Falak. Négy fal vesz körbe. Egy jobbról, egy balról, elölről, hátulról. Lábam alulról puha szőnyeg csiklandozza, fejem fölött pedig üvegbúra van, aprócska lyukakkal. A mögöttem lévő falon egy, jobb és bal oldalról pedig két-két ablak néz rám. De velem szemben nincs ablak, csak egy befalazott ajtó. Az a fal bordó. A gyerekszobámhoz tartozó íróasztal van mellette. Az asztalon rengeteg könyv, sok-sok kép és egy laptop van. Egyik kezemben egy egeret tartok, a másikban pedig a fülesem. Lábaim előtt a legelső gitárom hever. Az ablakokból emberek mosolyognak rám: a legjobb barátaim, a szerelmem és a szüleim. Fentről rengeteg ember néz, mindegyikük homlokára egy felhasználónév van írva. Már mindet láttam valahol. Az értesítéseim falán. Leülök a földre, és elkezdek játszani a gitáromon. Az emberek fent egyre türelmetlenebbek. Elkezdek beszélgetni a szüleimmel. Az eszmecsere közepén azt veszem észre, hogy fent a követők az üveget verve dörömbölnek. Nagyot sóhajtva foglalok helyet a laptopom előtt, és kezdek bele egy új blogposzt megírásába. Majd még egybe, és még egybe. Aztán eltűnik a laptop, és vele együtt leomlanak a falaim is. Mindenkit magamhoz ölelek.

Azonban néhány nap múlva egy érzés a hatalmába kerít. Ürességet érzek magamban. Mindig és mindenhol. Akármit teszek, akárkire gondolok, üres vagyok.

Falak. A falak, melyek fizikailag lebomlottak. Falak. Falak, melyeket évek óta építettem magam köré. Falak, amik az életem adták.

Belekezdhetnék valami újba. Elmehetnék futni, vagy kezdhetnék festeni. De nem fogok. Mert bár a falak leomlottak, még ott vannak körülöttem. És előveszek papírt, ceruzát, majd elkezdem kiírni magamból a gondolataimat, a gondjaimat. Lassan áttérek a rímekre is. Kezembe veszem a gitárom, és pengetni kezdem. Leül mellém mindenki, és együtt énekeljük.

Mert az írótól a falakat elveheted, de az írást nem.

Ez a tipikus példa arra, amikor elhiszem a dolgot. Kicsit absztrakt-szerűre sikeredett a dolog, de hátha egy-két embert megragad.

All the love, Ch