Angyali póker

A random gondolatok megállás nélkül száguldoznak a fejemben. Elnehezítik azt, annyira, hogy már az a sok kis pirula sem hat, amikkel folyamatosan tömnek. Túl sokat gondolkodom.

Szeretném azt hinni, hogy ez csak valamiféle vírus, amiből egész egyszerűen nehéz kigyógyulni, de attól tartok, hogy ez egy erősen gyenge lábakon álló diagnózis. Nem tudom, hogy miképp kéne megfogalmaznom, vagy hogy miért remeg a kezem, miközben ezeken a sorokon dolgozom. De nehéz is úgy írni, ha a gondolataid megállás nélkül egy bizonyos személy nevét ordítják. Próbáltam megérteni, hogy miért pont Te, de arra jutottam, hogy ismét csak a Sors játssza velem a fájdalmas játékát. Úgy tűnik, egész jó ellenfél vagyok, hisz mindig ketten maradunk a döntőre, bár valódi erőnket sosem mutatjuk meg. Hol ő enged nyerni engem, hol pedig fordítva. Ugyanis a cél sosem az volt, hogy ki tudja pókerarccal megnyerni a játszmát, hisz az túl egyszerű lenne. A valóság az, hogy az igazi győztes mindig az, aki a legjobban kiélvezi a menetet. Ez az élet: sohasem a ténylegesség a fontos.

A zsenialitás és az őrület vékony határán egyensúlyozom, s mint a cirkuszi kötéltáncos próbálom megtartani a balanszot. Jin és Jang módjára csempésztem bele az élvezetet a magányba és a keserűséget a boldogságba. S itt az ok, miért remeg a gyomrom, mikor rád gondolok. Egy angyal vagy, hibák nélkül. A Sors pedig folyton úgy játssza ki a kártyáit, hogy összetalálkozzunk ám sohasem ad elég időt. Túl jól ismer, pontosan tudja, hogy sosem veszítettem még el játékot, egyszerűen csak kifutottam az időből. Nem engedjük győzni egymást, de ha túl nagy a lemaradás azonnal a másik segítségére sietünk. Az egyenlőre törekszünk, a matematikai tökéletességre. De a Te angyali glóriádat csak velőig romlottan lehetne kompenzálni. Lehet, hogy ezt látja bennem a Sors? Én lennék az ördög, a két lábon járó Lucifer? Persze az ellentétek vonzzák egymást, de miért pont mi ketten keveredtünk bele ebbe az eszement útvesztőbe? Talán, ha együtt próbálkozunk majd megleljük a kijáratot és közös erővel felfeszítjük a lakatot mely addig szívünket kötötte össze. De én azért a lelkem legsötétebb zugába elrejtettem a bizakodást. Azt az érzelmet, ami arra sarkall, hogy higgyem: hiába találnánk meg a kijáratot, nem tennénk semmit. Mindezek kontrollálására azonban szükségem van az erőre, ami izmaimat elhagyva kúszik át a szívembe és hiába esek össze a szemem továbbra is csillog tőle.

Ha tudni akarom előbb meg kell találnom az ajtót.

D mit tartogat még a Sors? Lehet, hogy csak megvárja az időt, amikor neved hallatán pillangók kelnek életre a hasamban. Türelmesen várakozik karba tett kézzel, hogy angyali mosolyod valaki olyannak adja, aki azt megérdemli. Micsoda elképzelhetetlenül különleges és értékes ajándék. Nem az a fajta, amelyiket pénzért lehet megvenni, vagy amiért küzdeni kell. A szíved ugyanis maga választja a párját, pont, mint bárki másé. De mit is tehetnék, ha nekem csak a te szemed csillogása kell? Szükségem van a perverz vicceidre és arra, hogy amikor korán reggel meglátsz a folyosón, mosolyogva tárd szét a kezeid ölelésemre várva.

Hogy lehetek mégis ilyen bizonytalan? Hogy nem ismerem fel az érzelmeimet, mikor már annyiszor írtam róluk? Lehet, hogy a Sors ezúttal akaratom ellenére fogja megnyerni a játszmát. Talán lapjaiból ez idő alatt Royal Flash formálódott, amit a gyenge kártyáimmal nem tudok legyőzni. Ki tudja, lehet, hogy a Sors végig erre várt. Hisz a megannyi hibámért büntetés kell és látni Téged, ahogy valami mást ölelsz mindennél jobba fáj.

All the love, Ch