Edina szemszöge
  Reggel az órám előtt ébredtem. Anyám ordibálására egész pontosan. Mi a...? Álmosan fordultam ki az ágyból. Gyorsan magamra kaptam egy itthoni pulcsit a pizsifelsőm fölé, és belebújtam a mamuszomba. Természetesen én nem a  csúszásgátlósat szeretem, így a lendület miatt nem a legnőiesebben sikerült leérnem a lépcsőn. Igen pofára estem. Nagy puffanás és nyögés kíséretében érkeztem a kihelyezett kárpitra, mire anyám kiszólt a konyhából.

"Edina? Mi esett le?" Én pedig elővéve angyali énemet, jó kislányhoz méltóan válaszoltam neki.

"Csak a pólóm anya..." mormoltam a szőnyegbe.

"Igen? Enyhén nehezebbnek hangzott." Jegyezte meg.

"Ja...! Én is benne voltam biztosan azért." Nyögtem miközben felkászálódtam a földről. Drága jó édesanyám jóízű röhögéssel fogadta szokásos szarkazmusomat, amihez volt szerencséje hozzászokni életem elmúlt 17 évében. Ahogy beértem a konyhába, anyut a tűzhely mellett találtam fakanállal a kezében, miközben a reggelimet csinálta.

"Mire fel a reggeli kirohanás?" kérdeztem, felugorva a mellette lévő pultra.

"Hogy érted?" ráncolta a szemöldökét. 

"A kiabálásodra keltem. Azt hittem valami baj van." Anya a bekapcsolt tévére pillantott a falon, majd megvonta a vállát. Arcán egy aggódó grimasz jelent meg,  majd eltűnt, mintha sosem lett volna.

"Semmi drágám, csak a vezetők legújabb fenomenális ötleteit taglalták a híradóban. Esküszöm ez a Kolos egyre idiótább ahogy öregszik. Az apja meg... Ááá! Nem is érdemes erről beszélni." Rázta meg a fejét lemondóan.

"Na most éppen milyen reformot talált ki kedvenc kicsikirályunk?" Kérdeztem kedvesen meglökve a vállát, hátha felvidítom.Kérdésemre azonban rögtön visszatért arcára az aggodalom.

".......Különbözőembereketvitetakastélyábaazországmindentájárólnincsellenvetés." hadarta a halkan.

"Hogy mi? Bocs de ebből semmit sem értettem." nevettem el magam kínosan, kétségbeesetten próbálva oldani a feszültséget. Mélyet sóhajtott mielőtt magyarázni kezdett.

"Kolos úgy döntött, hogy erősebb köteléket kell létrehozni a különböző fennhatóságok között. A tegnapi ülésük során elfogadtatta a legújabb reformötletét, miszerint ahonnan csak akar, embereket választ ki, akiket a kastélyába vitet, hogy a területi erősségeket mindenhol számításba vehessék. Szakemberek, fiatal lányok, tanulók, és főként.... ösztöndíjasok.... hogy lássa valóban megérik-e az állam pénzét... És... öhm. Ma ide jönnek a kivezényelt katonái, ellenkezés pedig nincs. Ha nem mész, ők visznek." mondta lassan. Várjunk mi van? Én ösztöndíjas vagyok a rohadt életbe. De mindegy engem biztos nem válszt ki. Vagy de? Neeem. Miért tenné? Nem vagyok különleges, rajtam kívül 5 kiemelkedő ösztöndíjas van a tartományban, és 4 másik, akikkel állandóan gond van. Nem én leszek a behívott.

"Dina? Kicsim jól vagy?" anya a karomat simította végig, miközben hatalmas zöld szemével vizslatott. 

"Persze. Velem nem lesz semmi gond, biztosan nem én leszek a kiválasztott. Hiszen mi oka lenne rá nem igaz? Na mindegy. Ez megint csak egy hülye reform amit úgyis beszüntetnek pár hónapon belül, amint megunja. Szóval minket nem érint." pusziltam meg az arcát.  Megkönnyebbülve mosolygott vissza rám, majd elkezdett teríteni nekem.

Reggeli után a szobámba vonultam, hogy valami normális ruhába öltözzek, és felkészüljek egy újabb unalmas, és eseménymentes szombatra. A szobámba érve rögtön bekapcsoltam a hangfalakat, és a telómat rákötve kezdtem hallgatni a Teenage Desperate című számot-aktuális kedvenc- majd a szekrényemhez indultam ruhákat keresni. Csípőmet a ritmusra ringatva halásztam ki egy ujjatlan, kivágott, fehér felsőt, egy koptatott feket farmert, majd az ajtóról lekaptam a fekete bőrdzsekimet, majd bevonultam a fürdőbe. Egy gyors tusolás után magamra kaptam a ruháimat- a dzseki kivételével-, majd beültem a tükröm elé. Hosszú, most éppen fekete hajamat laza lófarokba rendeztem, majd nekiláttam a sminkemnek. Alapozó, fekete szemceruza, szempillaspirál meg egy kis rúzs, és már készen indultam vissza a szobámba. A zeném időközben már a 5 Seconds Of Summer- Jet black heart-ra váltott, mire szélesen elmosolyodtam. Halkan énekelgetve kaptam fel a kistáskám, majd gyömöszöltem bele a tárcám, néhány szem zsepit, és a szokásos csomag rágómat. A fejhallgatómat a nyakam köré helyezve a telóm zsebre vágtam,majd felkapva a dzsekit indultam meg lefelé.A nappaliba lépve anyut a kanapén találtam,éppen olvasott.Kérdőn néztem a kezében tartott könyvre.

"Komolyan?Az éhezők viadala? Hányadszor is olvasod?" nevettem rá.
"Jaj hagyd már! Ez huszadszorra is ugyanolyan jó lesz. Nem úgy mint a te szerencsétlen fanfiction micsodáid amiket állandóan olvasol." Morgott mosolyogva.
"Jól van na csak kérdeztem! Igazából a napszemüvegemet keresem. Nem láttad véletlenül?" néztem körül.
"Konyhapult az újság mellett. Ugye nem a hajadat festeni mész megint?" sóhajtott drámaian.
"Nem. Kivételesen nem. Tetszik a fekete... Csak sétálok egy kört... Talán beugrom Petiékhez a kávézóba egy picit... Még nem tudom..." nyomtam puszit az arcára. "Ebédre itthon vagyok. Szeretlek!" kiálltottam vissza majd már kint is voltam az ajtón.

Linkin parkot hallgatva komótosan sétáltam le a jól ismert utcákon a játszótérig. A hintán üldögélve hallgattam végig pár számot, majd Petiék kávézója felé vettem az irányt. A tulaj családi barát. Sokat segített nekünk miután apám meghalt. Segített anyunak talpra állni, amiért azt hiszem mindig hálás leszek neki. Belépve a kopottas üzletbe a szokott meleg mosoly fogadott Julcsi arcán. Férjét oldalba bökve mutogatott felém, majd elnézést kérve sétált ki a pult mögül.
"Dina! Rég láttalak! Minden okés? Hogy van anyukád?" kérdezte egy ölelés kíséretében.
"Minden a legnagyobb rendben nagyon köszönöm. Ti is rendben vagytok? Peti itthon van?" érdeklődtem, amikor ismerős kezek fonódtak a derekam köré.
"Csak nem az én legkedvencebb barátnőm jött el látogatóba? Na mi van? Ennyire hiányoztam?" élcelődött, mire kuncogva fordultam meg, és öleltem vissza. A házaspár fia Peti, a legjobb barát akit valaha kaphattam. Gyerekkorom óta ismerem, csakúgy mint a menyasszonyát, akivel hamarosan összeházasodnak. Olyan édesek, mindig szakítanak rám időt. Megérdemlik a boldogságot.
Egy vidám csevegéssel, és esküvői tervezgetéssel töltött délelőtt után kivirultan indultam hazafelé. A házunk elé érve egy ismeretlen autót... bocs limuzint pillantottam meg a feljárón. Mi a...?! Befelé sietve szólítottam anyukámat, aki rögtön a nappaliba irányított. Ott a kanapén ültek. Az arcuk kifejezéstelen. Mintha nem is emberek lennének. Az egyenruhában feszítő tisztek. Hárman voltak, közülük az egyik kitűzőt viselt a zakószerűségén. Az említett fickó amint beértem azonnal felállt, majd felém sétált. A másik kettő kissé lemaradva követte. Te jó ég! Ezek az alakok legalább 1-2 fejjel nagyobbak nálam!
"Maga Horváth Edina?" kérdezte az 'előljáró'.
"Az én lennék igen. Miben segíthetek?" kérdeztem anyura pillantva.
"Hivatalos ügyben vagyunk itt a debreceni tartományból Nagy Kolos úr megbízásából. Ön egyike az újonnan bevezetett reform értelmében a kastélyba szállítandó embereknek. Velem kell jönnie. Legkésőbb fél óra múlva indulunk." mondta tárgyilagosan, mire tágra nyílt szemekkel meredtem rá.
"Most csak viccel ugye? Csak nem gondolja hogy majd csak úgy magával megyek?! Eszem ágában sincs itt hagyni a családomat és a tanulmányaimat... az.... az életemet! Nem kényszeríthet távozásra. Jogot tanulok uram,és tudomásom szerint a saját tartományán kívül nincs felettem hatalma." közöltem a kezeimet keresztezve a mellkasom előtt.
"Horváth Edina. A budapesti tartomány vezetőjének- a királyának- nevében felszólítom az együttműködésre! Vagy szabad akaratából összepakolja az ingóságait és 25 percen belül velünk tart Debrecen felé, vagy megpróbál ellenszegülni, és gyorsabban körbevetetem a házat, mint hogy egy szökési tervet kigondolhatna. Nos, a dolog magán áll. Azt javaslom kezdjen el összepakolni." mondta teljesen nyugodtam, kezét az övében tartott pisztolyra helyezve a hatás kedvéért. Kétségbeesve pillantottam anyára aki tehetetlenül kezdett tolni az emelet felé. A szobámba érve elkezdtük pakolni a legfontosabb dolgaimat, amikor hirtelen leesett mi is történik valójában.
"Anya én nem mehetek el. Nem hagyhatlak itt .... ez.... én nem tudom.... anya...." kezdtem kapkodni a levegőt, ahogy az első könnycsepp legurult az arcomon.
"Shhhh kicsi lányom semmi gond... én majd... leköltözöm Petiékhez. Megoldom. Rendben leszek. Neked kell most ezt egészben megúsznod.... Csak kérle-" a tiszt váratlanul toppant a szobába.
"Nem csevegni küldtem fel ide." mondta majd körülnézett.
"Ennyi minden már elég lesz. Vegyen búcsút az édesanyjától. Odalent várjuk." közölte, majd könnyedén felkapta az összepakolt 3 bőröndömet, és lemasírozott a lépcsőn. Halkan, egymást ölelve sírtunk.
"Csak kérlek vigyázz magyadra." suttogta anya megtörten.
"Legyen szép életed." csókolt homlokon utoljára, mire zokogva ismételgettem mennyire szeretem, majd a hirtelen INDULUNK felkiálltásra ijedtemben még sírni is elfelejtettem. Az arcomat megtörölve fájdalmas mosollyal az arcán anyám a lépcső felé tolt, majd nézte ahogy emelt fővel elhagyom a házat, ahová valószínűleg soha többé nem térek vissza...

________________________________

Huh első igazi hosszú fejezet.... Üdvözlök mindenkit a blogomon, remélem elnyeri a tetszéseteket. ;)
Az első rendes rész extra hosszúra sikerült, a következők valószínűleg ennyire nem lesznek ijesztően bőbeszédűek.
Nagyon köszönöm az előző részhez kommentelőnek (nem tudtam akarnád-e a nevedet itt), nagyon sok motivációt adott ehhez a részhez szóval köszönöm szépen, továbbra is lehet kommentelni, kíváncsi vagyok a véleményekre (utálkozók kíméljenek ;) ). De komolyan nagyon örülök minden kis visszajelzésnek. Remélhetőleg holnap is tudok valamit feltölteni. De addig is, maradjatok szuperek! ;)
   Anne <3