Neki, avagy: All I want for Christmas is him.

*

Nem kérek sok mindent karácsonyra; kinőttem abból a korszakomból, amikor minden tévében reklámozott játékot – legyen az értékes, vagy vacak – a fenyő alatt szerettem volna látni, szépen becsomagolva.

Csak egy ajándékra van szükségem; a szoros ölelésére. Ahogy biztonságot nyújtó karjaival magához szorít, és nem engedi, hogy a világ, ez a szörnyű világ bánthasson. Ő képes lenne meggyógyítani azokat a sebeket, amik – noha rég szereztem őket –, nem akarnak behegedni.

Nem kell más, mint felébredve belenézni a mosolygó, tengerkék szemeibe, hogy aztán a reggeli félhomályban, az alvástól még rekedten elmesélje, hányszor húztam le róla a paplant. Aztán úgy szeretném inni a kávémat, ahogyan ő elkészíti nekem. Kicsit túlcukrozva, kicsit hidegen, de tele szeretettel.

Őt szeretném. Hogy mellettem álljon, bátorítson, fogja a kezem – szorosan. Bízni szeretnék benne, megosztani vele mindent, ami bánt. Azt, hogy bízzon bennem.

Megismerni őt, a szemével látni a világot. Mi dühíti fel? Mitől lesz boldog? Mit vár a legjobban? Mit szeretne elfelejteni? A leghétköznapibb dolgokat is tudni, és megjegyezni. Mindent megadnék, ha csak egyszer is hallgathatnám, ahogyan elmeséli a napjának minden egyes percét – a jót, a rosszakat.

Vele szeretném tölteni a hétvégét. Együtt, noha pontosan tudjuk, hogy tilosban járunk. Fogni a kezét, átölelni, csókot lopni, adni vagy könyörögni. A pulcsijában – az illatával körülvéve elaludni, miközben hozzábújva érzem a melegét, hallgatom a szíve dobogását.

Szeretnék szeretni, és szeretve lenni. De talán mégis túl sokat kérek.