Össze fogok törni. Pontosan tudom, hogy ez semmi jóhoz sem fog vezetni. Mély sebek fogják tarkítani lázadó szívem, melyekből könnyek fognak folyni, patakok módjára. Elképzeltelek valakinek. Valakinek, aki te sohasem lehetsz. Hisz minden, amit tudok rólad, tökéletes. Mi lehetnénk Kupidó sikersztorija.

És bár tudom, hogy a köréd épített álmaim idővel darabokra fognak hullani, és – pont, ahogy az összetört ablaküveg szilánkjai – még hosszú ideig fogják bántani a talpam, nem tudok erre gondolni. Miattad szabályokat szegek. Te ismertetted meg velem újra, hogy milyen is az, amikor kis híján elrepülsz. És nem mondhatom azt, hogy szeretlek.

Mivel még nem is találkoztunk. Lehet, hiába beszélünk róla sokat, nem is fogunk.

De ahogy elképzelem azt, ahogy a szemed felcsillan, mikor üzenetet küldök, vagy azt, ahogy a metróból feljőve meglátlak, és te kitárod a karjaid, mindez cseppet sem érdekel. Milyen is lehet a neved kiáltva szurkolni neked egy meccs közben, vagy izmos mellkasodhoz bújni?

Igen, ezeket valószínűleg sosem fogom megtapasztalni. De mégis, fekete szemeid újra és újra felvillannak az elmémben, azt kiáltva „Van remény".

És ez boldoggá tesz. A tudat, hogy van valaki, aki miatt a szívem majd kiugrik a mellkasomból akaratlanul is megmosolyogtat.

Amikor először írtad magadtól a piros szívecskét, vagy amikor apróságokat írtál, azzá váltam, aki sosem akartam lenni. A naiv kislány, ki a kanapén feküdve beszélget a „Nagy Ő-vel". De te elérted.

És megannyi beszélgetést játszottam végig a fejemben, számtalanszor elképzeltem, ahogy kezünk összeér, vagy azt, hogy egyszerűen mesélsz magadról.

De nem vagyok szerelmes, hiszen még nem is találkoztunk. És össze fogsz törni, könyörtelenül, darabokra.

De mivel rólad van szó, csillogó szemekkel és széles mosollyal rohanok vesztembe, a hetvenkilencesbe. 

És ez a pillanat is eljött, amikor egy novellát mosolyogva írtam meg ♡

All the love, Ch