Van az a pont az estében, amikor elkezd felemészteni a magány. Ilyenkor, bár egyszerűbb lenne felhívni valakit, nem akarok hosszasan magyarázkodni arról, hogy boldogan hasad meg a szívem. Kevesen értik meg ugyanis, hogy a magány már állandó társam és ez szerintem így rendben van, de legalábbis már megszoktam. Ez a baj az emberekkel: túl sokat kérdeznek és a választ túl kevesen értik meg.

Szóval ilyenkor álmodozom. Azon gondolkodom, hogy milyen jó lenne, ha előlépnél a telefonom képernyőjéből és nem kéne januárig várnom, hogy láthassalak. Elképzelem ahogy magadhoz húzol és édeskék akcentusoddal beszélgetést kezdeményezel, amibe én gátlástalanul kapcsolódok be. Kimennénk az erkélyre és – hullócsillagok éjjele lévén – az égre mutogatva beszélgetnénk és kívánnánk apró bolondságokat. Elcsórnám a híresen puha szürke pulcsid és, mintha a sok idióta vicc és sztori, amiket mesélünk egy mágnes lenne, egyre közelednénk egymáshoz. Aztán szóba kerülne egy-két kevésbé vidám dolog és pont, mint az éjjeli zápor, elerednének a könnyeim. Bemennénk és bár te az angol teát kívánnád, mégis a japán filterek után nyúlnék, mert az jó. Tovább beszélgetnénk, elmesélném, hogy azt hiszem, megint kihasználtak, te kérdően néznél én pedig csak legyintenék. Végül pedig a kanapén aludnánk el ülve, tökéletesen klisé-mentes, úgy egyméteres távolságra egymástól álmodnánk állatságokat, hogy aztán ezeket megosszuk a másikkal a reggeli kávénk mellett.

Így alszom el és álmodozásból úgy éjfél körül álommá válik az ostoba kis vízió. Aztán a reggel, amikor álmos hangod helyett a fán csicsergő kismadár éneke kelt, egy-két pöccintéssel felmegyek a gramm-ra, ahol egy teljes szívedből mosolygós képre szívet küldök, mintha valaha is látnád ezt. A kávém egyedül iszom és a fekete füzetembe félálomban írom le az előző esti gondolatokat.

~Nektek, akik lehetővé tettétek, hogy ezeket az ostoba kis víziókat másokkal is megosszam. Nektek, akik miatt nap mint nap mosolyra húzom a szám. Nektek, akiknek már két éve írok.~

All the love, Ch