Ebéd után a lányokkal még mindig Luca szobájában beszélgettünk, amikor újra hallottuk nyílni az ajtót, majd Sármos mély hangja kiabált fel az emeletre. 

"LÁNYOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOK!!!" Üvöltött 'kecsesen' kitartva az 'o'-t, amíg le nem értünk. Nevetve álltam meg előtte. 

"Bájos." Fintorgott Kata. Nevetgélve kezdtük utánozni szegény fiút, majd egy halk torokköszörülés miatt kérdőn fordultunk a jövevény felé.....és az állunk a talajt verdeste. 

"Te. Jó. Ég." Nyögte Kata. 

"Aha..." motyogtuk Lucával, mire a srácok kérdőn néztek ránk. 

"Most meg mi van?" Kérdezte Kolos, mire gyorsan megráztam a fejemet, hogy kikerüljek a transzból. 

"Öhm... Semmi! Semmi semmi gond nincsen! Helló! Isten hozott a kastélyban! Dávid ugye?" Léptem oda hozzá elővéve a legszebb mosolyomat. 

"Úgy van. Te pedig minden bizonnyal Edina. Élőben még sokkal szebb vagy." Bókolt, majd kézfogásra nyújtott kezemet kissé meghajolva csókolta meg érzékien, mielőtt lassan felpillantott rám hosszú szempillái alól. 

"Köszönöm." Suttogtam elpirulva. 

"Khm. Akkor mielőtt túlságosan is összemelegednétek, üdvözöllek a tartományomban, Kolos vagyok, a körzet vezetője, a te szobád pedig a csajokéval ellentétes irányban, az őrök mellett van." Mondta, kihúzva magát. Láthatóan idegesítette a srác. 

"Nekem tökéletesen megfelel. Hölgyeim!" Hajtott fejet felénk, mire mi pirulva intettünk neki, miközben felfelé indult a lépcsőn a kísérőkkel. Abban a pillanatban, hogy becsukódott mögöttük egy folyosóajtó, a lányokkal egymásra ugorva kezdtünk el hangosan sikítozni. Na jó ennyire nem őrültünk meg ne aggódjatok, ez sokkal inkább szólt Dávidnak, mintsem csak úgy random. Oké. Szóval Dávid. Magas, izmos, vékony, nyurga, fehérbőrű, udvarias, tejfölszőke, határozott vonások, mélykék szikrázó szemek, telt rózsaszínes ajkak, öltöny, ing, kosztümnadrág, ezüst lánc a nyakába, gyűrű az ujjain.... Totál álompasi. Mi meg? Bezsongtunk. Azt hiszem ezt a fiúk nem annyira értékelték. 

"Tejóatyaisten láttad a szemét?..." 

"És a haja?! Meghalnék egy olyan színért!" 

"És olyan magas, és aaaaahhh!" Egymást félbeszakítva áradoztunk, miközben a fiúk kétségbeesve pillantgattak egymásra. 

"Ezek megőrültek?" 

"Mi bajuk van? Hívjak orvost?" Kérdezgették az ikrek, miközben Kolosnak egyre fogyott a türelme. 

"ELÉG! Elég. Felfogtuk, hogy jól néz ki, nem kell tovább visítanotok köszi szépen." Intett le minket. 

"Oh Kolos. Csak nem féltékeny valaki?! Zavar, hogy jobb pasi, mint te? Kell anyuci, hogy megvigasztaljon?" Cukkolta Kata, mire Kolos nagy levegőt vett, majd inkább kifújta és a hajába túrva leverten hagyta el a szobát. 

"Rosszat mindtam?" Esett kétségbe Kata. 

"Nem, csak ez most nagyon nem jól jött ki, nem szokta meg, hogy így reagáljatok egy srácra... Versenyként éli meg, és nem akar versenyezni Edi-... Szóval egyikőtök figyelméért sem." Magyarázta Szasza, mire Kata szomorúan hajtotta le a fejét. 

"Nem akartam megbántani..." motyogta. Sóhajtva simítottam meg a hátát. 

"Megyek ránézek." Indultam utána. A szobájához érve finoman kopogtam az ajtón. 

"Gyere be." Szólt ki halkan. Óvatosan nyitottam be. Kolos az ágyán feküdt, és bámulta a mennyezetet. Érkezésemre alig hogy felnézett, majd visszaejtette a fejét a párnára. Laza csuklómozdulattal intett magához. 

"Szia." Suttogtam, miközben leültem az ágyra az oldalához. 

"Szia." Nézett fel rám, majd látva az arcomat halványan elmosolyodott. 

"Úgy nézel ki, mint aki aggódik." Jegyezte meg. 

"Azt teszem. Mi a baj?" Kérdeztem, mire fájdalmasan fordult vissza a plafon felé. Hirtelen hatalmas késztetést éreztem, hogy megérintsem az arcát, és mielőtt meggondolhattam volna magam, a kezem már ott is volt, és finoman simítottam végig kemény arccsontján, mire lehunyta a szemét. 

"Nem fontos. Nem akarok beszélni róla." Motyogta a kezembe döntve a fejét. 

"Ha nem mondod el neked lesz rosszabb." Jegyeztem meg halkan, majd el akartam húzni a kezem, de Kolos odanyúlva megfogta, és visszahelyezte az arcára. Lassan kinyitva a szemeit, mint egy ártatlan kisgyerek nézett rám. 

"Kérlek..." suttogta, és úgy tűnt, mindjárt elsírja magát. Elképedve néztem le rá. 

"Kolos...." a neve mintegy lélegzet esett az ajkaimról, amikor az első könnycsepp legurult az arcán. 

"Jó, ez nem az új srác... Mi történt?!" Húztam ülő helyzetbe. Kolos remegve vett egy mély levegőt, majd megtörten suttogta. 

"Az anyám-...... Dina az anyám meghalt." Közölte, majd hangos zokogás rázta meg a testét. Ijedten húztam magamhoz. Nem tudom. Nem gondolkodtam, ösztönösen cselekedtem. Kolos kétségbeesetten kapaszkodott belém, mintha az élete függne tőle, és rázkódott az elfojtott sírástól. 

"Ne fojtsd el." Túrtam bele a hajába. "Add ki magadból az segíteni fog. Nem vagy egyedül, itt vagyok." Szorítottam a mellkasomhoz az összetört fiút, aki elengedve magát, szorosan ölelve gyászolt, miközben a zokogástól levegőt is alig kapott.

Nem tudom mennyi idő telhetett el... Percek vagy órák? Amikor képes volt lenyugodni, kifújta az orrát, és megmostam az arcát hideg vízzel, majd az ágyán elfeküdtünk egymással szemben. 

"Mesélj róla." Biztattam végigsimítva a karján. Kolos mélyen a szemembe nézett, majd lassan elkezdett mesélni az édesanyjával kapcsolatos legkedvesebb emlékeiről. Mesélt a gyerekkoráról, az iskolai éveiről, a hatalomátvételi időszakról... Csak mondta, ami az eszébe jutott. Néha nevettünk, néha együtt sírtunk, de a végén úgy éreztem ismerem Rebekát (az anyukája). Pár perce csend volt, és már azt hittem elaludt, amikor szipogva húzott magához. 

"Nem szeretem, hogy azt hiszed nincsenek érzéseim." Motyogta arcát a nyakhajlatomba temetve. Lehunyt szemmel öleltem át a még mindig remegő, fáradt fiút. 

"Egyáltalán nem hiszem azt." Nyugtattam, de csak erősebben szorított. 

"De kellene. Olyan egy seggfej vagyok veled, hogy az elképesztő. Eddig ez oké volt. Nem érdekelt más mit gondolt. Az ikrek valamivel jobbak voltak, de ha felbasztak, velük sem tettem kivételt. Erre jössz te, besétálsz azokkal a hatalmas szemekkel, és már gondolatban rosszul érzem magam a bunkózásért. Csak jöttél és szépen a feje tetejére fordítottad az életemet. És a legviccesebb hogy ezt te nem is látod... Azelőtt nem láttál... Pedig nem ok nélkül vagyok szörnyeteg..." magyarázta a nyakamba, majd mélyet sóhajtott. 

"Annyira sajnálom amit aznap este mondtam. Nem kellett volna, és nagyon megbántottalak. Szörnyen sajnálom Dina. Bocsáss meg..." könyörgött, majd éreztem valami nedveset a nyakamon, ahogy újabb könnycsepp gurult le az arcán. 

"Semmi gond, megbocsátok." Túrtam bele a hajába óvatosan, mire halkan felsóhajtott. 

"Annyival könnyebb szemétnek lenni... Olyankor senki nem bánthat." Nyöszörgött, mire lágyan felnevettem.

Nem tudom mikor aludtunk el, de az biztos, hogy erre az ébredésre még Kolos sem számított...

----------------------------------------------------------

Iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiittt vagyoooook!!! :D
Najó igen, visszatértem! ;) Remélem tetszett a fejezet, véleményeket várok! Vajon mi volt reggel? ;)
Írjatok tippeket, hátha valamelyiket beleteszem. ;)
Köszöntöm az új követőket, nagyon köszönöm a sok szavazatot, szuperek vagytok srácok, imádlak titeket! <3<3
A következő fejezetig pedig szokásosan: maradjatok szuperek! ;)
Anne<3