∞Nem vagyok a szavak embere∞

Megint üres tekintettel bámulok ki az ablakon. Én tényleg minden erőmmel próbáltam túllenni rajtad és megakadályozni, hogy a gondolataim a nap minden órájában körülötted forogjanak. Alig egy hajszál választott el attól, hogy megállás nélkül az üzenetedet várjam és, hogy rád gondolva aludjak el. Mégis, mintha két erő próbálná velünk kimutatni, hogy melyikük a befolyásosabb. Az egyik az elegáns és büszke lemondás, ami kicsit mindkettőnkhöz elér időnként, ezzel összedöntve mindent, amit addig felépítettünk. Próbál minket az egyszerűbb és rövidebb útra csalni. Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy bizonyos pillanatokban nagyon is vonz ezen ösvény, melynek menténk lámpák állnak, így megakadályozva, hogy egymásba ütközzünk az élet erdeinek sötétjében. Az utat még mindig együtt tehetnénk meg, s bár biztos nem esnénk el a sétánk végén búcsút kéne vennünk. Rövid, de biztonságos kirándulás lenne, melynek legjobb esetben is „csak" barátság lenne a vége. A másik erő, a lemondás ellensége és szöges ellentéte pedig nem más, mint a manapság oly' sokat emlegetett remény. A remény volt az, akinek köszönhetően először megláttalak a metrón. Nem vagyok a szavak embere, így nem tudom leírni, hogy milyen is volt az, amikor a tekintetünk összetalálkozott. Általában gyorsan cselekszem, de akkor még egy teljes megállón át ültem a felújított szerelvény egyik ajtó melletti székén és megállás nélkül mosolyogva bámultam magam elé. Igen, az irónia és a remény szövetségének köszönhettem, hogy bár kétszer is csekkoltam a táblákat, az aluljáróban még az Újpest-központ felé tartó járatra szálltam fel a Kőbánya-kispesti helyett. A fülemben a True Colors üvölthetett és egy egész állomásnyi ideig a térdemen lévő horzsolással, meg persze a bejövő üzeneteimmel voltam elfoglalva. Amikor leszálltál zakatoló szívem kicsit összetört és bár már csak a fekete fal bámult vissza rám, én ugyanúgy, rendületlenül néztem az ablakot, melynek köszönhetően találkozott a tekintetünk. Persze a remény eddigi legnagyobb dobására a lemondás könnyedén válaszolt, de ez már egy másik történet. Azonban egyikük sem számolt: besokaltál és egy üveg Royal sietett a segítségedre. Azt mindenki elfelejtette, hogy akármi is történjen, ez a mi életünk és az összes befolyásoló tényező közül a legerősebb az emberi jellem. És bizony a részeg szavak még akkor is józan gondolatok, ha azt mondják, hogy szétcsókolnál. Persze ezt nem így írtad, volt benne egy aranyos kis helyesírási hiba a sor végét pedig egy jókora, piros szívecske díszítette. Persze egy kis whiskey meg házi szilva után én is folyamatosan rólad beszéltem, bevallom, kicsit talán be is könnyeztem. Így hát most megint beszélünk, én pedig eldöntöttem, hogy rád hagyom a lemondás és a remény közötti bíráskodást. Ezt még hányszor fogom megbánni...

All the love, Ch