az enyém is!

– Na, persze! – gúnyosan kinevetem.

Az igazság viszont az, hogy páratlan szépség.

Magas, nyúlánk, formás alakja csábítóan ringatózik sétálása közben. Szeretem legeltetni szememet gömbölyű fenekén, de szigorúan csak akkor, amikor más nem látja. Válig érő, szőkített haja, mindig rendezett, még csak egy kunkor se lehet benne.

Azt mondja, a munkája megköveteli, hogy mindig a lehető legjobban néz ki, de szerintem ez hiúsága miatt van.

– Mit bámulsz?

– Nem mondták még, hogy egy varangyos békához hasonlítasz?

– Ez jó –bosszankodva felnevet. – És te lennél a herceg, aki meg akar csókolni?

– Álmodozzál csak!

– Ugyan Phayu – húzódik közelebb. – Tudom, hogy szeretnéd – lépeget ujjával felfelé mellkasomon.

Nem hazudik, sajnos elkerült az a szerencse, hogy ajkát ajkam érintse.

Mielőtt bármi is történhetett volna közöttünk, megjelent az állítólagos élete szerelme, és koccoltatott. Csalódtam benne, azt hittem, ennél tisztességesebb.

– Fázok.

– Nem mondod? Azt hittem, meleged van.

Újra kiszállok – nem akarom, hogy halálra fagyjon, még engem okolnának –, és megnézem, mit rejt a csomagtartó.

Bolondnak bolond a szerencséje – és itt nem magamra gondolok –, egy takaró lapul benne. Kiveszem, és beülök a hátsó ülésre.

– Ülj hátra, ha nem akarod, hogy befagyjon a lyukad – igazítom el a talált holmit.

– Jó.

Csak ennyi választ kapok, és már mászik is hátra.

– Nem ismered az ajtót?

– Hideg van, nem megyek ki!

– Elkényeztetett kölyök! – ragadom meg a vállánál, és segítek neki hátra jutni.

Kár volt, mert a lendülettől mellkasomon kötött ki. Onnan pislog fel rám, azokkal a mélybarna, csillogó szemeivel. Hosszú másodpercekig néztünk egymás szemébe, mire kezdtem kényelmetlenül érezni magam. – Túl közel van!

Végül észhez tér, és helyet foglal, szorosan mellettem. Betakarom, de úgy, hogy még véletlenül se érjünk egymáshoz. Ő az egyik ablakon bámul ki, én pedig a másikon. Lélegzetünk fehér gomolyagja keveredik a kocsiban.

Egy óra csend után, megérzem reszkető testét. Nem csoda, hogy fázik – csont és bőr! – Megsajnálom, és helyzetet változtatok. Hátamat az ajtónak támasztom, lehúzom pufikabátom cipzárját, lábamat felrakom az ülésre, és a háttámlának támasztom.

– Bújj ide.

– Nem vagyok bolond – még csak rám sem néz.

– Meg akarsz fagyni?

– Hát jó – pillant rám, majd mellkasomba bújik.

Átölel, édes arcát nyakamba fúrja. Furcsa póz, de ha neki megfelel, nem bánom. Nem nekem fog elgémberedni mindenem. Olyan karcsú – vagy a kabát nagy? – hogy simán fel tudom húzni a cipzárt.

– Finom illatod van – suttogja.

– Aha – erre most mit mondjak?

– Emlékeztet valamire...

– A pasidra?

– Nincs pasim.

– Mégis mióta? – ezt higgyem is el?

– Akkor szakítottunk.

– Hazudjam, hogy sajnálom?

– Nem kell.

Beáll a kínos csend közöttünk.

Ez vajon azt jelenti, hogy szakított vele, amint megérkezett? Erről én miért nem tudok? Nem mintha hagytam volna szóhoz jutni, magyarázkodni, vagy bármi mást. Emlékszem, hogy egy darabig próbálkozott, majd egy idő után feladta.

Onnantól csak a marakodás maradt nekünk. Az én hibám, hogy nem hallgattam meg, és ha mások akartak mondani valamit, őket is lepisszegtem. – Hiba volt? – Ha igen, akkor jó nagy marha vagyok, nem kérdés.

– Neked is jó az illatod – motyogom.

– Tetszik? – felemeli fejét, már amennyire tudja.

– Ha azt mondom igen, mit szólnál?

– Azt hiszem – csúsztatja be törékeny kezét pulóverem alá –, tetszene.

– Mit csinálsz?

– Fázik a kezem.

– Oké.

Melegen elmosolyodik, és feljebb csúsztatja átfagyott kezét.

Nem mondanám, hogy kellemes érzés, libabőrözök tőle, és még bele is remegek.

– Zavar?

– Ha azt mondom nem, mit szólnál?

– Talán, tetszene.

– Csak talán? – hajolok közelebb.

– Esetleg, az örülnék, jobban hangzana? – araszol feljebb.

– Határozottan – motyogom, lilás ajkait bámulva. – Fázol még?

– Majd meg fagyok.

– Ezen segíthetek.

– Hogyan?

Nem fecsérelem tovább a szót, végre megteszem az első lépést, és megcsókolom.

Tűzijáték robban – legalábbis a fejemben –, dübörög és szikrázik. Hajába túrok, és szorosan fogom, el ne húzódjon, nem mintha akarna. Édes, mint a méz, ahogy megkóstolom nektárját. Apró nyelve ki-be mozog, én pedig követem mozgását.

Szinkronban vagyunk, kár lenne tagadni. Tenyere simul ide, oda, megállíthatatlanul. Tudom, hogy utáljuk egymást, vagy legalábbis úgy teszünk.

Belekönyököl a combomba, amit nem tudok megállni szisszenés nélkül. Csak mosolyog rajtam, majd azt érzem, hogy lazulni kezd a nadrágom.

– Mit csinálsz?

– Minek látszik? – húzódik le a cipzáram.

– Felmelegítjük egymást? – szabadulok meg a kabátomtól.

– Te is fázol, nem? – kérdőn néz rám.

– Ha tudnád, mennyire – sóhajtom.

Feltérdel, fejét beveri a mennyezetbe.

– Nagyon fáj? – kapok utána.

– Dehogy! – mosolyodik el és megcsókol.

– Akkor folytassuk!

Lefejtem róla a kabátot, és az első ülésre dobom.

Ő se tétlenkedik, belekapaszkodik a nadrágomba, és már szaggatja is lefelé.

– Ó! – kerekedik el szeme, ahogy megpillantja méretes tagomat.

– Talán nem erre számítottál?

– Sokkal kisebbre!

– Fog ez még nőni, megnyugodhatsz.

– Nem kellene – ragadja meg és mozgatni kezdi kezét.

Bele kell kapaszkodnom a fejtámlába mindkét oldalon, mielőtt olyat tennék, amit megbánok.

Fölém hajol, kinyújtja nyelvét és megérinti fényes makkomat. – Álmodom? – ez biztos nem a valóság, nemrég még legszívesebben egymás torkának ugrottunk volna.

A sötétben is fénylő hajába kapaszkodok, és lenyomom fejét, hogy tövig merülhessek barlangjában. – Tényleg jobb a melegben! – hajtom hátra fejemet. Nem piskóta, a teljes hosszomat befogadja.

– Nagyon jól csinálod! – lihegem.

– Még szép – motyogja.

Jó látvány, ahogy ütemesen jár felettem, és elveszek benne. De mivel hideg van, nem szeretném túl sokáig húzni. Meg amúgy is, túl akarok lenni rajta, hogy elmondhassam, most már az enyém.

Vajon ő is erre gondol? Vagy a hideg megbolondította? Esetleg egy röpke légyottnak tekinti egyesülésünket? Hirtelen nem tudok mit gondolni, de kit is érdekel? Egy a lényeg, hogy megtesszük, és ha úgy van, mindenki megy a saját dolgára.

– Gyere – húzom fel magamhoz, szorosan csípőm mellé térdel.

– Siess! – kapaszkodik vállamba, miközben homlokomat csókolgatja.

Kibontom nadrágjából, amit alsójával együtt térdéig letolok. Megfordítom, és ölembe ültetem, talán kényelmesebben elférünk. Elnézek válla felet, kíváncsi vagyok, mit rejtegetett előlem. – Édes apróság! – erre a gondolatra elvigyorodom.

Rendben, nem olyan kicsi, inkább átlagosnak mondanám, felülete – megérintem – bársonyosan kemény, és egy ér sem dudorodik ki rajta. Mozgatni kezdem kezemet, térdei megremegnek, vállamra hajtja fejét, és belemarkol hajamba.

– Ph-Payu – nyögi.

Győzelem ez számomra a javából.

Pont a karjaimba illik, mintha ide született volna. Egyre hangosabban nyöszörög, kinyújtott karja megcsúszik a kocsi hátsó üveglapján. Nem foglalkozik vele, sarkait kiékeli, fenekét hozzám dörgöli.

– Mit csináljak? – megharapom fülét.

– Gyorsan! – lihegi. – Tedd be!

– Miért is siessek? – mozgatom kezemet.

– Fázom!

Megmosolyogtat nyersessége, nem akarja szépíteni a dolgokat, kimondja, amit akar. – Ez tetszik! – Szabad kezemet begyömöszölöm szájába, és mondani se kell neki, benyálazza rendesen.

Megemelkedik egy kicsit, hogy ujjaimmal megtaláljam bejáratát. – Meg is van! – Masszírozni kezdem, majd elkezdem a behatolást. Szorosabb, mint gondoltam.

Megfelelően kitágult számomra, remélem könnyű lesz belépni testébe.

– Emeld fel – megütögetem tökéletesen gömbölyű fenekét.

– Igenis! – küszködve felguggol.

Megtartom derekát, miközben hosszomat beigazítom a megérdemelt helyére. – Egy, kettő, három! – Tolom felfelé csípőmet, őt meg nyomom lefelé. Sziszeg, összeszorítja fogát, hallom, ahogy összekoccannak.

– Fáj – puszilom meg tarkóját.

– Csak egy kicsit – kapaszkodik erősen az ülésbe.

– Mindjárt elmúlik!

– Kibírom!

A tőlem telhető óvatossággal, milliméterről milliméterre haladok, nem szeretnék fájdalmat okozni, csak amennyit szükséges.

Ez az átka, ha az embernek nagyobb farka van az átlagnál. De ha megszokja, annál nagyobb élvezetet okozhat a másiknak. Mindenképpen jól akarok teljesíteni, azt akarom, hogy sóvárogjon utánam.

– Bent vagyok.

– Ha nem mondod is tudom – mozdítja csípőjét.

– Akkor tudod a dolgod – kapaszkodok vékony derekába, ő pedig mozogni kezd.

Szédítő magaslatokba juttat, de mikor meghallja, hogy a véghez közelítek, megáll. Megvárja, míg lecsillapodok, és újra nekikezd. Kezd melegem lenni, a levegő is felforrósodott, az összes ablak bepárásodott.

– Elmegyek – szól hátra, teste remegni kezd.

Ölembe csapja fenekét, hangosan csattan, hátát nekifeszíti mellkasomnak. Szaggatottan veszi a levegőt, és a végső döfésem következtében, halk nyikkanás kíséretében ontja ki magját.

Ez a hang... Ha más szájából hallottam volna, kinevetem, de hozzá tökéletesen illik.

– Követlek! – lihegem.

Döfök még párat, és már mindjárt elérem a véget.

– Szállj le! – sürgetem.

– Nem! – kiálltja. – Nyugodtan!

Ha akarnám, se tudnám visszatartani, utat tör magának nedvem, és spriccelve távozik.

– Basszus! – homlokomat hátának támasztom.

– Úgy bizony! – kuncogja el magát.

Kimászik ölemből, ondóm szivárog fenekéből. – Nem kellett volna! – Itt nem tudja rendbe rakni magát.

Levetem pulcsimat, majd pólómat és odanyújtom neki.

– Mit csináljak vele? – néz rám furcsán.

– Töröld meg magad.

– Segíts!

Könyörgő tekintetének hála, beadom a derekamat. Nem mintha nehezemre esne, végülis elégedettséggel tölt el, hogy az én termékem csordogál formás combján.

Letörlöm, majd segítek neki felöltözni, utána én is követem példáját. Zavar van a levegőben, mindketten feszélyezve érezzük magunkat. – Kellemetlen! – hogyan tovább?

Visszahúzom ölelésembe, betakarózunk, és egy bekunkorodott hajtincsét tekergetem. Az illata bekúszik orromba, és még szorosabban fonom köré karjaimat.

– És most? – kérdezi.

– Mit szeretnél tudni?

– Hogyan tovább?

– Mármint?

– Tovább marjuk egymást, vagy...

– Vagy mi? – puszilok nyakába.

– Ne akard, hogy én kérdezzek rá.

– Pedig megtehetnéd – simogatom meg kezét.

– Felejtsd el – tessék, most megsértődött.

A távolban fényszóró bukkan fel, és egyre közeledik.

Itt az idő, hogy kimondjuk, amit ki kellene. de sajnos addig húzom az időt, amíg mellénk nem ér a kocsi, megáll, majd kopognak az ablakon. – Most vagy soha!

– Rain, én...

Meg se várja, hogy mit akarok mondani, kimászik karjaim közül, és elhagyja az autót.

Odakintről beszélgetések szűrödnek be, miből rájövök, hogy a barátaink indultak a keresésünkre. – Ráértek volna még! – sóhajtom. Semmi kedvem kibújni rejtekemből, inkább duzzogok még egy darabig. Mondom én, nekem mindig a hopp helyett a kopp jár.

Nyílik az ajtó, én meg majdnem kiesek rajta, mire a többiek nevetni kezdenek.

– Ülj be előre! – utasít Rain. – Elvontatnak minket.

– Jó.

– Jó – bólint mereven, és távozni készül.

– Te nem jössz velem? – ragadom meg csuklóját.

– Miért?

– Szeretném – fogom könyörgőre, amit a barátaink nem tudnak hová tenni.

– Rendben – beszáll és hangosan bevágja az ajtót.

Segítek felerősíteni a vontatózsinórt, majd beülök én is.

Az órára pillantok, 23:59, ilyen gyorsan eltelt az idő. Megvárom, amíg 00:00-ra vált a kijelző, majd odahajolok hozzá, kezemet tarkójára csúsztatom és megcsókolom.

– Boldog új évet! – suttogom.

– Ez most mit akar jelenteni?

– Találd ki! – nevetve dőlök vissza ülésembe, fogom a kormányt, és már indulunk is.

Amíg odaérünk, lesz ideje gondolkozni és rájönni, hogy ez mit is jelentett pontosan.