„Semmi sem tart örökké"

Hirdetik változatos formákban a dalok, a reklámok, az emberek. Régebben mindig a kifogásokat kerestem ebben a mondatban.

„De hát már 14 éve van egy nővérem"

„Anyuék mindig vigyáznak rám"

„Én is mindig itt leszek"

Gondolkodtam folyamatosan ezekhez hasonló érveken. Aztán megváltozott a véleményem: mint minden mást, ezeket az üzeneteket is kizártam. Kicsit mindenkitől távolabb eveztem, persze a kivételek itt is megmaradtak. Anyuék nem érezték úgy, hogy folyton a nyomomban kéne rohanniuk, én sem voltam mindig ott, ahol éppen lennem kellett volna. Persze én ennek örültem, fel voltam szabadulva, úgy éreztem, hogy az egész világ az enyém. Aztán mintha minden visszakattant volna. Egyik napról a másikra tűnt el a fal, melyet magam köré emeltem. A valóság egyszerre több formában ütött fejbe. Az emberek, még ha csak képletesen is, de elmentek. Mint a reggeli kávé után, egyből fel is ébredtem, és bár a múlton továbbra is keseregtem – és kesergek is – tovább léptem. Egy tettem ráébresztett, hogy a nagy betűs álmok igen is elérhetőek, csak merni kell tenni értük. Aztán magamon is egyre jobban kezdtem érezni, hogy mennyire kevés dolog tart örökké. A szerelem elhalványul, a családtól lassan elszakadunk, csak a rendkívüli kötelékek tudják kiállni az idő próbáját. A régi kedvenc együttesek nem csak az én életemből, hanem az egész világéból kivonultak. Kicsit mindenki magamra hagyott.

„Úgyis erős"

Mondták oly sokan. Lassan újra elkezdtem ráébredni bizonyos dolgokra, melyeket azóta sem értek, és lehet, hogy sosem fogok. Ha fél éve annyira szerettem valamit, valakit, szinte elképzelhetetlen volt a létezésem nélküle, vagy nélkülük, akkor most miért tudok róluk negatív véleményt formálni? Én változtam volna meg, vagy ők?

Ahogy egyre telt az idő, észre sem vettem, hogy egyre több bizalmat, lehetőséget, ugyanakkor terhet kapok, de most mintha minden értelmet nyert volna. Ahelyett, hogy ez megnyugvással töltene el, inkább le stresszel. Ez azt jelentené, hogy felnőttem?

Hogy mindennapi dolgok lesznek fontosabbak, mint az álmaim?

Hogy kissé újra magamra fognak hagyni az emberek, azt gondolván, hogy egyedül is meg fogom tudni oldani, mert már „kész, felnőtt nő" vagyok?

Mert ha igen...

Akkor tévednek.

Nem tudok egyedül kitölteni egy fontos papírt, vagy elmenni a bankba, nem tudok egyedül filmet nézni, vagy korcsolyázni. Szükségem van arra, hogy legyen kivel sírni és nevetni, vagy egyszerre tenni mindkettőt.

Kell valaki, akivel egy késő, fagyos estén egymást támogatva tudunk hazamenni.

Már majdnem kétségbeesek, de ekkor eszembe jut, hogy a kiskori önmagamnak egy dologban igaza volt.

Van egy nővérem.

All the love, Ch