„Felnyitom az emlékek könyvét a te lapodnál" írta a telefonom kijelzője, mikor egy dal fordítását néztem meg. Sötét, csillagos, és hideg este volt, amikor kénytelen voltam kijönni a szobám védelmező falai közül. Ahogy elolvastam a szövegrészt, az oly sok ideje visszatartott könnyeim csendben folytak le az arcomon. Napok óta nem engedtem ki őket. Emlékek ködös sorozata jelent meg előttem. Akkor, évekkel ez előtt mindenki azt mondta, hogy a felhőkről vigyázol rám. És én azt a mai napig szentül hiszem. Mikor kicsi voltam, és a Budai lakásból minden nap, mikor nálatok voltam, elmentünk kószálni, minden áldott kószáláskor ültünk a Margit-sziget partján, ettük a szendvicseinket, amiket a Mama csinált, és az eget kémleltük. Te voltál az első ember, aki lóra ültetett. Gondoltad volna, hogy évekig el fogok járni lovagolni? Nem hiszem, és ha őszinte akarok lenni, én sem gondoltam erre. Ahogy felemeltél, és ugyanolyan magas lehettem, mint Te voltál. Mindig felnéztem rád, és ez sohasem fog megváltozni. Meg a barna színről is Te jutsz az eszembe. Amikor a temetőben gyűjtöttük a gesztenyét, hogy aztán gesztenye embert csinálhassunk belőle. Ősszel mindig jártuk a várost, diófák után kutatva. És akkor, mikor már beteg voltál, akkor is eljöttél velem kószálni a Törökugratóhoz, és hiába fájt, te mégis ott voltál velem, és mosolyogtál. Kérdezgetted, hogy mi van a fiúkkal, pedig jó, ha negyedikes voltam. De én ennek ellenére vígan meséltem el mindent, korlátok nélkül, mert tudtam, hogy benned megbízhatok. Mindenki azt mesélte, hogy amikor megszülettem, és a kezedbe adtak, nem akartam elmenni. Akkor még csak mosolyogtam egyet rajta, de most már értem, vagy csak szeretném érteni. Ha most itt lennél, akkor úgy ölelnélek, mint soha, és ígérem, hogy nem lenne az az erő, ami rávehetne, hogy elengedjelek. Mindig természetesnek vettelek, és ezt így, majdnem felnőtt fejjel megbántam. Talán akkor, ha többször kértelek volna, abbahagytad volna a cigizést. Talán még mindig itt lennél. Sosem vettem komolyan, mikor mindenki azt mondta, hogy nagyon beteg vagy, mert én nem láttam a jelét, hiszen nem engedted. Még a gödi telekre is pontosan emlékszem. Hétvégenként mindig korán keltél, hogy rendbe tudd tenni. Az összes felnőtt azt kérdezgette, hogy hogy vagyok, és én váll rángatva válaszoltam, hogy jól, mert akkor még nem tudtam, vagy nem akartam megérteni, hogy mit jelentett az, hogy meghalt. Késő, téli este volt, anya a hajam szárította, míg apa olvasott. És csörgött a telefon. Anya pont elkészült velem, és kiment a nappaliba, én pedig utána. Ahogy apa kimondta, hogy mi történt, én csak bementem a szobámba. Mikor még voltál, nem töltöttem veled elég időt. Bárcsak ne lettem volna ilyen gyerekes, bárcsak legalább kevés érettség szorult volna belém. Három dolog maradt már csak, amiről mindig az eszembe jutsz: a barna, a kutya, mely a ballagási csokron volt, amit tőled kaptam, és a szemem. Mert a szemem tőled örököltem. Szürke, és zöld játékos és boldog keveréke.

All the love, Ch